Aligha akad olyan magyar ember, aki ne hallott volna az Érmellékről, hiszen a tájegység nevét nagy szülötte, Ady Endre kitörölhetetlenül bevéste a köztudatba. A nevezetes vidék Románia északnyugati peremén, a Kraszna és a Berettyó folyók völgye közt keresendő, nagyon távol esik Bukaresttől, s nagyon közel van Budapesthez.

Nagyon távol esik Bukaresttől, hiszen Székelyhídról a gyorsvonat is több mint fél napot robog, míg eljut odáig. Olyan távol van, hogy még az aranykor nagy természetrombolójának szeme is csak az 1960-as években akadt meg rajta, akkor is csak azért, mert helybéli ámokfutók felhívták rá a figyelmét. No, lett is itt olyan felfordulás, hogy máig isszuk a levét: ifjúsági munkatábor, árokásás, lecsapolás, vízrendezés! Röpke pár év alatt nyoma sem maradt az Ady megénekelte nagy álmos, furcsa ároknak, mocsaraknak, nádasoknak, de még az ártéri erdőknek sem. Enyészeté lett halak, vadak, madarak megszámlálhatatlan tömege, sivár kultúrtájjá változott a sokunk szívének oly kedves, romantikus Érmellék.

A nád, sás, káka helyét elfoglalták a kukorica- és búzatáblák, itt-ott néhány napraforgó- és cukorrépa-parcellával tarkítva, ahogy az már illett a nagyüzemi szocialista mezőgazdasághoz. A teraszokon s a tájegységet határoló dombokon már a lecsapolás előtt lerombolták az apró pajtákat, betemették a pincéket, kivágták a százados vén diófákat, kidobálták az öreg szőlőtőkéket, köztük az Érmellék hírét egykor messze földre elvivő bakator töveket is. Helyükön hatalmas összefüggő táblákban az országban, sőt egész Európában általánosan művelt szőlőfajtákat telepítettek, eltüntetve ezzel az egykor híres borvidék sajátosságait, egyedi jellegét.

S ha mindez nem lett volna elég, a geológusok felfedezték, hogy kőolajat s termálvizet rejt az érmelléki föld mélye. Fúrótornyok, vezetékek lepték el a vidéket, ám a helybelieknek mindebből csak a szondák környékén s az el-elrepedő csővezetékek mentén terpeszkedő s terjeszkedő olajfoltok maradtak. A termálvízzel viszont üvegházakat és termálstrandokat üzemeltettek, de hogy ne legyen teljes az öröm, a magas fenoltartalmú víz a mai napig tisztítatlanul ömlik az Érbe, s hogy milyen károkat okoz, azt senki sem kutatja, senkit nem is érdekel.

A korra jellemző erőszakolt iparosítás vadhajtásaiként a nagyobb érmelléki településeken, Székelyhídon, Érmihályfalván is megjelent néhány kisebb ipari egység, ezekbe menekültek a fiatalok a mezőgazdaságban uralkodó kilátástalan helyzet elől.

A ’89-es fordulat az Érmelléken is gyökeres változásokat eredményezett, de nem sok jót hozott magával. Az ipari vállalatokról sorra kiderült, hogy életképtelenek, nem reális szükségleteket elégítenek ki, ezért egymásután zárták be kapuikat. A többségükben férfi foglalkoztatottak az utcára kerültek, családfenntartókból egyik napról a másikra munkanélküliek lettek, s ez bizony sok esetben alkoholizmusba, sőt öngyilkosságba torkolló egyéni tragédiákat okozott. Nagyon kevesen vannak azok, akik képesek voltak önálló vállalkozásba kezdeni s ott sikeresen helytállni. A térségben megjelenő külföldi vállalkozók, nagyobbrészt olaszok, viszont leginkább könnyűipari egységeket, cipőgyárakat, varrodákat indítottak, amelyekben alulfizetett szakképzetlen női munkaerőt alkalmaznak. Fizetésük alig fedezi a család ellátását, az viszont, hogy ők lettek a foglalkoztatottak a férfiak helyett, alaposan felborítja a térségre jellemző hagyományos családmodellt.

