1492 októberében Kolumbusz Kristóf partot ért a Bahama-szigetcsoport egyik szigetén, amelyet San Salvadornak keresztelt. 1506-ban bekövetkező haláláig még további három alkalommal szelte át az Atlanti-óceánt, útjai során felkutatva Kubát, Jamaicát, az Antillákat, s az Orinoco torkolatánál elérte a dél-amerikai kontinenst. Expedíciói új korszakot nyitottak: megkezdődött a nagy földrajzi felfedezések kora. Az 1492-es dátum a történettudományban hagyományosan a középkor végét, az újkor kezdetét jelenti. Mátyás király nem érte meg Amerika felfedezését: 1490. április 6-án, negyvenhét éves korában Bécsben meghalt. Az Újvilágról, a Mundus novusról szóló első, zavaros, bizonytalan hírek csak évekkel halála után juthattak el a magyar udvarba, s ezek a távoli, az ország sorsát nem érintő hírek vélhetőleg nem hozták lázba a magyar udvari elitet. Az újabb és újabb felfedezések azonban hamarosan átalakították Európa földrajzi gondolkodását, megváltoztatták a politikai és gazdasági erőviszonyokat – közvetve befolyást gyakoroltak a felfedezésektől távol fekvő Magyarországra is. A földrajzi gondolkodás megváltozása azonban természetesen nem 1492-ben vette kezdetét – az elmúlt évtizedek nemzetközi kutatásai igazolják, hogy e változás legalább annyira oka, mint következménye volt a felfedezéseknek, s ennek a változásnak a legfontosabb elemei – noha olykor csak jelzésszerűen – Magyarországon, a minden újra fogékony Mátyás udvarában is megjelentek.

E változás kezdeteit a legmarkánsabban a 14. századi Itáliában érhetjük tetten. Az antikvitás iránti megnövekedett érdeklődés, az antik szerzők olvasása, amely a humanizmus alapját képezte, teremtette meg egyúttal az önálló földrajztudományt is. Az első ismert humanisták – Petrarca, Boccaccio, Coluccio Salutati, Domenico Bandini és társaik – számára hamar egyértelművé vált, hogy a latin irodalom olvasásához, megértéséhez szükségük van arra, hogy értsék és ismerjék az ókori világ geográfiáját. Megújult érdeklődéssel fordultak az ókori földrajzi munkákhoz: újra népszerűvé vált Plinius Historia naturalisa, a Plinius munkáját kommentáló Solinus Collectanea rerum memorabilium című összeállítása, Pomponius Mela Chronographiája vagy éppen Julius Caesarnak a gallokról írt ismertetése (De bello Gallico). Hamarosan arra is ráébredtek, hogy az ókori geográfusok művei már nem adnak választ valamennyi felmerülő kérdésükre, s ahhoz, hogy valóban értő módon tudják olvasni kedvenc klasszikusaikat, arra is szükségük van, hogy az ókori helyneveket képesek legyenek azonosítani saját koruk földrajzi fogalmaival. Igaz, ha a szövegekben ellentmondást találtak, sokáig inkább hittek az ókori szerzőnek, mint saját szemüknek, lassan, bizonytalan lépésekkel azonban e téren is megindult a változás: megszületett a szövegkritika, a humanisták hasznosítani kezdték a középkor forrásait, saját tapasztalataikat, sőt, rajzokat és térképeket is – és sorra készítették geográfiai tárgyú-kötődésű műveiket.

