A nyolcvanadik évében járó Koppány Tibornak ajánlom.

Az elmúlt évtizedekben az erdélyi késő reneszánsz művészet kutatásának legjelentősebb kérdésévé azok a kapcsolatok váltak, amelyek meghatározhatták e korántsem egyenes vonalú és töretlen művészeti folyamat irányait. Körvonalazásukra legalkalmasabbnak az idegen mesterek erdélyi jelenlétének és tevékenységének a feltérképezése látszott. Ezekre példát először Balogh Jolán munkásságában találunk: a rendelkezésére álló levéltári anyagból kibontakozó művészegyéniségek és az emlékek vizsgálatából adódó, s tekintélyének súlya alatt ellentmondás nélkül elfogadott következtetései alapján hosszú ideig úgy látszott, hogy meghatározó volt az erdélyi késő reneszánsz művészet képének az alakulásában az olasz művészek itteni szerepvállalása s szerencsés összetalálkozása az erdélyi mesterek törekvéseivel. Ennek az elképzelésnek az egyoldalúságai lényegében csak akkor tűntek fel, amikor, a tények mélyebb és alaposabb vizsgálata rendjén kiderült, hogy attribúciói és elemzései nehezen egyeztethetők össze, olykor pedig éppenséggel ellentmondanak az emlékanyagból adódó következtetéseknek. Noha jól ráérzett tájaink legtöbbet kutatott reneszánsz műfajának, a kastélyépítészetnek az itáliai eredőire, az a tétele, hogy a hazai mesterek kezén alakultak tovább ezek az alkotások, csak megszorításokkal lehet igaz: aligha hiheti valaki, hogy a tervező és a kivitelezést felügyelő építész lemond elképzeléseiről a hazai kőfaragó, ács, asztalos, képíró és képfaragó mesterek hatására.

Ilyen körülmények között a tervező személyisége, ízlése és tanultsága egyaránt fontos, döntő elemévé válik az építészeti alkotásnak. Felderítése azonban mégsem egyszerű erdélyi viszonylatban, mert forrásaink erősen korlátozzák a lehetőségeinket. Ugyanakkor ezekre a mesterekre nagyon nehéz saját, hazai forrásaikban is rátalálni: ifjúkorukban, tanulóként, segédként, legényként hagyták el hazájukat, többnyire rokoni alapon szerveződött csapatok tagjaként, idegenben lettek mesterré, ott működtek, ott kapták a ragadványnevüket, így honfitársaik sem igen figyelhettek fel tevékenységükre, sikereikre, különösen ha életük az északolasz tavaktól távol, Európa perifériáin folyt le az. Aligha lehetne erre a helyzetre jobb példát találni, mint a 17. század eleji Erdély legnagyobb hatású építészének, a vernai Giacomo Restinek (aktív 1600 után – megh. 1637) a személyét.1

Balogh Jolán (1900–1988) alapvető, az erdélyi fejedelmek építkezéseit feltáró tanulmányai, köztük elsősorban a váradi várra vonatkozó kutatásaiból körvonalazódott először a „veronai Giacomo Resti” építész alakja.2 Ő a kor magyar nyelvű forrásainak a fonetikai torzításaira való tekintettel úgy gondolta, hogy a Bernei, illetve Restur vagy Resti Jacobusnak vagy Jakabnak nevezett olasz fundáló az itáliai Veronából származhatott. Feltevését átvette az I. Rákóczi György fejedelem fundálóira vonatkozó tanulmány szerzője,3 akárcsak a 16–17. századi Erdélyben működött olasz építészekkel foglalkozó tanulmány írói is.4 1975-ben Garas Klára tekintette át a korabeli Como-vidéki műhelyek jellegzetes sajátosságait, működésük jellemzőit és felvetette, hogy a szóban forgó építész sokkal inkább származhatott a Como-vidéki Vernából, mint a venetói Veronából.5 Ezt a nagyon valószínű feltételezést el is fogadta a szakirodalom, persze ellenőrzése, bizonyítása vagy cáfolata számunkra sokkal nehezebb, mint amilyen a Como-vidék történetében jártas kutatók számára lenne. A jelenlegi Vernában ugyan csak egyetlen hasonló, „Restelli” családnévre akadtunk internetes keresés révén, mégis úgy véljük, hogy Garas Klára feltételezése elfogadható. Arra kell gondolnunk mindenképpen, hogy ez a kis település történelmi viszonylatban is nagyon forgalmas helyen fekszik, Észak-Itáliát az Alpokon túli vidékekkel összekötő út mentén, így egy-egy családnév négy évszázados fennmaradása nem túlságosan valószínű.

