Az 1458. január 24-én Magyarország királyának megválasztott Hunyadi Mátyás bel- és külpolitikájának homlokterében a központosított állam megszilárdítása állott. Trónra lépését követő bel- és külpolitikai ellenfeleinek elszigetelése vagy leverése után Mátyás uralkodását belpolitikai viszonylatban az 1462-ben megkezdett bírósági reformok bevezetése, az 1467-ben véghez vitt kincstári reformok sikere, az 1470-ben új alapokra helyezett kincstartóság megszervezése, az állandó hadsereg, a híres „fekete sereg” megteremtése és az 1486-os törvénykönyv megalkotása fémjelzi. A reneszánsz művelődés meghonosítása és elterjesztése érdekében Pozsonyban egyetemet alapít (1467), királyi palotája körül könyvmásoló és miniatúrafestő műhelyt létesít, céltudatos vásárlásaival kora egyik leggazdagabb tudományos és művészeti könyvtárát, a Corvinát teremtette meg; ez időre esik Hess András első budai nyomdájának működése is; a király udvarában a kor legkiválóbb tudósai és művészei tevékenykedtek, akik közül elég csupán a költő Janus Pannoniusra és a két kiváló történészre, Thuróczy Jánosra és Antonio Bonfinire utalnom.

Az ország gazdasági, társadalmi és művelődési életében beállott változások Nagybánya viszonylatában is tetten érhetők.

Az egykoron Asszonypatakának (okleveles latin nyelvű változatában Rivulus Dominarumnak) nevezett település és vele együtt az egész bányavidék 1445-től kezdődően a Hunyadi-ház családi birtoka volt, melyet Hunyadi János Brankovits György szerb uralkodótól, előbb foglalás, majd szerződés útján szerzett meg. A nagyra törekvő hadvezér Nagybányán személyesen is megjelent: innen keltezte 1446. január 16-án bányászati ügyekben kiadott oklevelét. A várost és környékét hadikárpótlás címén kormányzói tisztéről történt lemondása (1452) után is megtartotta. Az 1456-os nándorfehérvári győzelmét követő hirtelen halála Nagybányán is új helyzetet teremtett. A Hunyadi-ház ellenfelei s elsősorban I. Ulászló király mindent elkövetnek, hogy a gazdag bányavidéket megszerezzék. Céljuk megvalósítása érdekében a város főbb tisztségviselőivel szövetkeznek, és rövidesen a hunyadiak várkastélya ellen fegyveres támadást intéznek. Csak Szapolyai Imre várnagy és pénzverő-kamaraispán jól szervezett védekezésének köszönhetően sikerült az ostromlókat megfutamítani és a várost s ennek környékét a Hunyadi-ház kezén megtartani.

E közjáték után Nagybánya királyi birtok maradt, és Mátyás király a hozzá hűséges kamaraispánt a 10 000 aranyat érő tokaji várral és uradalommal jutalmazta. (Itt veszi kezdetét a Szapolyai – más helyeken Zápolyának írott – család gyors emelkedése.) Másrészt a város is visszanyeri régi önállóságát és (amint arra Schönherr Gyula több mint száz évvel ezelőtt már rámutatott) „földesúri városból közvetlen királyi hatalom alatt álló, szabad várossá lőn”. A folyamat viszonylagos gyorsaságának érzékeltetése céljából három, Mátyás által kibocsátott oklevélre utalok. Az elsőt megkoronázásának évében, 1459. május 12-én keltezték. Ebben a város összes szabadalmát és kiváltságát általánosságban erősítette meg. A következő 1464. április 7-én íródott, s benne Zsigmond király 1393-i és ezen belül Nagy Lajos 1376-i, főként a bányászat viszonyait és a szabad erdőhasználatot szabályozó oklevél nyert megerősítést. Ezt követi az 1469. november 9-i kiváltságlevél, melyben Mátyás engedélyezi, hogy az 1467-es moldvai hadjárat után mind fenyegetőbbé váló román betörések elől a város sáncokkal és falakkal védelmezze magát. Márpedig a kőfalakkal való bekerítés a középkori jogfelfogás szerint egyedül a szabad királyi városok előjoga. Asszonypataka ezt a jogot már az 1347-es oklevélben megszerezte, és korábban élt is e kiváltságával. 1411 után azonban, amikor a város a szerb despoták birtokába került, ezt a jogot elveszítette. Mátyás szóban forgó, 1469-es kiváltságlevele azonban minden kétséget kizáróan tanúsíthatja, hogy a „város már ekkor teljesen visszanyerte szabad királyi városi előjogait” (Schönherr).

