László Ervin legfrissebben megjelent könyvének* alcíme – A változás harmonikus útja – feltehetőleg rezignáltságot, sőt ajakbiggyesztő kétkedést vált ki azokból a magyar értelmiségiekből, akiknek világra nyitott érzékenysége legfeljebb a napjainkban egyre szaporodó apokaliptikus jelenségek többé-kevésbé közönyös elkönyvelésére terjed ki. „Harmonikus út? Micsoda naivitás!” – és legfeljebb legyintenek. Akik a felvilágosodás eszméiben, a ráció és a technika mindenhatóságában és a globalizáció kezdetben reménykeltő távlataiban csalódtak, többnyire végérvényesnek tekintik a csődöt, amibe a nemzeti és általában az emberi közösségek jutottak, és a planetárisan fenyegető pusztulás ellen elképzelhetetlennek látnak szembeszegezni bármit is, ami azt megakadályozni képes lenne. Ez a kiábrándulás magának az értelmiség átlagának önértékelését is kikezdte, a hitét abban, hogy valamely pozitív társadalmi stratégiában megegyezést kereső szellemi közösség képes alternatívát képviselni az összeomlás ellen. Az értelmiség ama része, amelyik ma a magyar kultúrában a többséget látszik képviselni, ugyancsak naivnak szokta ítélni Hankiss Elemér Találjuk ki Magyarországot, Találjuk ki Közép-Európát című interaktív honlapjait,1 amelyek elsősorban nem a politikusok, hanem a jóakaratú civil emberek bevonására törekszenek egy olyan közös, általam egyébként nagyszerűnek vélt vállalkozásba, amelyik a válságból kivezető utakat keresi. Ezt az általános szkepszist, teljes hitetlenséget gyakran tapasztalhattam. Beszállni ebbe a pozitív, közös orientáltságú szellemi útkeresésbe ismét az emberi képzelet, a jóakarat, a teremtő szó erejébe vetett hitet feltételezi, olyasfélét, amilyet – egy veszélyeztetett kisebbség szemszögéből – magam is megfogalmaztam 1998-ban, arra keresve a választ, hogyan vehetnők elejét mi, erdélyi értelmiségiek a globalizációval együtt járó káros hatásoknak.2 Talán mondanom se kell: visszhangja nem volt.

Ma azonban a magyar médiában, ha szórványosan is, de egyre-másra szembesülünk a legkülönbözőbb szakmákat képviselő olyan értelmiségiek magányos és közös töprengéseivel a globalizáció gazdasági, környezeti, egészségi, szellemi és erkölcsi ártalmairól, akik jobb- és baloldalon egyaránt vagy ideológiáktól függetlenül, a saját felelősségünk tudatosítására is törekszenek.

Ebben a tekintetben példaértékűnek tekintem azt a dialógust, amelyik nemrégiben jelent meg: Bogár László és Heim Péter vitáját a globalizációról.3 Számtalan hasonló megnyilatkozást hozhatnék még fel például, amelyekben az őszinte aggodalom mellett a lehetséges kiutak keresése is megmutatkozik, és nem szeretném, ha most bárki is sérelmezné, hogy ezúttal pontosan erre a párbeszédre összpontosítok.

