A kolozsvári egyetemről

Az ország második egyetemét annak idején (1872-ben) a sajátos közjogi helyzetben létező Erdély szellemi fővárosában, Kolozsváron szervezték – közvetlenül a kiegyezés után. Így a kolozsvári egyetemalapítás (és -építés) a kiegyezés által lehetővé vált országépítő munka igencsak fontos sikertörténete. Ahogyan a k.u.k. időszak kultúrpolitikájának egyik legnagyobb sikere, hogy az egyetemalapításokkal sikerült a magyar királyság szellemi életét előbb kétpólusúvá (Pest és Kolozsvár), majd a századfordulótól a pozsonyi és a debreceni egyetem szervezésével többpólusúvá tenni, úgy vált a kolozsvári (és a pozsonyi) egyetem szellemi erejének elvesztése a trianoni összeomlás igazi szimbólumává.

Történetírói szempontból az egyetem alapítása joggal tekinthető a reformkori országépítő munka folytatásának. Eötvös eltökélt szándéka volt ebben a vonatkozásban is visszatérni nem is annyira a forradalom és szabadságharc, sokkal inkább a reformkor szellemiségéhez, hiszen a reformkor végén merült fel a kolozsvári egyetemalapítás tényleges terve. Eötvös ugyan nem élte meg álmai valóra válását, és az egyetem saját legitimációját nem is annyira az őt követő Paulernek, illetve Trefortnak, sokkal inkább Wlassicsnak köszönheti. Trefort idején a kormányzati kultúrpolitika komolyan foglalkozott az egyetem pozsonyi áthelyezésének tervével mint a kolozsvári egyetemfejlesztés lehetséges alternatívájával, elodázva így a szükséges fejlesztések nélkülözhetetlen és komoly költségvetési összegeket felemésztő pénzügyi támogatását. Az alapító professzorok közül jónéhányan épp azért távoztak viszonylag gyorsan az egyetemről, mert kilátástalannak látták kezdeti helyzetüket, s a századfordulós egyetemi sikertörténet, azaz a látványos építkezések története többnyire a másodgenerációs tanári gárda érdeme.

A kolozsvári egyetem közel ötvenéves működéséről (az utolsó meghirdetett 1918/19-es tanév a 48. volt) keveset tudunk. Az intézmény belső élete jószerivel ismeretlen, a döntéselőkészítő, irányítói, vezetői mechanizmusok, ideértve az egyetemfejlesztés részleteit is, feltárásra várnak. Kevés tudásunk a nyomtatott anyagokból (közlemények, értesítők, beszámolók stb.) származik, innen többnyire csak visszakövetkeztetni lehet az intézmény igazi életére. Sajnálatos tény, hogy a felsőbb szerv, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium (VKM) idevonatkozó levéltári anyaga megsemmisült a második világháború és főleg 1956 iratégéseinek „köszönhetően”. Igaz, a nagyjából 1910-től datálódó meglevő anyagokban számos érték rejlik a korábbi időszakra vonatkozóan is. Van arra valami halvány remény, hogy magának az intézménynek a levéltári anyaga mégsem semmisült meg teljesen, a meglevő anyagokat viszont össze lehet és kell illeszteni, hiszen pl. Kolozsváron éppúgy őriznek belőle, mint Szegeden, Marosvásárhelyen vagy másutt.

Következésképp ezen írás legfeljebb próbálkozásnak tekinthető, amennyiben két szempont (a tanszabadság és a professzorok vallási, felekezeti, egyházi hovatartozása) alapján utalásokat kíván tenni az intézmény belső életére. A tanszabadság 19. századi eszméje az universitas középkorból eredő organikus fejlődésével, ezen eszme modernizációjával hozható kapcsolatba. Érvényesülése összefügg az európai kultúra történetében végbemenő azon változással, mely szerint a felsőoktatás ilyen-olyan szervezeti formái megszabadulnak bizonyos egyházi kötöttségektől, az egyházi irányítástól, s közvetlenül állami felügyelet alatt fejtik ki tevékenységüket. Nemcsak az ideológiák károsnak tűnő befolyásától lehet megszabadulni, hanem új, önálló tudományos diszciplínák művelése is lehetővé válik. Más oldalról az egyházi autonómia is erősödni tud, hiszen nem erős az állami függése sem szervezeti, sem pedig oktatástechnikai-szervezési szempontból. Az egyházi fenntartású intézmények valójában nyernek azzal, hogy nem kell minden képzési feladattal (pl. orvosképzés) foglalkozniuk, bár kétségtelenül számos intézményi átszervezés (pl. a felekezeti jogakadémiák átszervezése királyi, azaz állami intézménnyé) kimutatható egyházi presztízsvesztéssel járt. Hogy csak egyetlen nem elhanyagolható szempontról essék szó: az állam saját alkalmazottainak garantált magas fizetést és nyugdíjas állást adott, az oktatói vonalon tehát jóval vonzóbb volt nemcsak az egyetemi, hanem a királyi jogakadémiai rendes tanári állás is, mint a felekezeti.

