A társadalmi presztízs megroppanásával párhuzamosan anyagi téren is érzékeny veszteségek érték a főnemeseket, elsősorban annak nagybirtokos részét. A háborút követő zűrzavaros időszak komoly pusztításokat okozott vagyoni téren, amihez hozzájárultak a Tanácsköztársaság alatti rekvirálások és a román hadsereg rablásai is. Így például az Andrássy család műkincsekben gazdag tiszadobi kastélyát teljesen kifosztott állapotban vehette vissza. A világháború befejezését követően az utódállamok mindegyike – részben szociális szempontokból, részben, hogy megszabaduljon a magyarnak tekintett nagybirtokosoktól – radikális földreformot hajtott végre, melynek eredményeképpen az arisztokrácia földjei túlnyomórészt kisajátítás alá kerültek. Az eredeti tulajdonos kezén rendszerint csak a kastély és pár száz hold maradt. Így veszítette el birtokait számos ismert mágnás, köztük gr. Bethlen István18 és gr. Apponyi Albert. Miután a kisajátítás nagyobb mértékben sújtotta azokat, akik az új határok megvonása után Magyarországon kívántak letelepedni, többen a megosztott életformát választották: a család egyik tagja ott maradt a birtokai mellett, míg a többiek Magyarországra települtek. Az elvett birtokokért mindegyik államban részleges kárpótlást fizettek, de egyéb állami eszközök segítségével az így juttatott összegek egy részét is megcsapolták. Romániában ezt azzal egészítették ki, hogy a külföldi állampolgároknak nem fizettek semmilyen kárpótlást, aminek következtében az 1920-as években a bukaresti és – az érintettek képviseletét felvállaló – budapesti kormány között évekig tartó pereskedés vette kezdetét. A földreform gondolata nemcsak a szomszéd államoknál, hanem idehaza is létjogosultságot nyert. Egyes arisztokraták – gr. Majláth József, Pallavicini György őrgróf – a század elején maguk is elfogadták egy korlátozott földosztás gondolatát, jóllehet olyan messzire senki sem ment, mint gr. Károlyi Mihály. Ezek a hangok azonban az ellenforradalom győzelme után elhalkultak, és egy meglehetősen merev és elutasító álláspont vált általánossá. Az 1920. évi XXXVI. tc. alapján végül korlátozott mértékű földreformra került sor Magyarországon, melynek során 1,1 millió holdnyi föld, az ország termőterületének 8,5 százaléka került felosztásra, amely, bár több volt látszatintézkedésnél, méreteiben elmaradt a szomszéd államokétól.19 Az érintett mágnások és a különböző társadalmi szervezetek küzdelme egészében véve eredményesnek bizonyult, hiszen a nagybirtokok korlátozott területi veszteségekkel ugyan, de túlélték a reformot. Az ingó és ingatlan vagyonban elszenvedett veszteségeket valamelyest ellensúlyozta, a reorganizációt segítette, hogy a háború után a régióban komoly élelmiszerhiány lépett fel, ami a mezőgazdasági terményeknél jelentős árfelhajtó tényezőnek bizonyult.

Az arisztokráciával szembeni negatív közhangulat kihatott politikai szereplésükre is. A Tanácsköztársaság bukását követő bizonytalan, kialakulatlan helyzet inkább ösztönzőleg hatott, s olyanok is megpróbáltak bekapcsolódni a politikai életbe, akik – például gr. Apponyi Albert – korábban inkább a passzivitást választották. Törekvéseik azonban felemás sikerrel jártak. Több dunántúli vármegye élére mágnások kerültek – gr. Károlyi József, gr. Sigray Antal – kormánybiztos-főispáni minőségben. A Friedrich István, Huszár Károly és Simonyi-Semadam Sándor vezette kormányokban – 1919 augusztusa és 1920 júliusa között – 1–3 fős képviselethez jutottak. Az 1920. január végén megtartott választások során 12 arisztokrata politikus került be az első nemzetgyűlésbe. Ezek az eredmények meglehetősen mérsékeltnek mondhatók. A nemzetgyűlésben betöltött szerepük – arányuk 5, 5 százalékot tett ki, szemben az 1910. évi 15 százalékkal – lényegesen alatta maradt a századelőn megszokottnak. Kormányzati téren is inkább csak statisztaszerephez jutottak, a főispáni posztokat pedig sorban elhagyták. Egyedül a trianoni béketárgyalásokat előkészítő apparátusban jutottak komolyabb szerephez, magának a delegációnak a vezetése is egy mágnás politikusra, Apponyira hárult.

Visszaszorulásukban az is szerepet játszott, hogy nehezen találták meg az utat a régi, döntően közjogi elvek mentén szerveződő pártok helyét elfoglaló új tömegmozgalmakhoz. Konzervatív szellemiségük idejétmúltnak és avíttnak tűnt, s többségük idegenül mozgott a lényegében általános titkos választójog alapján lebonyolított választásokon. Prohászka Ottokár gúnyosan emlegette, hogy a választási kampányban egyes grófok úgy próbálták magukat népbarátnak mutatni, hogy választóikat „Tisztelt parasztok"-nak titulálták.20 Miután képtelenek voltak saját párt létrehozására, egyéni ambícióktól és lehetőségektől függően pártonkívüliként vagy a két nagy parlamenti párt színeiben politizáltak, komolyabb befolyás nélkül. Így például gr. Apponyi Albert pártonkívüliként tevékenykedett, gr. Teleki Pál a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját, gr Széchenyi Viktor a Kisgazdapártot erősítette.