A szóban forgó építész különleges jelentősége onnan adódik, hogy majdnem két évtizeden át, 1615-től 1634 tájáig neki tulajdoníthatjuk az erdélyi fejedelmi építkezések legtöbbjét.6 Ugyanakkor tipológiai és stilisztikai hasonlóságok, különösen az olaszbástyákat utánzó saroktornyok iránti vonzódása okán feltételezhetjük, hogy erdélyi szereplése előtt is jó évtizeden át, néhány évig még utána is a királyi Magyarországon dolgozott, hihetőleg a Szepesi Kamara alkalmazottjaként.

Giacomo Resti építészeti alkotásainak a jellegzetességeit csupán a neki tulajdonított emlékek alapján körvonalazhatjuk. Ezeknek a köre meggyőzően csak Erdélyben határozható meg, ahol építészünk 1615-ben bukkan fel s jó ideig egyedüli építésze a fejedelmi udvarnak. Első, Bethlen Gábor fejedelem szolgálatában megvalósult munkája az alvinci kastély lehetett. Ez, a csak részben kivitelezett terv eredetileg belsőudvaros, hatszögletű és hat sarokbástyás kastélyt körvonalazott, amelyet a reneszánsz esztétikai eszménynek megfelelő kör helyett immár a manierizmus által eszményített oválisba írva nyújtott meg kissé a tervezője. A reneszánsz Erdély legnagyobb kastélyai egyikének kivitelezése azonban 1617-ben, négy bástyájának és négy épületszárnyának megépítése után megszakadt, a következő évtized folyamán, a fejedelem haláláig már csak az 1617-ig felépült részeket fejezték be, annyira, hogy 1629-re a fejedelmi lakosztály már használható volt.7

Valószínű, hogy még 1618-ban, az olaszbástyás váradi vár (1569–1598, 1618–1627) Bethlen-bástyájának befejezésével, kőburkolatának megépítésével párhuzamosan körvonalazódott a szabályos ötszögű váradi várba koncentrikusan beleíródó ötszögű fejedelmi palotának a terve is. Építészünk tehát, akinek a nevét is először Váraddal kapcsolatban említik forrásaink, olyan tervet dolgozott ki, amely a sienai Baldassare Peruzzi elképzeléseire és tanítványa, rajzainak örököse, Sebastiano Serlio traktátusára8 vezethető vissza. A váradi építkezések 1660-ig, a török hódításig folytatódtak, amennyire ma megítélhetjük, Giacomo Resti eredeti tervei szerint.9

Az alvinci építkezések befejezésével és a váradi palota építésével egyidőben tervezhette Resti a fejedelem radnóti10 és balázsfalvi11 kastélyait is. Radnóton a korábbi kastélyt jelentősen kibővítő és átalakító építőtelep az alapozóárkok kiásásával 1626 nyarán indult. Mindkét épület kisebb az előbbieknél, négyszárnyú, négybástyás, belsőudvaros együttesek ezek, melyekbe belefoglalták a korábbi nemesi rezidenciákat. A radnóti kastély alaprajzában, bástyáinak csatlakoztatásában Baldassare Peruzzi elképzelései ismerhetők fel. Arányai és szerkezete pedig az itáliai Umbriában fekvő Norcia Castellináját, a várost adminisztráló pápai helytartó rezidenciáját idézik.12 Ez 1554 táján épült Giacomo Barozzi da Vignola tervei szerint, néhány évvel a Farnese család ötszögű caprarolai kastélya előtt, amelyet Peruzzi terveinek továbbfejlesztésével szintén Vignola vitelezett ki.

