Berszán István: Terepkönyv

Ideje van az értelmezésnek, és ideje van az írás és olvasás kultikus, rituális gyakorlatának. Ez utóbbi kutatására vállalkozik Berszán István 2002-ben megjelent, Kivezetés az irodalomelméletből című provokatív, és saját maga által is „paratudományosnak” nevezett kísérletében, amelyben egy alternatív élményesztétika kidolgozását vállalja fel, átfogó terminuskészlettel és elméleti megalapozottsággal. A cím ígérete voltaképpen árnyalásra szorul: az irodalomelméletből való kivezet(tet)és a jelölőhasználat diskurzusától való eltávolodásként értendő, az értelmezés teleológiája helyett az irodalom rituális tartamgyakorlatainak beható vizsgálatára vállalkozik a szerző, amely egy más, de ugyancsak disz-kurzív mezőben, az elmélet berkeiben körvonalazódik. A non-diszkurzív gyakorlatot, a jelölés csöndjét artikuláló – mégiscsak – diszkurzív elméleti reflexiót feloldhatatlan belső paradoxon feszíti, amelynek apológiájaként a szerző így fogalmaz: „arról beszélek, amit – amikor nem beszélek – gyakorlok, úgy szavaim bábele nem az életem, hanem az életem jelhasználatbeli ideje. Ehhez képest egészen más ideje van a rituális hallgatásnak, amely nem csak és nem föltétlenül akusztikai némaságot, hanem jelöléscsöndet teremt.” A hallgatás, a rácsodálkozás, a „figyelem moccanásai”, a „hit történései” irányába terelt irodalomkutatás letérőt javasol a megszokott, értel-mezéscentrikus útról, és a bergsoni tartam újragondolása révén az értelmezés alternatívájaként az irodalommal való találkozás paratemporális jellegét hangsúlyozza.

A szerző újabb könyvére, a Terepkönyvre híva fel a figyelmet, úgy vélem, hogy a korábbi könyv említése nem érdektelen, hiszen annak alapvetése eligazítást nyújt ezen a terepen is. A kutatás szerves folytatásaként létrejött kötet két irányba viszi tovább a Kivezetés... megfontolásait. Egyrészt, a tulajdonképpeni gyakorlat irányába: az irodalom rituális tartamgyakorlataira a Kászonokban Minimum Party néven több ízben megrendezett alkotótáborokban került sor, amelyek során a résztvevők kimozdultak a megszokott interperszonális viszonyok mozgásteréből és „tartamközösséget” alkotva az irodalmi szövegek idejére hangolódhattak rá sajátos performansz-jellegű események során; a kötet első fele ezeknek a gyakorlatoknak a forgatókönyvét tartalmazza, vagyis a felhasznált szövegrészleteket és a hozzájuk kapcsolódó utasításokat. Másrészt, a nevezett gyakorlat elméletére vonatkozó további megfontolásokat, kutatási „zsebekben”, adalékként elhelyezve a kötet második felében: az összegyűjtött tanulmányok virtuális elméleti vitát kezdeményeznek, és különböző diszciplínák, diskurzusok fókuszába, ütközési terébe helyezik a felvetett kérdéseket. Ilyenformán a Terepkönyv kettős strukturáltsága alternatív, de egymást nem kizáró viszonyulási módokat tesz lehetővé: az irodalmi szövegekre való rituális ráhangolódást, és/vagy az elméleti vitában való részvételt, állásfoglalást.

A gyakorláskutatás körül kialakult virtuális beszélgetésben Richard Rorty, Paul de Man, Julia Kristeva, Michel Foucault, Steven Pinker, Paul Ricoeur, K. Ludwig Pfeiffer, valamint az általuk képviselt diszciplínák (pragmatizmus, dekonstrukció, szubjektumelméletek, archeológia, kognitív tudományok, fenomenológia, etika, kulturális antropológia) és nézetek „vesznek részt”. A kiindulópontot a Rorty-féle pragmatista állásponttól való elhatárolódás képezi, egyben az a hipotézis, hogy a megcélzott tartam-orientált kutatás kérdései túllépnek a jelölőhasználat határain, illetve azon túl értelmeződnek. A jelölőgyakorlat alternatívájaként megjelölt „tartamgyakorlat” holdudvarába olyan terminusok kerülnek, mint gesztusolvasás (szemben a retorikai olvasással), rítus, ritmus, gyakorlat, elhallgatás, ösztönkésztetés, amelyek radikálisan átminősítik az irodalmi kultúrához való viszonyt. Az irodalom itt javasolt megközelítése a nyugati gondolkodás racionalizmusától, teljesítménykényszerétől való eloldódást, spirituális, meditatív gyakorlatot szorgalmaz, a keleti mesterek tanításainak szellemében, amelynek „tétje” egy készség, egy jártasság elsajátítása, egy tapasztalatban való részesedés lenne. Nem cselekvés, hanem megengedése annak, hogy valami történjék, egy tartamba való belépés, egy ritmushoz való igazodás: „A gyakorláskutatás nem a gyakorlatok történetét vizsgálja, hanem a ritmusukat. Itt az a tét, hogy milyen kapcsolatteremtéssel juthatunk egy történés idejébe, hogyan tarthatjuk fenn a gyakorlatok közötti átjárhatóságot, és miként tájékozódjunk magatartásbeli döntéseinkkel az időben.”

A Terepkönyv kérdésfeltevése és fogalomhasználata révén fordulatnak tekinthető az irodalomról való gondolkodásban, és egyben próbára teszi az irodalmi, filozófiai diskurzus(ok), a szerző szavaival, „a diskurzus posztmodern karrierjének” teherbíróképességét.

*Koinónia, Kolozsvár, 2007.