Az ellenforradalom győzelme után eleinte úgy látszott, hogy az arisztokrácián belül nem fordul meg a még 1918 őszén elindult radikális térvesztés folyamata, a bethleni konszolidáció azonban számottevő változásokat hozott. Pedig Bethlen miniszterelnöksége erős konfliktusokkal terhelten indult. Eleinte az arisztokrácia nagy része – különösen a dunántúli, erős aulikus hagyományú családok – IV. Károly hívének val-lotta magát, jóllehet a királyi trón betöltésének módjáról nem alakult ki konszenzus. IV. Károly 1921-ben két ízben is kísérletet tett trónja elfoglalására, de kudarcot vallottak. A második visszatérésnél Bethlen – jóllehet korábban a legitimista csoportok felé közeledett – nyíltan a kormányzó mellé állt, s ennek következtében a legitimista arisztokraták vehemensen szembefordultak a miniszterelnökkel. A két fél viszonya 1926 elején romlott meg végleg, amikor a legitimista tábor a nemrégiben kipattant frankhamisítási ügyet megpróbálta Bethlen megbuktatására felhasználni. Az időnkénti igen heves küzdelem ellenére a királykérdés nem befolyásolta alapvetően Bethlen társadalomképét. A kormányfő alapvetőn konzervatív nézeteket vallott, s számára a dualista Magyarország politikai-társadalmi berendezkedése olyan alapot jelentett, melyre a jövőben is építeni lehet, és azon csak fokozatos reformokat célszerű keresztülvinni. A tömegpolitizálást következetesen elutasította és több ízben kinyilvánította, hogy szükség van egy kellő politikai távlattal és anyagi háttérrel bíró szűk réteg irányító szerepére. Bár utóbbiak között a nyilvánosság előtt rendszerint a birtokos osztályt emlegette, hozzásorolta az arisztokráciát is. Saját szerepéről egy ízben úgy nyilatkozott: „büszke nemzetségére, mert tagjai átérezték, hogy származásuk és helyzetük magasabb feladatokat ró reájuk”.21 Nézeteiből következően egyrészt súlyt helyezett arra, hogy a főúri réteg elfoglalhassa a hazai közéletben az őt „megillető” helyet, másrészt jelentős erőfeszítéséket tett, hogy az arisztokráciát politikája mögé állítsa. Erőfeszítései egészében véve sikeresnek bizonyultak: a mágnások egy része nyíltan felsorakozott mögéje, egy másik része pedig passzívan ugyan, de támogatta tevékenységét. Ez a magatartás volt jellemző Horthyval szemben is. Kezdetben az arisztokraták többsége lenézte, parvenünek tartotta a kormányzót – egymás között csak matróznak nevezték –, de idővel megbékéltek személyével, és nem határolódtak el tőle a társasági kapcsolatok szintjén. A legitimizmus sokat veszített erejéből, a radikális legitimisták gr. Andrássy Gyula vezette csoportjának közvetlen befolyása csupán egy meglehetősen szűk körre terjedt ki. A legitimista érzelmű mágnásoknak egy exkluzív egyesület, a Magyar Férfiak Szent Korona Társasága – valamint annak női megfelelője – lett a gyűjtőhelye.

A kortársak utóbb gyakran vetették Bethlen szemére, hogy a századelő Magyar-országát kívánta visszahozni, és politikája restaurációs jellegű volt. Az tagadhatatlan, hogy a bethleni időszak az arisztokrácia megerősödésével járt, ez azonban nem jelentette, hogy a korábbi viszonyok teljesen helyreállíthatók lettek volna. A politika különböző területein nagyobb arányban jelentek meg mágnások. Bethlen kormányában a megalakulása évében, 1921-ben – rajta kívül – három, míg lemondása évében 1931-ben két főnemesi származású miniszter foglalt helyet.

A képviselőházban szintén számottevő növekedés mutatható ki, a puszta adat mögött ugyanakkor bizonyos differenciálódás figyelhető meg. Bár világnézetileg nem volt nagy különbség közöttük, pártpolitikai tekintetben három fő csoportra oszlottak. Mintegy 50–60 százalékuk a bethleni Egységes Párt színeiben politizált, másik részük a szintén kormánytámogató Keresztény Pártban foglalt helyet, a harmadik csoport pedig – többnyire pártonkívüliként – legitimista nézeteket vallott. Vezetőik többnyire számottevő múltra visszatekintő, ismert mágnások voltak: az Egységes Párt esetében Bethlen István, a Keresztény Pártnál 1927-től Zichy János, a legitimistáknál pedig Andrássy Gyula. Mellettük a pártonkívüli, mérsékelten legitimista elveket valló Apponyi Albert emelkedett ki tekintélyével.

A jogfolytonossághoz való visszatérés jegyében került sor 1927 elején a felsőház felállítására. A mintegy 235–240 tagú felsőházba a főrendi arisztokraták 38 tagot választhattak maguk közül, ami 17 százalékos részvételt jelentett. Mágnások azonban egyéb jogcímeken is kerülhettek be az intézménybe, ennek folytán arányuk 26 százalékra emelkedett. Ez a 26 százalék nem elhanyagolható rész, de igencsak távol van a régi főrendiházi többségtől. Bár az arisztokrácia súlya – egyes képviselők aktivitásának, az általuk betöltött pozícióknak köszönhetően – nagyobb volt annál, mint ami a puszta számokból következett, egészében a felsőház nem tekinthető arisztokrata intézménynek. A második kamarába egyébként többségében koránypárti vagy ahhoz közel álló mágnások kerültek be, a radikális legitimisták itt sem tudtak érdemi pozíciókat szerezni, sőt a tagválasztáson még Andrássy Gyula is elbukott. Az újonnan kiépülő magyar külügyminisztérium központi állományának átlagosan 7–12 százalékát, a diplomáciai testületben dolgozóknak pedig 21–25 százalékát alkották arisztokraták.22 Az utóbbi területen jelenlétüket hangsúlyosabbá tette, hogy a fontosabb állomáshelyeken, így a nagyhatalmak fővárosaiban működő követségek élére főnemesi származásúak kerültek. Az arisztokraták szerepe – a többi területhez hasonlóan – itt is fontosnak tekinthető, de befolyásuk és jelenlétük mértéke nem érte el az 1918 előtti szintet. A leglátványosabb térvesztésre a vidéki közigazgatáson belül került sor. A mágnások általában is kevéssé kapcsolódtak be a regionális-önkormányzati politikába, a főispáni pozíciók betöltésénél pedig szerepük minimálisra csökkent. Jellemző módon Fejér vármegye volt az egyetlen, melynek élén hosszabb ideig – Széchenyi Viktor személyében – mágnás főispán állt.