Az alapvető változások mégis leginkább a mezőgazdaságot érintették. Felszámolták a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket, megkezdték, de máig sem fejezték be a földek visszaszolgáltatását a jogos tulajdonosoknak. Az annak idején a téeszek jövedelmét jórészt felemésztő, központilag erőltetett beruházásokat, üvegházakat, sertéstelepeket, borjúneveldéket, istállókat és más gazdasági épületeket részben elkótyavetyélték a földosztó bizottságok, részben széthordták a falubeliek, jó néhány különösen értékes ingatlan pedig fölöttébb gyanús tranzakciók során talált gazdára.

Érdekes nyomon követni a visszaszolgáltatott földterületek sorsát is. Az annak idején kollektivizálás címén elharácsolt földterületek nagy részét ugyan visszakapták tulajdonosaik, vagy ha ezek elhaláloztak, akkor az örököseik, ám a megművelésükhöz szükséges eszközöket, felszereléseket rég felőrölte az idő vasfoga, erőgépekről szó se esett, az igásállatok felett meg eljárt már az idő. Így ha meg is lett a föld, nem volt mivel megművelni, de az sem nagyon volt, aki megművelje, hiszen az iparba „dezertáltaknak” már nem áll rá a keze a kaszára-kapára, s a városi tömbházlakások kényelmét sem szívesen adnák fel a komfort nélküli falusi házakért. S ha akadna is, aki visszajönne, hiányzik a megfelelő tudás, kiesett egy nemzedék, megszakadt az apáról fiúra öröklődő elméleti-gyakorlati ismeretek lánca.

Itt kellene belépniük a képbe a múlt rendszerben tömegével toborzott agrármérnököknek, ám itt is kiderült, hogy a tömegtermelés ritkán jár együtt a minőséggel. A parancsuralomhoz, pártaktivisták utasításainak végrehajtásához szoktatott agrárfunkcionáriusok közül csak kevesen tudtak helytállni a megváltozott körülmények között. Kapóra jött minden pályamódosítási lehetőség, megtöltötték a tanügyet, a földmérő hivatalokat, s még a legjobb esetben is csak a saját földterületeik megmunkálásában jeleskednek. Csak a falusi emberek gondjának-bajának felvállalására, a falu sorsának kompetens irányítására nem akadtak jelentkezők. A legkülönbözőbb alapfoglalkozású emberek által indított társulások többsége is csődbe ment, vagy jobb esetben vegetál, nem csoda hát, ha sok a parlagon maradt terület, a földek egy részét pedig potom pénzért elkótyavetyélték tulajdonosaik. Külön gondot jelentenek a szántóföldeken szabadon kóborló juhnyájak, amelyekre, pontosabban legtöbbször az ismeretlenség homályába burkolózó, állítólag magas polcokon terpeszkedő tulajdonosaikra, úgy látszik, nem vonatkozik semmiféle törvény. Hiába a rengeteg panasz, feljelentés, a rendőrség sem tud vagy nem is akar semmit tenni ellenük.

A visszakapott szőlősöket, gyümölcsösöket is jobbára felszámolják a tulajdonosaik, megelőzendő a bosszúságokat. Nem tudják ugyanis megőrizni a termést, sőt nem egy esetben előfordult, hogy tavaszra a tőkéket, gyümölcsfákat is kivágták s eltüzelték a garázda tolvajok; a rendőrség persze itt is tehetetlen. A hajdan olyan jól működő, mindenre felügyelő hegyközségek visszaállítására eddig még nem történtek sikeres kísérletek. Mint ahogy nem történtek kísérletek termékváltásra sem, pedig lehetne tanulni a határ túlsó oldalán gazdálkodóktól, akik többhektáros parcellákon termesztik s szövetkezeti alapon fel is dolgozzák a káposztát, paprikát, paradicsomot, uborkát, tormát. Fóliaházakat is csak elvétve találunk az Érmelléken, így nem csoda, ha a piacokon a magyarországi árut forgalmazó kereskedők zsebébe vándorol a pénz.

