Érdekes beszélgetést rendezett a budai Várban a Bibó István Közéleti Társaság és a genfi Dies Academicus mozgalom: a magyar politikai élet két (úgymond, ellentétes) oldalának szereplőit hozta össze egy eszmecsere keretében, amelynek az lett volna a feladata, hogy valamiféle érdemi párbeszédet kezdeményezzen arról a bizonyos (sokat emlegetett, de valójában mindmáig homályban maradt fogalomként nehezen értelmezhető) „nemzeti minimumról”, amelyet mind a kormánypártoknak, mind az ellenzéknek vállalnia és szolgálnia kellene. A szándék igen dicséretes volt, minthogy a jelen egyik legkiábrándítóbb tapasztalata az a most már „hideg polgárháborúnak” tekinthető közelharc, amely a kormányzati erők és a legnagyobb ellenzéki párt között folyik. Nem kell hozzá különösebb sötéten látás, hogy elképzeljük ennek a minden politikai és erkölcsi megfontolást elutasító „polgárháborúnak” a következményeit.

Nos, a budai Várban rendezett tanácskozás, amelynek kezdeményezése Luka Lászlóhoz, a svájci Dies Acade-micus mozgalom vezetőjéhez fűződik, ezt az elvadult küzdelmet szerette volna tompítani azzal, hogy a két politikai tábor mérsékelt és vitaképes (tehát nem mindig „csípőből tüzelő”) képviselőit szólaltatja meg, fejtsék ki nézeteiket két kérdésben: egyrészt a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek helyzetéről és a velük foglalkozó magyarországi politikáról, másrészt arról, hogy Oroszország folyamatos erősödése és nagyhatalmi státusának helyreállítása milyen hatással lehet a magyarországi fejleményekre. Ez az utóbbi tapasztalat ugyanis okoz némi gondot a magyarországi politikai életben, mindenekelőtt a jobboldalon. A „kerekasztal-beszélgetésen” ismert közszereplők: a jobbközép képviseletében Jeszenszky Géza, az Antall-kormány egykori külügyminisztere és Borsi-Kálmán Béla történész, korábban a bukaresti, majd a párizsi magyar nagykövetség tanácsosa, a balközép képviseletében Szent-Iványi István, korábbi külügyi államtitkár, jelenleg európai uniós képviselő és Sz. Bíró Zoltán történész, a budapesti kormány tanácsadója fejtették ki véleményüket.

Az eszmecsere mindvégig kulturált légkörben zajlott, a két fél képviselői nem egy kérdésben jutottak egyetértésre, és a közönség, amelynek soraiban több magyarországi és határon túli politikai személyiség, több tekintélyes történettudós, valamint politológus volt jelen (többen fel is szólaltak), nagy figyelemmel hallgatta meg az elhangzott előadásokat és érveket. Kiábrándító volt viszont, hogy a nagyobbik ellenzéki párt semmiféle érdeklődést nem mutatott a beszélgetés iránt, mintha nem lenne érdekelt abban, hogy az elvadult politikai viszonyok enyhüljenek. Ugyancsak kiábrándító volt az, hogy a magyarországi sajtó teljes mértékben figyelmen kívül hagyta az eseményt: bizonyára úgy ítélte meg, hogy nincsen semmiféle hírértéke annak, hogy az egymással vitatkozó felek nem mennek nyomban ölre, és nem hazaárulózzák le egymást. A mai magyar újságírás már csak ilyen.

Nekem a vitavezetés ezúttal, szerencsére, igen kellemes feladata jutott: nem kellett fékeznem az indulatokat, nem kellett leszerelnem a gorombaságokat, minthogy nem voltak ilyenek. Éppen ezért most nem is magáról az eszmecseréről adnám elő véleményemet, hanem egy felszólaláshoz szeretnék kapcsolódni, méghozzá Dobos László barátom felszólalásához, aki bizony érzelmektől fűtötten és ezeket az érzelmeket nem is palástolva beszélt arról, hogy a tanácskozásnak következetesebben lehetett volna szembenéznie a határokon túl élő magyar közösségek (mondjuk így: a nemzet egyötöde, tizenkét és fél millió Kárpát-medencei magyarból két és fél millió magyar) jelenlegi helyzetével és ennek a helyzetnek a drámai tapasztalataival. Valóban, egy nemzetpolitikai tanácskozás, főként ha abban a politikai élet két ellentétes oldala is szerepet vállal, nem kerülheti meg, hogy minderről elemző módon, határozottan, és ha szükségesnek tartja, akár a drámai tapasztalatokat is megszólaltatva nyilvánítson véleményt.

