Szerfelügyelet és öngyilkosság

A kormányzat azt ígéri, kigyógyítja az emberiséget

minden betegségből... Ehhez csak néhány újabb

állami ügynökség létrehozása és valamivel több

 bürokrata fizetése szükséges. Szóval a taktika nem

 más, mint hogy valódi szolgáltatások látszatával

olyasmiket kezdeményeznek, amik valójában

megszorítások; aztán a nemzet fizet, de nem azért,

 hogy szolgálják, hanem hogy bántalmazzák.

Frederic Bastiat, 18451

1

Amerikában Will Rogers csípős megjegyzése szerint „mindennek megvan a szlogenje, és az amerikai maszlagok terén a szlogen a bajnok... Még az USA kongresszusának is vannak szlogenjei: »Miért aludnál otthon, ha itt is megteheted?«, »Legyél politikus – nem kell hozzá képzés!«”2

Hozzáteszem, az amerikai maszlag szlogenjei közül a pálmát a szerekkel és az orvosi etikával kapcsolatosak viszik el: „Mondj nemet a drogoknak!”, „az élet szentsége”, „választáspártiság”, „halálhoz való jog”, „kezelési jog”, „a kezelés visszautasításának joga” – csupa szlogenek, amelyek ellent is mondanak egymásnak, de azért békésen megférnek a gondolattalan összhangban. Pedig ha a – testünk, elménk, saját magunk feletti – önrendelkezés joga egyáltalán jelent valamit, akkor az öngyilkossághoz való jogot jelenti. És ha választáspártinak lenni jelent valamit, akkor ahhoz való jogunkat kell jelentenie, hogy bármilyen szert használjunk, vagy tartózkodjunk a használatától. Ezek a jogok mégis pontosan azok, amelyeket egyetlen átlagamerikai se helyesel. Csakugyan olyan nagy irtózattal viseltetünk az öngyilkosság iránt, hogy még a róla alkotott tudástól is félünk. A U. S. News and World Report 1992. május 18-i számában közölt felmérés szerint az amerikaiak hetvenegy százaléka helyeselné, ha betiltanák az „öngyilkossági módszereket leíró könyveket”.3 Azt vetném fel tehát, hogy az ön-gyilkosság kísértésétől való félelem a szerfelügyelet egyik kritikus, mégis igen ritkán figyelembe vett aspektusa.

Valaminek a végrehajtásához való jogunk nem jelenti azt, hogy az illető dolog erkölcsileg dicséretes. Mindannyiunknak jogában áll házastársától elválni, szavazatát adni egy olyan politikusra, akit egyébként nem ismer, vagy addig enni, amíg elhízik, és lottószelvényekre szórni el a pénzt. Így az „öngyilkossághoz való jog” mint kifejezés sem jelenti azt, hogy az öngyilkosság erkölcsileg kívánatos vagy dicséretes cselekmény. Mindössze annyit tesz, hogy állami közegnek nincs joga, illetve hatalma tiltásokkal és büntetésekkel beavatkozni valamely egyén azon elhatározásába, hogy megöli magát. Azok, akik valamely egyént meg kívánnak akadályozni benne, hogy öngyilkosságot hajtson végre, meg kell hogy elégedjenek azzal a hatalmukkal, amennyivel éppenséggel bírnak, hogy meggyőzzék őt szándéka megváltoztatásáról.

2

Mivel az élelmiszerek terén szabadpiacunk van, annyi sonkát, tojást és fagylaltot vásárolhatunk, amennyit akarunk és megengedhetünk magunknak. Ha a szerek terén is szabadpiacunk volna, szintén annyi barbiturátot, klórhidrátot és morfiumot vásárolhatnánk, amennyit csak akarunk és megengedhetünk magunknak. Szabadok volnánk arra, hogy könnyen, kellemesen és biztosan meghaljunk – anélkül hogy haláldoktorokhoz vagy erőszakos öngyilkossági módszerekhez kellene folyamodnunk, és akaratunk ellenére életben tartsanak a késleltetett, fájdalmas és tékozlóan költséges halálra várva egy „kórháznak” félremondott* intézményben. Nem kellene többé azért panaszkodnunk, hogy az orvosok, ápolók, hozzátartozóink, a kórházak és bíróságok túlkezelnek, alulkezelnek, megvonják a fájdalomcsillapítót, életben tartanak, és megfosztanak a „halálhoz való jogunktól”.4