Nagy lendülettel szerveződtek a gazdakörök is, igaz, ezek alapozásában sem az agrármérnökök, hanem inkább a lelkészek jeleskedtek, indultak az ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyamok, ám a lelkesedés érdeklődés hiányában hamar elillant, s maradt minden a régiben, senki sem akar tanulni semmit, nem akar haladni a korral, netán elébe menni a megváltozott kihívásoknak. Pedig itt lehetne eltanulni a szomszédok tapasztalatait, s megtörni végre a búza- és kukoricatermesztés egyeduralmát. Igaz, hogy a kertészkedés nemcsak szakismereteket kíván, hanem feltételezi a rendszeres kemény munkát is, amiben az egész család részt vállal, de úgy néz ki, hogy ez sem ízlik az érmelléki embernek.

Nemcsak az Érmelléken, hanem tudtommal messze környéken mi voltunk azok, akik a változás után, 1994-ben Székelyhídon megszerveztük az első borversenyt. Célunk itt is a hagyományteremtés volt, no meg az, hogy önképzésre s minőségi borok készítésére serkentsük a szőlőtulajdonosokat. A kitűzött célokat részben sikerült elérni, hiszen hagyományt teremtettünk: idén februárban volt a 14. érmelléki borverseny, sőt odáig jutottunk, hogy már a környékbeli falvakban is rendeznek helyi versenyeket, ám a borok minőségét ez nemigen javítja. Már rég nem székelyhídi borok nyerik a versenyeinket, a szőlőhegyen rohamosan fogynak a tőkék, növekszik a magántermő vesszőkkel beültetett területek nagysága, sőt ismerek olyan falut is a környéken, ahol szégyenszemre egyenesen magántermő boroknak rendeznek versenyt! Sajnos az sem segített céljaink elérésében, hogy a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete nem Székelyhídon rendezte az első regionális szintű borversenyt, hanem Nagykárolyban, ami soha nem számított borvidéknek, s első borversenyét is csak évekkel utánunk szervezte.

Azt hittük volna, hogy a ’89-es változások után fellendül majd a térség kulturális élete, hiszen a kommunista időkben is eseményszámba ment a nagyváradi, nagy ritkán a szatmárnémeti színház vendégjátéka a vidéken. Élénken él emlékezetemben, amikor a székelyhídi kultúrházban mi, amatőr versmondók évente többször is telt ház előtt mutattunk be egy-egy verses összeállítást, sőt a környék falvaiban is sikert arattunk műsorainkkal. Érdeklődés hiányában ma már nem turnéznak errefelé a színházak, irodalmi műsorokat sincs, aki rendezzen, s talán a közönséget is nehezebben lehetne becsábítani rájuk.