A bethleni politika más vonatkozásban – pozíciók biztosításán túl – is kedvezett a hazai arisztokráciának. Bethlen István miniszterelnöksége stabil garanciát jelentett arra nézve, hogy nem kerül sor radikálisabb földreformra, sőt a kormányzat egyéb vonatkozásban is – így például az erdélyi birtokosok kárigényének felkarolásával – igyekezett anyagi stabilizációját elősegíteni.

A politikai-gazdasági konszolidációval párhuzamosan reorganizálódott a magyar társadalomnak az a fajta hierarchikus felépítése, amely a századelőt jellemezte. A hagyományos magatartás- és viselkedésformák újjáéledése, a külsőségeket előtérbe helyező érintkezési szokások, a rangok és címek bonyolult rendszerének számon tartása hozzájárult ahhoz, hogy az arisztokrácia helyzete társadalmi síkon is megerősödött. A mágnások a társasági rendezvények illusztris és megbecsült vendégei voltak, a mágnások hagyományos gyűjtőhelyének számító Nemzeti Casinó ismét az egyik legelőkelőbb egyesületnek számított. Számos mágnás a politika szféráján túl egyéb közéleti feladatokat is vállalt: gr. Zichy István őstörténész a Nemzeti Múzeum igazgatója lett, gr. Almásy Imre, majd gr. Hoyos Miksa a Mezőgazdasági Kamara elnöki székét foglalta el, míg mások – gr. Apponyi Sándor vagy hg. Esterházy Pál – inkább mecénási tevékenységükről váltak ismertté. A visszarendeződés persze itt sem volt teljes. A nemzetállamok kialakulása következtében az arisztokráciának a korábban viszonylag erős, államhatárokon túlmutató összetartozása meglazult. Bár számos mágnás még mindig szívesen járt a nagy nyugati államokba, és élénk figyelemmel kísérte a nyugati fővárosok kulturális és társasági életét, a nemzetállamokhoz való kötődések egyértelműbbekké váltak. Bécs központi szerepe megszűnt, és az arisztokráciának az a része, amely korábban nemzetek felettinek, összmonarchiainak tekintette magát, teljesen háttérbe szorult. Az udvari arisztokrácia egyik tipikus képviselője, hg. Festetics Tasziló a köztársaság kikiáltása után otthagyta Bécset, és többnyire bezárkózva élt keszthelyi kastélyában. A főurak többsége a magyar államhoz való lojalitás mellett kötelezte el magát, és állandó lakhelyéül is Magyarországot választotta. A királyi trón betöltetlensége azzal is együtt járt, hogy azok a címek és kitüntetések, melyeket a mágnások korábban viszonylag könnyen elnyerhettek a bécsi udvartól, lényegében megszűntek. Ugyanígy megszűnt annak a lehetősége is, hogy uralkodói rangadományozás révén bővüljenek az arisztokrácia sorai.

Az, hogy a főúri réteg kisebb-nagyobb veszteségekkel túlélte a forradalmi és ellenforradalmi időszakot, nemcsak személy szerint Bethlennek köszönhető. Horthy kormányzóként maga is osztotta és támogatta miniszterelnöke konzervatív társadalmi nézeteit, s aligha tekinthető puszta véletlennek, hogy három gyermeke – István, Miklós és Pauletta – arisztokrata házastársat választott magának. Emellett a társadalmi környezet is kedvezett az arisztokráciának. A világháborút követő mély válság, a politikai és társadalmi stabilitás hiánya széles rétegekben tette vonzóvá a századelő viszonyait, ezért sokak számára természetesnek tűnt, hogy a konszolidáció egyúttal a régi értékek és tekintélyek előtérbe kerülését is magában foglalja.

A harmincas években elsősorban a politikai-társadalmi környezet megváltozása tovább erodálta, gyengítette a főúri réteg pozícióit. Amíg a bethleni éra alapvetően egy tradicionális neveltetésű és mentalitású vezetőréteg előtérbe kerülését eredményezte, addig a harmincas évek elejétől részint a korábban háttérbe szorult fajvédők, részint pedig az értelmiség új, fiatal generációja kezdett előtérbe kerülni. Ezeknek a fiataloknak a szellemi horizontját már nem a századelő Magyarországa, hanem a világháború, a forradalmak és Trianon határozta meg, de a bennük feszülő érvényesülési vágy is szembefordította őket Bethlennel és rajta keresztül az arisztokráciával. Megosztottságuk ellenére egyöntetűen a hazai társadalom gyökeres átalakítását, erőteljes szociálpolitikai reformokat és egy új, a változások iránt elkötelezett elit kialakítását követelték. Az alaphangot Weis István 1930-ban megjelent, a kor társadalmi viszonyait ábrázoló átfogó munkája adta meg, melyben kemény bírálatot mondott az arisztokráciáról. Szerinte az arisztokratákból teljesen hiányzik a közéleti aktivitás, nem vesznek részt a sportversenyeken, nem vállalkoznak a művészetek támogatására, a szellemi mecenatúrára, nincs kapcsolatuk más társadalmi rétegekkel, és – folytatva a gondolatmenetet – életformájuk aligha alkalmas arra, hogy mintául szolgáljon más rétegek számára.23 Más-más hangsúlyokkal de a harmincas években számos neves értelmiségi – köztük Szekfű Gyula vagy Németh László – fogalmazott meg hasonló végkicsengésű gondolatokat. Hangsúlyozták, hogy a főúri réteg is nagyban felelős a cím- és rangkórság mértéktelen elharapózásáért, és azért, hogy a parasztság súlyos helyzetén nem sikerült érdemben javítani. Utóbbival összefüggésben többen is megfogalmazták – a legerőteljesebben a népi mozgalom képviselői – egy újabb, nagyszabású földreform szükségességét. A megújuló és egyre nyíltabb támadások következtében az arisztokrácia egyre inkább védekező pozícióba kényszerült. Wesselényi Miklós publicista 1942-ben külön kötetet szentelt a témának, s a mű bevezetőjében arra a tényszerű megállapításra jutott, hogy „az arisztokrácia ma és különösen nálunk […] megtámadott osztály”.24 Egyébként maguk az érintettek is érzékelték a helyzet súlyosságát, és ennek hangot is adtak. Bethlen István – már 1932-ben – némi keserűséggel állapította meg: „mintha fokozatosan kiapadóban volna az a bő forrás, amely a magyar arisztokrácia és történelmi osztályok soraiból […] a nemzetnek nagy fiakat szült.”25 Tagadhatatlan, hogy a bírálatok egyszerre tartalmaztak valós elemeket és túlzásokat. Az arisztokrácia idősebb generációját továbbra is egyfajta zártság, a társadalmi külsőségekhez, a tradíciókhoz való ragaszkodás jellemezte, ami azonban nem feltétlenül volt így a fiatalabb generáció esetében. Például az ország leggazdagabb földbirtokosától, Esterházy Pál hercegtől számos tekintetben igencsak távol állt a mágnásoknak tulajdonított életvitel. Nem járt mulatókba, lóversenyre, nem voltak költséges szenvedélyei, mindennapjait lényegében hatalmas és korszerűen kezelt birtokai irányítása töltötte ki.