A folyamat azonban nem állt meg. A városi szabadságjogok bővítése irányában mindenekelőtt az 1472. május 7-ei kiváltságlevélre utalok, amely adózási és más gazdasági ügyekben is a városnak a vármegyével szembeni teljes függetlenségét biztosította. A folyamatot az 1484. június 25-ei kiváltságlevél tetőzte be, amelyben Mátyás a városi tanácsot teljes törvénykezési hatalommal, pallosjoggal ruházta fel a polgárok ügyében.

Ezekhez a polgárjogokhoz több, a város gazdasági életének s ezen belül is főként a bányászat szabad fejlődését serkentő kiváltság is csatlakozott. A sorozatot még Hunyadi János 1454. január 2-án kelt nyílt levele indítja, melyben a bányászattal összefüggő problémák megoldásában fáradozó vagy élelemszerzés miatt, az ország különböző vidékein utazó asszonypataki polgárok részére vámmentességet és szabad utazási feltételeket biztosított. Ezeket az előjogokat 1484 szeptemberében Mátyás is megújította. Mint ahogy még 1465-ben teljes jóváhagyásával vette tudomásul apjának tíz évvel korábban kibocsátott azon rendelkezését is (1455. december 21.), melyben a felsőbányai bányapolgárok részére korábbi kiváltságaik mellé az élelem és a bor szabad behozatalát engedélyezte, s egyben azok részére, akik Kapnikon bányát nyitnak és művelnek, nyolcévi bányabérmentes-séget (urbura fizetése alóli felmentést) is biztosított.

A jogi keretek biztosításán túlmenően a Hunyadiak minden alkalmat megragadtak annak érdekében, hogy a bányászatot és az ezzel összefüggő pénzverést fellendítsék. A „Frauenseifen” névvel jelzett s valószínűleg a mai Veresvíz környékén művelt régi bányák elapadása után a nagybányai bányatevékenység központja a mai kereszthegyi bányák művelésére tevődött át. A 16. század közepén rögzített bányaleltárakban leírt bányaművek még a Hunyadi-korszak létesítményei. Az új terület gazdag érclelőhelyeinek kiaknázását négy aknamű szolgálta, és az egész hegytömb vízmentesítését szolgáló főtárnák is itt épültek. Ezek összesen 600 ölnyire (1 öl = 1,896 m) nyúltak. A két bányatelket magában foglaló legfontosabb bányabirtoktest neve magyarul Nagyverem, németül Grossgrube, melyhez még további hat csatlakozott: név szerint GÃänseweide (máskor ezt Genzvár néven említik), a Schwabenherd, a Neue Schacht (másutt Új akna), az Opferzeit, a Gepelschacht és a Kerschenbaum (magyarul Cseresznyebánya), amelyek mind gazdag tellérekkel rendelkeztek. S ezek mind nagybányai, egymáshoz szorosan kapcsolódó kitermelése voltak!

