’68 számtalan okból erősen vitatott, általános érvénnyel szinte csak annyi mondható el róla, hogy a mozgalmárok világszerte rendkívül eltérő okokból lázadtak, közös vonásuk a lázadás iránti olthatatlan vágy volt. Egy korabeli graffiti találóan fejezi ki ezt az életérzést: „Van mondanivalóm, de nem tudom biztosan, hogy mi az." Ez a mondat közvetlenül a kor pulzusát tapintja ki – állítja Mark Kurlansky, a neves amerikai újságíró és író. 1968 – Egy év, amely felrázta a világot című könyvében (Ford. Vida Edit és Szegedy Gábor, HVG Kiadó Zrt., Bp., 2006) az illető évet „a posztmodern média megszületésének epicentrumaként” jellemzi. A mű az újbaloldali ifjúsági mozgalmak kaleidoszkópja, melybe – jóllehet nem a mostani sajtónak a hatvannyolcasokhoz való viszonyáról esik szó, hanem fordítva, a hatvannyolcasoknak az akkori médiával ápolt kapcsolatáról – a rovat szempontjából rendhagyó módon érdemes belepillantani. Egyébként a szerző az események történetének felvázolását szemmel láthatóan nem történész módjára kísérli meg: szemléletmódján sokkal inkább a „részt vevő újságíró” hozzállása érződik. A korabeli média anyagai nyomán helyzetjelentéseket rekonstruál, beleszőve az egykori diákvezérekkel készített interjúk reflexióit is. Megközelítésmódja bevallottan szubjektív, lévén ő is a ’68-as nemzedék tagja. Mindeközben a média és az ifjúsági mozgalmak viszonyának történetét meséli el a mozgalmár fiatalok szinte ösztönös médiatudatosságára összpontosítva.

Az új amerikai nemzedék a még újdonságnak számító polgárjogi mozgalmak révén politikai aktivizmusból kitűnő iskolát kapott, és új felfogást képviselt a televíziót illetően – mely tulajdonságok kiválóan alkalmassá tették arra, hogy felforgassa a világot. A spontán diáklázadásokat szító egyik külpolitikai tényező a csehszlovákiai eseménysorozat volt, melynek során virágzásnak indult a szabad sajtó, ami példa nélküli volt a szovjet blokkban. Január végére egyre-másra jelentek meg az újságosstandok Prága utcáin, az emberek lázasan olvasták az orosz, német, francia és brit lapokat. Az információterjesztést illetően a kommunista blokk polgárai elképesztő találékonyságra tettek szert. Amiről például azt szerették volna, hogy tudomást szerezzen a hazai és a külföldi olvasóközönség, azt kiszivárogtatták a külföldi sajtónak, elsősorban a New York Times-nak és a Le Monde-nak. A szovjet blokk vidámabb barakkjaiban ugyanis – ahogyan ezt a magyarok előszeretettel mondogatták némi öniróniával önmagukra – nem zárolták a külföldi sajtót. Mind a magyarok, mind a lengyelek és a csehek olvashatták a könyvtárakban a külföldi lapokat – a megfelelő idegen nyelv ismerete mellett. Ami azt is jelenti, hogy az olvasóközönség elsősorban a diákok köréből került ki. A többiek számára a Szabad Európa Rádió lengyel adásainak hírei biztosították az információforrást.

Tavaszra az Egyesült Államokban az egyetemi tüntetések általánossá váltak: havonta mintegy harminc intézményben törtek ki lázongások. A tiltakozók hamar megértették, hogy ha állandóan tüntetni akarnak, nem elég az, ha transzparenseket hordozva várják, hogy bekerüljenek az újságokba. El kell például foglalni valamit – azaz médiaeseményt kell generálni: valami meghökkentőt, szokatlant kell produkálni, vagy erőszakot kell provokálni, mert az figyelemfelkeltő. A francia állami televízió és a külföldi média is az erőszakot emelte ki: a köveket dobáló tizenévesek és a felfegyverzett rendőrök harca kitűnő téma volt, bár korántsem ez jelentette mindenki számára a meghatározó élményt. (Egy ’68-as diák később úgy emlékezett: „Párizs akkoriban csodálatos volt. Mindenki beszélgetett.”) A hatvannyolcasok világszerte kölcsönösen tudtak a másik diákmozgalomról: a csehországi eseményekről, az amerikai diákmegmozdulásokról, a sit-in sztrájkokról és a vietnami háború elleni tüntetésekről. Az egyes mozgalmak között a kapcsolatot a televízió teremtette meg. Akkoriban a televíziózás éppen nagykorúvá vált: még túlságosan új volt ahhoz, hogy úgy lehessen irányítani, csomagolni és szűrni a híradást, mint ma.

Ma már aligha érzékelhető számunkra az új médium döbbenetes hatása – a korabeli médiaelméleteket akaratlanul is némiképpen túldimenzionáltnak érezzük (gondoljunk csak a McLuhan-i „globális falu” túlzónak tűnő fogalmiságára). A mediatizáltság negyven évvel ezelőtt azonban összetartozástudatot generált. Ezek a fiatalok úgy tekintettek egymásra, mint akik ismerik egymást, holott sosem találkoztak személyesen. Viszonyuk nem találkozásoknak, eszmecseréknek köszönhetően alakult, hanem a tévén keresztül: „A tévén találkoztunk – mondja Cohn-Bendit – azáltal, hogy láttunk egymásról képeket a tévében. Mi voltunk az első tévés nemzedék. Nem álltunk kapcsolatban egymással, de kapcsolatunk volt azzal, amit fantáziánk kreált, mivelhogy láttuk egymást a tévében." Kurlansky esszéisztikus hangvételű könyve a költészet, a zenei kultúra és más vonatkozások mellett e tekintetben is izgalmas olvasmány: egy fiatal médium és a tiltakozó fiatal nemzedék inherens összefonódásának ábrázolását nyújtja.