Az arisztokrácia persze nem véletlenül került támadások kereszttüzébe a harmincas években. A főnemesi réteg ugyanis a közéleti diskurzusban egyfajta szimbólummá vált, mindannak a szimbólumává – úriság, merev társadalmi korlátok, a szociális kérdések iránti érzékenység és nemzeti elkötelezettség hiánya –, amit a különböző reformerők meg akartak szüntetni, meg kívántak változtatni. Az arisztokrácia elleni támadások rendszerint ellentámadásokat váltottak ki az érintettekből, melyek során alig nyílt lehetőség konstruktív párbeszéd kialakulására, s ez leginkább a földkérdés kapcsán nyilvánult meg. Egyes mágnások jó érzékkel mutatták ki a radikális földreformot, valamint a hitbizományi rendszer megszüntetését követelő nézetek gyenge pontjait. A nagybirtokok – hangoztatták – távolról sem fogják át az ország területének nagyobb részét, s a történeti kutatások bizonyos fokig megerősítették ezt. 1935-ben a termőterület 29,8 százalékát tették ki az 1000 holdon felüli birtokok, tehát valamivel kevesebb, mint egyharmadát,26 és az arisztokrácia ennek is csak egy részét tartotta a kezében. A földbirtokok tulajdonosainak vizsgálata arról tanúskodik, hogy 1893 és 1935 között – a hitbizományi rendszer ellenére – nem radikális, de egyértelmű birtokcsökkenés mutatható ki. Az arisztokrata kézen lévő, 100 holdon felüli birtokok aránya az ország területének 1893-ban 19 százalékát, míg 1935-ben 13,6 százalékát tette ki.27 Gr. Károlyi Gyula és mások arra is joggal hívták fel a figyelmet, hogy a nagybirtokon – korszerű irányítás mellett – legalább olyan hatékonyan lehet gazdálkodni, mint a kisbirtokon. Ráadásul a világgazdasági válság súlyos mezőgazdasági értékesítési gondjaival a kisbirtokot éppúgy sújtotta, mint a nagybirtokot. A témához hozzászóló arisztokraták átsiklottak azon a tényen, hogy a kelet-közép-európai régió egészére éppen nem a nagybirtokrendszer védelme a jellemző. Továbbá a földreform helyett maguk sem tudtak a hazai agrárszegénységet viszonylag gyorsan felszámoló, érdemi alternatív javaslatokkal előállni.

A kritikák és támadások többek között olyan változásokat, reformokat sürgettek – a hitbizományok felszámolását, radikális földosztást, a rangkórság felszámolását, egy új elit kialakítását –, melyek alapjaiban érintették az arisztokrácia pozícióit, és értek is el bizonyos eredményeket. A Gömbös-kormány által 1936-ban tető alá hozott hitbizományi reform 3000 holdban maximalizálta az egy kézen levő hitbizomány nagyságát, és az addigi kötött forgalmú földeknek mintegy 30 százalékát kívánta ily módon meglehetősen hosszú idő – 20-30 év – alatt felszabadítani. Újabb földreform keretében 400 ezer holdnyi földet kívántak paraszti kézre juttatni, szintén hosszú időtartam, 25 év alatt. Mivel a földosztást a földhöz juttatottak egy részének más országrészbe való áttelepítésével kívánták összekötni, ezért a reformtelepítési törvény néven vált ismertté. 1939-ben Imrédy Béla kezdeményezésére, de már Teleki Pál kormányfősége alatt került sor a kishaszonbérleti törvény elfogadására. Ez mintegy 1,3–1,5 millió holdnyi föld felosztását tervezte egyfajta tartós bérleti rendszer keretében úgy, hogy az első 10 évben évente legalább 100 ezer hold kerüljön kiosztásra. Az elvileg nagy horderejű reform gyakorlati végrehajtását azonban a kormányzat – a háborús helyzetre hivatkozva – elhalasztotta.