Honnan ered a „halálhoz való jog” eszméje? Hogyan lehet minden élőlény elkerülhetetlen biológiai sorsa jog? Mit jelent a megfogalmazás? Voltaképpen arra a zavaros elutasításunkra vonatkozik elsősorban, amivel a haldokló személyeket modern biotechnológiai gépezetekkel életben tartó orvos látványát fogadjuk. Miért teszik ezt az orvosok? Mert élvezik a tudomány és az állam által kezükbe adott hatalmat; mert gyakran szakmai és pénzügyi indokaik vannak rá; mert feltételezik, hogy ez az, amit a páciens kívánna; mert a bíróságok vagy a rokonok arra utasítják őket, hogy „minden lehetőt” tegyenek meg a páciens életben tartásáért; végül pedig, mert az életben tartó intézkedések megvonását a páciens szándékos megölésének lehetne tekinteni. Röviden szólva, „halálhoz való jogról” fecsegünk, mert szívesebben hangoztatunk fennkölt szlogeneket, mintsem gondolkodunk el komolyan az élet értelméről.

Legtöbbünk számára az „élet szentsége” kifejezés mára elveszítette jóformán bármilyen értelmét. Ragaszkodunk az élethez – bizonyos ideig. Ezután azt kívánjuk, „hagyjanak” meghalni – mely fordulat hamisan azt sugallja, hogy elkerülhetetlenül olyan személyekhez vagyunk kötve, akik eltökéltek a halálunk megakadályozása mellett. Hogy megtagadjuk tőlük ezt a szerepet, ellensúlyoztuk az állítást, miszerint „élethez való jogunk” van (ami az abortuszellenes mozgalom alapmondata), azzal a látszólag vele ellentétes kijelentéssel, hogy „jogunk van meghalni”.

Csakhogy a két, szemantikailag kölcsönös jog közötti hasonlóság látszólagos. Mindkettő egzisztenciális döntéseink és etikai zavaraink egymástól teljesen különböző területeire céloz. Az „élethez való jog” kifejezés az élet („természetes”) kezdetére utal; mi több, ezt a „jogot” minden meg nem született magzat sajátjának tulajdonítjuk, és közülük mindegyikhez feltétel nélkül tartozik hozzá. Ezzel szemben a „halálhoz való jog” az élet („nem természetes”) befejezésére vonatkozik; és ezt a „jogot” csak a terminális állapotú személyek esetében ismerjük el, mely a gyakorlatban nemegyszer a rokonaikat illeti meg.

Így a „halálhoz való jog” kifejezés nemcsak az öngyilkossággal kapcsolatos félszegségünk és ama jó orvosok iránti vágyódásunk jele, akik éppen a kellő időben és a megfelelő módon ölnek – hanem, ennél alapvetőbben – testi öntulajdon mivoltunk és a vele járó felelősség elutasítása. Mint kiderül, számos amerikai előnyben részesíti annak törvényesítését, hogy orvos ölje meg, a saját szerek birtoklásának legalizálásával és a felelősség vállalásával szemben, ami egy ilyen értékes tulajdon birtoklásában rejlik.

