A normalitás dicsérete általában unalmas és egy kicsit gyanús is. Unalmas, mert az „átlagember” nap mint nap megéli, és gyanús, mert azt a benyomást kelti, hogy valaki(k), valami „kívülről” normalizálni próbálja az embert a maga erkölcsi ízlése szerint. Holott, a karteziánus kételkedés egyik, a filozófus által végig nem vitt példájával élve, szigorú értelemben nem lehet cáfolni azokat, „akiknek agyvelejét tönkretette a fekete epe makacs gőze”, a melankólia, ahogyan nevezték, „s emiatt állhatatosan ragaszkodnak ahhoz, hogy ők királyok – legyenek bár koldusszegények –, vagy ahhoz, hogy bársonyt viselnek – holott meztelenek –, vagy éppenséggel ahhoz, hogy agyagfejük van, hogy teljesen átalakultak tökké, vagy hogy üvegből fújták őket”. Úgy tűnik tehát – ennél a sarkított példánál maradva –, hogy az üvegtestű férfiakat és nőket csak abban az esetben állhatna ténylegesen jogunkban kikezelni a maguk „világnézetéből”, ha előbb egy megingathatatlan szubjektivitás talaján, a tiszta és érintetlen (normális!) fundamentum inconcussumon kiépítettük volna a tudományok egyedüli, átfogó és teljes rendszerét, és ami még fontosabb, ha a magasabb fokú tudás morálisan igazolhatná az ember emberek feletti hatalmát. Márpedig ebből a kettőből az első hit kérdése, mondják a szkeptikusok, a második meg a liberális demokrácia hitvallása szerint evidensen hamis.

Persze mindezek a normalitást elrelativizáló érvek se nem annyira új keletűek, se nem annyira érdekesek néha, amennyire (poszt)modernnek tűnnek, és úgymond Nyugaton (mert különben Dsuang Dszi is lepkének álmodta magát, avagy a lepke álmodónak őt) éppen az ókori demokráciához, pontosabban az első hivatásos értelmiségiekhez, a szofistákhoz kötődnek, akikkel szemben az athéni „reakciónak” nem kis fáradságába került igazolnia, hogy ha egyáltalán „az ember a mérték”, és tegyük fel, nem „a disznó vagy a kutyafejű majom” (Platón), akkor se mindegy, hogy milyen, illetve melyik ember. Igaz, ezt a klasszikus, relativizmus elleni és talán inhumánus érvelést, amely kimondottan az emberek veleszületett egyenlőtlenségén és a kiválóbbnak fenntartott, objektív igazság politikai legitimáló eszméjén alapul, manapság egyetlen, a totalitarizmus tapasztalatát legalább közvetve átvészelt egyén sem igen vallja már; mint ahogyan tény az is, hogy az illető rendszerek ellenségeiket (a jobbik esetben?) abnormálisként „kezelték”, hiszen a jó polgár, jó hazafi stb. és a jó ember fogalmi viszonya, mint Arisztotelész rámutat, kétségbeejtően problematikus. Másrészt, a természettől adott normalitás és az annak értelmetlenségére vonatkozó spekulációk egymással szinte egyidős történeteit félretéve, gyanús az is, mondják, akik a szabadságnál jobban szeretik – miért ne szerethetnék? – a biztonságot, rendet, ha egy közösség már nem vállalja büszkén önmagáról, hogy „normális”, és ha ez a köreiben hovatovább szitokszót jelent, értékválságot kell kikiáltani, mert közel a vég.