A politikai intézményrendszer egyes területein csökkent az arisztokraták aránya, s itt főleg Gömbös Gyula 1932 őszén történt kormányra kerülése indított el változásokat. A képviselőházban elsősorban az 1939. évi választások alkalmával érvényesült ez a tendencia, ráadásul számottevő politikai átrendeződéssel kísérve. A bethleni időszak politikai életét még az arisztokrácia markáns jelenléte jellemezte. Akkor még a politizáló főnemesek – erős pártbeli megosztottságuk ellenére – nagyjából hasonló világnézeti elveket vallottak. A harmincas években, bár viszonylag a legnagyobb elismertséggel és támogatottsággal még mindig a konzervatívok bírtak, a fiatalabb generáció tagjait már igen erőtejes politikai megosztottság jellemezte. Soraik között polgári baloldaliak, kisgazdapártiak is megtalálhatók. A koráramlatokhoz való alkalmazkodás jegyében néhányan – gr. Festetics Sándor, gr. Pálffy Fidél, gr. Széchenyi Lajos – feltűnő módon a nemzetiszocialista mozgalmaknál kötöttek ki, de azok is, akik a kormánypárti oldalt választották – gr. Festetics Domonkos, gr. Károlyi Viktor –, inkább annak a jobboldali radikalizmushoz húzó szárnyát erősítették. A konzervatívabb, illetve legitimista beállítottságú idősebbek bizonyos fokig háttérbe szorultak, s számukra csupán a felsőház kínált egyfajta mentsvárat. Az egyre inkább a jobboldali radikalizmus irányába eltolódó képviselőháztól eltérően a felsőház társadalmi összetétele és politikai beállítottsága érdemben nem változott, így a világháború éveire a konzervatív, náciellenes és legitimista mágnások gyűjtőhelye lett. A felsőházi arisztokraták meghatározó egyéniségének két volt miniszterelnök, Bethlen István és Károlyi Gyula számított. A külügyi apparátusban ugyan változatlanul szép számban tevékenykedtek arisztokraták, de a fontosabb követi posztokat már nem velük töltötték be. Kormányzati szinten ugyancsak visszaszorulásuk figyelhető meg. 1932–38 között Gömbös Gyula és Darányi Kálmán kormányából a főnemesi származásúak teljesen kimaradtak, míg 1941–44 között a Bárdossy László és Kállay Miklós vezette kormányokban csupán egy-egy reprezentánssal képviseltették magukat. A kormányzati szerephez jutó arisztokraták közül egyedül a miniszterelnöki posztot 1939–41 között betöltő Teleki Pál tevékenysége bizonyult kiemelkedőnek. Szekfű Gyula 1940-ben egyenesen úgy látta, hogy az arisztokrácia „minden etikett fölénye és társadalmi tekintélye” mellett perifériára szorult, és a középosztály vált valódi uralkodó osztállyá.28 Szekfű megállapítása ellenére a főúri réteg a Horthy-korszak második felében háttérbe került ugyan és pozíciókat vesztett, de helyzete alapjaiban nem rendült meg. A hivatalos közélet még mindig elismeréssel adózott tekintélyének, a főnemesség pedig társadalmi és politikai kapcsolatait – köztük a kormányzóhoz fűződő szálakat – felhasználva sikerrel akadályozta vagy lassította a számára hátrányos változásokat. Így szóba sem kerülhetett a felsőház arisztokrata képviseletének megszüntetése, a hitbizományi, valamint a két földreformnak pedig rövid távon nem volt érdemi jelentősége.

Wesselényi Miklós már említett könyvében arra is utalt, hogy az arisztokrácia sorsa nagyban függ az éppen folyó világháború kimenetelétől. A második világháborút követő hazai politikai és társadalmi változások pedig egészében véve nem kedveztek a főúri rétegnek. Azok persze, akik korábban valamelyik nemzetiszocialista szervezet oldalán vagy a Szálasi-kormányban vállaltak szerepet, értelemszerűen elmenekültek. Néhányuk utóbb hazakerült, és a népbíróság előtt felelt korábbi tetteiért, közülük két személyt (gr. Pálffy Fidélt és b. Kemény Gábort) halálra ítéltek és kivégeztek. 1944–45 folyamán azonban nemcsak a politikailag kompromittáltak hagyták el az országot, hanem – abból kiindulva, hogy a szovjet hadsereg megjelenésével együtt a bolsevizálás is be fog következni – több más főnemes is. Lényegében ez volt az első emigrációs hullám.

Az itthon maradó többség azonban egy teljesen átalakult politikai-társadalmi környezetben találta magát. A kormányzati és törvényhozói hatalmat kezükben tartó koalíciós pártok intézkedései többek között az arisztokráciának mint vezető rétegnek a teljes felszámolását eredményezték. Az 1945. évi földreform a gazdasági alapokat szüntette meg azzal, hogy az 1000 holdon felüli nagybirtokokat teljesen kisajátította, maximum 100 holdat hagyott meg az eredeti tulajdonosok kezén. Kivételképpen az antifasiszta ellenállók – külön eljárás keretében – további 200 holdat tarthattak meg. Emellett államosításra került mintegy 1500 kastély és kúria is. A helyzetet súlyosbította, hogy az előírásokat a gyakorlatban számos helyen áthágták, a nagybirtokok és a kastélyok felszerelését, berendezését pedig – a háborús zűrzavar közepette – a helyi lakosok többnyire széthordták.

A gazdasági háttérrel a korábban élvezett társadalmi presztízs is elveszett. A négypárti kormánykoalíció gyakorlati tevékenysége azt az egyértelmű üzenetet közvetítette a társadalom felé, hogy az arisztokrácia –múltbeli kiváltságai, történelmi hagyományai alapján – semmiféle különös elismerésre, megbecsülésre nem tarthat igényt. Ennek jogi kifejezésére az 1947. évi IV. tc. eltörölte a nemesi és főnemesi rangok használatát.