Való igaz, magam is észlelem és nehezményezem, hogy az úgynevezett „nemzetpolitikai” kérdések iránt korábban igen széles körben érzékelhető érdeklődés és elkötelezettség alábbhagyott. Igen sok bizonyítéka van ennek, kezdve azon, hogy a magyarországi közvélemény a határokon túl élő magyarok folyamatos küzdelmeiről, a sorsukat meghatározó fejleményekről kevesebb tájékoztatást kap, mint néhány esztendeje. Vannak hiteles sajtótudósítások ma is, ezúttal csupán egyet említenék: a kolozsvári Tibori Szabó Zoltán folyamatosan és mindig hitelesen ad hírt a Népszabadság lapjain az erdélyi magyarok helyzetének alakulásáról, illetve a bukaresti politikai élet mozgásairól. Vannak hiteles tudósítói a szlovákiai és a vajdasági fejleményeknek is – de mit tudunk például olyan magyarok által is lakott régiókról, mint Kelet-Szlovákia, Kárpátalja vagy a Vajdaság?

Vajon hol lehet rendszeresen ismereteket szerezni arról, hogy a magyar kisebbségi társadalmak milyen köznapi gondokkal küzdenek, és milyen próbákat kell kiállaniuk? Elvégre az átlagos magyar újságolvasó, ideértve az értelmiség nagy részét, sem jut hozzá a pozsonyi Szabad Újsághoz, a nagyváradi Erdélyi Riporthoz, a kolozsvári Szabadsághoz, az újvidéki Magyar Szóhoz, hogy más (marosvásárhelyi, csíkszeredai, brassói, ungvári, szabadkai) lapokat már ne is említsek; Kassának pedig, mindannyiunk szégyenére, egy havonta megjelenő színes magazin kivételével, nincs magyar sajtója, holott a 2004-ben közreadott A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 című kézikönyv adatai szerint a két világháború közötti korszakban a városban, természetesen nem mindvégig folyamatosan, hét magyar nyelvű sajtótermék látott napvilágot!

A magyarországi politikai életnek, a tájékoztatásnak és egyáltalán a társadalmi érdeklődésnek ma súlyos deficitje van abban a tekintetben, hogy mennyire érdeklődik és mennyire elkötelezett a magyar kisebbségi közösségek iránt. Szemben például a két évtizeddel korábbi helyzettel, midőn ezek a közösségek (elsősorban az erdélyi, de a felvidéki, a kárpátaljai és főként a jugoszláviai belháborúk idején a vajdasági magyarok is) igen nagy közérdeklődésre és (legalábbis) erkölcsi támogatásra számíthattak; ennek az elkötelezettségnek jótékony és ösztönző hatása volt a nemzeti szolidaritás érzésének megerősödésében, a magyarországi társadalom nemzeti tudatának kedvező alakításában.

Ez a szolidaritás valójában a két világháború közötti korszakra, sőt az 1945 és 1948 közötti idők közgondolkodására is rányomta a bélyegét. Egész szöveggyűjteményt lehetne összeállítani azokból a politikai és irodalmi szövegekből, amelyek ezt a szolidaritást öntötték szavakba. Ezúttal nem is az írók vallomásaira hivatkozom; gondolom, mindenki tud arról, hogy a két világháború közötti korszak magyar irodalma, mondjuk, Babits Mihály és Móricz Zsigmond, Márai Sándor és Németh László, József Attila és Illyés Gyula milyen szépirodalmi és publicisztikai erővel szólaltatta meg ezt a szolidaritást. Csupán egyetlen, ha tetszik, politikai jellegű nyilatkozatra hivatkozom – tulajdonképpen annak tanúsításaként, hogy a Trianon körüli időkben a magyar közvéleményben milyen széles körű visszhangot keltett a kisebbségi sorsba taszított magyarok helyzete.

A nyilatkozat gróf Apponyi Alberttől való, aki 1919–1920-ban a párizsi béketárgyalásokra utazó magyar delegációt vezette, és mindent megtett annak érdekében, hogy valamennyire enyhíteni tudja az országra kényszerített igen kegyetlen és akkor teljességgel abszurdnak látszó békefeltételeket. 1920 májusában, amikor éppen a békefeltételek elfogadhatatlanságát megfontolva és ennek hangot is adva lemondott küldöttségvezetői tisztjéről, elhatározását drámai hangvételű jegyzékben indokolta meg Millerand, az antant hatalmak Legfelső Tanácsa elnöke előtt. Ebből a levélből idézem a következőket, azt a passzust, amely a szövetséges hatalmaknak a kérelmezett népszavazást elutasító döntésével foglalkozott: „az érdekelt népesség jogára hivatkoztunk, amikor részükre a népszavazás elrendelését kértük – jelentette ki Apponyi. – Azért választottuk ezt az álláspontot, mert az ellentéteknek a lehetőségét is el akartuk kerülni, s a hozandó határozatokat önmagukban elvitázhatatlan és hatásában pártatlan elv alapjára akartuk helyezni. Ugyanakkor kijelentettük ugyanis, hogy előre is alávetjük magunkat annak a határozatnak, amelyet a szóban forgó népek a szabadság minden biztosítéka mellett megejtett népszavazáson hozni fognak. [...] Fájdalmas meglepetést okoz, hogy ügyünkben a Szövetséges Hatalmak elhárítják annak az elvnek az alkalmazását, amelyet maguk hangoztattak. Ez azonban nem ment fel minket az alól a kötelezettség alól, hogy hozzá továbbra is ragaszkodjunk. Ennek az elvnek erkölcsi ereje megdönthetetlen. Nem lehet elállanunk tőle, mert ez természetes joga polgáraink millióinak, s az emberi méltóság kérdéséről van szó. [...] Bármilyen őszinte jóindulattal fogjuk minden, a Békeszerződésből reánk háramló kötelességeinket teljesíteni, elszakított testvéreinkhez fűződő erkölcsi kötelékeink sohasem fognak elszakadni: soha nem leszünk közömbösek sorsuk iránt.” Vajon ezt az akkori politikai hitvallást, mondhatnám így is: a nemzet nevében tett fogadalmat tiszteletben tartja-e a mai magyar közélet és politika?