Két szövegrészletre szeretnék reflektálni, amelyek a továbbiakban a László Ervin vázolta távlatok megvilágítása szempontjából kiindulópontul szolgálhatnak. Idézet a párbeszédből: „Bogár: Szerinted például kié a magyar állam? Heim: A miénk. Bogár: Miközben az országban megtermelt profit nyolcvan százaléka két tucat multinacionális vállalathoz vándorol?”(19.) A másik idézet azt kívánja példázni, hogy aki „hivatalból” globalista, mint ahogyan a lapban Heim Pétert nevezik, az elsősorban a technológiai változások jótékony hatását helyezi kilátásba a problémák megoldásául: „…valószínű, hogy a világgazdaság a fosszilis energiahordozókról át fog állni másra. Boone Pickens például, aki az olajon gazdagodott meg, most szélerőműveket épít Amerikában. A következő huszonöt év erről fog szólni. A nyugatnak ez a kitörési pontja, olaj ugyanis Brazíliában, a Közel-Keleten és az oroszoknál van.” (Uo.) Ami e kétségtelenül jóhiszemű együtt gondolkodásból számomra még kiemelésre méltónak látszik, az a következő: „Ami az elmúlt húsz évben történt, azért az egész magyar elit felelős. Nagyjából ötvenezer ember. Te is. Én is. Együtt tettük tönkre a hazánkat. Mindig mindent elfogadtunk, amit diktáltak, aztán segélyekkel akartunk enyhíteni a helyzeten. Így jött létre az a torzszülött, amelyet magyar államnak becézünk. Miközben azt kellene vizslatnunk, merre megy a világ, és azon belül hová akarjuk ezt a nemzetet eljuttatni. Mi meg a kérdést sem tesszük fel, aztán csodálkozunk, hogy rosszak a válaszaink. […] Óriási értékeink vannak: termőföld, hatalmas vízbázis, geotermikus energia, de sem ezeket, sem szellemi adottságainkat nem vagyunk képesek kihasználni – ennek viszont semmi köze a globalizációhoz.” (20.)

Ezek alapján mindenekelőtt arra a nagy hiányra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet a szakértelmiségiek körében és már az egyetemi képzésben tapasztalok. Jelesül: a szakmai és egyetemes emberi problémák felvetéséhez és megoldásuk bármennyire is körültekintő kereséséhez a mai értelmiség túlnyomó részének szemléletéből hiányzik egyfajta filozófiai perspektíva. A minden szinten oktatott marxizmus áporodott fürdővizével együtt – úgy tűnik – az értelmiséggé formálás során kilöttyintődtek az egészségesebbnek minősíthető filozófiák is. Sem a jó tradíciókhoz való visszatérés igénye nem elég erős, sem az új utakat kereső kortárs gondolkodók – például a László Ervin munkássága – iránti érdeklődés nem mutatkozik eléggé élénknek. Most csupán a szakértelmiségiek álláspontjára is figyelő saját olvasmányaim alapján nyilatkozom,4 amelyek azt a véleményt látszanak erősíteni, ami a fentiekben így hangzott: „szellemi adottságainkat nem vagyunk képesek kihasználni…”

Nos, László Ervin legújabb könyve, azon felül, hogy izgalmas és tanulságos olvasmány a planetáris válság iránt nem közömbös emberek számára, segíthet abban, hogy „szellemi adottságaink” tudatát, elvesztett önbizalmunkat erősítsük annak érdekében, hogy az „együtt tönkretett” dolgok mennyiségét ne szaporítsuk, sőt képesekké váljunk konstruktív közös elképzelések megvalósítására. Nem megnyugtató, de Bogár László egyik meglátását helyezik planetáris távlatba a könyv következő megállapításai: „A világ termékeinek nyolcvan százaléka fölött egymilliárd ember rendelkezik, a maradék húsz százalékon öt és fél milliárdan osztoznak.” (18.) És: „Manapság egyes globális vállalatok – néhány kivételtől eltekintve – az összes nemzetállamnál gazdagabbak, és a legnagyobbak közel annyi embert alkalmaznak, mint amennyien a világ kétszáz nemzetállamában élnek.” (54.) Nem csupán a magyar társadalom gondja ez az aránytalanság. „Ha nem történik jelentős változás – írja továbbá a szerző – , a század közepére a világ népességének kilencven százaléka a világ nagy többségét kitevő elszegényedett államban fog élni.” (59.) És ez csupán töredéke annak az általános gazdasági, ökológiai, szociális, etikai stb. válságnak, amit az egyes nemzeteken túlmutató távlatokban vázol fel ez a könyv.