A folyamat betetőzéseként a főúri réteg korábbi politikai-közéleti szerepvállalása is megszűnt. A törvényhozást immár az egykamarás nemzetgyűlés képviselte, s szóba sem került a felsőház visszaállítása. Ezzel párhuzamosan az intézményrendszer egyéb szintjei is bezárultak előttük. A világháború éveiben számos mágnás náciellenes politikusként vált ismertté, és emiatt 1944-ben bujkálásra kényszerült, vagy koncentrációs táborba került. Közülük többen – gr. ifj. Pallavicini György, gr. Pálffy József – aktívan részt vettek az illegális németellenes szövetség, a Magyar Front megszervezésében. 1945-től viszont azt kellett látniuk, hogy antifasiszta múltjuk ellenére nincs lehetőségük a politikai életbe való újbóli bekapcsolódásra. Azok, akik mégis megkísérelték, keserűen tapasztalhatták próbálkozásaik hiábavalóságát. A származás hátránya erősebbnek bizonyult a személyes érdemeknél. Bethlen Istvánnak 1944 márciusától előbb a német rendőri szervek elől kellett bujkálnia, majd a szovjet csapatok megjelenése után a Szovjetunióba hurcolták. A moszkvai vezetés olyan döntést hozott, miszerint Bethlen magyarországi jelenléte potenciálisan veszélyt jelenthet számukra, s a két világháború közötti időszak egyik jelentős államférfija végül szovjet fogságban halt meg, valamikor 1947–1950 között. Pálffy József 1945-ben sikertelenül próbálkozott egy kereszténydemokrata arculatú párt létrehozásával, a későbbiekben több párt oldalán is politizált, de 1947-ben az ország elhagyására kényszerült. Legrosszabbul a legitimisták jártak, miután velük szemben mind a magyar, mind a szovjet hatóságok kíméletlenül jártak el. Ifj. Pallavicini Györgyöt 1946-ban legitimista szervezkedés vádjával a Szovjetunióba hurcolták, és két évvel később ott is pusztult el egy szibériai lágerben, de hasonló sorsra jutott gr. Pálffy Géza is. Az arisztokráciának reakciós ellenséges elemként való megbélyegzése azt jelentette, hogy az 1946. évi nagy B-listázás kapcsán, vagy attól függetlenül, a mágnások sorra kikerültek az államigazgatásból és a hadseregből. Viszonylag legtovább a külügyi apparátusban maradhattak meg, itt csak 1947 februárja, a békeszerződés aláírása után került sor tisztogatásra.

Bár a veszteségek súlyosak és vélhetően fájóak voltak, a többség bizonyos fokig beletörődve vette tudomásul a történteket. Jellemző módon a főnemesi rangokat eltörlő törvény megsértése miatt sohasem került sor bírósági eljárásra. Hg. Esterházy Pál, aki a földreformmal teljesen elveszítette magyarországi vagyonát, nem költözött át ausztriai birtokaira, hanem megházasodott, egy színésznőt vett feleségül, és szerényen, visszahúzódva élt fővárosi lakásában. A főúri réteg számára valamiféle beilleszkedés az első években nem tűnt reménytelennek, a korlátozások ugyanis inkább a közélet különböző színtereit érintették, s nem terjedtek ki a magánszférára. Műveltségüket, széles nyelvtudásukat kihasználva egyelőre lehetett boldogulni, s többen különböző gazdasági vállalatoknál helyezkedtek el, vagy maguk fogtak vállalkozásba. Lehetőség nyílt arra is, hogy a korábbi társasági életet, kapcsolatokat, informális keretek között, de fenntartsák.

A kommunista párt agresszív térnyerése 1947-ben, majd a szovjetizációs folyamat kiteljesedése újabb gyökeres változásokhoz vezetett. Ekkor egy újabb emigrációs hullám indult el a főnemesek körében, az itthon maradottaknak pedig az életlehetőségek beszűkülésével a teljes ellehetetlenüléssel kellett szembenézniük. A kommunista ideológia az arisztokráciát osztályellenségként határozta meg, amelyet teljesen ki kellett iktatni a közéletből, illetve a társadalom perifériájára kellett szorítani. Bár a negyvenes évek végétől fokozottan előtérbe kerülő koncepciós perekben nem szántak nekik tömeges szerepet, az 1948–49 folyamán lezajlott Mindszenty-perbe – az ellenséges tevékenység demonstrálása végett – belekeverték az egyébként teljesen ártatlan Esterházy Pált is.29 A Rákosi-korszakban szellemi munkát nem vállalhattak, vezetői pozíciókat nem tölthettek be: lényegében a fizikai segédmunka maradt számukra, esetleg szakmát tanulhattak, míg a nők adminisztratív munkakörben helyezkedhettek el. Az egyetemeken való tanulás lehetőségétől – ideológiai okokból – szintén megfosztották őket, illetve gyermekeiket. A retorziók legsúlyosabb változataként került sor internálótáborokba hurcolásukra, vagy ellenőrzött kényszerlakhelyekre történő kitelepítésükre. Ezek méretei pontosan nem ismertek, annyi viszont megállapítható, hogy amíg az internálás viszonylag szűk kört érintett – mintegy tucatnyi személyt –, addig az egyes alföldi községekbe történő kitelepítés tömeges jelenségnek tekinthető. A legnagyobb kitelepítési akcióra 1951 májusában került sor, amely – különböző adatok szerint – 100–190 arisztokrata személyt érintett. Bár a kommunista vezetés nem tartott rá igényt, néhány mágnás – rendhagyóan – a teljes beilleszkedéssel is megpróbálkozott. A már említett ifj. Pallavicini György testvére, Antal, megtagadva saját családi múltját és származását – nevét is Pálinkás Antalra változtatta – a néphadsereg tisztjeként futhatott be karriert. Odeschalchi Margit szintén az új rendszer hívéül szegődött, és a nőmozgalomban próbált valamiféle közéleti szerephez jutni. Ugyanakkor a régóta kommunista szimpatizánsnak tekinthető Károlyi Mihály 1949-ben – a Rajk-per elleni tiltakozásul – megtagadta a közösséget Rákosiékkal, és inkább az újbóli emigrációt választotta.

Sztálin 1953. március 5-i halála, valamint az azt követő változások bizonyos enyhülést jelentettek az arisztokrácia számára. Az internálás és a kitelepítések megszüntetése valóban bizonyos fokú szabadságot hozott, az alapvető egzisztenciális gondokon azonban nem segített. Korább államosított lakásaikat az arisztokraták nem kaphatták vissza, anyagi kárpótlásban nem részesültek, és munkavállalási, valamint tanulási szempontból továbbra is diszkrimináció érvényesült velük szemben. Így azután nem véletlen, hogy a korábban kitelepített Pallavicini-Andrássy Borbála fenntartásokkal fogadta a Nagy Imre-kormány enyhülési politikáját.

