A szociális szövetkezetek európai és erdélyi előzményei

Angliában 1844-ben jött létre az első fogyasztási szövetkezet, Kolozsváron  ugyanabban az évben alakult meg az Erdélyi Gazdasági Egylet. Ezzel az időbeli egybeeséssel csupán azt kívánjuk jelezni, hogy erdélyi eleink nemcsak együtt gondolkoztak a kortárs Európával, de egy időben is cselekedtek, sőt olykor, bizonyos területeken némi előnyre is szert tettek.

1. A reformkori „társulási szellem”-nek köszönhetően az 1825-ben alapított kolozsvári Gondoskodó Társaság kereken két évtizeddel előzte meg az Európában létrejött szövetkezeti alakulatokat. Valószínű, hogy az angol takarékpénztár vagy önsegélyző társaság (Friendly Society) eszméje, illetve a „szenvedő emberiség segedelmezésére” alakult észak-amerikai társaságok elgondolása – amelyeket nyugati útja során rendre felfedezett Bölöni Farkas Sándor – nem kis mértékben hozzájárult ehhez.

Bölöni a Kolozsváron működő erdélyi kormányzóhatóság, a Gubernium tisztviselőinek összeadott pénzéből alakította meg a Gondoskodó Társaságot, amelynek alapszabályzata 37 paragrafusból állt. A társaság célja a takarékosság, az eladósodottság elleni védekezés, a kölcsönös támogatás volt. Alaptőkéjét a tagok havi két forintja tartotta életben, továbbá a kölcsönadott összegek után befizetett hatszázalékos kamat. Miközben a nehéz helyzetbe jutott tagoknak rendszeresen kölcsönt nyújtott az intézmény. Ugyanakkor támogatta a megözvegyülteket, gondoskodott a hátramaradottak temetéséről.

Oberding József, az erdélyi szövetkezetek kérdéskörének kitűnő ismerője hitelszövetkezetnek minősíti a Gondoskodó Társaságot, ami azt jelenti, hogy olyan szövetkezeti pénzügyi forma született Erdélyben, amely magában hordozta az anyagi érdekegyesítés, a társas élet, a társulási szellem legfontosabb elemeit, amelyek az eljövendő szövetkezetek jellemvonásaivá váltak (Oberding 1934). „Cseppet sem túlzunk – erősítette meg Oberding véleményét Imreh István akadémikus –, ha azt állítjuk, hogy a Gondoskodó Társaság jogi felépítésében sokkal közelebb áll a modern szövetkezetekhez, mint az 1844. évben alapított rochdale-i takácsok szövetkezete, melyet pedig a tudomány az első modern szövetkezetnek tekint.” (Imreh 2001)

A kolozsvári kezdeményezés hatására egymásután alakultak takarékpénztárak Aradon (1840), Nagyszebenben (1841), Temesváron (1846), Nagyváradon és Szatmárnémetiben (1847), amiképpen a mai Magyarország területén is. 

2. A 20. század első felében nyilvánvalóvá vált, hogy az erdélyi magyar társadalomnak is élnie kell a műszaki fejlődés és a szabadpiac nyújtotta lehetőségekkel; az akkori nyomorúságos, szorongatott helyzetből ez jelentette a kitörés útját. Az olyan kiemelkedő személyiségek, mint Balázs Ferenc (Mészkő unitárius lelkésze) vagy Ürmösi József (Homoródszentpál unitárius lelkésze), felismerték, hogy a gazdasági fejlődés nyitja meg az utat az egész közösség felemelkedése számára. És ezt a munkát ott kellett elkezdeni, ahol a közösségi érdekérvényesítést könnyebb megvalósítani. Vagyis: vidéken. Így alakult ki az a helyzet, hogy európai és világviszonylatban elsőként ők tűzték napirendre – a szövetkezeti tapasztalatokra alapozva – a vidékfejlesztés kérdését. Az eszmei érdem és a szervezés zöme Balázs Ferenc nevéhez fűződik. Szellemi és gyakorlati munkája következtében 1936-ban alakult meg Torda városában az első vidékfejlesztő szövetkezet. Távlati elgondolásként egy mintatelep alapítása és kifejlesztése is komolyan szóba került, amelynek modellként kellett volna szolgálnia más erdélyi vidékek számára is. Olyan elgondolás volt ez, amely megvalósulása esetén bevonulhatott volna a világgazdaság történetébe is.