A fentebb elősorolt kastélyokkal párhuzamosan Resti tervezte és vezette a gyulafehérvári vár erődítéseinek, két bástyájának megépítését (1619–1627), s csakis ő lehetett az, aki Erdélybe érkezésétől kezdve Bethlen Gábor igényeinek megfelelően két további belső udvarral bővítette a középkori püspöki palotából lett fejedelmi palotát, megtervezte az együttes háromszögű oromzatos ablaksorral díszített és „olaszfokos”, reneszánsz pártázattal koronázott homlokzatát. Bethlen Gábor akaratából, hihetőleg korabeli utópiák szellemében próbálta Resti 1628-ban kialakítani a fejedelmi székváros új szerkezetét, melyben a fejedelem és udvari építésze el akarták különíteni a város különböző rendű, rangú lakóit. Ennek az egyébként meghiúsult városrendezési kísérletnek a legjelentősebb eredménye a gyulafehérvári collegium academicum új épületének a felépítése volt. A nagy fejedelem által eltervezett méretű, két belső udvaros, emeletes épületnek ugyan csak a harmada készült el, méretei és részletei alapján azonban állíthatjuk, hogy tájainkon ehhez hasonlóan igényes épület másutt nem épült ilyen célra.13

Az említett építkezéseken kívül, kronológiai meggondolásokból és stilisztikai összefüggésekből adódóan Restinek tulajdoníthatjuk a csíkszeredai Mikó-várat14 (1623–1635), a gyergyószárhegyi Lázár-kastély 1631 utáni késő reneszánsz átalakítását,15 akárcsak Lónyai Zsigmond aranyosmedgyesi kastélyának az 1626-tól kezdődő átépítését.16

Gábor fejedelemnek és a közvetlen környezetéhez tartozó főembereknek az elősorolt építkezései, amennyiben eredeti kinézésüket rekonstruálhatjuk, sokoldalú, tehetséges és nagyvonalú tervezőt körvonalaznak, aki kétségtelenül sokat tanult Sebastiano Serlio műveiből és így Baldassare Peruzzi elképzeléseiből. Emberöltővel utánuk, annak a nemzedéknek a tagjaként, amely a másik Peruzzi-tanítvány, Giacomo Barozzi da Vignola halála táján születhetett, még mindig inkább csak óvatos érdeklődőnek látszik az ovális építészeti alkalmazásaival szemben, pedig ez a mértani idom időközben a manierista és a barokk esztétikának az egyik kedves motívuma lett.17 Pártázat, Erdélyben „olaszfokosnak” nevezett, dekoratív lőrésekkel díszített attika mögé rejtette az általa tervezett, alacsony fedélszékű tetőket. Ezeket utóbb, az erdélyi éghajlati viszonyok által megkövetelt magasra szarvazott tetőkkel cserélték ki. Így olaszfokos pártázatot ma már csak Gyergyószárhegyen találunk, olyan részén az épületnek, ahol a kötőgát mögött eredetileg épület sem volt, a többivel (Alvinc, Várad, Radnót, Balázsfalva, Küküllővár, Déva) kapcsolatban csupán forrásadatok állnak a rendelkezésünkre. A háromszögű oromzatos ablakok, amelyek a felsorolt együttesek mindenikén, de Gyulafehérvárott is megvannak vagy kimutathatók, Serlio tanításából származhatnak. Velük kapcsolatban csak az meglepő, hogy Váradon mindkét homlokzati regiszter azonos formájú ablaksort kapott. Ugyanakkor, az alvinci kastély földszintjén és a fogarasi Vörös Tornyon megjelenő, Erdélyben már korábban meghonosodott ikerablakok a megrendelő kívánságának vagy a kőfaragók megszokásainak köszönhetők. A váradi meg gyulafehérvári (1626–1627) rusztikus féloszlopok közé fogott, kis obeliszkekkel és veretdíszekkel alakított oromzatú kapuzatok disegnója szintén Resti kezéből kerülhetett ki, nehéz lenne ugyanis elképzelni, hogy a tervező építész elképzeléseit felülírhatták volna a fejedelem német kőművesei, formai előzményeiket s így a tervező vagy a megrendelő formaélményeit azonban nem Itáliában, hanem sokkal inkább Közép-Európa rudolfinus művészetében kell keresnünk.