A nagybányai pénzverőkamara hatásköre már ebben az időben is az ugocsai Nagytarnától az Avas vidékén át Kapnikbányáig terjedt. E vidék középkori bányaművelése Mátyás király uralkodása idején érte el a legmagasabb fejlettségi és jövedelmezőségi szintjét. Egy 1458-as jelentés a nagybányai kamara évi jövedelmét 6000 aranyforintra becsülte. Ezzel szemben az 1480-as pápai legátus ugyanennek a kamarának a pénzverési hozamát évi 20 000 aranyforintban állapította meg. A következő évekből fennmaradt beváltási cédulák alapján a nagybányai választóháznál beváltott nemesfémek súlyát Paulinyi Oszkár évi 2500 márka aranyra és 7190 márka ezüstre becsüli. (Durván számolva négy márka = egy kg.) S ebben a mennyiségben a bányatermelők által beszolgáltatott urburából nyert nemesfémek mennyisége nem is szerepel. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez az urburajövedelem a 15. század végén Nagybányán önmagában nagyobb volt, mint az arany és ezüstbeváltás hozama együttvéve, képet alkothatunk arról a gazdasági jelentőségről, melyet a körzet bányászata és a pénzverés a kincstár számára jelentett.

Ilyen irányú tájékozódásunk megkönnyítése érdekében még néhány összehasonlító adat: a már említett pápai legátusi jelentés 1480-ban a pénzverés évi hozamát a nagybányai kamaránál, amint láttuk, 20 000, a nagyszebeninél és a budainál egyenként 6000 és a körmöcbányainál 12 000 aranyforintra becsülte. Következésként a Mátyás korabeli Magyarország területén vert évi pénzmennyiség több mint 45 százaléka a nagybányai pénzverdéből került ki.

Huszár Lajos Mátyás pénzei című tanulmánya szerint Nagybányán is verték az 1462-ben bevezetett új „madonnás” dénárt (300 új dénár 1 aranyforint), a garast (1 garas = 5 dénár), (mindkettő ezüstpénz), míg az aranypénzek közül az 1471-től elterjedt „fátyolos madonnát”, majd 1482-től kezdődően a „koronás madonnát” ábrázoló aranyforintot is nagy tételekben verték. Az itteni pénzverőház működésének javítása érdekében már Hunyadi János korában olasz földről hozatott szakemberekről olvashatunk.

A bányászat és pénzverés azonban a város gazdasági életének csak egyik ágát jelentette. Mellettük a kézművesség is jelentős erőt képviselt. A napjainkig megőrzött okmányok alapján ebben a vonatkozásban első helyen a nagybányai ötvösökről kell beszélnünk. A 15. századból összesen hat nagybányai ötvösmester neve ismeretes, akik közül ötnek a tevékenysége Mátyás király uralkodásának az idejére esik. (Kolozsvárról például ebből a századból csupán három ötvös neve ismeretes.) A nagybányai ötvösök ekkor már országos hírnévnek örvendtek. Erről tanúskodnak azok az 1488–1489-ben, Hyppolit esztergomi érsek részére nem nemesfémből készített zablák és lóhám-díszek, amelyek összértéke 965 dukát és 15 dénár volt. 1482-ben Mátyás kérésére a nagybányai Cristianus Aurifaber a király szálláshelyén két, saját készítésű nagy kupát mutatott be. S végül annak a Nagybányáról Kassára költözött Martinus Aurifabernek a nevét kell megemlítenem, akinek a hagyatékában 1476-ban több, Nagybányán készített ötvösremek volt található.

A nagybányai szabóknak külön céhük volt, amelyről az okmányok már a 15. század elején is beszélnek. 1469-ben e céh elöljárói már másodízben a céhen kívül dolgozó kontároknak mesterségük folytatását megtiltó királyi parancsért esedeznek. A középkori öltözködésben jelentős szerepet játszó szűcsmesterek is külön céhet alkottak. De még mielőtt erre sor került volna, 1459-ben a király mesterségük szabad folytatását engedélyezte. A budai szűcsök kiváltságlevelének mintájára készült később azon szabályzatuk, amelyben 1480-ban nyolc mester nevét örökítették meg. Ezt a céhszabályt Nagybánya díszes és a környéken egyedülálló, nyolcszögű pecsétjével hitelesítették. Az egyik szűcsmester ekkor a tizenkét tagú városi tanácsnak is tagja volt.

