A kora tavasszal hatvannegyedik évében elhunyt dr. Vofkori László – az erdélyi tudományosság jeles képviselője hallatlan energiával dolgozott élete utolsó pillanatáig – olyan különleges egyéniségként él immár a székelyudvarhelyiek emlékezetében, aki jelenlétével és jelkép-értékű példázatával azt bizonyította: a pénzen, gyűlölködésen kívül is van élet, s mindennapjainkban nem az egymás sárba tiprása a legfontosabb célunk, hanem az egymás iránti törődés, figyelem és a szeretet. A tudós-tanár, miközben végigment a város utcáin, nem saját gőgjébe, fensőbbségességébe burkolózott, hanem kezet nyújtott a szembejövőknek, átátkiáltott a túlsó járdán haladó ismerősöknek, rá-rányitott barátaira, kollégáira, tanítványaira. Mindenkihez volt egy-egy jó szava, és ezt kivételes empátiával tudta művelni, mintha az illető abban a pillanatban a világon a legfontosabb lenne számára, aki nélkül megállna az élet Székelyudvarhelyen. Talán tudta, amit ma kevesen: a szeretet nem fogyó áru; épp attól kifogyhatatlan, hogyha vele másokat gazdagíthatsz.

Vofkori László tudományos munkásságának értékelését minden bizonnyal elvégzik az arra hivatottak, a magyarországi és az erdélyi tudományosság képviselői. Van amit számba venniük, felhasználniuk, tovább építeniük. (A tudomány vonzáskörében. Buk., 1988; Erdély társadalom- és gazdaságföldrajza. Nyíregyháza, 1994; Erdély közigazgatási és etnikai földrajza. Balaton Akadémia, Vörösberény, 1996; Székelyudvarhely. Rövid városismertető. Székelyudvarhely, 1996; Település- és területfejlesztés Udvarhely térségében. Székelyudvarhely, 1997; Székelyföld útikönyve. Cartographia Kft., Bp., l998. Második kiadás: Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007; A földrajztudomány rendszertana. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003; Utazások Székelyföldön. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004; Székelyudvarhely. Városkalauz. Székelyudvarhely önkormányzata, 2005.) Ám addig se feledkezzünk meg arról, ami számunkra máris nyilvánvaló: a Sapientia – EMTE csíkszeredai előadótanárának halálával nemcsak egy hatalmas munkabírású, nagy tudású ember ment el közülünk, hanem a sokoldalú ember is, aki egy személyben úgy volt Erdély egyik jeles földrajztudósa, hogy közben nem feledkezett meg a népszolgálatról, s úgy volt a népfőiskolai mozgalom egyik kezdeményezője, hogy a tudományos munka mellett fölvállalta, szinte megszállottként propagálta a székelyföldi turizmust és ezen belül a faluturizmust. Útikönyvekkel, térképekkel, ismeretterjesztő előadásokkal, kapcsolataival segítette azt. Még most is előttem van a Székelyföldről írt kétkötetes útikönyvének székelyudvarhelyi bemutatója: valósággal ragyogott a boldogságtól, mert tudatában volt annak, hogy Orbán Balázs nyomdokain járva olyan művet tett le az asztalunkra, amelyet árnyalni, kiegészíteni lehet – de megkerülni nem.

Vofkori László nem csak a társadalom- és gazdaságföldrajz, a népesség- és településföldrajz, a településszociológia, a honismeret–regionális földrajz, a turisztikai marketing, a természet- és környezetvédelem, a tudománytan és tudománytörténet, az oktatásmódszertan kitűnő művelője volt, nyugodtan állíthatom: kitűnő pedagógus is, aki tanítók százait oktatta a székelyudvarhelyi Képzőben. Valószínű, ezzel jobb lett a világ is, amelyben élünk. Mert Vofkori László példaember volt, közismert „rámenősségén“ túl közvetlen, örökmozgó, maga körül jó hangulatot árasztó. Oldottsága, kedélyessége, szeretettel átitatott szavai, egy-egy mondata, viselkedésmintája minden bizonnyal tovább él ezer és ezer tanító, tanítónő kedves, figyelmes szavaiban, mozdulatában. S hogy mennyire megfontolt és előrelátó volt, az példa lehet sokak számára. Amikor 89 után rákérdeztem, miért nem vállal több közszereplést, visszakérdezett: „Na, miért?!“ Majd értetlenkedésemre kijelentette: „A politikai szereplést ’89-cel befejeztem. Életemnek azt a szakaszát lezártam!” És ehhez a döntéséhez következetes maradt haláláig.

Az elmúlás benne van a születésben. Életünkben naponként a halál felé menetelünk, viszont nem mindegy: hogyan élünk. Pazarlóan, az élet végtelenségében bízva, vagy következetes, önpusztító, kemény munkával. Talán Vofkori László megérzett valamit a rá váró sorsból, hogy olyan hatalmas, már-már önpusztító akarással dolgozott? Vagy talán csak lételeme volt a munka? A másokért való fáradozás?

A fájdalomban, fájdalmunkban legyen megnyugvás az életmű s az az ember- és jellemkép, amelyet Vofkori László reánk örökített.