Incze Ferenc festő rajzai közül a legértékesebb és leggazdagabb anyag az „Utolsó vázlatfüzet 1975–1988”, mely a család tulajdonában található.

A művész 1939-ben telepedett meg Kolozsváron, s jóllehet az itteni festőgárda nem fogadta el, és a legtöbbször nem is fogadta be a kiállításokra, kitartással festett főtéri műtermében. Emellett évtizedeken keresztül rajzolt természet után (elsősorban mozgástanulmányokat a Balettiskolában és a Sétatéren), de úgy tűnik, művészete nem ezekből kristályosodott ki. Ezeken az alapokon várható lett volna, hogy a művész a látványhű figurativitás skáláján hozza létre alkotásait, de nem ez történt. Az a „stílus”, amely valamikor a hatvanas évek végén csapódott le művészetében, nem következik logikusan ebből a meghosszabbított tanulmányi időszakból, inkább ellentmond ennek. Incze Ferenc eltávolodott a realitás utánzó ábrázolásáról, és olyan képi nyelvet teremtett meg, amely egyedi a romániai magyar művészetben. Tematikái és hangvételei is példa nélküliek.

Tisztázandó még, hogy a művész „új” stílusa, az, ami alapján őt ismerjük, mikor bontakozott ki. Az itt látható, a hetvenes évektől mindenképpen jellemző formavilág nyomaival már a negyvenes években találkozhatunk. Ekkor is festett már elnyújtott alakokat. További kutatások feladata lesz azonban pontosítani az időrendet, a befolyásokat. 

Az eddig kiadatlan, százoldalas füzetet végiglapozva – amiből most először válogattunk a Korunk hasábjain – teljes összefogottságában jelentkezik az a világ, amely Incze Ferenc művészetét képezi.

Nem meglepő, hogy a több évtizedes kolozsvári marginalizás után 1973-ban a Párizsi Szalonban éppen egy önarcképpel nyert ezüstérmet. Az önarckép emblematikus műfaja Incze művészetének, amelynek az önreflexió áll a középpontjában. A folyamatos tükörbe nézés mitologikus megfogalmazásából jött létre az a képi világ, amit Incze szürrealizmusának nevezünk. Noha nem tudom, ha a szürrealizmus terminusa megfelelő-e. Incze képei ugyanis nem az álomvilággal foglalkoznak, hanem saját lelki küzdelmeit vetítik ki, legtöbbször allegorikus alakok színjátékán keresztül.

Az „egyéni mitológia” fogalma találóbb meghatározása annak a festménysorozatnak, amely a hetvenes-nyolcvanas években jött létre. Ez egyfajta szerelmi történetként mutatja be mozzanatról mozzanatra a művész és múzsája kapcsolatát, a művész küzdelmeit, a múzsa általi felemeltetését és sárba vetettségét. A történetet gazdagítják olyan általános megállapítások, amelyek a zsenire, az alkotásra, a művészet megértésére vonatkoznak. Ezt az igencsak dramatizált mitológiát a hadonászó, a képet indaszerűen behálózó kezek teszik telítetté. A bonyolult mozgások néha a laokoóni agóniára, máskor az érzéki kényeztetésre emlékeztetnek. A festő a végtagok figyelemfelkeltő lejtésével megteremtett egy szférát, amelybe beburkolózik, különálló helyet biztosítva magának a világban.