Mindaddig, amíg a „halálhoz való jog” nem foglal magában – amit pártolói sohasem említenek – öngyilkosságra való feltétel nélküli jogot, arra van ítélve, hogy csupán az élet medikalizálásának és a Terapeuta Állam halálos ölelésébe hulló, meggondolatlan rohanásunk újabb állomása legyen. Másrészt, ha a kifejezésbe az ön-gyilkossághoz való jogot is beleértjük, akkor – hacsak nem puszta szlogen – a „halálhoz való jognak” tartalmaznia kell a „szerhez való jogot” is. Tudjuk azonban, hogy legtöbben – különösen az Egyesült Államokban – az öngyilkosság vágyát, nem beszélve magáról a tettről, nem jognak, hanem megelőzendő és kezelhető elmebaj tünetének tekintik. Ezzel a nézettel szemben fenntartom, hogy az öngyilkosság döntési lehetősége benne rejlik az ember létállapotában; hogy elkövetése alapvető emberi jognak tekintendő, és adott esetben erkölcsi kötelesség lehet; illetve hogy az öngyilkosság kilátása, avagy veszélye nem igazolhatja egy (állítólag) öngyilkos szándékú egyén kényszerítő felügyeletét. Alapvető erkölcsi rossznak tartom ugyanakkor, hogy az orvos egy pácienst vagy bárki mást megöljön, és ezt eutanáziának hívja.5 Ez nem jelenti, hogy „kihúzni a csatlakozódugaszt” egy haldokló páciens esetében (szükségképpen) erkölcstelen cselekmény; csupán annyit tesz, hogy nem (szükségképpen) igényel orvosi szakértelmet, és nem kellene orvosi beavatkozásként számon tartani, se (kimondottan) orvosokra bízni. Fenntartom, hogy az olyan orvosok iránti vágyódásunk, akik halált okozó szereket adhatnak be nekünk, annak a jele, hogy ki akarunk térni a felelősség alól, amit az ilyen szerek saját felhasználása jelent, és hogy ameddig érdekeltebbek vagyunk abban, hogy az orvosokat öléshez való joggal ruházzuk fel, mint saját, szerekhez való jogaink visszanyerésében, jogokról és drogokról szóló beszédünk üres, értelmetlen fecsegés marad.

Persze az emberek nem várhatják el, hogy tettekhez és tárgyakhoz való jogukat visszanyerjék, ha egyszersmind nem készek felelősséget is vállalni az illető cselekedetek végrehajtásáért és a kérdéses tárgyakkal való bánásmódért. Mivel saját testünk feletti tulajdonjogunk elvesztésének legfontosabb gyakorlati következménye a szerekhez történő, jogilag korlátlan hozzáférésünk megtagadása, a saját testünkhöz való jog fő jelképes kérdése most az, hogy a szerekhez való jogunknak újra érvényt szerezzünk – mindenfajta szerhez és nemcsak egy s más úgynevezett szabadidős droghoz. Ezen a ponton szembesülünk a valódi drogproblémánkkal – éspedig, hogy a legtöbb amerikai ma nem akar szerekhez való jogilag korlátlan hozzáférést. Éppen ellenkezőleg, rettegnek ettől a gondolattól és azoktól a kilátásoktól, amelyeket magával hoz.

3

Összességében véve mi tehát egy önellentmondásos küldetésnek indultunk neki egy olyan Amerikáért, ahol senki nem „él vissza” drogokkal, mert az orvosok hathatósan ellenőrzik a szerhasználatot, és ahol mindenki fájdalommentes és kellemes halált hal, mert az orvosok könyörületesen megölik a „haldoklókat”, akik azt akarják, hogy megöljék őket. Elegyítvén a késleltetett, értelmetlen és adott esetben kínokkal járó haláltól való rettegést a szerek szabadpiacának körülményei közepette leélt élettől való félelmünkkel, feladtuk esélyeinket a farmakológiai önrendelkezésre, ugyanarra a szerekkel kapcsolatos szabadságra és felelősségre, mellyel az általunk fogyasztott ételek, az általunk olvasott könyvek és vallott hitvallások iránt viseltetünk.

R. L. fordítása

JEGYZETEK

1. Frederic Bastiat: Economic Sophisms. (Ford. Arthur Goddard) Van Nostrand, Princeton, 1964. 142.

2. Will Rogers: Slogans, Slogans Everywhere. In: A Will Rogers Treasury (Szerk. Bryan B.–Frances N. Sterling) Bonanza Books, New York, 1982. 71.

3. Banishing Books? U. S. News and World Report, 1992. május 18. 76.

4. J. Sommerville: Illinois task force issues model right-to-die bill. American Medical News, 1990. április 20.

5. Thomas Szasz: The Ethics of Suicide. In: The Theology of Medicine. The Political-Philosophical Foundations of Medical Ethics. Syracuse University Press, Syracuse, 1988. 68–85.