Egy új könyvélmény adta kezembe a tollat, hogy a Tirrén-tenger partjáról levelet írjak Kolozsvárra.

Ez az élmény lehetett volna korábbi is… Hiszen Jean-Claude Farcy francia történész Les camps de concentration français de la première guerre mondiale (1914–1920) (Az első világháború francia koncentrációs táborai) című könyve még 1994-ben jelent meg (Párizs, Anthropos Kiadó), de én akkor már Olaszországban, Szardínia szigetén éltem, és azt hittem, hogy Kuncz Aladár Fekete kolostorának „hőseivel”, az első világháború idején a noirmoutier-i normann várkastélyba (majd az Ile d’Yeu-i kazamatákba) internált magyar polgári foglyokkal többé nem fogok foglalkozni. (Kutatásaimat 1972-ben kezdtem meg, és másfél évtizeden át folytattam; könyv is született belőlük.) A romániai forradalmi változások után azt reméltem, hogy Kuncz Aladár szellemi öröksége nagyobb súllyal fog érvényesülni erdélyi magyar közművelődési életünkben (például hogy nevét felveszi valamelyik kiadóházunk), de nem így történt, s ez bizony elkedvetlenített. Egyébként 1994 tavaszán meg is betegedtem Rómában, és hat hetet töltöttem egy salernói kórházban (lásd ehhez Zöngés napló 1994 című könyvem fejezeteit). Amikor újra az íróasztalomhoz ülhettem, más témák felé fordult a figyelmem.

Csakhogy… Alig telt el három esztendő, és – bukaresti közvetítéssel – levelet kaptam Franciaországból. Amint később kiderült, Manuel Thierry úr, Beauvoir-sur-Mar-i (Vendée tartomány) könyvkiadó Noirmoutier-ben kapta meg a címemet Henri Martin (időközben váratlanul elhunyt) munkatársamtól és barátomtól; azzal a hírrel lepett meg, hogy újra ki akarja adni Kuncz Aladár regényét! „A Fekete kolostor – írta – véletlenül került a kezembe, és nagy hatást gyakorolt reám.”

A véletlen néha jól megválasztja az útjait! A Le monastère noir – Gara László és M. Pierpont fordításában – ekkor már könyvritkaságnak számított Franciaországban, hiszen a Gallimard Kiadó 1937-ben mindössze kétezer példányt szánt a nagy francia piacnak, de ennek a szerény példányszámnak is a jó része elpusztult a második világháború legelején, egy bombázás során. Mégis Thierry úr kezébe került… A fiatal vendée-i kiadó most engedélyemet kérte, hogy egyik régi, a noirmoutier-i Les Amis de Noirmoutier című folyóiratban megjelent Kuncz-emlékezésemet (1982) előszóként felhasználhassa az új kiadáshoz. Az újszerű, elegáns kiállítású könyv így is jelent meg 1999-ben.

Hadd kiáltsam szét ezekben a sorokban a tényt, hogy a Fekete kolostor második francia kiadásának semmiféle „kultúrdiplomáciai” előzménye nem volt! Ezúttal is a valeur, az érték bukkant felszínre, mint olajcsepp a háborgó tengeren; a hullámok ide-oda sodorhatják, de el nem nyelhetik. Kolozsvár hirtelen – és újra! – közeli „szomszédja” lett Noirmoutier-nak, és nemsokára az is lehetővé vált, hogy a sokat látott várudvar egyik szögletében – a helytörténeti múzeum bejárata mellett – bronzveretű Kuncz-emléktáblát avasson (2001. október 6-án) egy magyar hivatalos küldöttség, a város lakóinak sereges részvételével. (Meghívottként én is ott voltam, és beszélhettem a „noirmoutrinekhez”, akik közül többen magukkal hozták a második lenyomatban árusított könyvet.)

Erdélyiek! Gondoljatok hálás tisztelettel A. Szabó Magda tanárnőre, a Párizsi Magyar Intézet aligazgatójára, aki az egész akciót lebonyolította!

…Én pedig hazatértem, és – visszavonhatatlanul – megfogadtam, hogy többé nem is nézek Noirmoutier felé.

