Szeretünk a megkésettségből egyfajta balkáni, romániai vagy éppen romániai magyar jellemzőt faragni, valami olyasmit, ami identitásunk elidegeníthetetlen része, anakronisztikus felértékelése, „divatba hozása” valamely viszonyulási módnak, paradigmának, amely már voltaképpen régen lecsengett a világ nemes egyszerűséggel csak Nyugatnak nevezett részén. Azt a társadalmi fáziskésést is értjük alatta, amire csak frusztrációval tudunk gondolni: nálunk csak részben szabad a sajtó, az adaptált demokratikus intézmények csak köhögve működnek vagy vegetálnak a rosszul értelmezett, de „európai jogrendként” aposztrofált bürokratizmus béklyójában, nepotizmus és korrupció akasztja a máshol olajozottan működő kerekeket... És még a gyümölcsfák is mintha később borulnának virágba. (És zöldebbek, satöbbi.)

Szóval megkésettség. Ezt a jelzőt használjuk akkor is, amikor a – globáldivatból ki nem ment – szókapcsolatot emlegetjük: információs társadalom. („Emlegetjük”, már ez is árulkodó: nem csupán a „használ” újbóli használata elkerülése végett áll ez itt. Amit emlegetnek, az nincs jelen.) Mert nálunk kevés a nethasználó, és aki annak nevezhető, többnyire a web egypontnullás szolgáltatásaira katt(a/i)nt. (2007-ben az Eurostat szerint a romániai háztartások 22 százalékában volt internet-csatlakozás; az EU-s átlag 54 százalék. Szélessávú netkapcsolata az európai háztartások 42, a romániaiak 8 százalékának van – www.epp.eurostat.ec.europa.eu). A Kárpát Panel (kutatásvezető: Papp Z. Attila és Veres Valér) vonatkozó adatsorai szerint az erdélyi megkérdezettek mindössze 17 százalékának van otthoni internetcsatlakozása (a kutatás gyorsjelentése letölhető a MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet honlapjáról: http://www.mtaki.hu/uj_intezeti_kiadvanyok/karpat_panel_2007.html) „Kattintott webkorszak” ez még (és most gyorsan rákeresek Google-ben, honnan szedtem ezt a kifejezést: www.nhit-it3.hu, a magyarországi Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanács IT3 projektjének portáljáról).

A tipikus romániai magyar nethasz-náló tehát megnézi az e-mailjét, némi híreket – még kevesen vannak, akik saját tartalmat osztanak meg a világhálón másokkal, vagy akik interneten rendelnek és véleményeznek pl. különböző szolgáltatásokat. A dotkom-lufi(k) nálunk nem pukkant(ak), hiszen még fel sem fújták teljesen. A netes üzletágba vetett hamis bizalom 2001-ben okozott piaci összeomlást, a  kockázati befektetők ugyanis egyre csak nyomták a pénzt az internetes szolgáltatásokba (főleg az Egyesült Államokban), de anélkül, hogy felmérték volna, igazából mekkora felhasználói igény és kereslet van rájuk (lásd pl. http://www.wisegeek.com/what-was-the-dot-com-bubble.htm). Egyesek azonban a Web 2.0 lufijának robbanásától is tartanak már, a közelmúltban gombamódra szaporodó közösségi szájtok (social networking) túlburjánzását emlegetve (lásd pl. http://glinden.blogspot.com/2008/01/coming-2008-dot-com-crash.html).

Tim O’Reilly Web 2.0 mémtérképe alapján (What Is Web 2.0? Design Patterns and Business Models for the Next Generation of Software, 2005; http://www.oreillynet.com/pub/a/oreilly/tim/news/2005/09/30/what-is-web-20.html) kiemelek néhány elvet: a legismertebb természetesen a „felhasználó mint tartalomszolgáltató”. A Web 2.0 attitűd és nem technológia, részvétel (participáció, kommentelés, véleményezés, „blogháború”) és nem egyszerű megjelenés (megjelenítem, publikálom, felmutatom magam az internet nyilvánossága számára, mondjuk egy statikus weboldallal, tehát jelen vagyok, de különösebben nem kerülök interakcióba senkivel).

A Transindex 2006-tól vendégbloggerek meghívásával nyitott egyértelműen ebbe az irányba; ezt hamarosan a régebbiek mellé felsorakozó egész szatellitrovat-hálózat követte (Transindex-lapcsalád). A közösségi blogok, a Bloodymary.ro és a ValakiMás.ro koncepciója (ötletgazda: Kelemen Attila) pontosan arra az igényre épült, hogy az olvasók is írhassanak, gyártsanak tartalmat, kommentálhassák egymás szövegét. Az első vendéglátóipari témájú, a második az erotika körül forog. (Mivel mással lehetne az önálló tartalomgyártás sűrűjébe csalogatni az embereket, mint olyan népszerű témákkal, amilyen a kocsmába, kávéházba járás mint kulturális tevékenység, szórakozás, szenvedés és életforma?)

