A második világháború utáni Kelet-Közép-Európa alaposan megváltozott társadalmi-politikai helyzete e térség szinte minden népénél nagyjából rokon életérzéseket keltett – fogalmazódott meg nemrég a térségünk műfordítás-irodalmáról szóló békéscsabai rendezvényen. Nem véletlen, hogy Európa eme régiójában a nemzeti irodalmak korszakolásai is hozzávetőlegesen megegyeznek, különösen olyan rokon múltú és rokon jelenű nemzeteknél, mint amilyenek mi vagyunk, lengyelek és magyarok. Jelen versfordításokkal eme életérzésnek a lengyel líra immanenciájaként mind a mai napig nyomon követhető „jeleit” próbáltuk a magyar versolvasó számára elérhetőbbé tenni. (Köszönet érte a lengyel irodalom Budapesten élő „nagykövetének”, Konrad Sutarskinak, akivel nem csupán magyar írószövetségi tagságunk, hanem közös írói gondjaink is összekötnek.)

Közvetlenül a második világégés után az éledő lengyel irodalomból egy költőegyéniség, Tadeusz Rózewicz emelendő ki, ezzel szemben az ötvenes, hatvanas, hetvenes éveket már alkotóműhelyekbe, lapok köré csoportosult nemzedékek megléte jellemzi. Ezek költőit voltaképpen a nemzeti múlt és jelen értelmezése, a diktatúrákkal szembeni magatartás, a szabadság és függetlenség hiányának az etikai és esztétikai mércével mérhető megfogalmazás-módozatai sorolják egymás mellé. A lengyel irodalomtörténészek két fontos költészeti vonulatról beszélnek: az ‘56-os nemzedékről és az 1970 környékén indulók „Új hullám" vonulatáról, amelyek mintegy átfogják az ország tradicionálisan is hírneves irodalmi-kulturális központjaiban tevékenykedő költők sokaságát.

Az ’56-os nemzedék lényegében három „gyökerű”, Varsóban, Krakkóban és Poznańban jött létre egy-egy központja, ott, ahol az 1956-os megmozdulások a legszervezettebbek voltak. Varsóban a Współczesnoœæ új kulturális-társadalmi hetilap körül csoportosultak (ott tevékenykedett Stanisław Grochowiak, Ernest Bryll, oda írt a valamivel idősebb Zbigniew Herbert és Miron Białoszewski). Krakkóban a „Muszyna” költészeti csoportosulást hozták létre (tagjai közé Tadeusz Nowak, Tadeusz Sliwiak, Jerzy Harasymowicz tartozott), és a Czarno na bialym című művészeti folyóirat volt a „szócsövük”. Poznańban a „Wierzbak” költészeti csoport sorolhatja magát az „’56-osokhoz” (közülük Marian Grześczak, Ryszard Danecki, Konrad Sutarski munkássága emelendő ki), folyóiratuk, amely politikai indokok miatt csak másfél évig jelenhetett meg, a Wyboje, kulturális-társadalmi hetilap volt. A poznaniak 1957-ben – a lengyel irodalomtörténetben először – országos költői találkozót, egyfajta költészeti fesztivált szerveztek (s tartottak életben 1962-ig, e kezdemény később más városokban is követőkre talált), amely – immáron lengyel és magyar – 1956 történelmi nagyságát volt hivatott tudatosítani.

Az „Új hullám” mintegy folytatta az ’56-osok munkásságát, hiszen azon nőtt fel. Neves költőegyéniségeket emelt a kortárs lengyel irodalomba, és „termése” ugyancsak hatással volt a diktatúrákból kikászálódni törekvő Lengyelország szellemi-politikai életére a rendszerváltozásig terjedő történelmi időszakban. Az „Új hullám” élvonalába olyan kiváló költőegyéniségek tartoznak, mint Krzysztof Karasek (Varsó), Ryszard Krynicki és Stanislaw Baranczak (Pozńan), Julian Kornhauser és Adam Zagajewski (Krakkó).

Versösszeállításunkban a poznani „Wierzbak” három költője, az 1931-ben született Ryszard Danecki, a két ‘34-es, Konrad Sutarski és Marian Grzeœczak mellett az „új hullámos" Krzysztof Karasek (1937) is szerepel, de helyet kapott a fiatalabb nemzedék kiváló költője, Janusz Drzewucki is (1958-ban született Varsóban), aki egyúttal az említett két költői csoportosulás talán legavatottabb kritikusa is.

Tudjuk, írói nemzedék kritikus nélkül nincs. A lehetőséggel élve hozzátesszük: egymás megismerése sem létezne műfordítók nélkül

Budapest, 2008 júliusában