De az ünnepségnek volt némi sajtóvisszhangja Vendée-ban, riportot közvetített róla a francia televízió is. Nemsokára „ismeretlen ismerősök” kezdtek megkeresni adatokkal, emlékekkel, interneti felfedezésekkel. Így tudtam meg, hogy 1935 tavaszán egy (azóta megszűnt) párizsi folyóirat cikket közölt a Fekete kolostor amerikai kiadásának (és R. Murray kitűnő angol fordításának) a feltűnő sikeréről. A cikk szerzője „az év egyik amerikai bestseller”-ének nevezte Kuncz regényét, és bírálta a francia napisajtót, amely nem tájékoztatta közönségét a hírről, holott a könyv cselekménye Franciaországban játszódik le. (Nem tudta viszont, hogy készül már a francia fordítás!) Sikerült ellenőriznem a hír valódiságát, és örömmel adom tovább. Kérem, vegyék leltárukba az irodalomtörténészek is!

Azután: előbb csak utalások jöttek J. C. Farcy terjedelmes monográfiájára, majd – hosszú nyomozás után – megrendelhettem a könyvet. Megvallom, kissé izgultam, hogy vajon akad-e még számomra egy példány; kellemesen csalódtam, mert hamarosan az asztalomra került. Alig nyitottam rá a bibliográfiájára, máris láttam, hogy idézi Kuncz művét… Sőt megállapíthattam, hogy a Fekete kolostort egyik fő-fő információs forrásának tekinti a Francia Nemzeti Kutatóközpont munkatársa. Mire végére jutottam az értékes könyvnek, nem is tudtam összeszámlálni, hogy Farcy hányszor hivatkozik Kuncz szavaira – mindig a legnagyobb tárgyilagossággal – az események felidézésében és megítélésében; például hogy milyen volt a francia hatóságok viselkedése az idegenek tekintetében, a mozgósítás után; a kapkodás a táborhelyek kijelölésében és előkészítésében; az internáltak felé sugárzó gyűlölet… És következik a tábori élet mindennapjainak a részletes ismertetése. Ezzel kapcsolatosan Farcynak az a véleménye, hogy a Fekete kolostor igazi remekműve az első világháború élményeiből fakadt szépirodalomnak.

Nos, ha mindezt korábban megtudom, elmondhattam volna Noirmoutier-ban az emléktábla Kuncz-portréjától (Kő Pál alkotásától) megilletődött közönségnek, hogy amikor mi, erdélyiek a Fekete kolostor jó hírét élesztgetjük, nem árulunk bóvlit hatféle nyelven (magyarul, angolul, franciául, olaszul, törökül és románul), hanem egy világirodalmi értéket ajánlunk a Nagyérdemű figyelmébe! S tesszük ezt önérzetesen, igazunk tudatában, ahogy az általános habitusunkhoz illik. Egy ilyen nagy hatású mű nem kicsi ajándék az erdélyi magyar nemzetiségtől Európa „eszmeraktárának”.

Itt, ezen a ponton kellene (és lehetne) segítségül hívnunk a fekete barátot (Ile d’Yeu szigetéről), Kunczék pártfogóját a túlélésért folytatott küzdelemben, hogy adjon egy-két tanácsot további európai életünkhöz.

Tapasztalatom szerint ez a vén, zűrös kontinens nem sokat tud rólunk, de azt bizonyosan megértette, hogy békés nemzetiség vagyunk: ha jogainkért küzdünk, ezt nem fegyverrel a kezünkben tesszük; s tudja, hogy magatartásunkat hosszú történelmi tapasztalat érlelte ki. De tévedés lenne azt hinni, hogy a nemzetiségi (kisebbségi) kérdés különösebb gondot jelentene Európának. Amíg ki nem gyógyul nagy betegségéből, az immár két évtizede húzódó ideológiai válságból (pontosabban a szovjet szellemiség rákjából), egyéb problémák megoldására nemigen futja erejéből. Néha kínok között fetreng! Hol vagyunk még attól, hogy „leegyszerűsödjék” egy józan, becsületes, félelmektől mentes élet általános színvonaláig. Ilyen körülmények között az erdélyi magyarságnak nagyon latba kell vetnie említett történelmi tapasztalatait, hogy – miért ne? – akár modell is lehessen egy újfajta nemzetiségi „stílushoz”.