Számos politikai nyilatkozatból idézhetnék, közöttük baloldali írástudók és politikai erők megnyilatkozásaiból is (például a Magyarországi Szociáldemokrata Párt dokumentumaiból). Valamennyi ilyen írás a nemzeti szolidaritás és a politikai felelősségvállalás erkölcsi alapján elhelyezkedve fejezte ki azokat az érzéseket, amelyek a magyar társadalmat (az anyaországban és az elcsatolt területeken) a közös nemzeti sérelmek feldolgozásában eltöltötték. Ez a közös érzés, gondolkodás és felelősségtudat ma csak szórványosan érzékelhető, és alig található olyan konszenzuskeresés, amely az érzés és a stratégia közösségét helyre tudná állítani. Természetes dolog, hogy ennek az érzelmi és eszmei közösségnek a hiánya mindenekelőtt a határon túl élő magyar közösségek felelős képviselőit, legutóbb például Dobos Lászlót késztette némi keserűséget is kifejező megszólalásra.

Meggyőződésem, hogy az erőteljesebb nemzeti felelősségtudat és a hatékony közös stratégia meggyengülése nagyrészt annak tudható be, hogy minden országos és nemzeti kérdés, illetve feladat a jelen viszonyai között az egymással küzdő politikai erők retorikai eszköztárának része lett. Mi sem bizonyítja ezt inkább, mint az a bizonyos népszavazás a „kettős állampolgárság” bevezetéséről. Akkor a szerencsétlen körülmények között született javaslat, amelyet jóval korábban, tehát már a kilencvenes évek első felében és nem népszavazással, hanem országgyűlési határozattal kellett volna döntésre vinni, kifejezetten az egymással versengő két politikai erő közelharcának a része lett. A magyar nemzetpolitika, a magyar kisebbségpolitika azóta is részben „pártpolitika”, holott a magyar demokrácia kialakításának folyamatában még a pártok fölött létrehozott egyetemes politikai konszenzus része volt.

Ha tehát a határokon túl élő magyarsággal kapcsolatos politikát, egyáltalán a nemzetpolitikát ki akarjuk emelni abból a közéleti keretből és erőtérből, amelyet ma a politikai pártok határoznak meg (természetesen mindenekelőtt a maguk gyakorlati érdekei szerint), akkor az értelmiségi diskurzus részévé kell tennünk ezt a politikát. Mondhatnám így is: „társadalmasítani” kell a nemzetpolitikát, vagyis a tudományos, az irodalmi, a közművelődési, az oktatáspolitikai, az egyházi (és így tovább) közbeszéd részévé kell tenni, mikor is ebben a diskurzusban hallathatják hangjukat, kereshetik az érintkezés és az egyetértés, mi több, a közös nemzetpolitikai cselekvés lehetőségeit a politikai erők is. Ez persze egyelőre a jövő ígérete és feladata.

Mindenesetre a magyarság legfontosabb kérdéseit és tennivalóit ki kellene emelni abból a pártpolitikai erőtérből, amely jelenleg foglyul tartja azokat a stratégiai prioritásokat, amelyeknek szolgálata nem csak a pártpolitikára tartozik. Tulajdonképpen minden esendősége ellenére ennek a rendkívül fontos ügynek a szolgálatában találkoztak egymással a budai Várban a veszedelmesen megosztott magyar politikai élet két hagyományos oldalának képviselői. Igaz, egyelőre olyanok, akiknek ma nincs határozott szerepük a hatalmi döntések körül – de egyszer talán a gyakorló politikusok, a hatalmi tényezők is rászánják magukat arra, hogy egy értelmiségi kerekasztal-beszélgetésen vállaljanak szerepet. Remélem, elérkezik egyszer annak az ideje, hogy a politikusokat a beszélgetés „értelmiségi” minősítése nem fogja elriasztani.