Szádeczky Lajos Nagybánya kézműiparáról írott tanulmányában az itteni mészárosokról is említést tesz, akik Mátyás királytól mesterségük szabad gyakorlását engedélyező kiváltságlevelet nyertek. A többi mesterség művelői csak később szerveződtek önálló céhbe. Nagybányán a Hunyadiak alatt nagyszámú kőműves, ács, kőfaragó és egyéb, az építkezéseknél dolgozó mesteremberek szakképzettségére és ügyességére is számíthattak.

A Szent Istvánról elnevezett kora gótikus, kéthajós templom 1387-ben nagy vonalakban készen állt, hisz a Tibai Péter plébánossal kötött egyezséget már a templomban állították ki. Ennek ellenére a 15. század második feléből egy kápolna építéséről, valamint a falak külső és belső díszítéséről maradtak feljegyzések és tárgyi bizonyítékok. Ez utóbbiak közül a Schönherr által bemutatott és Szász Károly által elemzett két domborműtöredékre hívnám fel a figyelmet, melyeken az Olajfák hegyén imádkozó Jézust és Júdás csókját megjelenítő Passió-jelenetek részét láthatjuk. (Mindkettő a megyei múzeum Nagybánya város középkori történelmét bemutató kiállításán látható.) De a város napjainkig fennmaradt monumentális műemléke, az István-torony is ekkor épült.

A hagyomány szerint a torony építését Hunyadi János az 1442-es, a törökök felett aratott győzelem emlékére kezdette el. Ha a Benkő József munkájára hivatkozó Teleki József monográfiájának ezen állítását csak alapos fenntartásokkal fogadjuk is el, és a torony építésének kezdetét pár évtizeddel korábbra tesszük, még akkor is nyilvánvaló, hogy a torony építésén mind Hunyadi János, mind pedig Mátyás király idejében dolgoztak. Ezt a megállapítást a torony felső résznek építkezési jegyei, a torony nyugati falába hajdan beépített (de ma már nem látható) királyi címertöredék, valamit a ma is szépen látható és a város pallosjogát hirdető egykori Roland- (vagy Ruland-) dombormű is bizonyítja. Ez a lent tölcsérként kiszélesedő páncélos alakkal történő díszítés országos viszonylatban a 15. század utolsó évtizedeiben kezdődött el.

A Hunyadiak korában és az ahhoz közeli időszakban Nagybányán épült polgári épületek több-kevesebb maradványa – az egykori Kispénzverő (ma Mihai Viteazul) és a Felsőbányai utca által határolt három főtéri épület földszinti elemeiben – ma is látható. Ezen épületek közül az egyiket a nagybányaiak ma is a Hunyadi János által épített várkastély részét képező „Erzsébet-ház” néven ismerik, mely a Kispénzverő utca térségén át az egykori pénzverdével volt összekötve. A város főbb utcáit és az egykori Piacteret is ekkor kezdik kövezni: a kövezés költségeinek részbeni biztosítására és az utcák tisztán tartására 1472. május 7-én Mátyás király engedélyezte, hogy a városi tanács a hétfői vásárokra jövő minden szekértől egy-egy dénár értékű kövezetvámot szedessen.

A viszonylagos anyagi jómód s az ezzel párosuló reneszánsz életszemlélet a városi élet szellemi vetületeire is rányomta a bélyegét. „A 14. század egyszerű városi polgárának tipikus alakja helyébe, kinek látószöge alig haladja meg városa határait, s egész munkálkodása nehezen emelkedik a lokális jelleg fölé – Schönherr helytálló megállapítása szerint – a kor színvonalán álló férfiak léptek.” A vagyonos bányapolgárok mellett, akiknek összeköttetései Budáig, Kassáig s Dél-Erdélyben Brassóig és Szebenig terjedtek, ott találjuk már a reneszánsz követelményeinek megfelelő új értelmiségi réteget is. A bányapolgárok közül Cristianus Preuser, Gewbel (ejtsd Göbel vagy Göböl) Tamás, Albert Jung nevét emelném ki, míg az értelmiségiek közül a két Szapolyai – Imre és Miklós –, valamint Vince mester és Geréb Miklós egykori plébánosok nevére érdemes felfigyelnünk. Vince mester korábban a királyi kancellária főjegyzője, 1446-tól nagybányai plébános, aki mint a kormányzó pápai és burgundiai követe tett nagy szolgálatokat Hunyadi Jánosnak. Geréb Miklós Mátyás embere volt, és szolgálataiért 1472-ben a kalocsai érseki címet és széket nyerte el a királytól.