Az Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet célkitűzései napjainkban is helyet kaphatnának bármely vidékfejlesztési programban. A tíz-húsz hektáros területre szánt szövetkezeti mintatelep építészeti terve szerint az állatorvos, a gazdamérnök, az iparművész, az orvos, a jogtanácsos, az értékesítő mind-mind a szövetkezet alkalmazottaiként működtették volna a telepet. Balázs Ferenc itt akarta felállítani a központi népfőiskolai intézetet is, amelynek feladataként a helyi népfőiskolák programjának a kidolgozását, az oktatás megszervezését és irányítását jelölte meg. A vidékfejlesztési központ kiépítése mellett helységenként, falvanként létesülnie kellett volna egy-egy szövetkezeti háznak is. Balázs Ferencet világ körüli útjának tapasztalatai ösztönözték arra, hogy a faluturizmust is támogassa, kihasználva az Aranyos-vidéki táj természeti adottságait. A távlatokban való gondolkodás is egyik erőssége volt az Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet megalkotóinak. Olyan kérdéskörök is szerepeltek programjukban, mint a villamosítás, az utak rendbetétele, a közlekedés fejlesztése (Guzs 2001).

Sajnos, hogy a történelmi viszontagságok miatt a vidékfejlesztés korai modellje nem juthatott el a teljes megvalósításhoz. Megálmodója és elindítója, Balázs Ferenc 36 éves korában (1937-ben) meghalt. A következő év augusztusában Romániában megjelent az új Szövetkezeti Törvény, amely célul tűzte ki a nemzeti kisebbségek szövetkezeteinek a román szövetkezeti mozgalomba való beolvasztását és ezáltal állami ellenőrzés alá vonását. A második világháborút követően pedig a szocialista gazdaság erőszakos gazdasági rendjének következtében az igazi szövetkezési eszme igen hosszú időre kihalt.

Szövetkezeti műhelymunka

Ma azt a kérdést tesszük fel leginkább, hogy az aktuális szövetkezeti törvény (2001/1) által megszülettek-e a hajdani szövetkezeti mozgalom és azon belül a szövetkezeti vidékfejlesztés visszaállításának valós feltételei.

Mindenképpen sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az 1990–2007 közötti időszakban sem változott tulajdonképpen a jogfosztottság állapota ezen a területen. Az 1946-ban számon tartott több mint 1100 erdélyi magyar szövetkezet felbecsülhetetlen értékű vagyonának – telkeinek, épületeinek, gyárainak, berendezéseinek, részvényeinek és pénzállományának – restitúciójára vonatkozó jogszabály elfogadása máig sem történt meg. Románia Európai Unióba történő belépését követően sem kerülhetett vissza a szövetkezeti vagyon az eredeti magyar tulajdonosokhoz.

A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) az utóbbi évtizedben mind publikációiban, mind rendezvényein kiemelten próbált – talán minden gazdasági kérdés viszonylatában első helyen – hangot adni ennek az igénynek. Csak a Közgazdász Fórumban, A szövetkezetek Erdélyben és Európában című kötetben, valamint Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából című kétkötetes kiadványban összesen 110 tanulmány jelent meg a szövetkezetekről (46) és vidékfejlesztésről (64). Korántsem véletlenül. Mi, a Közgazdász Fórum köré csoportosult közgazdászok, történészek, jogászok meggyőződéssel állítjuk, hogy a jelenlegi helyzetből is az összefogás, a szövetkezés jelenti a kiutat. Közel félezer oldalas szövetkezeti kötetünkkel és más publikációinkkal azt kívánjuk tudatosítani, hogy a múlt század első felében Erdélyben kiváló teljesítményekkel működött a magyar szövetkezeti intézményrendszer, mindaddig, amíg a kommunista állam 1945-től kezdődően létalapjában meg nem támadta és 1948-ban fel nem számolta a romániai magyarság jó részét magában foglaló szövetkezeti hálózatot: a hitel- és biztosítási, tej- és fafeldolgozó, beszerző-értékesítő, fogyasztási, népművészeti, kisipari, iskolai és diákszövetkezeteket, valamint sok más szolgáltató és termelő, piaci érdekeket védő és képviselő vállalkozást.