Egyik kulcsszava a bifurkáció, az a válságküszöb, ami a jelenlegi planetáris krízisben egyfelől a teljes összeomlás, másfelől az áttörés lehetőségét is egyaránt magában hordozza. Az áttörését is abban az esetben, ha képesek vagyunk mozgósítani a mai emberek részéről általában még fel nem ismert szellemi-erkölcsi tőkét, amelynek a szerző (és más hasonlóan gondolkodók) meggyőződése szerint a tudatosan, bár egyelőre kisebbségben élő emberek már a birtokában vannak. Mert a válságkezelés technológiai megoldásai, amelyek a világban ma eléggé elterjedtek, s amelyekre a magyar példaként hozott párbeszédben Heim Péter is céloz, csupán felületi orvoslást jelentenek, de nem hoznak olyan gyökeres megoldást, amelyet László Ervin szerint csupán a radikális szemléletváltás, az új planetáris etika eredményezhet. Igaz ugyan, hogy e vélekedés képviselői még kisebbségben vannak, de amint a könyv is bizonyítja, létszámuk és csoportjaik kisugárzása a világban növekedőben van.

Nagy hiba, hogy a könyvnek nincsen tartalomjegyzéke, ezért a további kommentárok előtt kénytelen vagyok röviden vázolni a szerkezetét. Három nagy egységre tagolódik: I. Makrováltás a társadalomban, II. Paradigmaváltás a tudományban, III. A Budapest Klub – László Ervin, Sági Mária, Vitányi Iván. Ezekhez kapcsolódik a Függelék, amelyben megtalálható a Kiáltvány a planetáris tudatról, valamint a Budapest Klub interaktív honlapjának kérdései. A kötetet tekintélyes könyvészet zárja, hiányosságait nem kutattam, ám feltűnt, hogy David Korten két alapvető – egyébként szerzőnk álláspontját részben erősítő – könyve hiányzik.5 Ugyanakkor szembeötlött, hogy a 158. oldalon László Ervin hivatkozik Ken Wilberre, ám az ő neve sem jelenik meg a könyvészetben.6

A Makrováltás a társadalomban a hamleti dilemma mintájára veti fel a „vagy-vagy” állapot lényegét. Fejlődés avagy kipusztulás előtt áll-e az emberiség. A lehetséges két forgatókönyv: 1. Minden a megszokott módon alakul tovább, azaz nem történik meg az irányváltás, ebből pedig csupán a teljes összeomlás következhet. 2. Az emberek gondolkodásmódjában kellő időben megtörténnek a radikálisan pozitív változások, amiknek lehetőségeire eddig nem figyeltünk eléggé. „A békésebb és fenntarthatóbb világ irányába történő átalakulásban” érdekelt csoportok száma és nagysága gyarapodik, míg végül elérheti a kritikus tömeget ahhoz, hogy összeomlás helyett bekövetkezzék az áttörés a logosz civilizációjából a holosz kultúrájába.”