Így bármennyire is büszke a kolozsvári egyetem saját előtörténetére, legyen szó akár katolikus (jezsuita), akár protestáns jellegű elődintézményről, közvetlenül mégis a tanszabadság kétféle megnyilvánulását egyértelműen reprezentáló két intézmény adta meg bázisát: a kolozsvári Orvos-sebészeti Tanintézet (1817) és a királyi intézményként újraszervezett jogakadémia (1863). Rajtuk kívül az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME, 1859) tudományos bázisa említendő, elsősorban a bölcsészkar (régészet, földrajz), bizonyos természettudományi szakok (állattan, növénytan) és a leendő könyvtár számított a meglevő EME-gyűjteményekre. Az EME természetesen magánintézmény volt, tulajdonjogot nem, csak felhasználói jogot adott át az egyetemnek, s más erdélyi vagy országos tudományos egyesülethez, társasághoz hasonlóan a tiszta tudományosság eszméjének nevében fejtette ki tevékenységét.

Némi előzetes magyarázatra szorul, hogy az eddigieknek kissé ellentmondva épp a felekezeti (vallási, egyházi) hovatartozás vizsgálata lesz a második szempont. Magyarázatul csak annyit, hogy elég gyakori jelenség a történetírásban, hogy – mivel adott esetben hiányzik az adekvát fogalomtörténeti konstrukció – bizonyos fogalmak modern tartalmaival dolgoznak fel régebbi történeti folyamatokat. Különös jelenség, hogy Trianon utáni fogalmakkal akarjuk megérteni a 19. századi Magyarország történelmét vagy szűkebben: kultúr- és művelődéstörténetét. Most is adódik a jól bevált példa: míg a 19. században a liberalizmus (nemzeti liberalizmus) országépítő eszme volt, addig épp Trianon utóhatásának következtében mára sokak számára szitokszóvá vált. Trianonnal véget ért egy világ, a Horthy-éra nagyon sok szempontból nem tekinthető a korábbi évtizedek egyszerű folytatásának.

A kolozsvári egyetemet Erdély irigylésre méltó multikulturális közegében alapították, s maga is a multikultúra fellegvárává vált. Kicsit előretekintve: a száműzetés idején, a szegedi kezdés éveiben a Kolozsvárról jött professzorok csodálkozva és idegenkedve fogadták például a numerus clausust, számukra magától értetődő volt, hogy egyetemre az iratkozik be, aki akar. A közel ötvenéves működés természetesen számtalan konfliktussal, vitával és veszekedéssel járt, viszont a politikát sohasem engedték be az egyetem falai közé. (Talán Szilasi Gregoriu nyugdíjaztatása az egyetlen eset, amelyben az egyetem vezetése engedni kényszerült a politika nyomásának. Azonban Réz Mihály vitája Jászival például nem egyetemi ügy volt.) Így a felekezeti hovatartozás szempontja sem annyira az opponálás igényével került a tanszabadság eszméje mellé, nincs szó semmi olyasmi bizonyításáról, hogy a vallási ideológiák bármilyen módon is befolyásolták a kolozsvári egyetem munkáját. Egyszerűen az egyetem belső világának jobb megértéséhez idéz fel ezen rövidke cikk néhány olyan összefüggést, tényt és esetet, melyeknek azért vannak ilyen értelemben vett ideológiai vonatkozásai is. Az összes későbbi mozzanat nem tudja feledtetni azt az alapvető tényt, hogy a kisebb-nagyobb zökkenőkkel együtt is a kolozsvári egyetem meg tudta őrizni autonómiáját, illetve a működéséhez nélkülözhetetlen és az alapításkor vállalt eszméjét, a tanszabadság elvét. Épp a kolozsvári egyetem több évtizedes gyakorlata az igazi garancia arra, hogy a történetét feldolgozó írások zavaró mozzanat nélkül utalhassanak bizonyos történések ideológiai motiváltságára – ideértve a vallási-felekezeti orientációkat is. 