Az érmihályfalvi Nyíló Akác fesztivál sikerén felbuzdulva Székelyhídon is sort kerítettünk annak idején az Érmelléki Ősz első rendezvényére. Személy szerint azt szerettem volna, hogy minél változatosabb programmal jelentkezzünk, aminek legyen egy gazdasági vetülete is, mezőgazdasági termékek bemutatásával, ehhez kapcsolódó eszmecserékkel, haszonállat-kiállítással, hogy a gazdák közt kialakuljon egy egészséges versenyszellem, ami a fejlődés alapját képezhetné. Sajnos a kezdeményezés visszhang nélkül halt el. Ugyanígy kimaradt a következő évek repertoárjából a népzene, néptánc is, s odáig jutottunk, Kodály után száz évvel, hogy a többnapos rendezvény olyan lett, mint egy silány tánczenei fesztivál, amelyen máshonnan már kikopott, levitézlett énekesek és zenekarok, valamint ismeretlen – ezért megfizethető – előadók viszik a prímet. Mellettük teret kap egy sor, zenei képzésben soha nem részesült, de a gitár húrjait s a szintetizátor billentyűit nagy elszántsággal csépelő helyi és környékbeli „előadóművész” is, s színpadi énekes lesz mindenkiből, akinek hang jön ki a torkán. Még szerencse, hogy a „tátika” az utóbbi időben mintha kiment volna a divatból, pedig az volt ám a produkció, amikor az ifjú titán egy-egy ismert énekes ruházatára emlékeztető szerelésben kiállt a színpadra, s a példakép mozgását utánozva vonaglott és tátogott, miközben a hangszórókból szalagról vagy kazettáról harsogott az utánzott személy hangja! Még az olyan, nívósnak induló kezdeményezés is, mint a székelyhídi Tinidance moderntánc-együttes, lassan profitszerző vállalkozássá silányul, miután az oktatók egy sor környékbeli, sőt magyarországi településen is csoportokat szerveztek, s így idejük jelentős részét az ingázás köti le.

Mára általánossá vált a falunapok megrendezése, ám sajnos a legtöbb helyen az említetthez hasonló koncepció alapján állítják össze a műsort. Erre van igény, csak ez hoz nyereséget – szól a szentencia, de arról már bölcsen hallgatnak, hogy főleg azoknak hozza a nyereséget, akik valóságos közvetítő irodát tartanak fenn az együttesek szereplésének megszervezésére, természetesen megfelelő jutalék ellenében.

Így nem csoda, hogy üdítő kivételnek számít egy-egy olyan rendezvény, amelyikbe sikerül némi hagyományőrzést is becsempészni, mint amilyen az érmihályfalvi Nyíló Akác fesztivál vagy az ugyancsak mihályfalvi őszi Dióverés. Még ritkább az olyan tematikus akció, mint az érkörtvélyesi dinnyefesztivál, ami a falu hagyományos termékének állít emléket, vagy a diószegi Bocskai-rendezvény. Pedig ezeknek a megnyilvánulásoknak éppen népi hagyományaink, történelmi gyökereink őrzése lenne a fő feladata, hiszen talán ez az egyetlen alkalom, lehetőség erre a célra, s ez fontosabb kellene legyen, mint a profitszerzés. Az sem igaz, hogy a könnyűzenén kívül másra nincs igény, hiszen akkor hogy maradhatna fenn a mihályfalvi Nyíló Akác vagy a bihardiószegi Szömörce néptáncegyüttes?

Népesedési, foglalkoztatási gondokkal is küszködik a térség. Bár kimondottan az Érmellékre vonatkozó népesedési adatok nem állnak rendelkezésre, az iskolába íratott gyermekek számának csökkenéséből komoly gondokra következtethetünk. Egyedül a roma etnikum születési mutatói nem csökkennek, ennek következtében egyes településeken, mint például Székelyhídon, olyan helyzet állt elő,  hogy ma már több roma gyermeket íratnak be első osztályba, mint más nemzetiségűt, márpedig a felnőtt lakosság nemzetiségi megoszlása ezt önmagában egyelőre nem indokolja. Magyarázatot szolgáltathat viszont rá a fiatalok körében tapasztalt elvándorlás. Bár a külföldi munkakeresés nem éri el az ország más vidékeire jellemző mértéket, s a célország sem annyira a távoli Olasz- vagy Spanyolország, hanem csak a szomszéd Magyarország, az ott munkát vállalók – legtöbbjük fiatal – az esetek többségében a végleges áttelepedést választják. Különösen jelentős ez a tendencia a fiatal értelmiségiek körében, így például orvosi egyetemet végzett volt diákjaim zöme Magyarországon dolgozik, s nincs is szándékában hazajönni. A roma fiatalok növekvő száma pedig egyelőre csak a problémákat szaporítja, hiszen nagy részük nem tud vagy nem is akar beilleszkedni a társadalomba, így belőlük kerülnek ki a szőlősök és gyümölcsösök fosztogatói, az erdők legallyazói, alkalomadtán a komolyabb bűntettek végrehajtói.