Az 1956-os forradalom diktatúraellenességével egy új és szabadabb élet lehetőségét villantotta fel a főnemesi származásúak számára is. A forradalom után hatalomra került kádári vezetés az események ellenforradalmi jellegét többek között azzal kívánta alátámasztani, hogy bebizonyítsa: az októberi eseményekben a régi hatalmukat helyreállítani óhajtó arisztokraták fontos szerepet játszottak. Érdemi bizonyítékokkal azonban nem tudtak szolgálni, a forradalmi erők között ugyanis csak elvétve és igen csekély szerepben jelentek meg arisztokraták, nem véletlenül. A korábbi, évekig tartó társadalmi perifériára szorítottság, a különböző retorziók hatására kialakult bennük a fokozott óvatosság és visszahúzódás reflexe. Egyedül a már említett Pálinkás Antal jutott utóbb tragikussá váló szerephez. Pálinkás a rétsági páncélos ezred törzsfőnökeként szolgált, és ebben a minőségében igazodott a mindenkori kormánypolitika hullámzásaihoz. A miniszterelnökség utasítására ő állította össze és vezette azt a konvojt, amelyik a házi őrizetéből kiszabaduló Mindszentyt október 31-én Budapestre kísérte. Ez a tény, valamint származása alkalmassá tette arra, hogy utóbb a kádári vezetés bűnbakot faragjon belőle, általa reprezentálja az ellenséges arisztokrata elemeket. 1957 őszén bíróság elé állították, és halálra ítélték.

Az ’56-os forradalom igazi jelentősége inkább abban állt az arisztokrácia számára, hogy a még börtönben lévők kiszabadulhattak, és a határok megnyílásával újabb emigrációs hullám indulhatott el.

A forradalom katonai leverése után eleinte úgy tűnt, az új hatalmi berendezkedés a forradalom előtti rendszer egyszerű restaurálása lesz, sőt a megtorlás részeként az arisztokrácia ismét kiemelt ellenséggé válik. Az 1960-as évektől azonban olyan enyhülési politika indult el, amely érzékelhető változásokat hozott. Bár ideológiai síkon az arisztokráciát változatlanul 1956 októbere egyik kulcsszereplőjének állították be, ennek gyakorlati következményei nem lettek. Az 1963. évi általános amnesztia alapvetően lezárta a megtorlás folyamatát. Az életszínvonal növelését, a szociális reformokat előtérbe helyező kádári politika széles rétegek – köztük az arisztokraták – számára hozott javuló életkörülményeket. A munkavállalásnál korábban létező korlátozások fokozatosan enyhültek, és – a vezetői pozíciókat kivéve – az értelmiségi pályák is megnyíltak előttük. Ennek részeként 1962-ben sor került a felsőoktatási intézményekbe történő felvételiknél a származási korlátok eltörlésére. Bár főiskolákra, egyetemekre az átlagosnál nehezebben juthattak be, az esélytől többé nem voltak elzárva. A közelmúltban végzett szociológiai felmérések szerint az arisztokraták többsége tudott élni az enyhülés kínálta lehetőségekkel.30 Igaz, a közöttük korábban meglévő kapcsolatrendszer széttört, és az arisztokrata körökre jellemző zártság megszűnt. A szülői örökség, a családi tradíciók azonban biztosították bizonyos értékek továbbélését. Ide sorolható a valláshoz való kötődés, valamint a szélesebb – idegen nyelvek ismeretére épülő – műveltség és a magasabb iskolai végzettség megszerzésének igénye. Ehhez a folyamathoz szorosan kapcsolódott, hogy a Kádár-korszak végére a volt főnemesek mintegy kétharmada Budapesten élt, és több mint 80 százalékuk diplomával rendelkezett. A reintegráció részeként a nyolcvanas évekre már a közélet szintjén is lehetett mágnásnevekkel találkozni: közülük gr. Esterházy Móric volt miniszterelnök két unokája, az író Péter és a labdarúgó Márton váltak a legismertebbekké. A korabeli újságokban olyan írások jelentek meg, melyek kevésbé elfogultan és árnyaltabban közelítettek/közelíthettek a témához. Gudenus János szerint a tárgyilagosabb szemlélet kialakításában a Magyar Rádió egyik 1979-ben sugárzott riportsorozata hozta meg az áttörést.31

A sorozatos diszkriminációk hatására a mágnások többsége az emigráció mellett döntött, és a több hullámban bekövetkezett kivándorlás után csak mintegy 20 százalékuk maradt végleg idehaza. A külföldre távozottak életpályája lényegesen differenciáltabb képet mutatott az itthon maradottakénál. Egy szűk csoport viszonylag kedvező helyzetbe került azáltal, hogy be tudott illeszkedni az európai arisztokráciába. Többségük számára azonban a külföldi lét, az új egzisztencia kiépítése meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult. Nem rendelkeztek könnyen hasznosítható szaktudással, itthoni vagyonukat pedig egyáltalán nem vagy csak töredékben tudták külföldre menekíteni. Egyesek egyéni rátermettségüknek, ügyességüknek köszönhetően jelentősebb karriert futhattak be: így például a Brazíliában letelepedő gr. Károlyi Lajos egy nagy iparvállalat vezető beosztású alkalmazottja lett. A mágnások egy része megpróbált a különböző emigráns mozgalmakba bekapcsolódni, felemás sikerrel. Publicisztikai és irodalmi téren az erdélyi származású b. Wass Albert számított a legelismertebbnek. Politikai oldalról számos emigránsszervezet kínált lehetőséget számukra, s közülük többen – nézeteiknek, politikai orientációjuknak megfelelően – csatlakoztak is hozzájuk. Elsősorban azok vállalkoztak efféle szerepre, akik már idehaza is kitűntek politikai tevékenységükkel. Így például gr. Dessewffy Gyula 1946 tavaszáig a Kisgazdapárt oszlopos tagjának számított. 1947-es emigrációja után egy ideig – 1951–54 között – a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának vezető posztját is betöltötte, 1949-ben pedig bekerült az emigránsok csúcsszervének számító Magyar Nemzeti Bizottmányba.