A normalitás dicsérete és kárhoztatása általában tehát egyaránt unalmas, mert a vitájukat jogilag lerendeztük, és egyaránt gyanús, mert ennél több normalitás már túlkapásnak, ennél kevesebb adott esetben bűncselekménynek és/ vagy betegségnek minősül. Ezzel szemben Thomas Szasz libertariánus gondolkodó szerint mindkét kategóriánkat, ha nem is a nulláról, de a negatív (hatalmi beavatkozástól mentes) szabadságunkból kiindulva gyökeresen újra kellene gondolnunk, annál is inkább, hogy – amint azt a munkásságát méltató egyik webhelyen, a www.szasz.com hatpontos kiáltványában is leszögezi – a szellem kórságai, a koronként változó, de összességében (nem furcsa ez is?) hatványozottan szaporodó pszichiátriai rendellenességek szó szerint nem léteznek. Nincsenek, nem fordulnak elő, egyszóval kitaláltak. Metaforikus betegségek, amelyek a mindenkori hatalom számára nemkívánatos viselkedésmódokat fednek, míg a valódi betegség feltétlenül testi, mérhető, vagyis biológiai jellegű – erre pedig a lelkiek csupán a paradigmán belül, hipotetikusan vezethetők vissza, mintegy előfeltételezvén a bizonyítandót (lásd ehhez még Descartes, sőt Platón test–lélek dualizmusát; habár az utóbbinál nagyon is vannak az egészséges lélek mását képviselő, mai olvasatban egyértelműen totalitárius állam beavatkozásával kezelendő pszichés „betegségek”, mint amilyen a forradalmi szándék vagy az ateizmus). Így a mostani orvosuralom, „farmakrácia” helyett a vele teokratikus mintára szövetkezett államnak saját polgáraival szembeni morális kötelessége lenne megszüntetnie a mentálhigiénia identitásszervező, normalitást és devianciát megállapító erőszakmonopóliumát és felszabadítani annak terepét nemcsak a kényszerkezelések vagy zárt osztályok megszüntetése értelmében, hanem arra is, hogy a „szerződő” felek által kölcsönösen támogatott, végül is a saját testüket-lelküket érintő gyakorlatok akadálytalanul folyhassanak, a résztvevők saját számlájára és abszolút, egzisztencialista kerékvágásban elgondolt felelősségére, amit helyettük senki sem vehet át (félreértés ne essék, nem puszta szabadosságról van itt szó, amennyiben a tudati önámításként elgondolt „pillanatnyi elmezavarokra” való hivatkozást Szasz úgy, ahogyan van, kiiktatná a büntetőjogi diskurzusból – amire, mint az alább idézett cikkből kiderül, egy gyermekgyilkos perében a kivizsgálást kereken visszautasító orvosszakértőként egyfajta precedenst is teremtett –, a függőségeket viszont nem betegségnek, hanem életviteli döntésnek tekinti).

Szasz professzor úr elve, bármennyire megbotránkoztató következtetéseket generáljon is, bizonyos értelemben hagyományosnak mondható – a szerző ugyanazt a szabadságot védi, ami nélkül a felvilágosodás óta az emberi élet változatlanul elképzelhető ugyan, legfeljebb nem tartjuk emberhez méltónak. Nagyon kényes ellenben az a terület, amire, és a mód, ahogyan alkalmazza: a lélek egy a modernitás árnyoldalán körvonalazódó tekhné-jére, melynek birtokában Ész istennő birodalma határait kimérte és őrzi; fiat libe-ralismus, et pereat vita, hallatlan következetességgel fordítva ellene saját szabadelvűségét. A paradigma – értelemszerűen – visszavág, és ezzel, megerősítve a premisszáit, mintha igazolná támadhatóságát is (elkerülendő ennek látszatát, az internetes oldal Critics’ Cornerében akad olyan orvos, aki az ügyet elintézettnek tudja úgy, hogy Az elmebetegség mítoszának íróját „a hatvanas évek népszerű, lázadó figurájaként” aposztrofálja, akit a Tudomány meghaladott, átugrott: hasonlóan Szaszhoz Darlin June perében, nem kíván egy alternatív rendszert megerősíteni azáltal, hogy ellenzéki gyanánt részt vesz benne). A Reason című, szintén li-bertariánus szellemiségű havilap 2005. májusi számában a jelenlegi főszerkesztő, a Thomas Szasz-díjas Jacob Sullum recenzálja a szakmai blogot (www.theszaszblog.blogspot.com) is működtető Jeffrey A. Schaler által szerkesztett, vaskos Szasz Under Fire: The Psychiatric Abolitionist Faces His Critics-et (Open Court, Chicago, 2004), az Under Fire (Kereszttűzben) sorozat első kötetét. A Sullum által összegzett ellenérvek végső soron arra mutatnak rá, hogy az elmebajok „valódi agyi betegségek, jóllehet azok pontos etiológiáját még nem ismerjük”, ami még korántsem jelenti, hogy ne volna lehetséges és hasznos kezelni őket, és hogy – az Amerikai Pszichiátriai Szövetség állásfoglalását idézve, melynek tagjait bírálójuk a maga során azzal gyanúsítja, hogy egyszerű szavazással „fedeznek fel”, teremtenek újabb betegségeket – pace Descartes (pedig hát, mondja ő is, a lélek nem „úgy lakik a testben, mint a kormányos hajójában, ti. abból a célból, hogy annak tagjait mozgassa, hanem szorosabban kell egybekapcsoltatnia s egyesíttetnie vele”), „az elmezavarokban nagyon sok »testi« vonatkozás van, és a »testi« betegségekben »szellemi«”.