A holosz civilizációjának perspektívája véleményem szerint a könyv leginkább gondolatébresztő, inspiratív része, de előbb kövessük a megoldás lehetőségeit soroló stratégiai elképzelést. A makrováltás többek között feltételezi, hogy a fenntarthatóság útjának elkötelezett vezetőket választ a társadalom, és a további gazdasági terjeszkedés meg a nyereség hajszolása alárendelődik a közös társadalmi és ökológiai felelősségvállalásnak. Ebben nagy szerepet tulajdonít a szerző a civil szervezeteknek, amelyek az interneten keresztül felveszik a kapcsolatot egymással, és közös stratégiákat dolgoznak ki a béke helyreállítására. (23.) A világméretű együttműködés szükségessé teszi, hogy a nemzetek és a kultúrák közötti bizalmatlanság átadja helyét a bizalom magasabb fokának és a közjót kereső akaratnak. „Nem túl késő?” – teszi föl joggal a kérdést a szerző, de arra alapoz, hogy az emberiség gyors átalakulásra képes dinamikus rendszer, amiben az ún. „pillangóhatás” (Edward Lorenz) ugyanúgy érvényesülhet, akárcsak a tornádók létrejöttében. Az emberi társadalom alapvető átalakulásai – régi meggyőződésem – gyakran egyetlen személy körül kialakult kisközösségek hatására történnek. László Ervin valami ehhez hasonlót tételez a következőkben: „A mai kaotikusközeli, instabil és ennélfogva ultraérzékeny világban a gondolkodás az értékek, az etika és a társadalom egy kritikus tömegének tudatossága – akárcsak a pillangók – alapvető átalakulást indíthatnak el.” (27.) A következőkben kimutatja, hogy a makrováltások dinamikájában (2. alfejezet) – a bioszféra kialakulásától kezdve – mekkora szerepet játszanak a krízishelyzeteket követő bifurkációk, ilyenek nyíltak meg és nyílnak meg ma is az emberi társadalom fejlődésében. Az emberré alakulás maga is az emlősök evolúciójában bekövetkezett bifurkációk sorozatának eredménye. Az embert vezérlő eszmék, világszemléletek történetében is kimutatható, hogyan „bifurkálódnak” a világképek: hogyan adják át helyüket a mítoszok a theosznak, majd a logosznak, ami a klasszikus görögség óta nagyjából mindmáig „navigálta” az emberi civilizáció történetét.

Csakhogy a logosz vezérlete alatt az emberiség extenzíve impozáns fejlődését legalább annyi kártékony hatás kísérte, mint amennyi haszon. Az emberi akarat és szándék, a logosz hatalma eddig nem volt képes megakadályozni a romlást, ami a földi fejlődés fenntarthatatlanságáig vezetett. Most válaszúton állunk. A szerző számos érvvel támasztja alá, hogy ugyanezen emberi képességek a közjó keresése, a párbeszéd, a béke- és ökológiai mozgalmak, életmódváltás révén egy olyan áttörés szolgálatába állhatnak, ami biztosíthatná az emberhez méltó élet fenntarthatóságát a földön. A helyzetből, amiben vagyunk, elkerülhető a végső összeomlás. Ha belátjuk, hogy „a világegyetem nem tehetetlen anyagdarabok élettelen, lélektelen összessége, hanem sokkal inkább egy élő szervezethez hasonlatos képződmény” (72.), akkor ez „átmenetet jelent a logoszból, a mai gazdaságilag, politikailag és kulturálisan széttöredezett civilizációból egy szolidaritásra meg nemzetek és kultúrák közötti együttélésre és együttműködésre törekvő globális civilizációba, a holoszba.” (55.)

A tézist alátámasztó érveket A fenntarthatatlanság gyökerei, A fejlődés jobb iránya, az Új világkép című alfejezetekben fejti ki. Ezek közül minden önmagát felvilágosultnak tartó, csupán a ráció logikáját elfogadó értelmiségi nyilván az Új világkép című részt tarthatja provokatívnak, amennyiben László Ervin a Kilenc idejétmúlt hiedelem és a Hat veszedelmes mítosz tételeiben radikálisan megkérdőjelezi mindazt, amiben a logocentrikus gondolkodók hittek és hisznek.

Elvetvén e szerinte „idejétmúlt” mítoszokat és hiedelmeket, László Ervin az emberi lény személyes belső fejlődésére, spirituális ébredésére, az ilyen mentalitású csoportok tömegének kritikussá válására alapozva tekinti ígéretes megoldásnak a holosz kultúrájának kialakulását, és fogalmazza meg Az új világkép tízparancsolatát. (84.)