Egyébként a közösségi blogok, bár az előbb „szatellitrovatoknak” neveztem őket, nemcsak műfaji és strukturális szempontból különülnek el a hírportál-tartalomtól, hanem olvasó- vagy szerzőtáboruk révén is. Ugyanez érvényes például a Popsuli.ro-ra vagy arra, amiből „kinőtt”, a Médiabefutó tehetségkutató portáljára (projektfelelőse Balázsi-Pál Előd). Mindkettő bizonyos célközönséghez szól, elsősorban a potenciális erdélyi zenei tartalomgyártóknak és – ha van nekik ilyen – rajongótáboruknak. A Popsulin feltöltött zenéiket pedig bárki kommentelheti.

Mint ahogy a Korunk Blog, napló, irodalom tematikájú, márciusi számának egyes szerzői is utalnak rá, az információs társadalom eleinte, illetve még mindig olyan gyógyírként tételeződik aktuális bajainkra, amely révén az igazi demokrácia kora jő el, amelyben korlátlanul és mindenki egyformán hozzáférhet az információkhoz, új lehetőségek nyílnak meg előtte. Ezért szorgalmazza mindenki, hogy nőjön az internet-penetráció, főleg a gazdasági fejlesztésekből nagyrészt kimaradt vidékeken, kistelepüléseken. A nemrég indult Webvidék verseny és portál (közös kezdeményezés az eTransylvania Egyesülettel) a meglévő közösségi teleház-hálózatot szándékszik tartalommal megtölteni oly módon, hogy ne csak az egyének – a versenyzők – járjanak jól vele, hanem lehetőleg az egész település. Persze a település megmutatásának szándéka önmagában „egypontnullás” ambíció, de a kontextus, amiben történik, mégiscsak összehozza a kölcsönös egymásra reflektálást. Nemcsak horizontális, hanem vertikális viszonyok jönnek létre (Ferencz Enikő megfogalmazása) a hálózat tagjai között, és bár a blogbejegyzés-szerű saját tartalmakat „felsőbb utasításra”, azaz a verseny kiírásának megfelelően publikálják, ezek szerkesztésében önálló autoritással bírnak. (Ez annak a participatív, illetve „nyílt forráskódú újságírásnak” lenne a csírája, amiről az említett lapszámban Botházi Mária írt: A civil média és lehetőségei.)

Most jött el az a pillanat, amikor tisztáznom kell szerzői pozíciómat: mert bár az önmagát Transindex-csapatnak nevező kreatív közösség tagjaként mintegy belülről, ergo szubjektív és talán-talán önigazoló módon látom és láttatom ezeket a projekteket, megtörténhet, hogy munkatársaim fel-felhördülnek egy-egy megállapításomon. (A munka ugyanis, a mindennapi tevés-vevése a szövegeknek anélkül is megy, hogy nagy és szép és koherens elmélet legyen mögötte vagy egységes értelmezése a fennállónak.)

Ez a szép benne, hogy egyesek számára nagymértékben tudatos, másoknál inkább ráérzésként működik az ötletek megszülése, adaptációja és továbbgondolása; ennek megfelelően egy-egy „szatellitrovat” kapcsán is elég különböző elképzelések élhetnek a fejekben, ami természetesen vitákhoz vezet. Például az-e az elsődeges, hogy új s új tartalmat adjunk rendszeresen az erotikus közösségi blog (www.valakimas.transindex.ro) olvasóinak, akár annak árán, hogy a közösségi jelleg csorbul, vagyis nem spontán módon, nem ismeretlenek dobnak fel rá szövegeket, hanem „le van szervezve” a dolog – vagy az legyen a prioritás, hogy fenntartsuk a közösségi jelleget, és türelmesen megvárjuk, amíg az olvasó/felhasználó ihletet kap.

Jelenleg a kettő közötti lavírozás folyik, a mi 2.0-ánk tehát egyfajta hibrid, „ellenőrzött felhasználói tartalomgyártás” (moderáció, különböző feltételekhez, pl. regisztrációhoz kötött részvétel stb.) Mégse gondolom, hogy mesterségesen generált, netán manipulált ez a tartalom. Inkább a megkésettség negációja.