A Revista 22 február 12-i számában olvashatjuk Gabriela Adameşteanunak Dan Perjovschi képzőművésszel készített interjúját. Mint kiderül, Perjovschi számára a 2007-es év további nemzetközi sikereket hozott: többek között a New York-i MoMA-ban, a kortárs művészet fellegvárában, valamint a legismertebb képzőművészeti biennálén, a Velencei Biennálén is volt kiállítása (lásd még ezekhez a www.perjovschi.ro honlapot). A kultúra jelenlegi helyzete azonban nemcsak nemzetközi, hanem helyi szinten is foglalkoztatja. Bukarestben él és dolgozik, a romániai kulturális piacot így tisztán, pragmatikusan látja: „Létezik egy valós dinamizmus, és vannak új művészeti pozíciók. De sajnos a kultúrát egyre inkább a pénz és a karrierizmus dominálja. Mindannyian cool-ok vagyunk és cash-ben kérjük a bérünket. A mai művészek gyorsan debütálnak, azonnal adódik számukra a nemzetközi bemutatkozás lehetősége, és kevés tapasztalattal is kikerülnek a nemzetközi piacra. A román művészet reneszánszáról beszélnek [...], de valójában a dolgok rosszul állnak.” A román művészet ugyanis a paradoxonok színhelye: tele van egyrészt olyan alkotókkal, akiknek nincs már semmiféle mondanivalójuk, másrészt pedig olyanokkal, akik hallgatás helyett is folyamatosan beszélnek. A másik nagy hazai probléma az, hogy nincs elég galéria, nincsenek magánstúdiók, ahol a fiatal művészek próbára tehetik magukat, versenyezhetnek egymással. Azokban a városokban is, ahol figyelnek a kultúrára (például Bukarestben, Szebenben, Kolozsváron, Temesváron stb.), alig akad egy-két művészeti galéria, míg Berlinben például négyszáz galéria és még szinte száz állami, illetve alternatív magánintézmény működik. Itthon nincsenek programok, ösztöndíjak, és nincs elég műgyűjtő. A fiatal művészeknek már induláskor érett alkotókként kell viselkedniük. Az elismert, de kiforratlan művészi stílus azonban nem garantálja a hosszú távú sikert.

„Nyugat és Románia is az újat, vagyis a fogyasztást keresi. [...] Románia művészeti piaca azonban kicsi, legtöbb húsz művész számára tudja biztosítani a munkájából való megélhetést.” Éppen ezért egyesek kivándorolnak, mások pedig, akik itthon maradnak, a reklám világában próbálnak boldogulni, arra alapozzák megélhetésüket, és arra pazarolják tehetségüket. „Ki törődik azzal, hogyan élnek a művészek? Mindig csak arról hallani, hogy nincs elég pénz, amit a sportba, a szupermarketekbe, felhőkarcolókba, bankokba és benzinkutakba lehetne fektetni. [...] Egy kilométer autópálya költségvetése fedné a romániai képzőművészet egy egész éves büdzséjét (múzeumokat, személyzetet, művészeket, festéket, ecsetet, galériákat beleértve.)” Az egyetlen állami kulturális intézmény, amely segíti a színvonalas hazai képzőművészetet, a Román Kulturális Intézet (ICR) – vallja Perjovschi –, melynek nagyon jó külföldi kapcsolatai és hírneve van. Az összes fontos, Romániában zajló nemzetközi rendezvénynek ők a támogatói.

Olyan világban élünk, amelyben „percről percre egyszerre receptálnak bennünket globálisan és helyileg is. [...] Arról, hogy mit csinálsz és hogyan látod a világot, nemcsak a történetedet, kontextusodat és kulturális referenciáidat ismerő szakértők nyilatkoznak, hanem az egyszerű emberek is. [...] Éppen ezért jónak és koherensnek kell lenned az egészet és a részleteket tekintve egyaránt. [...] Ma a verseny globális, és egy akármilyen biennálén tájföldi, ír vagy teheráni  művészekkel kell megverekedned a helyedért. [...] Csak úgy válhatsz ismertté, ha egy személyes és tiszta nyelvet beszélsz.” Ez a versenyképesség titka mind helyi, mind nemzetközi szinten. És ennek feltétele a tehetség és a kemény munka, a szenvedély. Szerencsére erre is van példa itthon, mondja Perjovschi, és itt egyes bukaresti, temesvári, iaşi-i, valamint kolozsvári művészkörökre gondol. Ezek a művészek nemzetközileg elismert folyóiratokat (a bukaresti Paviliont, a iaşi-i Vectort és kolozsvári Ideat emeli ki), galériákat, stúdiókat működtetnek, biennálékat szerveznek. Mindezt önerőből teszik, senki nem segíti őket. „De nem is arról van szó, hogy bárki bárkit is segítsen. Arról van szó, hogy egy rendszernek fel kell ismernie saját kulturális értékeit és érdekeit. Egy ország szellemiségét a nagy (művészi, orvosi, sport-, gazdasági, társadalmi) teljesítmények határozzák meg. Ha ma nem fektetsz be, holnap nincs teljesítményed.”

„A Tate Modernben kiállítani ma már nem álom, hanem valóság. Egy több hónapra szóló francia-, vagy németországi ösztöndíj majdnem mindennapi történés. A művészek utaznak és nemzetközileg mérettetnek meg, ami régebb teljesen lehetetlen volt.” Perjovschi maga is, az előző évekhez képest, nagyon sokat utazik: „a 2007-es év volt az első, amikor érdekes projekteket kellett visszautasítanom, vagy biztatóan hangzó kiállításokat kellett elnapolnom, elutasítanom. Nincs már időm mindenre és mindenkire. Mivel be voltam zárva saját országomba, és mivel szinte harminc évig álmodtam arról, hogy majd egyszer utazni fogok, és nemzetközi kiállításokon állítok ki, eddig majdnem egyetlen felkérést se mertem elutasítani...” Most végre sikerült: egyik nap Sydneybe, másik nap New Yorkba vagy Berlinbe utazik. Mindezt munkával, kitartással érte el. „Nagyon sokat dolgoztam. [...] Minden energiát és pénzt a művészetbe fektettem. A családomat is beleértve. A feleségemmel eldöntöttük, hogy nem vállalunk gyereket, [...] lemondtunk a divat követéséről, a partikról és a klubokról. Alkotunk és a művészetnek élünk. Unalmasnak tűnik, de egyáltalán nem az. [...] Így sikerült elérnünk mindezt, egymást biztatva és támogatva. [...] Azt csinálom, amiről mindig is álmodtam: utazom és rajzolom a világot...”