Erre a jellegzetes erdélyi emléksorozatra támaszkodva azt is megállapíthatjuk, hogy a vernai építész itteni működése időrendjében és stílusában kapcsolódik a királyi Magyarország hasonló emlékeihez. Valószínű, hogy építészünk ottani pályafutásának a legjelentősebb nyomait a Forgách-fivérek építkezéseiben azonosíthatjuk. Forgách Ferenc (1566–1615) esztergomi érsek Tavarnokon (Tovarniki, Szlovákia) építkezett 1600 és 1610 között,18 testvére, Zsigmond (1565–1621) a kassai főkapitány és Nógrád vármegye főispánja Gácson (Holiæ, Szlovákia) építtetett magának egy, csak az alvincihez hasonlítható kastélyt 1606 és 1612 között.19 Politikai ellenfelei voltak Bethlen Gábornak, így nehezen elképzelhető, hogy építészünk a jóvoltukból került volna Erdélybe.

Koppány Tibor fedezte fel, értelmezte és tette közzé a két Daróczi Ferenc, apa és fiú Deregnyőn (Drahòov, Szlovákia, egykor Bereg vm.) építendő kastélyának építési engedélyéhez készített eredeti tervrajzot (1613),20 amelynek alapján szinte bizonyosra vehetjük, hogy a a Forgáchoknak dolgozó felvidéki építész és Bethlen Gábor fundálója azonos személy, Resti Jakab volt, aki a Darócziak révén kerülhetett Erdélybe.

Deregnyőn egy, leginkább Aranyosmedgyeshez hasonlítható olaszbástyás kastélyt építettek fel. Az építtető Daróczy Ferenc (1572 e. – 1616) nem más, mint a korabeli Felső Magyarország egyik homo novusa, aki Basta mellett egy ideig az erdélyi kancellári hivatalt is betöltötte. 1606-ban Bocskai István bebörtönöztette, mert nem volt hajlandó megtagadni II. Rudolfot.21 Katolicizmusa, Habsburg-hűsége és hivatali pályafutása elismeréseképpen 1612-ben báróságot nyert, s bárói reprezentációjához kapcsolódhatott deregnyői rezidenciájának a felépítése is. Partiumi rokonsága (Zólyomi Miklósné Daróczy Zsófia a nővére volt) és ottani birtokai szinte predesztinálták arra, hogy az erdélyi ügyek szakértője legyen. Később Rákóczi Zsigmond, a lemondott erdélyi fejedelem utolsó akaratának volt a végrehajtója és a székelyhidi uradalom társbirtokosa22, s Báthory Gábor udvarába vezetett királyi követséget. Egy leveléből kiderül, hogy 1609 folyamán négyszer járt Erdélyben.23 Bethlen Gábor fejedelemmé választása után 1614-ben és 1615-ben vezetett követségeket Erdélybe, melyek eredménye a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát rendező nagyszombati szerződés lett.24 Tisztsége, a szepesi kamara tanácsosaként, majd elnökeként lehetővé tette számára, hogy kamarai építész szolgálatait vegye igénybe. Noha nincs adatunk arra, hogy Resti a kamara alkalmazottja lett volna, az eddig elmondottak alapján nehezen elképzelhető, hogy megrendelői, két zászlósúr – az esztergomi érsek, fivére, a kassai főkapitány –, illetve a szepesi kamara elnöke nagyon is hasonló építkezéseit ne királyi szolgálatban álló építész vezette volna.

Így nagyon valószínűnek látszik, hogy a nagyszombati szerződés körüli tárgyalások során kerülhetett sor az építész alkalmazására, s Resti „kiközvetítése” éppen a deregnyői építkezéseit befejező Daróczy Ferencnek tulajdonítható.