A kommunista rendszer, amikor alávetette és kiszolgáltatta az állami tervutasításos gazdasági rendszernek a szövetkezeti vállalatot, valójában kiforgatta eredeti jelentéséből a szövetkezeti eszme valódi értelmét.  Éppen ezért nyomatékosan igyekeztünk felhívni a figyelmet arra az alapelvre, amelyet a Szövetkezetek Világszövetsége így fogalmazott meg 1995-ben Manchesterben: „A szövetkezet olyan személyek autonóm társulása, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális szükségleteiket és törekvéseiket közös tulajdonú és demokratikusan irányított vállalat útján megvalósítsák.” (SZNSZ 1995. 77–78.) Ugyanott fektették le a szövetkezetek működésének az alapelveit is, amelyek a következők: önsegély; egyéni felelősség; demokrácia; egyenlőség; igazságosság; szolidaritás, önkéntes és nyitott tagság; demokratikus tagi ellenőrzés; a tagok gazdasági részvétele; autonómia és függetlenség; oktatás, képzés és tájékoztatás; együttműködés; felelősség a közösségért.

Ezektől az elvektől vezéreltetve azt reméljük, hogy munkálkodásunk ösztönző hatású lesz, előbb-utóbb össztársadalmi összefogást eredményez. Aminek szép példáit felmutattuk már a két világháború közötti időkben. És épp az értékőrző és értékteremtő falu átmentése érdekében. Gondoljunk csak az egyházak, a sajtó, a gazdakörök, a gazdasági és kultúrintézmények (EGE, EMKE) közös fellépésére a vidék gazdasági bázisát megteremtő erdélyi szövetkezeti mozgalom működtetése érdekében (Hunyadi 2007).

Szociális szövetkezetek

A szociális szövetkezetek fogalma új keletű Európában is, Romániában pedig teljesen ismeretlen. Akkor, amikor jelentős európai nyitás történik irányukban, még a visszhangjuk sem jutott el hozzánk. A termelés, a fogyasztás és a szolgáltatások terén működő (beszerző és értékesítő, hitel-, lakás-, fogyasztási stb.) szövetkezetek ma is komoly gazdasági súlyt képviselnek a világon Japántól Dél-Amerikáig, Észak-Amerikától Nyugat-Európáig. A szociális szövetkezetek azonban a szövetkezés új formáját testesítik meg, a társadalmi kihívásokra adandó válaszok részeként születtek meg – elsősorban a dél-európai és mediterrán országokban (Olaszország, Spanyolország, Franciaország), de Dél-Amerikában, sőt Japánban is. Ezek főleg három fő célcsoportra irányulnak: 1) munkanélküliek; 2) fogyatékosok; 3) idősek és fiatalok.

Japánban az állami tulajdonban lévő épületek (iskolák, minisztériumok) takarítását bízták tartós munkanélküliekből álló szociális szövetkezetekre. Ezek a szerveződések pár év alatt önfenntartóvá váltak, és az állami szektor intézményeinek nyújtott szolgáltatásokon felül további megbízásokat vállaltak.