Az állami szervezésű és közvetlenül állami fenntartású felsőoktatási intézmény ma már elképzelhetetlen gazdasági-pénzügyi függésben állt az őt irányító állami-miniszteriális rendszerrel. Óhatatlanul adódik a feltételezés: épp azért oly erős ezen intézmények vezetői-irányítói autonómiája, illetve az oktatásszervezés szabadsága és a sokat emlegetett tanszabadság eszméje is, hogy legyen, ami kiegyensúlyozza ugyanezen intézmények nagyon erős állami gazdasági-pénzügyi függését. A saját szervezeti egységüket irányító kinevezett vezetők (tanszék, intézet, klinika, könyvtár vagy bármilyen más szervezeti egység vezetői) az államtól kapott átalánnyal maguk gazdálkodtak, elszámolással nem az egyetemi vezetés, hanem az állam felé tartoztak, de szó sem lehetett az önálló gazdálkodás keretein belül önálló, saját bevételnövelő tevékenységről. A hajdani professzorok fegyelmit kaptak volna azért, amit a maiaktól megkövetelnek. A professzor végezze csak saját feladatát: lássa el oktatási és kutatási feladatait, publikáljon, szervezze és irányítsa adott esetben a tanszékéhez kötődő intézetet vagy klinikát, vegyen részt az egyetemi közéletben (ilyen-olyan bizottságok, testületek munkájában), vállaljon feladatot a kari, illetve az egyetemi vezetésben, továbbá méltóképpen reprezentálja saját tudományát és intézményét az országos szakmai közéletben, legyen a társadalmi közélet reprezentáns figurája.

Ennek a nagyon is bonyolult összefüggésrendszernek csak egy eleme a tanszabadság tényleges megnyilvánulása. Az 1867-től 1872-ig tartó időszakban még Eötvös irányításával újragondolták a tanszabadság állami garanciáját – természetesen a nagy hagyományú pesti egyetem és a frissen alakult VKM kapcsolatrendszerében, így a kolozsvári egyetem szervezése során a vitákban már letisztult álláspont érvényesítése volt a feladat.  Az állam először is megszabta az oktatási kereteket, megszabta az általa finanszírozott hangsúlyosan egyszemélyes tanszék profilját s az ide tartozó tantárgyak (ma inkább a „diszciplína” elnevezést használnánk) általános jellegét és a kötelező előadások óraszámát. Előírta továbbá, hogy adott előadásokhoz hány óra gyakorlat (mai fogalommal speciális kollégium) tartására kötelezi a rendes tanárt. Természetesen a meglevő kereteket a tanár maga töltötte fel tartalommal, ebbe már senki nem szólhatott bele. Mint ahogy abba se nagyon, hogy az adott kar milyen személyi döntést hoz: kiket mily módon javasol kinevezésre a felsőbb hatóság felé, legyen szó akár üres tanszékek betöltéséről, akár habilitációs folyamatokról. A magántanári folyamatok teljes mértékben az adott kar szervezésében zajlottak, a rendes vagy rendkívüli tanárok kinevezési folyamataiban vannak kimutatható konfliktusok az állami vezetés és az adott Kari Tanács (KT) között. Nem elírás itt a KT szerepeltetése. Nem lényegtelen különbség a pesti és a kolozsvári egyetemi gyakorlat között, hogy az utóbbi intézményben a KT jóval nagyobb autonómiával bírt, mint a pestiben. Kolozsváron a KT szuverén döntéshozó volt kari ügyekben, döntéseit nem kellett elfogadtatni a saját Egyetemi Tanácsával. Pesten igen. Természetesen a KT sohasem szólt bele a karhoz tartozó intézet vagy klinika belső ügyeibe, a személyi ügyekbe se nagyon. A kisegítő személyzet (pl. szolga, laboráns stb.) kiválasztása az intézetigazgató tanár szuverén döntése volt, a tanszemélyzet (gyakornok, tanársegéd, adjunktus) kinevezése, illetve megbízása viszont formális kari döntést igényelt, a vezetői előterjesztést csak a legritkább esetben és általában információhiány nevében kérdőjelezték meg a kari kollégák. Épp azért érdekesek egy adott kar személyi döntései, mert nagyon sokat elárulnak az intézmény (itt a kolozsvári egyetem) belső életéről.