A 15. század az addigi geográfiai, történeti ismeretek összegzésének évszázada volt, amely nem csak a földleírásban, de a térképészetben is új korszakot nyitott. A kartográfia reneszánsza Ptolemaiosz Geográfiájának újrafelfedezésével vette kezdetét: 1409-ben Jacobus Angelus Itáliában elkészítette a görög szöveg latin fordítását, és a Geográfia a kor lehetőségeihez képest viharos gyorsasággal ismertté vált az egész kontinensen. Elterjedésében vélhetőleg szerepet játszott egy világpolitikai jelentőségű esemény, az 1414–1418 között lezajlott konstanzi zsinat. Az egyház megreformálásának, az egyházszakadás megszüntetésének céljából összehívott zsinatra összesereglettek Európa legképzettebb tudósai: több száz egyetemi grádussal vagy doktori címmel rendelkező, tudására büszke személy; valamint a legbefolyásosabb egyháziak, a teljes hierarchia képviseletében: bíborosok, érsekek, püspökök, apátok és követeik. (A két kör részben fedte egymást.) Műveltségüket természetesen elsősorban az egyház érdekében igyekeztek minél hatékonyabban kamatoztatni, de a hosszú együttlét arra is lehetőséget biztosított, hogy a kánonjog mellett más műfajban is megcsillogtassák tudásukat. A zsinati tárgyalásokon fontos szerepet játszott két bíboros, akik a kor legjelentősebb földrajztudósaiként is nevet szereztek maguknak: Pierre d’Ailly, a párizsi egyetem egykori kancellárja, cambrai-i püspök és Guillaume Fillastre, a reims-i érsek vikáriusa. Tudjuk, hogy mindketten rendelkeztek saját Ptolemaiosz-kötettel; hogy ez mekkora kincsnek számított akkoriban, jól jelzi, hogy Franciaországban mindössze három személy esetében lehetünk biztosak abban, hogy saját példányuk volt – nekik kettejüknek, és Jó Fülöp burgundi hercegnek. Ők azonban nem csak bizonyítottan olvastak, de írtak is földrajzi munkát. Pierre d’Ailly Imago Mundija a kor leghíresebb munkái közé tartozott. A bíboros főként klasszikus auktorokra épített földleírásában – amelyből nem maradt ki a földi paradicsom ismertetése sem – nem kevesebbet állított, mint hogy Indiába nyugati irányba haladva is el lehet jutni. A könyv óriási hatást gyakorolt a korabeli gondolkodásra. Jelentőségét mindennél jobban bizonyítja, hogy az Imago Mundi volt Kolumbusz Kristóf egyik kedvenc olvasmánya, amelynek a birtokában lévő példányát – a sok száz széljegyzetből ítélve – alaposan elolvasta és végiggondolta. Fillastre bíboros Pomponius Mela Cosmographiájához készített kommentárokat, amelyek ugyancsak megerősítették a feltételezést, hogy keletre nyugat felé is el lehet hajózni.

A földrajz olvasása, írása mellé ekkor már a térképhasználat is felzárkózott. Néhány évvel a zsinat után, 1421-ben a Német Lovagrend és Jagelló Ulászló lengyel király közti konfliktusban, amelynek rendezésében korábban Zsigmond király is jelentős szerepet vállalt, Rómában per kezdődött. A per során bemutattak „egy világtérkép módjára megfestett vásznat”, amely bizonyította, hogy a lovagrend földjei, nevezetesen Pomeránia területe a lengyel királyság határain belül terült el. Ezt a „festett vásznat” a perben pápai megbízottként tevékenykedő Guillaume Fillastre ajánlotta az egyházi bíróság figyelmébe, mint a probléma megoldásához különösen hasznos eszközt. A 15. század elején tehát a térképeket – noha a térképészet még igencsak gyermekcipőben járt – már alkalmasnak tartották akár államok közti határviták eldöntésére is.

Fennmaradt források híján sajnos nem tudjuk, hogy a konstanzi zsinaton megjelent több ezer magyar egyházi és világi közül kit érintett-érinthetett meg az új földrajzi gondolkodás. Esetleg Kanizsai János érseket, Garai Miklós nádort vagy az óbudai egyetem egykori oktatóját, Makrai Benedek jogászprofesszort, akik egyaránt megfordultak a zsinaton, és Zsigmond király megbízásából szerepet kaptak Lengyelország és a lovagrend elhúzódó jogvitájában is? Tudjuk, Zsigmond király élvezetét lelte a zsinat pezsgő vitáiban, s azt is tudjuk, hogy európai utazásai során mestereket és művészeket egyaránt igyekezett Magyarországra csábítani. Pier Paolo Vergeriót, az ismert humanistát Konstanzban ismerte meg és fogadta szolgálatába. Vergerio a király kíséretében Budára érkezve elsőként – de legalábbis az elsők egyikeként – képviselte az országban az új gondolkodásmódot. Magyarországi tevékenységéről a kutatás keveset tudott meg, de sokat feltételez: e felfogás szerint budai jelenléte kulcsszerepet játszott a humanizmus itteni elterjesztésében. Tény, hogy Vergerio magyarországi barátja és tanítványa, Vitéz János az első, akiről tudjuk, hogy volt saját Ptolemaiosz-kódexe. Vajon Vergeriónak szerepe volt a kötet megvásárlásában, a Ptolemaiosz szimbolizálta új földrajzi gondolkodás Magyarországra-exportálásában? (Elfogadott, de nem bizonyított felfogás szerint Vergerio halálakor Vitézre hagyta könyvtárát.) Nagy kár, hogy ezeknek az évtizedeknek a műveltségéről olyan kevés közvetlen információval rendelkezünk. Vajon hány Ptolemaiosz-kötet lehetett a 15. század első felében Magyarországon?