Az olasz példa talán még inkább kiérdemli figyelmünket. Olaszországban a helyi önkormányzatok szociális szövetkezetek létesítésével válaszoltak az elöregedő társadalom problémájára. Ezzel munkahelyeket is teremtettek, főleg a fiatalabb nemzedékekhez tartozók részére. A szövetkezet tagjai otthonukban keresik fel az időseket, bevásárolnak számukra, kitakarítanak, s egyéb kisebb munkákat végeznek el. (Ez a magyarországi – és Erdélyben is beindult – falugondnoki szerep analógiája, mégis nagy a különbség, mivel ez utóbbi nem szövetkezeti elvek alapján jött létre.) Másik olasz példa az óvodai elhelyezés. Ott is előfordul, hogy nem minden gyermeknek sikerül elhelyezést biztosítani a közóvodákban. Ilyenkor összeáll hét-nyolc anya, akinek nagyjából azonos korú gyermeke van, s az egyik vállalja (természetesen adott feltételek megléte mellett), hogy saját otthonában gondoskodik a többi gyermekről is, amíg azok szülei dolgoznak. (Ez a nálunk is létező családi napközik analógiája.) Az olasz szociális szövetkezetek fontos újításokat képviselnek nemzetközi szinten is. Működésüket az 1991. évi 381. törvény szabályozza, abból az alapelvből kiindulva, hogy a szociális szövetkezet „az egész közösség jóléte és az állampolgárok szociális integrációjának érdekében fejti ki tevékenységét”. A törvény előírásai szerint szövetkezeti tagok lehetnek, akik 1) a szövetkezetben valamilyen tevékenységet látnak el, s ebből gazdasági nyereségük származik (a szövetkezet dolgozói, vezetői); 2) akik a szövetkezet szolgáltatásain keresztül kerülnek számukra előnyösebb helyzetbe (pl. idős emberek, mozgáskorlátozottak, a szolgáltatást igénybe vevők általában); 3) akik önkéntes alapon dolgoznak a szövetkezetnek „spontán, személyes meggyőződésből, profitszerzés célja nélkül”; a törvény szerint számuk nem lehet nagyobb a teljes munkaerő 50 százalékánál; valamint 4) finanszírozó tagok és állami intézmények. Mintegy négyezer szervezet tartozik ide; kétharmaduk szociális szolgáltatásokat nyújt, egyharmaduk pedig a munkaerőpiaci integrációban segít.

A szociális szövetkezeteket sokan nem tartják a nonprofit szektor részének, azonban tudni kell, hogy esetükben az üzleti tevékenység célja nem a profitszerzés, hanem a szociális célok színvonalasabb megvalósítása. A pénz bizonyos tevékenységi területeken minőségileg magasabb értékű szolgáltatást tesz lehetővé. Éppen ezért a törvény más szempontjai a nonprofit státust teszik kötelezővé, s a szervezet köteles fizetett alkalmazottai mellett önkéntesekkel is dolgozni, azaz a foglalkozási tréningek résztvevőinek minimum egyharmadát szociálisan veszélyeztetett csoportoknak kell alkotnia. A vezetést demokratikus úton kellett megoldani (egy fő: egy szavazat), tehát elvben ezért demokratikusabb a döntéshozó folyamat, mint az egyesületekben.

A törvény jóváhagyását követően a szociális szövetkezetek száma országszerte megnőtt. Ennek magyarázata az alábbiakban rejlik: a) az állami hivatalok és az önkormányzatok figyelme a szociális szolgáltatások iránti növekvő igény nyomása alatt fokozottan a szociális szövetkezetek szolgáltatásai felé fordult, kapcsolatuk egyre gyakrabban kiszerződés formájában valósult meg; b) ez a tendencia lehetővé tette az állami hivatalok számára, hogy a szolgáltatások számát az állam által fizetett alkalmazottak munkába állítása nélkül növeljék; c) a szociális szövetkezetek egyre inkább hangsúlyozták a társadalmi összefogás, a szociális együttműködés fontosságát, s ez jó lehetőséget nyújtott számukra az együttműködés és partneri kapcsolat jelentőségét kiemelő általános szociálpolitikai légkörben.

Franciaországban a szociális szövetkezetek úgyszintén egészségügyi ellátásra, idősek gondozására, munkahelyek teremtésére koncentrálnak. Ez a szövetkezeti forma több európai uniós országban számos sikeres (és viszonylag nem költséges) kezdeményezés, amely a különösen hátrányos helyzetű csoportok foglalkoztatása színvonalának emelésére irányult, felhasználta a szövetkezetek és a szociális gazdaság bevonására tett javaslatokat. A munkaerőpiaci intézményeket az európai fórumok a jövőben arra ösztönzik, hogy a foglalkoztatási problémákra szövetkezeti megoldásokat dolgozzanak ki.