Elképzelhető továbbá, hogy a későbbiekben Resti nem lehetett idegen a sopronkeresztúri (Deutschkreutz, Ausztria, 1621 után) ugyancsak négybástyás Nádasdy-kastély újjáépítésétől Bethlen Gábor felvidéki hadjáratai idején, s az sem kizárható, hogy az 1630-as években, Erdélyből való távozása után részt vehetett a garamszentkereszti (®iar nad Hronom, Szlovákia) érseki kastély átalakításában is.25

Következésképpen, az erdélyi emlékekből kirajzolódó stílussajátosságok alapján feltételezhetjük, hogy pályája a királyi Magyarországon indult 1600 után, 1615-től az erdélyi fejedelmek szolgálatában folytatódott egészen 1634 körülig, s egy újabb felső-magyarországi szakasszal zárult 1637-ben bekövetkezett haláláig. Hogyha 1600 után érett, az olasz késő reneszánsz stílusában alkotó művészegyéniségként jelenik meg a színen, akkor talán az is valószínűnek tartható, hogy 1570 táján születhetett.

JEGYZETEK

1. Ez a dolgozat némileg bővített részlete a következő tanulmánynak: Kovács András: Artisti del settentrione italiano in Transilvania nella prima metà del Seicento. In: Maestri ticinesi in Transilvania tra Cinquecento e Settecento. A cura di Nicolae Sabãu, Ed. Mega, Cluj-Napoca, 2007. 29–50.

2. Balogh Jolán: A késő-renaissance és a kora-barokk művészet. In: Magyar Művelődéstörténet (szerk. Domanovszky Sándor). III. Bp., 1940. 543–548. – Balogh Jolán: Vég Várad vára. Kvár, 1947. – Balogh, Jolantha, Influssi veneziani nell’arte della Transilvania. In: Studi di storia dell’arte in onore di Antonio Morassi. Venezia, 1971. – Balogh Jolán, Varadinum. Várad vára. Akadémiai Kiadó, Bp., 1982. II. 355–359 (a korábbi könyvészettel).

3. Détshy Mihály: I. Rákóczi György fundálói. Építés-Építészettudomány. 3/1972. 356.

4. Kovács, Andrei–Þoca, Mircea: Arhitecþi italieni în Transilvania. Studia Universitatis Babeº-Bolyai, SH 18/1973. 22–30.

5. Garas Klára: Az olasz mesterek és a magyarországi barokk térhódítása (Művészvándorlás, művészeti kapcsolatok). In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Galavics Géza. Akadémiai Kiadó, Bp., 1975. 201–229., különösen 206.

6. Kovács András: Szabályos alaprajzú, olaszbástyás várkastélyok Erdélyben. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Szerk. Csetri Elek, Jakó Zsigmond, Tonk Sándor. Buk., 1980. 77–98, 277–280.

7. Relatio ad palatinum regni Hungarie Johannis Kéry, nuncii ad Transilvaniae principem, die 17 Maii 1629. Szövege: Pray, Georgius: Epistolae procerum regni Hungariae, Posonii, 1806. P. III Nr. 120. 417–418. – Kovács András: Az alvinci kastély és leltárai. In: Erdély XVII–XVIII. századi építészetének forrásaiból (Sapientia Könyvek). Szerk. Kovács Zsolt. Scientia Kiadó, Kvár, 2004. 9–64.

8. A Libro Sesto illusztrációinak Bécsben fennmaradt próbalevonatait l. Sebastiano Serlio: L`architettura. I libri I–VII e `Extraordinario nelle prime edizioni. A cura di Francesco Paolo Fiore. II. Edizioni Il Polifilo. Milano, 2001.

9. Balogh: Varadinum… I. 54–69. – Kovács András–Þoca, Mircea: Adalékok a váradi fejedelmi palota építéstörténetéhez. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Szerk. Csetri Elek, Jakó Zsigmond, Tonk Sándor. Buk., 1979. 107–115. – Mikó Árpád: Reneszánsz paloták a váradi várban. In: Kerny Terézia (szerk.), Váradi kőtöredékek. Bp., 1989. 99–158. – Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. 1541–1720. Teleki–Polis, Bp–Kvár, 2003. 54–56, 107–111.