Mindent összevetve, mint Demeter M. Attila írja, valóban jobbnak tűnik, ha a kényszerek és paragrafusok szaporítása helyett erkölcsfilozófiai vitáinkat ésszerű párbeszéd keretén belül próbáljuk rendezni – feltéve, ha van rá elegendő időnk, mert eközben a problémák odakint nem fagynak le, és hogy ezekre a dilemmákra létezik, ha nem is egy metafizikai régiókban valahol meglévő és ráismerésre váró, de közösen kidolgozható és elfogadható megoldás (mert arra, amit kissé fellengzősen az emberi létállapot, a conditio humana tragikumának hívunk, néha nincs ilyesmi). A vitákban pedig, minél provokatívabbak az ellenvélemények, annál biztosabb igazunk lesz, ha sikerült felelni, pártfogolja John Stuart Mill a szólásszabadságot. Dicséretesen elvhű lenne Szasz? Vagy abszurdan logikus, amit mond, mint minden valamirevaló tévedés? „Jó irányba halad, de túl egyenesen és túl messzire”, jelenti ki a Sullum által idézett E. James Lieberman a kereszt-tüzes könyvben. Kritikája, védekeznek szakorvos kollégái, nemigen veszi figyelembe, hogy „másságától” esetenként az egyén maga szenved, abnormalitása tehát nem csupán a külső stigmatizáció eredménye, hanem, akárcsak a testi betegségeknél, belső, megélt tapasztalat is („kérem, ne mondja nekem, hogy a skizofrén nem szenved”, méltatlankodik a hippokratészi esküre és nem a tudomány vagy a filozófiai viták éppen aktuális állására hivatkozva a kritikai sarokban Arieh Shalev). Egyáltalán nem biztos, hogy a „deviáns” csak külső kategóriákban tanulja meg akként értelmezni magát, vagy ha onnan is – honnan máshonnan? –, gyakran a saját, szabad döntése alapján, szenvedésének enyhítése végett fordul a felette állítólag hatalmat gyakorló terapeutához. Továbbá a magára, vagy ha ez nem ér, a többiekre veszélyt jelentő „másságnál” a normalizálás nem is annyira egyoldalú hatalomgyakorlásként merül fel, mert az hasonlóan vagy még igazolatlanabbul gyakorol hatalmat áldozata felett. Különben mondhatni minden olyan kijelentés, amely a normalitás axiómája lehetne, és így önmagáról, valamint az összes többiről is állítana valamit, paradox. Ki tehát a normális? Aki hamarabb rávágja, hogy ő, azzal szemben, aki nála bizonytalanabb? Vagy akinek nem fáj semmije, és lehetőleg másoknak sem okoz fájdalmat. Ez pedig, habár nagyon ritka és nem mindennapi, nem is annyira megvetendő dolog.