Most egy olyan szót fogok használni, amelyet Cseke Péter professzortól (régi barátomtól), az erdélyi „harmincasok” mozgalmainak a kutatójától vettem kölcsön: parlamentre van szükségünk a továbblépéshez.

A történelmi (hagyományidéző) apropó hozzá: az 1937-es Vásárhelyi Találkozó, Tamási Áron elnöklete alatt.

(Egyéni szó: tizennyolc éves voltam, de annak a középső nemzedéknek csaknem valamennyi jelentősebb képviselőjét már személyesen ismertem; László Dezső, Jancsó Béla, Jancsó Elemér például tanáraim is voltak; barátság fűzött Balogh Edgárhoz. Tamási Áron meghívására eljártam az előkészítő – kolozsvári – ülésekre, de mint egyetemi felvételire készülő diák nem vehettem részt a Találkozón.)

Cseke Péter áttekintette a Találkozó egész történetét, és megállapította (szerintem helyesen), hogy Tamásinak egy erdélyi magyar parlament megteremtése volt a célja a Találkozó összehívásával. Egy igazi parlament természetesen választott képviselőkből áll, de a kezdeményezéséhez akkor nem állott rendelkezésére más lehetőség, mint az összehívás – és igyekezett ezt a lehető legszélesebb kiterjedésben érvényesíteni. S lett is akciójából amolyan diétaféle, nem mindig magvas disputákkal, viszont jó, csöndes légkörben. Az akkori román törvények csak azt tették lehetővé, hogy a Találkozó „elnapolja” magát egy kedvezőbb politikai pillanatig; ám belső okok miatt nem volt képes még egy átmeneti jellegű bizottságot sem megalakítani, amelyik képviselhette volna a magyar lakosság, a királyi kormány vagy akár a külföld felé is.

A kérdés az, hogy ma miként lehetne választások útján megteremteni az erdélyi magyarság parlamentjét. Nem hatalmi, hanem csak tanácsadó jellegű fórum létrehozásáról van szó; törvényes akadályai tehát nem lehetnek. A módozatok tekintetében kissé körül kellene néznünk más európai közösségek háza táján, s bizonyára akadna valami megoldás. De gondolok például a svájci kantonális élet lehetőségeire is.

A sokféle ilyen-olyan politikai feltételezésekhez, amelyek elkerülhetetlenül hozzátapadtak a Találkozó emlékéhez (miszerint a Dimitrov-ihletettségű kommunista népfrontpolitika gyümölcse lett volna), hozzátennék most egy személyes, de nagyon határozott tartalmú benyomást.

Tamási Áronnak az volt a felfogása az erdélyi magyarság politikai jövőjéről, hogy el kell határolódnia – mégpedig őszinte emberi illemből – a román nép ügyeitől. Mi, erdélyi magyarok, tiszteljük az alkotmányos rendet, alkalmazkodunk a törvényekhez, megbecsüljük a román nép kultúráját, de nem óhajtunk beleszólni a román belpolitikába; hadd éljük mi a magunk életét. Mindegy, hogy hány képviselőnk lehetne a törvényhozó testületekben, hiszen a jogszabályozást amúgy sem befolyásolhatnánk; legfeljebb a véleményünket közölhetjük egy-két választott képviselőnk útján.

Hangsúlyozom, hogy csupán egy benyomásról van szó, amelyet Tamási Áron elejtett szavaiból, megjegyzéseiből hámoztam ki. Megfogalmazásukért én viselem a felelősséget.

A Vásárhelyi Találkozó tanulságait bármely európai nemzetiségnek a figyelmébe ajánlhatjuk; hadd gondolkozzanak el rajtuk. Mi pedig – belső változásaink megerősítésére – egy folyóiratot indíthatnánk Találkozó címmel. Oldalain folyamatosan közölhetnénk a fekete barát üzeneteit, korszerű tartalommal.

Settimo San Pietro, 2008. április