10. Kovács András: A radnóti várkastély. (Erdélyi Tudományos Füzetek 215.) Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kvár, 1994.

11. Kovács András: Castelul din Blaj la sfârºitul secolului al XVII-lea. Ars Transsilvaniae 1/1991. 107–113.

12. Balogh Jolán: Magyarországi négysarokbástyás várkastélyok. Művészettörténeti Értesítő, 1954. 3. 247–252. – Uő.: Olasz tervrajzok és hazai késő renaissance épületeink. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk. Galavics Géza. Bp., 1975. 55–136.

13. Kovács András: A gyulafehérvári Collegium Academicum. Korunk III S. 1/l990. l208–l2l0. – Uő.: Colegiul academic de la Alba Iulia. Ars Transsilvaniae 4/1994. 35–47. – Uő.: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. 1541–1720, Teleki–Polis, Bp–Kvár, 2003. 59, 42–46.

14. I.m. 121–122.

15. I.m. 117–121. – Kovács András, A gyergyószárhegyi Lázár-kastély építéstörténetéről. In: Omagiu profesorului Magyari András Emlékkönyv. Szerk. Pál Judit–Rüsz Fogarasi Enikő. Cluj-Napoca, 2002. 29–40.

16. Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. 124–128.

17. Lotz, Wolfgang: Spazi ovali nelle chiese del Cinquecento. In: Uő.: L`architettura del Rinascimento. A cura di di Massimo Bulgarelli. Electa, Milano, 1997. 15–87.

18. Kovács András, Szabályos alaprajzú… 93–94., 80. jegyzet. – Supis pámiatok na Slovensku. III Bratislava, 1969. 293–294.

19. I.m. I. Bratislava, 1967. 293–294. – Kovács András, Szabályos alaprajzú… 94–95.

20. Koppány Tibor: Egy ismeretlen kastélytervrajz a 17. század elejéről. Ars Hungarica, 1990. 229–234.

21. Királydaróczi Daróczy Zoltán: Adatok a Daróczyak történetéhez. Turul 1905. 24–25. – Fallenbüchl Zoltán: Állami (királyi és császári) tisztviselők a 17. századi Magyarországon. Adattár. OSZK–Osiris, 2002. 72. szerint: Daróczy Franciscus a Szepesi Kamara tanácsosa 1608–1620, elnöke 1613–1620, Bereg vm. főispánja 1614–1620. Összeállításában tehát összeolvadnak az 1616-ban (?) elhunyt apa és hasonlónevű fia pályájának az adatai. – Kővári fogságára nézve: Gyulaffy Lestár történeti maradványai. II Történelmi Tár (a továbbiakban TT) 16/1893. 195. – A bárói diplomájára: Tagányi Károly: Az országos levéltárban őrzött vagy följegyzett herczegi, grófi, bárói, honossági és nemesi okleveleknek jegyzéke. Turul, 1883. 2. 85.

22. Szilágyi Sándor: A Rákóczyak levéltárából. I–II. (Az Országos Levéltár Rákóczy osztályából.) TT 16/1893. IX., IX.b, XI., XXI. sz. és 17/1894. XXXIX. sz.– 1609-ben nővérével, özvegy Zólyomi Miklósnéval, fiával Dáviddal és leányával Erzsébettel a székelyhidi uradalomba iktatták be. Vö. Királydaróczi Daróczy Zoltán: i.h.

23. Deregnyő, 1610. ápr. 8. Daróczy Ferenc Thurzó György nádorhoz. 1609-ben négyszer volt követségben Erdélyben, most fél oda menni, mert sógorságai miatt a fejedelem haragszik rá. Vö. Komáromy András: Adatok az 1610. év történetéhez. TT 21/1898. 493.

24. Szász Károly: Bethlen Gábor fejedelem uralkodása történetéhez. I. TT II/1879. 222–224. II., III., VI., X. sz.

25. Kovács András: Szabályos alaprajzú…95–97.