1928 és 1933 között írott Diáriuma* arról tanúskodik, hogy Szabédi László alaposan végiggondolta életének és az erdélyi magyarságnak a létkérdéseit, filozófiai alapossággal is. Az európai filozófia és logika nagy témáiról rendszeres alapossággal gondolkodott, hogy a maga személyes álláspontját kialakítsa. Álláspontja hasonló volt a Pascaléhoz, aki azt mondotta volt a Gondolatokban, hogy „se moquer de la philosophie, c’est la philosophie", azaz „kicsúfolni a filozófiát, ez a filozófia". Szabédi László nem csúfolta ki a filozófiát, azonban azt megállapította, hogy alkalmatlan az árnyalatokra, azaz a nüanszokra – ahogyan írta. Alapjában véve pesszimista gondolkodó volt, aki reflektált is pesszimizmusának állomásaira, az 1931-es esztendőt, pontosan filozófiai eszmélésének periódusát a legsötétebben látó korszakának nevezte, amelyről saját versét így idézte: „A birodalmak nélkülem bíratnak, / nélkülem épülnek a paloták, / s születik nélkülem egy új világ, / melyben ismét csak sírva aratnak. // A történet fölöttem elviharzik, / s minden meglesz, mi létrejönni jó: / az ég megjavul és a földgolyó / nagylelkűsége fáradtan kialszik.” A nélküliségnek ez az egzisztenciális élménye és tapasztalata aztán fölerősödött az embert és lehetőségeit illető másik nagy konceptusában, az odasorakoztatottságban. Az embert alapjában véve egy olyan lénynek tartotta, akinek az arcélét az rajzolja meg, ahova odasorakoztatják, és nem ahova ő odasorakozik. Ezzel a filozofémával teljes a magyarázata annak, ahogyan ő elvállalta a párt általi odasorakoztatását.

Szerencsénkre Diáriuma végletesen őszinte. A társadalmat illetően elfogadta a világnézeti katolicizmusnak azt a zseniálisnak ítélt dogmáját, amely szerint minden ember eredendő bűne azt jelenti, hogy „a rossz tévedésének” a hatálya alatt állunk, és ez alól senki nem vonhatja ki magát. Jézus naivitása abban állt, hogy azt hitte, kivonhatja magát a rossz tévedése alól, és ebben a világban megteremtheti a szeretet közösségét, ami tévedés volt. Jézus szerinte más irányban gondolkodott: „Jézus ti. rousseau-i alapokon állott és azt gondolta, hogy lehetséges egy földi mennyország (istennek országa), amelyikben az emberek mind jók. Ő nem látta meg a rossz szükségszerűségét. Helyesebben: a szükségszerűséget nem ismerte el a bűn szülhetőjének. A születés sem nem erény, sem nem bűn, hanem tény. Jézus ugyanis nem gondolta azt, hogy a létezés ténye involválná a bűn fogalmát. Valóban a létezésben nem látta meg az erkölcsi magot. Csupán a minősített létezésben, az akaratban pillantotta azt meg. Úgy, de akkor nyilvánvaló, hogy Jézus egész gondolkodása az akarat körül forgott, és ő valóban az akaratot tette meg az erkölcsi világ tengelyének. A katolicizmus annyiban különbözik a Jézus elgondolásától, hogy bűnnek nevez az akarattól függetlenül történő dolgokat is.” Ez a világnézeti bátorság fontos jellemzője Szabédi gondolkozásának. Még sokszor foglalkozott ő Jézus alakjával mint az Emberével, aki nem hasonló a többi emberhez – ugyanis az embereket azonos lényegűeknek tartotta. Jézus ugyanis tudta a halált választani az élet ellenében, mert az életben és az élettel nem tudta igazolni és képviselni a felfogását. A halál volt a végső argumentum, az abszolútum, amelyben az élet igazsága bebizonyosodhat. Még sokszor, sok ízben és fekvésben foglalkozott ő a Jézus alakjával, végül azonban az volt a következtetése, hogy Jézust egyféleképpen lehet csak megérteni: ha Jézusok leszünk. „Jézust azonban intuitíve kell megérteni, úgy, hogy magamról tudom egy darabig, hogy Jézus vagyok."

Ugyanezt a gondolati motívumot megtalálhatjuk abban is, ahogyan élet és halál viszonyáról elmélkedett. „Az élettel csupán a halál veheti fel a versenyt – írta. – Egyéb csak annyiban fontos, amennyiben közvetlenül vagy közvetve az életet segíti vagy elmúlással fenyegeti." Ady híres versét idézte, A menekülő életet, amely szerint semmi sem érthető az életből, ha nincs mögötte a titokzatos úr, a szabálytalan szabály, a nagyon nagy üldöző, amely szeszélyes vérnyomokban követi az életet.

És Szabédival így is lett: halála megérteti az életét is, a nagyobb gondolati összefüggéseket, amelyeket kimódolt. Pesszimista bölcselő volt, eredeti analitikus elme, aki sajátos egzisztencializmusában meg tudta ragadni azt a rettenetes megalázottságot, amelyben az erdélyi magyarság a két világháború között és részben utána is volt. Méltó helye van abban a sorban, amelyben egy Kemény Zsigmond, Székely János és Bretter György próbálták meg az erdélyi magyarság egzisztenciális helyzetének értéséhez a megfelelő gondolati eszközöket megtalálni.

A hozzá írott levelek sokasága tanúskodik arról, hogy már a kortársak is felismerték azt a minőség- és értéktudatot, gondolati szigort, amelyet képviselt, és amelynek mához szólóan kivételes gazdája volt.

*