Korunk 2008 November
Ízelítő egy készülő fordításból
Mi jut az ember eszébe, ha azt a nevet hallja, hogy Julio Cortázar? Kinek ez, kinek az (ha ugyan nem éppen semmi). A műveltebb filmrajongó talán arra is fölfigyelt annak idején, hogy az argentin Cortázar (1914–1984) egyik elbeszéléséből készült Antonioni filmremeke, a Nagyítás. A hispanista meg azt is tudja, hogy Cortázar volt annak a fényes irodalmi rajzásnak (angol szóval boomnak), a spanyol-amerikai sikerírók négyesfogatának az úttörője, amely (a kolumbiai García Márquezzel, a mexikói Fuentesszel és a perui Vargas Llosával együtt) elhomályosította a közvetlen – különben szintén dicső – előzményeit (talán az egy Borges kivételével), és a világirodalmi köztudat élvonalába lendítette a latin-amerikai szépprózát. Az irodalomtudósnak pedig az nem újság, hogy, amint a 20. század első felében Joyce korszakalkotó műve, az Ulysses volt a „modernek” kultuszregénye, a második felében ugyanígy Cortázarnak az alábbi három fejezettel bemutatott nagyszabású alapműve, a Rayuela lett világszerte a „posztmodernek” bibliája. A műítész-esztéta meg az úgynevezett „nyitott mű” őstípusát tiszteli benne, amely, a hőseinek viszontagságos szerelmi története kapcsán, úgy foglalja egyetlen szövevényes látomásba Párizs és Buenos Aires szellemét, környezetét és – tágabb értelemben – a fejlett világ felé tájékozódó latin-amerikai értelmiség tétova kallódását, hogy valami új, kísérleti nyelvvel, képtelenül formabontó szerkezettel tiltakozik egy képtelenné váló emberállapot ellen. Igen, a szerkezet. Ez a legszembetűnőbb. Az, hogy a regény első két harmada hagyományos rendben van megírva, a harmadik harmad pedig „mellőzhető” vagy tetszés szerinti rendbe illeszthető fejezeteket tartalmaz. Ez a tetszés-szerintiség avatja mintegy társszerzővé az olvasót. Ettől „nyitott” a mű. Bár maga a szerző is sugall egy bizonyos rendet, és minden fejezet alatt, zárójelben közli, hogy egy-egy fejezet után melyiket ajánlja a tetszés szerint beiktathatók közül. Igen, a szerkezet. Cortázar tette „naggyá”. (Noha – ugye szabad egy kis irodalmi pletyka? – nem ő találta ki, hanem egy jeles kortárs francia író és amerikanista, Marc Saporta. Kevesen tudják, és szó sem esik róla.) No és a nyelv. Az a pontosságot átszövő nyelvi buzgalom. A Río de la Plata-vidéki tolvajnyelvből fakadt bizalmas-személyes gli-glico nyelv (én glu-glu nyelvnek fordítom). A mindig fenyegető és gyakran jelen is lévő játékosság, a hanyagul is titáni erővel dobált műveltségtömbök. Mindazzal együtt, ami a műfordítás alapfeladatát, az idegen nyelv puszta megértését is úgy megnehezíti. Hogy ne is említsem az avatott műfordító három másik megoldanivalóját: a más nyelvre való értelmi „átültetést” (tudom, germanizmus), a szóleleményt (meg vele kapcsolatban a nyelvi ízlést) és főleg a (bonyolultan is áttetsző, a mi esetünkben magyar) mondatépítkezést. Ezekben a – párizsi bohémtanyán régi amerikai hanglemezekről dzsesszmuzsikát hallgató és már kapatos nemzetközi társaságot megjelenítő – fejezetekben is találhat az olvasó már-már öntudatlan fogantatású, végtelen hosszú mondatokat („belső monológokat”), amelyeket egy tagban kellett tartanom, ahogy Proust emlékfolyamait sem szabad helyre kis mondatocskákra szabdalnunk. (Lám, már magam is szinte cortázari mondatíveket vetek papírra.) Végül a mű címéről is valamit. Azt a nemzetközi gyerekjátékot jelenti a spanyol rayuela, amelyet minden magyar gyerek ismert régente. Főleg kislányok játszották. Előbb a földre karcoltak egy ábrát: egy négyzet, mögötte másik négyzet, mögötte, keresztben két négyzet, majd megint egy négyzet, utána ismét keresztben két négyzet. Az egyes négyzetekbe fél lábbal, a kettes négyzetekbe két lábbal kellett beleugrani, a végén, ugrás közben, megfordulni, és ugyanúgy vissza. Szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen, az Alsó-Tisza vidékén, a Tiszántúlon, a Jászságban és még többfelé is úgy hívták ezt a játékot, hogy sántaiskola. Az Ortutay-féle, 1977-es Magyar Néprajzi Lexikon is ismeri így (Akadémiai Kiadó, Budapest). Debrecen környékén ickázás a neve. Cortázar 1963-ban megjelent regényének évtizedekig Ugróiskola volt a magyar „munkacíme”. Miért választottam mégis a Sántaiskola címet? Azért, mert jobban kifejezi a féllábas ugrándozás, sántikálás gyakorító, folyamatos jelentéstartalmát. Nem elégített ki az ugró mozzanatos egyszerisége. Nem kétlem, a német Hinkespiel is belejátszhatott a nekem oly ismerős és kedves sántaiskola szavunkba, amelyet – Szőcs Géza barátom szíves szóbeli közlése szerint – Erdélyben és talán a Partiumban kockázásnak (is?) mondanak. A Cortázar regényének magyar kiadására vállalkozó budapesti L’Harmattan Kiadó külön engedélyével, örömmel bocsátom a kolozsvári Korunk rendelkezésére is ezt a kis ízelítőt készülő, gyötrelmesen nehéz fordításomból.