A szinte alig érzékelhető előzmények után Mátyás udvarában már in floribus megtalálható a korszerű földrajzi gondolkodás minden ismérve: a király könyvtárában ott sorakoztak a leghíresebb geográfiai munkák, udvari humanistái térképet, földrajzi leírást készítettek az országról, és néhány elejtett mondat alapján az is biztos, hogy a király gondolkodását is befolyásolták az új ismeretek. Mátyás király könyvtárában egyaránt megvolt Julius Caesar: Commentaria de bello Gallico, Sztrabón, valamint Ptolemaiosz: Geographia, illetve Plinius: Historiae naturalis című műve, az ókor legjelentősebb geográfiai munkái. Mátyás földrajzi könyvei közt – jelenlegi ismereteink szerint legalábbis – azonban csak az ókori auktorok művei szerepeltek. Amíg például a burgundi hercegi udvar könyvtárában már a 14. század végén, a 15. század elején, Merész Fülöp és Félelemnélküli János idején olyan könyvek sorakoztak a polcokon, mint a méltán világhírű A világ csodáinak könyve, az a díszesen illusztrált kódex, amely többek közt Marco Polo és Jean de Mandeville híres útleírásait vagy az örmény herceg, Hayton florilégiumát tartalmazza (a keleti királyságok, népek 13. század végi, 14. század eleji állapotának leírásával), Magyarországon nincs nyoma a modern útleírásoknak, földrajzi műveknek. Nem másoltatták, nem vették meg, nem olvasták ezeket, vagy csak nem maradtak fenn? Erre a kérdésre ma nehéz választ adni. Mátyás könyvtárából egyetlen kortárs ilyen témájú munkát ismerünk: a Roma instaurat-t, azt a Róma-útikönyvet, amelyet Flavius Blondus pápai titkár az 1430-as években írt Róma antik emlékeinek számba vétele céljából.

Magyarországról Mátyás itáliai történetírói, Pietro Ransano és Antonio Bonfini készítették az első részletesebb földrajzi leírásokat. Történeti műveik bevezetőjeként, előbb a régi, ókori történetírók szerint, majd saját koruknak az állapota szerint (ahogy Ransano írta: „jelenlegi városainak fekvése szerint”) vették számba a főbb városokat, látnivalókat. A sort Pietro Ransano vagy latinosan Petrus Ransanus nyitotta, A magyarok történetének rövid foglalata című művével. Ferdinánd nápolyi király követe, aki 1487-ben érkezett Mátyás király udvarába, a királyi pár felkérésére 1489–90 közt írta meg művét, amelyben országrészek, azon belül pedig megyék szerint csoportosítva részletes leírást készített Magyarországról. Az elkészült leírás ugyan nem lett pontos, a hiányosságokkal azonban maga a szerző is tisztában volt: „Bevallom, nem olyan gonddal és igyekezettel jártam be egész Pannóniát, hogy arról a tárgyról, amit ígéretem szerint ezen a helyen meg fogok írni, pontos ismertetést adhatnék, ámde úgy segítettem magamon, hogy magam mellé vettem néhány magyar embert, akik a helyeket jól ismerik…” – vallotta munkamódszeréről. Kollégája, Antonio Bonfini, aki A magyar történelem tizedei címen írta meg hamarosan Európa-szerte ismertté vált művét, 1486-ban állt Mátyás szolgálatába, ahol a király udvari történetírója lett. Művét, amelyet Mátyás halála után is folytatott, a király felkérésére írta. Az ország leírását tartalmazó rész jórészt Ransanus alapján készült, a szöveget azonban antik és aktuális ismeretekkel egyaránt kibővítette. Munkamódszerét szemléletesen illusztrálják például a Székesfehérvárról írt sorai, ahol a Ransanusnál olvasott információkat – Fehérvár fekvéséről, a bazilikáról, a királysírokról, a mátyási építkezésekről – a hivatalban lévő prépost, Kálmáncsehi Domonkos dicséretével, valamint a Fehérvár név használatának értelmezésével bővítette. Az antikvitás iránti humanista érdeklődés szép példája, hogy leírásukban – ott, ahol lehet – kitérnek az országban található ókori emlékekre. A nyugat-dunántúli Szombathelyről például Ransanus a következőket írta: „Ott van a hajdani város, Sabaria, melynek sok maradványa ma is megvan, ezek között rendkívüli nagyságú oszlopok; itt született és élte gyermekéveit Szent Márton.”