A társadalmi beilleszkedést biztosítani hivatott oktatás is megoldatlan problémák tömegével hadakozik. A települések többségében általános a szakképzett tanerők hiánya, de még a kisebb városokban, mint akár Székelyhídon is, általános jelenség, hogy hiányoznak a helyben letelepült pedagógusok. Megérkezik reggel az autóbusz Nagyváradról, s ontja magából a hajnalban ébredt, kialvatlan, kedvetlen tanárokat, akik alig várják, hogy letudják óráikat, s csak arra vigyáznak, hogy le ne késsék a visszafelé induló járatot. Egyetlen életcéljuk, hogy valahogy kifogjanak egy váradi állást, az se baj, ha két-három iskolában jön össze számukra a mozaik-katedra! Hogy lehetne ezektől elvárni, hogy részt vegyenek a részükre ideiglenesen munkahelyet biztosító település társadalmi-kulturális életében? Az önképzésre, szakmai ismereteik bővítésére sincs sok kedvük és idejük, s ez bizony nyomot hagy az oktatás színvonalán. S mi lesz akkor, ha majd elárasztják az iskolákat a Bologna-folyamat gyorstalpalt végzősei?

A roma gyerekek integrálása a hazai oktatás máig megoldatlan kérdése, s ez a probléma a tájegység iskoláiban a gyerekek nagy száma miatt hatványozottan jelentkezik. Óvodába nem járnak, családi viszonyaik meg sem közelítik az optimálist, nem csoda hát, ha úgy kerülnek az elemi iskolai osztályokba, hogy fogalmuk sincs a legalapvetőbb közösségi normákról sem. Fegyelem, önfegyelem, kötelességtudat, belső motiváció még érzelmi szinten is ismeretlen számukra, nem meglepő tehát, hogy nem tudnak beilleszkedni a tanóra kötöttségekkel terhes világába. Jól megfizetett pszichológusok, szociológusok, humánökológusok és más társadalomtudományi ágak művelőinek feladata lenne kideríteni, hogyan, milyen módszerekkel lehetne ezeket a gyerekeket felzárkóztatni, s ugyancsak jól megfizetett, speciálisan képzett pedagógusok kellenének a kidolgozott módszerek gyakorlatba ültetéséhez. Nem volna szabad késlekedni, hiszen a roma gyerekeknek is joguk van az emberhez méltó élethez, ugyanakkor a társadalomnak is megfelelően képzett, beilleszkedni akaró és erre képes polgárokra lenne szüksége.

Ehelyett, akár az átkosban, megint jönnek a látszatintézkedések. Bukarest messze van, Brüsszel még messzebb, könnyű az ottani íróasztalok mellől diktálni, világmegváltó javaslatokkal előállni. Az íróasztal-politika legújabb agyszüleménye szerint tilos külön roma osztályokat indítani, csak vegyes osztályokat engedélyeznek. Föl van adva a lecke a pedagógusnak: milyen mércét állítson fel, hogy a roma gyerekek is bírják a tempót, de a többiekből is kihozza a továbblépéshez szükséges maximumot. S egyáltalán hogy érje azt el, hogy ne az előbbiek legyenek a hangadók, s ne tegyék lehetetlenné a többiek számára is az ismeretek elsajátítását, ami elengedhetetlen, hiszen a tantervi előírásoknak a továbbiakban is meg kell felelni. Realitásoktól elszakadt, botcsinálta filozófus kell legyen az, aki az adott körülmények között elfogadhatónak tartja ezt az intézkedést. A szülők elkeseredetten keresik a gyermekeiket egyértelműen hátrányba hozó helyzet megoldását. Már eddig is előfordult, hogy debreceni középiskolákba íratták a gyerekeiket azok, akik ezt megengedhették maguknak, most majd az elemi osztályokat is valamelyik jól felszerelt határon túli iskolában fogják végezni az érmelléki tanulók. Ott még örülnek is majd nekik, hiszen esetenként hiába látták el tornatermekkel, uszodával, remek könyvtárral és laboratóriumokkal az anyaországi tanintézeteket, ha létszámhiánnyal küzdenek, és sokukat a bezárás réme fenyegeti.