Magyarországon az elmúlt öt évben konkrét kezdeményezések születtek, amelyek célja, hogy a szociális szövetkezet és a szociális vállalkozás ismertté váljon. A törvényi szabályozás is megtörtént. A törvény budapesti bemutatásakor Karácsony Mihály „a globalizációs világ korrekciós mechanizmusának”, a Világgazdaság című napilap 2007. július 26-i számában pedig a „kapitalizmus lelkiismeretének” nevezte a szociális vállalkozásoknak ezt a speciális formáját (Petheő 2008).

Romániában már 1990 elején felmerült a szocialista szövetkezetek átalakítása, azonban a szociális szövetkezetek működésének szabályozására csak alig két éve (2006/X. törvény) került sor. Ennek alapján viszont határozott lépések történtek. Az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány (OFA) a Szociális és Munkaügyi Minisztériummal kötött megállapodás alapján ötéves időszakra érvényes pályázási programot hirdetett a szociális szövetkezetek létrehozása és működtetése érdekében. A pályázati program első kiírásai 2007 második felében meg is jelentek, amelyeknek a célja a szociális szövetkezetek szerepének növelése, az álláskeresők foglalkoztatásának biztosítása, újszerű szolgáltatások nyújtása a rászorulók számára.

Azokban az EU-tagországokban, amelyekben megteremtették a jogi kereteket a szociális vállalatok működésének szabályozására (Olaszország, Belgium, Portugália, Görögország, Franciaország, Magyarország), növekvőben a szociális és jóléti szolgáltatások, a nők részvétele a munkaerőpiacon, miközben különféle résztulajdonosokat (munkásokat, önkéntes munkásokat, célcsoportokat és helyhatóságokat) is bevonnak a termelőfolyamatba. Ezeknek a szövetkezeteknek a teljesítménye igen biztató. Jelenleg a munkaerő-foglalkoztatottság szintjén az Európai Unió szociális gazdasága tíz százalékot tesz ki. Az eddigi eredmények szerint három típusú országcsoportot különböztethetünk meg: 1) amelyekben magas szintű a szociális gazdaság elvének elfogadottsága (Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Portugália, Belgium, Írország és Svédország); 2) amelyekben közepes (Ciprus, Dánia, Finnország, Görögország, Luxemburg, Lettország, Málta, Lengyelország és Anglia); 3) amelyekben még alacsony (Ausztria, Csehország, Észtország, Németország, Magyarország, Litvánia és Szlovénia). Van egy negyedik kategória is (Bulgária és Románia), amelyikben még várat magára a szociális szövetkezetek működésének elvi elfogadása és hivatalos szabályozása.

Az eddigi tapasztalatok bebizonyították:

1) a nem állami szolgáltatásokkal is sikeresen lehet szolgálni a társadalmi kohézió megvalósulását, és ennek érdekében közvetlenül be lehet vonni emberi és anyagi erőforrásokat;

2) a szociális szövetkezetek működése abban mutatott példát, hogy a szolgáltatásokkal sokkal jobban ki lehet elégíteni bizonyos speciális szükségleteket, mint pusztán segélyekkel;

3) elsősorban azzal segítették a jóléti állam átalakulását, hogy erősítették a társadalmi kohéziót;

4) kis méretüknek és a helyi közösségben való mély gyökereknek köszönhetően közel vannak az emberek szükségleteihez; sok más szervezethez képest előnyük van a szociális tőke gyarapításának területén is;

5) az állami hatóságok által előírt szolgáltatások hatékonysága és minőségi sztenderdjeinek emelkedése is jelentős részben a szociális szövetkezeteknek köszönhető; a szövetkezetek rugalmassága, a források ésszerű felhasználása egyértelműen a hatékonyságot szolgálja; változatlan állami kiadások mellett több embert szolgálnak ki;

6) képesek magas humánerőforrásokat összesíteni a közérdek szolgálatára, melyben igen jelentős szerepe van az önkéntesek jelenlétének és az altruista attitűdnek is;

7) a szociális szövetkezet rendszere mindig számol az újító képességgel, amely nagy részben az állami támogatástól való viszonylag nagy függetlenségből ered; az új, mások által is átvett élenjáró szolgáltatások egy része a szociális szövetkezetek innovatív tevékenységében gyökerezik.