A külföldre távozó mágnások nem mutattak különösebb összetartó erőt, lényegében szétszóródtak, és beilleszkedtek új hazájuk társadalmába. Az arisztokráciához való tartozás megőrzésére, a hagyományos családi értékek fennmaradására leginkább azoknak nyílhatott esélye, akik Nyugat-Európában maradtak, és ott bekapcsolódhattak valamilyen módon a helyi arisztokrácia társadalmi életébe.

A kommunista rendszer bukása, az 1989–90 folyamán bekövetkező rendszerváltozás elvileg új távlatokat nyitott a számukra, amit elsősorban a korábban külföldön élő arisztokraták használtak ki. A Magyarországon élő főnemesi leszármazottak nem kívánták a fokozottabb közéleti szerepvállalás arisztokrata tradícióját követni. A privatizáció során széles lehetőségek nyíltak arra, hogy a gazdasági életbe bekapcsolódjanak, esetleg visszavásároljanak valamit régi földjeikből vagy ingatlanaikból, ezt azonban behatárolt anyagi lehetőségeik miatt nem tehették meg. Bár az Antall-kormány kárpótlási reformja számukra is nyújtott bizonyos anyagi juttatást, ám ez a reformba beépített korlátok miatt meglehetősen szűkre szabott volt. A külföldön élő mágnások közül többen hazatelepültek, tevékenységük színterét vagy annak egy részét Magyarországra helyezték. A közvéleményben a legnagyobb visszhangot IV. Károly egyik unokájának, Habsburg Györgynek Budapestre költözése váltotta ki, amely szimbolikusan kifejezte a család Magyarország iránti figyelmét is. Néhány arisztokrata – Bethlen István a Magyar Demokrata Fórum politikusaként, Szapáry György a Nemzeti Bank egyik alelnökeként – komolyabb politikai, közéleti pozícióhoz is hozzájutott. Többségük az itthon maradottakénál kedvezőbb anyagi körülmények között élt külföldön. Ez – már korábban is – lehetőséget nyújtott a hazai rokonok támogatására, de nagyobb méretű gazdasági vállalkozások beindítására már elégtelennek bizonyult. Erőfeszítéseiket ezért rendszerint arra korlátozták, hogy a család korábbi vagyonának egy részét – földet vagy különösen a kastélyt – megvásárolják, illetve helyreállítsák. Jellemző példája ennek a nádasladányi Nádasdy-kastély sorsa. Bár az épület állami tulajdonban maradt, a kilencvenes években lezajlott nagyszabású helyreállítási munkálatokban, valamint a kastély további hasznosításában a család leszármazottai, illetve az általuk létrehozott alapítvány komoly szerepet vállalt.32

Csoportidentitásuk 1990 után némi erősödést mutatott. Az egymás közötti kapcsolatok újjászervezésére, erősítésére, kulturális hagyományaik újraélesztésére, társadalmi tevékenységük koordinálására néhány egyesület számottevő erőfeszítéseket tesz napjainkban is. Kiemelhető közülük a karitatív tevékenységet folytató Máltai és Johannita lovagrend, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete, valamint az Apor-bált évente megrendező Apor Vilmos Alapítvány. A rendszerváltozás után felfokozott érdeklődés nyilvánult meg a közvélemény részéről az arisztokrácia iránt, s immár maguk az érintettek is egyre nagyobb készséget mutattak arra, hogy a nyilvánosság előtt nyilatkozzanak életükről, családjuk múltjáról. A megnövekedett érdeklődést, az érintettek részéről a megnyilatkozás vágyát számos interjú, publicisztikai írás és önéletrajz megjelenése mutatja. A múlttal való szembenézés irodalmi megnyilvánulásaként látott napvilágot Esterházy Péter önéletrajzi ihletésű Harmonia Caelestis című könyve is.

A magyar társadalmi életben való nagyobb mértékű megjelenésük, szerepvállalásuk alapján egyes szakemberek egyenesen azzal számolnak, hogy az arisztokrácia ismét meghatározó erővé válhat, s az Antall-kormány társadalmi bázisának egyik pillére lehet. Ez az elképzelés azonban nem vált valóra. A főnemesi származásúak megjelenése a gazdaság és a politika különböző területein korlátozott maradt, s még a társasági életben sem szereztek kiemelkedő pozíciókat. Bár társadalmi integrációjuk napjainkra megtörtént, mai helyük a hazai közéletben távol áll attól a pozíciótól, melyet a múlt századelőn, vagy a Horthy-korszakban elfoglaltak. Ezzel párhuzamosan annak sincs jele, hogy a közöttük meglévő kapcsolatok és az összetartozás tudata olyan fokú zártságot és elkülönülést eredményezne, amely a század első felében nagyrészt jellemezte őket.

 

Jegyzetek

18. Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991. 219.

19. Romániában a földek 27, Csehszlovákiában 17 százalékát osztották fel.

20. Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. Gondolat Kiadó, Bp., 1994. 198.

21. Est, 1927. december 15. 8.

22. Pritz Pál: Magyar diplomácia… 25.

23. Weis István: Mai magyar társadalom. Bp., 1930. 130–140.

24. Wesselényi Miklós: Az arisztokrácia válsága és jövője. Bp., 1942. 4.

25. Bethlen István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Romsics Ignác. Osiris Kiadó, Bp., 2000. 156.

26. Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Bp., 1939. 298

27. Eddie M. Scott… 329

28. Magyar Nemzet, 1940. március 31. 5.

29. Izsák Lajos: A Mindszenty-per és Esterházy Pál. Jogtörténeti Szemle, 2005. 2. 1–8.

30. Ispán Ágota Lídia: Arisztokrata családok életmódja, életstratégiája 1945 után. Aetas, 2007.2. 33–51; Sztárayné Kézdi Éva: Egykori arisztokrata családok leszármazottai a mai Magyarországon. http://www.lib.uni-corvinus.hu/phd/dr_kezdy_eva

31. Gudenus – Szentirmay: Összetört címerek… 49.

32. Sisa József: A nádasladányi Nádasdy-kastély. Műemlékek Állami Gondnoksága, Bp., 2004. 88–99.