Egykorú levelezések, illetve az ekkor készült elbeszélő források filológiai vizsgálata egyaránt azt igazolják, hogy a magyarországi és külföldi földrajzi ismeretek folyamatos kölcsönhatásban álltak egymással. A 15. század egyik legismertebb földrajzi összefoglalását Aeneas Sylvius Piccolomini, azaz II. Pius pápa írta. Az Ázsia és Európa földrajzi és történeti viszonyait ismertető mű pápává választása, majd 1464-ben bekövetkező halála miatt befejezetlen maradt, az elkészült részek azonban így is megjelentek: az Ázsiáról szóló rész 1477-ben, az Európa először 1490-ben. Szövegét azonban már kéziratban olvasta és hasznosította a krónikaíró Thuróczy János, akinek krónikája 1488-ban jelent meg nyomtatásban, és vélhetőleg ismerték azok a magyarországi humanisták is, akikkel Aeneas Sylvius kapcsolatban-levelezésben állt. Az Aeneas Sylvius műveiben felbukkanó magyar vonatkozású adatok egy része pedig feltehetőleg ismerőseitől – köztük Vitéz Jánostól – származott.

Mátyás király udvarához köthetők a magyarországi térképészet kezdetei is. Igaz, egy itáliai kéziratban fennmaradt olyan Balkán-térkép, amely a Zsigmond-korban készült, és amelyet feltehetőleg Magyarországon használtak, a korabeli Közép-Európát ábrázoló térképeken már több tucat magyarországi helynévvel találkozunk, az első önálló Magyarország térképet azonban ekkor készítették. Francesco Rosselli firenzei kartográfus az 1470–80-as években Magyarországon, Mátyás udvarában is tevékenykedett, hagyatéki leltára szerint készített egy Ungheria-térképet is. Ez a mappa sajnos nem maradt fenn, Közép-Európa-, illetve Balkán-térképe alapján azonban képet kaphatunk ismereteiről, amelyek egészen Lázár deák térképének elkészítéséig alapjául szolgáltak a további térképeknek.

Mátyás és a környezetéhez tartozó humanisták fogékonyak voltak az elérhető földrajzi ismeretekre. A lapszéli bejegyzések alapján tudjuk, hogy Vitéz János forgatta nem csak Ptolemaiosz-kódexét, de a Corvina-könyvtárban fennmaradt Julius Caesar-kötetet, valamint Flavius Blondus Roma instauratáját is. Janus Pannonius földrajzi ismereteiről versei tanúskodnak. Hosszabb – és kevésbé olvasott – költeményei közül például a velencei Jacobus Antonius Marcellusról írt dicsőítő éneke felér egy földrajzkönyvvel. A híres hadvezér tetteit megénekelve a költeményben nem csupán a személyesen is jól ismert Itália számos városa, tava, folyója tűnik fel, de Grönlandtól Írországig, Szardíniától Kis-Ázsiáig, Egyiptomtól Indiáig megelevenedik a Janus által csak könyvekből ismert világ is. Úgy tűnik, földrajzi tudás terén a király sem maradt le mögöttük. Gondolkodására – és egyben a magyarországi földrajzi gondolkodás átalakulására – a legszemléletesebb példát Galeotto Marzio Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyvében olvashatjuk: „Mátyás királytól gyakran hallottam, hogy tévednek a mostani történetírók, amikor az ókori elnevezés szerint írják a vidékek és városok nevét. […] Mert ha valaki a >gallok királyát< emlegeti, látnia kellene, hogy ez nem jelentheti Franciaországot, és a >gallok népe< elnevezés csak zavart okoz, hiszen gallok az Alpokon innen és túl is laknak! Ez az elnevezés tehát nemcsak Franciaország népére vonatkozik. Ha valaki Mysiának hívja Szerbiát, téves nevet használ, hiszen két Mysia van, Rácországnak pedig manapság csak Thráciának és Mysiának bizonyos részeit nevezzük. Hungáriát a hunokról és avarokról nevezték el, noha tudjuk, hogy Pannónia és Dácia részeit foglalja magában. […] Azt mondta tehát a király, hogy az új elnevezéseket kell használni aszerint, ahogy a nyelv, az ország és a hivatalos hatalom változik.”