A hatodik alfejezetben felvázolt Planetáris etika alakulásának múltjából merítve7 fejti ki továbbá az ún. ökológiai etika és más viselkedési normák leglényegesebb pontjait, az ún. maximum- és minimumszabályokat. Ki tudja, milyen hosszú időnek kell eltelnie, amíg az emberek többsége magáévá teszi a következőket: tetteiddel maximalizáld a bioszféra tartós fennmaradását, tetteiddel segítsd elő a bioszféra folyamatban levő fejlődését, tetteiddel segítsd elő az emberiség szempontjából kedvező dinamikus egyensúly kifejlődését a bioszférában… De talán hamarabb elérhető a minimumszabály betartása: „Úgy élj, hogy mások is élni tudjanak.” László Ervin pedagógiai elhivatottságára vall az az idézet, amivel Lao Ce életművéből nyíltan azonosul: „Egy egyén élete példaként szolgálhat más egyéneknek, egy családé modell lehet más családoknak, egy közösség mérték lehet más közösségeknek, egy tartomány etalon lehet más tartományok számára, egy ország pedig eszményként szolgálhat valamennyi ország számára…”(102.)

Hogy a holosz kultúrája (7. alfejezet) nem csupán utópia, arra már ma is az ekképpen élő közösségek példáira hivatkozik: „Döntéseiknél meghatározó, hogy az adott termék környezetbarát, gyártása és használata pedig erkölcsi szempontból elfogadható és környezettudatos legyen. Az anyag- és energiapazarlással egykor szinte kérkedő életmódot ma már sok esetben felváltja az önként vállalt egyszerűség, az új moralitás és a természettel való harmónia keresése.”(106.)8 E fejezetet William Bloom, a brit Holistic Network vezetőjétől vett idézettel zárja, aki szerint: „a holizmus a legmélyebb spirituális ösztöneinket szólítja meg: törekedjünk a kiteljesedett emberi létezésre, a helyi és globális szinten is egészséges és teljes közösségek megteremtésére, minden elemre és dimenzióra legyünk nyitottak. Találjuk meg a lehetséges kapcsolatokat, és érezzük, hogy részei vagyunk a létezés tökéletes titokzatosságának és értelmének.” (112.)

Mielőtt bárki is ezotériát szimatolna e gondolatok mögött, jelzem, hogy a könyv második fontos része, a Paradigmaváltás a tudományban a legfrissebb természettudományos felfedezésekre hivatkozva világítja meg az új, holisztikus világkép kialakulásának tudósok által igazolt motivációit. Anélkül, hogy ezt részletezném, csupán két alaptételt emelek ki. Az egyik, hogy a világegyetem „mély alapzata”, alapközege energiával és információval töltött „telített tér”. Ezt az indiai eredetű „akasha”-mezővel párhuzamba állítva a szerző úgy tekinti, mint anyaméhét minden létezőnek, vagyis a tér és az idő minden történésének hátterét.

Ez a tartomány nem csupán minden aktuális létező eredete és „visszafogadója”, hanem közvetítő közeg, ami téren és időn túllépve összekapcsolja a dolgokat, és – ez a második fontos tétel – megteremti köztük a koherenciát. A szerző a legkülönbözőbb diszciplínák területéből merítve beszél a kvantumok közti koherenciáról, a kozmosz egyetemes állandóiról, a bioszféra koherenciájáról, az agy és a tudat birodalmának koherenciájáról stb. Az utóbbi szinten érvényesülő telepatikus, teleszomatikus, távgyógyító képességek meggyőző kísérleti illusztrációi igen érdekesek,9 és ezen a szinten figyelemre méltóak a Budapest Klub (László Ervin, Sági Mária, Vitányi Iván) részvételével történt távgyógyítási kísérletek eredményei.10

E gondolatmenetből nyilvánvalóan olyan metafizikai, teológiai és etikai következtetések is levonhatóak, amelyek új metafizikai rendszer felépítésére alkalmasak, anélkül hogy az összeférhetetlen lenne a természettudományok mai eredményeivel.