A városi tanácsosok és a főbírói tisztséget betöltők döntő többségét még mindig a szepességi szászokkal szoros kapcsolatokat ápoló, német ajkú polgárok alkotják, de a város magyarosodása már a 15. század közepén megindult, és Mátyás uralkodásának utolsó évtizedeiben ez a folyamat érzékelhetően felgyorsult. A település elnevezése a következő század első évtizedére már a magyar Nagybánya lett.

A város és Tibai plébános által 1387-ben megkötött egyezmény alapján az asszonypataki plébánia mellett állandó iskola létesült, ahonnan az írástudó polgárok sokasága került az életbe. A módosabb és rátermettebb fiatalok közül Nagybányáról is a külföldi egyetemeken folytatták tanulmányaikat. Tonk Sándor és Szabó Miklós kutatásaiból a 18. század végéig Nagybányáról összesen 53 egyetemet járt fiatal peregrinus nevét ismerjük. Közülük 1445-ig 11 névvel találkozunk. A Hunyadiak korából, tehát az 1446 és 1490 közötti években, 14 nagybányai ifjú tanult külföldön. Nagy részük a közelebb levő bécsi és krakkói egyetemek diákjai voltak, de Cristoforus Hufnagel és Paulus Newman (korábban asszonypataki káplán) már a bolognai egyetem kurzusait látogatták. 1491 és 1526 között újabb 13 nagybányai fiatal távozott a külföldi egyetemekre. A mohácsi vészt követő években a statisztika folyamatos visszaesést mutat: 1700-ig újabb 14 nagybányai ifjú nevét jegyezték be a külföldi egyetemeken, hogy aztán az ezt követő száz évben már csupán hat nagybányai szülő anyagi ereje engedje meg azt a csöppet sem kis költséget, amit egy ifjú külföldi taníttatása megkövetelt.

Kicsit elkalandoztunk a Hunyadiak korától, de úgy vélem, e néhány számadat közötti összefüggés magában is sokat mond Nagybánya középkori gazdasági és pénzügyi helyzetéről. A csúcsot minden tekintetben az 1446 és 1490 közötti időszak jelentette.

Mátyás király asszonypataki kamaraispánját, Zöld Istvánt még 1489-ben esküfogadással kötelezte, hogy halála után az itteni várkastélyt ennek összes tartozékával együtt Mátyás törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak adja át. Egy évvel később a király meghalt, de a fogadalomból semmi sem valósult meg. A lengyel trónkövetelőt támogató közjáték után a város II. Ulászlónak esküdött hűséget, és ezzel szabad királyi státusát továbbra is biztosította.

A hangzatos cím mögött azonban többé nincs tényleges hatalom. A város bányászata műszaki okok miatt, a mélyebben fekvő vájatokat elöntő bányavízzel nem tud megbirkózni. Az 1526-ot követő belháborúk és a még súlyosabb lengyel, tatár és egyéb pusztítások miatt a bányászatot időközönként szinte a semmiből próbálják újraindítani. Ebben néha érnek is el sikereket, de a korábbi eredményeknek csupán a töredékét vallhatják magukéinak. A város céhipara erdélyi viszonylatban ugyan jelentős fejlődést ér el, de a következő századokban a hazai viszonyítási szint is messze elmaradt a nyugat-európai fejlődés mögött. S ahol nincs gazdasági erő, ott a társadalmi és művelődési élet is kátyúba kerül.

Mátyás király halálát követően Nagybányán is ez történt.