A szociális szövetkezetek kialakulásának és fejlődésének lehetőségei

A gazdag nemzetközi tapasztalatok, a szociálpolitikai tendenciák arra engednek következtetni, hogy a szociális szövetkezetek szerepe tovább erősödik. Az önkormányzatok különböző szolgáltatások kivitelezésével bízzák meg a szövetkezeteket, s a szolgáltatások köre folyamatosan bővül (óvodák, munkanélküliek bevonása, gondozás stb.). Bizonyos szociális szövetkezetek által nyújtott szolgáltatások igénybe vevői adókedvezményeket élveznek. Ez a politika várhatóan újabb szolgáltatások bevezetésének igényét fogja eredményezni. Nonprofit szervezeteknek (köztük szövetkezeteknek) nyújtott adományok utáni új adókedvezmények jelennek meg a közteherviselés pályáján, főleg azok részére, akik jövedelmüket vagy annak egy részét a nonprofit szektor támogatására fordítják.

A politikai érdeklődés világviszonylatban is növekszik a szociális szövetkezetek iránt. Merthogy ez a speciális szervezeti forma magában hordozza a szociális gazdaság jellemző alapértékeit. Olyan igények és szükségletek kielégítésére törekszik, amelyeknek a magántőkések és a közvállalatok szektorában nincs létjogosultsága, vagy pedig érvényesülésük erősen korlátozott. Azok is létrehozhatnak és működtethetnek szövetkezeteket, akik egyébként nem férhetnének hozzá a munkaerőpiachoz. Ezek a szövetkezetek képesek (lehetnek) hatékonyan integrálni a munkából és a társadalomból kirekesztett csoportokat, munkahelyeket teremthetnek, fenntartható és szolidaritásra alapozott növekedést ösztönözhetnek

A szociális szövetkezet tehát a szociális vállalkozásnak egy olyan formája, amelyik a változó tőke és a nyitott tagság elvei alapján működő jogi személyiséggel rendelkezik. A szövetkezeti tag a feladat egészét vállaló szövetkezet aktív résztvevője; egyenlő joggal (az egy tag – egy szavazat elvének megfelelően) vesz részt a szövetkezete működését meghatározó döntésekben, a végrehajtás ellenőrzésében, a vezetők megválasztásában. Olyan autonóm testületekről van szó, amelyekben a tagok töltik be a vezető tisztségeket.

Ismét egy terület, ahol Románia és ennek keretében az erdélyi magyar gazdaság lemaradt Európától. A hagyományok tudatosításával, a nemzetközi tapasztalatok és az uniós támogatások hasznosításával azonban mielőbb célhoz érhetünk.

IRODALOM

Csetri Elek: A szövetkezeti gondolat régmúltjából Erdélyben. In: Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Kvár, 2007. 13–31.

Guzs Ferenc: Balázs Ferenc, a szövetkezeti mozgalom apostola. In: Somai József (szerk.): Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából. Romániai Magyar Közgazdász Társaság , Kvár, 2001.

Hunyadi Attila: A magyar szövetkezetek Romániában 1918–1948 között. In:  Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. 67–108.

Imreh István: Bölöni Farkas Sándor. In: Somai József (szerk.): Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából.  2001.

Karácsony Mihály (2007): Szövetkezz! – A szociális szövetkezetek előtt álló lehetőségek. Konferencia-előadás OFA-ROP 2007.03.28. www. misc.meh.hu

Kerekes Jenő: Az iskolaszövetkezetek múltjából Erdélyben. In: Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. 251–273.

Oberding József György: A kolozsvári Gondoskodó Társaság. Erdélyi Múzeum, 1934. 1–6. 80–107.

Petheő István: Szociális szövetkezet, avagy visszatérés a gyökerekhez. Közgazdász Fórum, 2008. 1.

SZNSZ (1995): A Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének állásfoglalása a szövetkezeti identitásról. Szövetkezés, 2. 77–78.