A Római Klub mintájára 1993-ban fogant meg a Budapest Klub megalapításának terve, és azóta működik. Jómagam büszke vagyok, hogy általa olyan magyarságkép alakulhat a világban, amelyik nem a bezárkózó, csupán a saját gondjaiba süppedt nemzetként állít be bennünket. Nyitottságának és hatásának példázására hadd idézzek fel egy eseményt, amiről a 192. lapon olvasható tudósítás ebben a könyvben: „2007. május 19–20-án a Budapest Klub kezdeményezésére Japánban a Fuji hegy lábánál megrendezett világbéke meditációt tartottak. 19-én konferencia zajlott le, tizenkilenc ország és a világvallások képviselőinek, tudósoknak és művészeknek részvételével. 20-án a Fuji hegy szentélyében mintegy tízezren jelentek meg. Felolvasták László Ervin üzenetét, és beszédet mondtak a világvallások képviselői. Utána az emelvényre vitték a föld összes országának zászlaját, majd a zászlókat sorra meghajtva, az illető nemzet nyelvén békét kívántak az országnak és az egész földnek. Majd tíz perc meditáció következett. A japán szervezők szerint az akcióhoz hatvanegy ország csatlakozott, ahol hasonló békeösszejövetelt szerveztek, megközelítőleg 1 millió ember részvételével.”

JEGYZETEK

1. www.talaljuk-ki.hu

2. Cs.Gyimesi Éva: Kisebbségek a globalizáció sodrában. In: Colloquium Transsylvanicum. Mentor, Mvhely, 1998.

3. „Együtt tettük tönkre a hazánkat”. Heti Válasz. 2008. július 31. 18–20.

4. Kivételként azonban mégis megemlíteném Bitó Lászlót és Csányi Vilmost.

5. Korten, David C.: Getting to the 21st Century. Voluntary Action and the Global Agenda. Kumarian Press, Connecticut, 1990; Uő: When Corporations Rule the World. Ez magyarul is megjelent: Tőkés társaságok világuralma. Kapu, Bp., 1997. (III. kiadás).

6. Interneten olvasható Wilber könyvének (A Theory of Everything) a magyar gyorsfordítása: Mindennek a rövid története. 1999. A fordító: Gánti Bence. Wilber a transzperszonális pszichológia egyik képviselőjeként a Bevezetés a transzperszonális pszichológiába című magyar kiadványban is jelen van Abraham Maslow és Roberto Assagioli mellett (Ursus Libri, 2006.)

7. 1990-ben az ún. InterAction Council kezdeményezése (Universal Declaration of Human Responsabilities), 1993-ban az Elkötelezett Tudósok Szövetségének (Union of Concerned Scientists – 70 ország 1670 tudósának) nyilatkozata, 2003-ban béke Nobel-díjasok római megbeszélése stb

8. Új kultúra az Egyesült Államokban című alfejezetében közvéleménykutatásokra, tudományos felmérésekre hivatkozva állítja, hogy növekedőben van a környezettudatosan élő és „kulturálisan kreatív” emberek és közösségek aránya. Ezt a holisztikus életmodellt mérte fel a Budapest Klub 2005-ben Olaszországban, eszerint az olaszok 35 százaléka „él és cselekszik kulturálisan kreatívként”. (111.)

9. Például a 2007. május 20-án, a Globális békemeditációs és imanapon (Global Peace Meditation/Prayer Day) végzett felmérés eredményei, amelyek egymástól fizikailag távol levő személyek agyának EEG-hullámai közti feltűnő megegyezést mutattak.

10. Például a 2001-ben Dél-Németországban végzett agyhullámok útján történő gyógyítás EEG spektrumanalitikus méréseinek tanulságai. A gyógyító dr. Sági Mária, a Budapest Klub tagja volt.

* László Ervin: Világváltás. A változás harmonikus útja. Nyitott könyvműhely. Bp., 2008.