Mátyás király és udvarának humanistái tehát korszerű földrajzi műveltséggel és gondolkodásmóddal rendelkeztek, kérdés, ezt a tudást mennyire tudták hasznosítani a gyakorlatban. Mint a lengyel-lovagrendi pernél láttuk, a 15. században már megkezdődött a térképek gyakorlati hasznosítása, ilyen tartalmú magyar adattal azonban sajnos nem rendelkezünk. Mint a korabeli követjelentésekből kitűnik, a geográfiai leírásokat sem csak műveltségük gyarapítása érdekében forgatták akkortájt az olvasók: egy évtizeddel Mátyás halála után Tommaso Dainero ferrarai követ jelentései egyikében részletes országleírást készített, amelyhez „kutatómunkát” is végzett. Ismeretei alátámasztásához – mint több ízben is megemlítette – Ptolemaiosz munkáját használta.

Hogy Mátyás a földrajzi tudást – bárhonnan is szerezte – a politika szolgálatába állította, egy egészen különleges példa illusztrálja. Bonfini elbeszélése szerint a király Aeneas Sylvius leírásából és kereskedőktől egybehangzóan arról értesült, hogy keleten élnek magyarok, mire követeket küldött felkutatásukra, azzal a szándékkal, hogy Magyarországra hívja őket, amelyet a török pusztítás egyes vidékein erősen megtizedelt. A tervről, amelynek végrehajtásában Bonfini szerint csak halála akadályozta meg, sajnos nincs egyéb adatunk, az azonban tény, hogy Aeneas Sylvius földrajzi munkájában egy veronai ember tapasztalataira hivatkozva valóban említést tett az ázsiai magyarokról, feltehetőleg a Magna Hungaria szétszóródott magyarjairól.

A késő középkori magyarországi földrajzi ismeretek hiányos voltát – elsősorban Ransanus művéből kiindulva – a magyar történettudomány hagyományosan azzal szokta illusztrálni, hogy akkortájt még a megyéket sem ismerték pontosan. „Az egész ország megyékre van osztva, ezek a megyék a városoktól kapták a nevüket; körülbelül ötvenhét megye van” – írta, majd megyéről megyére haladva ismertette az országot. Ransanus és informátorai számára láthatóan a Dunántúl volt az ország legismertebb területe, arról írt a legrészletesebben és legpontosabban; jól ismerte még a Felvidék megyéit, az Alföldről ellenben már láthatóan keveset tudott. A leggyengébb részt Erdélyről írta, ismertetésében egy megyének fogta fel az egész területet. Érezte, hogy munkájának vannak hibái, hiányosságai: „Jól tudom, hogy van több olyan megye, amelyet akaratom ellenére kihagytam, mert bár szorgosan kerestem, mégsem találtam olyan embert, aki felsorolta volna nekem valamennyit” – írta Ransanus. Vajon tényleg nem volt olyan ember Mátyás udvarában, aki fel tudta sorolni az összes megyét? Egy történetíró kedvéért talán valóban nem tartották fontosnak hiánytalanul felsorolni valamennyi megyét, amennyiben azonban a lajstromnak kormányzati szerepe volt (mint például Zsigmond király 1432-es hadügyi tervezete vagy a sikkasztással vádolt Ernuszt Zsigmond kincstartó 1494–95-ről készített, sajnos hiányosan fennmaradt adóelszámolása), minden érintett megye szerepelt az összeírásokban. A földrajz elméleti ismerete és gyakorlati hasznosítása a 15. században még nem mindig járt együtt, de az elmélet és gyakorlat összekapcsolása már érzékelhetően megkezdődött.