Budapest közel van, jeleztem az elején, s ez azzal járt, hogy az anyaország nemigen figyelt ránk, hosszú ideig jóformán tudomásul sem vette, hogy itt, a határ közelében is él egy nagyobb magyar közösség, ami épp a közelség miatt alig különbözik az anyaországiaktól. Lassítás nélkül száguldottak át rajtunk, s meg sem álltak a számukra sokkal érdekesebb, mondhatjuk úgy is, hogy egzotikusabb Székelyföldig. Nem is Budapestnek, hanem Debrecennek jutottunk először eszébe, a Debreceni Egyetem Hatvani István Kollégiuma szervezett egy nagy sikerű szimpóziumot a debreceni akadémiai központban Volt egyszer egy Érmellék címmel, amelynek az anyagát Érmelléki kalauz címmel nyomtatott formában is megjelentették, ennek a második füzetét most szerkesztik. A Debreceni Egyetem biológusai, természetvédelmi kutatói is többször jártak már a környéken, s végre a budapesti MTV és a Duna TV is talált látnivalókat a térségben.

Gazdasági szakemberek is érdeklődni kezdtek, egy hajdúsági turisztikai társaság weblapot is indított az Érmellék nevezetességeiről, s kísérletképpen egy nonprofit projekt keretében két érmelléki borutat is szervezett 2006-ban és 2007-ben, mérsékelt sikerrel. Egy másik érdeklődőnek turistacsoportok indítását is javasoltuk, de a területet végigjáró szakembert elriasztotta a sok romos épület látványa. Való igaz, hogy az érmelléki településeken egész sor, valamikor szebb napokat látott kastély és udvarház található erősen lepusztult állapotban, felújításra várva. Ezeknek egy részét visszakérte volt tulajdonosuk, ám a visszaszolgáltatási folyamat még a levegőben lóg, a többit viszont nem is igényelték vissza. Az épületek állaga folyamatosan romlik, s félő, hogy mire rendeződnek a tulajdonviszonyok, már nem lesz mit felújítani. Úgy járnak, mint a székelyhídi grófi kastély magtára, amely tető nélkül éktelenkedik a város főterén, de rövid időn belül maga a kastély is hasonló állapotba jut, ha megépül az új iskola, s a középiskola kiköltözik belőle.

Az Érmelléken több védett terület is van, megyei védettséget élveznek az érmihályfalvi, nagykágyai és székelyhídi kastélyparkok, ám ez csak arra jó, hogy védett (tehát feltehetően jobban melegítő) fákat lopjanak belőlük a fatolvajok, de arra se elegendő, hogy például a székelyhídi kastélykertben engedély nélkül építkező vendéglőst megfékezzék. Országosan védett a székelyhídi Csíkos-tó nevű ingóláp s a szomszédságában lévő gémtelep, valamint a szalacsi Hidegér, ám ezek felügyelete sem megoldott. Mikor az EU keretében megindult a NATURA 2000-es területek kijelölése, kaptam az alkalmon, s elkészítettem egy tanulmányt, amiben javasoltam az Érmellék felvételét ezek közé. Arra gondoltam, hátha elérhetnénk legalább a vízügyi szervek kotrógépeinek kitiltását a területről. Több természetvédő civil szervezet is hasonló javaslatot nyújtott be az illetékeseknek, ezért a Környezetvédelmi Minisztérium 776/2007-es Rendelete ROSCI0021-es számmal közösségi jelentőségű területnek jelölte ki a Nyírség és az Érmellék területének egy részét, az 1284/2007-es Határozat pedig ugyanezt ROSPA0016-os számmal madárfaunisztikai védett helyszínnek nyilvánította, ami része a NATURA 2000 európai ökológiai hálózatnak. Papíron tehát minden rendben van, de sem az érintett területek konkrét kijelölése nem történt még meg, s ami talán ennél is fontosabb lenne, a területek tulajdonosaival se állt szóba senki, hogy tudják, mit is jelent a védelemnek ez a formája, milyen előnyökkel, esetleg kötelezettségekkel jár a tulajdonosokra nézve.

Meggyőződésem, hogy egy ilyen adottságokkal rendelkező kistérség népessége számára a faluturizmus megszervezése és üzemeltetése jelentené a legbiztosabb megélhetést. A múlt nyáron, amikor belga vendégeinkkel bejártuk a Székelyföld egy részét, irigységgel vegyes csodálattal láttam, hogy ott milyen jól szervezett ez a mozgalom. Elmondták, hogy nekik sem volt pénzük, legtöbben anyaországi kölcsönnel indultak, amit a befolyó jövedelemből folyamatosan törlesztenek.

Ahhoz, hogy az Érmelléken is beindulhasson valami hasonló, először is az adottságokat kellene számba venni. Tisztázni kellene a létező termálfürdők tulajdonviszonyait, biztosítani folyamatos üzemeltetésüket. A vidék nagy szülötteinek emlékházait, emlékszobáit legalább a turistaszezonban nyitva kellene tartani. Rendbe kéne tenni a meglévő múzeumokat, minden faluban össze kellene gyűjteni a kallódó néprajzi értékeket s újabb faluházakat berendezni. Meg kellene gyorsítani a kastélyok és udvarházak visszaszolgáltatását, meg kellene győzni ezek tulajdonosait, hogy érdemes áldozni a rendbetételükre, hiszen turisztikai célú hasznosításuk révén megtérülne a befektetett pénz. A sok, ma is látványosságot jelentő, de amúgy kihasználatlan borospince egy részében is termelői bort lehetne mérni, ám ehhez minőségi borokat kellene termelni és higiénikus körülményeket biztosítani. A falunapok rendezvényei közt elsőséget kellene biztosítani a helyi hagyományok felelevenítésének és ezeket népszerűsíteni a széles körben elérhető elektronikus médiában.

Meg kellene végre oldani a hajdani érmelléki mocsárvilág egy részének visszaállítását, hiszen ez lehetne a legnagyobb vonzereje ennek a térségnek. Erről már annyit beszéltünk, s ennek érdekében már annyi hazai és anyaországi biológus csoportot kalauzoltam végig a területen, sőt pár éve egy, a hajdankori s a máig megmaradt értékeket bemutató, valamint konkrét megvalósítási ötleteket tartalmazó tanulmányt is letettem több érmelléki önkormányzat asztalára. Már-már úgy látszott, hogy a megyei szervek is felkarolják a javaslatot, aztán új választások, új emberek jöttek, s maradt minden a régiben.

Változtatni kellene az emberek mentalitásán is, hiszen amint említettem, a mezőgazdasági termékszerkezetet sem akarják korszerűsíteni, a visszamocsarasítás gondolatától is borsózik sok ember háta, a faluturizmus ötlete is idegen egyelőre az érmellékieknek. Itt várna megint irányító szerep az iskolára, a falu problémáit felvállaló, azokkal azonosuló pedagógusokra, agrármérnökökre. De mindenekelőtt olyan karizmatikus vezetőkre lenne szükség helyi, megyei és országos szinten egyaránt, akik célorientált szervezetek létrejöttét irányítanák, megszerveznék a lehetőségek népszerűsítését a lakosság körében, tapasztalatcserékre vinnék a téma iránt érdeklődőket, kiállnának a visszamocsarasítás ügye mellett.