Adalékok az alapítás történetéhez

Az alapítás első és elég gyakran emlegetett érdekessége a teológiai kar hiánya. A pesti egyetem hagyománya szerint a karok erősorrendjében a teológiai az első, a jogi a második, az orvosi a harmadik, illetve a negyedik helyen az a bölcsészkar állt, mely akkor még magában foglalta a természettudományi tanszékeket is. A pesti királyi egyetem jogelődje a nagyszombati egyetem. A teológiai kar esetleges erdélyi szervezése a gyulafehérvári katolikus és a nagyenyedi református teológiára gyakorolt volna káros hatást, ezen felsőfokú képzések átalakulását, esetleg megszűnését eredményezte volna. Ma logikusnak tűnhet egy olyan szervezeti megoldás, hogy különböző – földrajzilag egyébként egymástól igencsak távollévő – székhelyű intézmények közös szervezeti struktúrát hozzanak létre, de az alapítás idején erre még csak gondolni sem lehetett. Tekintettel a beindulás kezdetleges infrastrukturális viszonyaira, úgy tűnik, egyszerűen a beindulás volt akkor a legfontosabb szempont. Az építkezések sikertörténetét mindenféleképp megelőzte egy olyan hosszú kezdeti időszak, melyben állandó harc és küszködés jellemezte a tanárok tevékenységét, melyet az infrastrukturális feltételek javítása érdekében folytattak. Egyetlen jellemző példa: míg az első vegytanos tanár (Fleischer Antal) azért harcolt, hogy intézetében legyen folyóvíz és gázvezeték, addig utódjának (Fabinyi Rudolf) európai színvonalú és hírű intézetet sikerült létrehozni – hathatós állami támogatással.

Így az erdélyi katolikus és protestáns körök egyáltalán nem sérelmezték a teológiai kar hiányát, hiszen nagyon is bizonytalan jövő várt volna rájuk, ha saját felsőfokú képzésüket bármilyen módon is a frissen alakuló-szerveződő állami intézményhez kötik. Kicsit előretekintve: a református egyház nagyon jó döntést hozott akkor, amikor a Teológiát 1895-ben – nagy és szenvedélyes viták árán – Nagyenyedről Kolozsvárra telepítette. Az áttelepítés az egyetem látványos fejlesztési időszakára esett, az egyetem már bizonyított. A Teológia megőrizte szervezeti önállóságát, a református egyházi vezetés viszont egy rendkívül szerencsés megállapodást tudott kötni az egyetemi vezetéssel, illetve a VKM-mel: a teológushallgatók bölcseletet, lélektant és pedagógiát az egyetemen tanultak. Ennek a szerencsés együttműködésnek köszönhetően jött létre pl. a magyar szellemi élet egy markáns, nagy hagyományú irányzata a filozófiában, a kolozsvári iskola.1

Az erdélyi katolikus egyház örök gondja maradt, hogy a Gyulafehérvár és Kolozsvár közötti földrajzi és szellemi távolság egyre nehezebben volt leküzdhető. A püspök, a püspöki hivatal és a lelkészképzés Gyulafehérvárt volt, Kolozsvár pedig a századfordulóra egyértelműen be tudta tölteni Erdély szellemi, kulturális fővárosának szerepét – elsősorban épp egyetemének köszönhetően. Ismételten előretekintve: az egyetem román megszállása idején (1919–1920) felmerülő felekezetközi egyetem terve az összefogás szép, de késői, kilátástalan sorsú példája. Egészen más történelmi helyzetben született terv, de kétségtelenül benne volt az elképzelésben Gyulafehérvár és Kolozsvár összefogásának igénye és szükségessége. (Az elképzelés szerint a tervezett felekezetközi magyar egyetem katolikus teológiai kara gyulafehérvári székhellyel működött volna.)

A kolozsvári egyetemen kialakuló erősorrend az első helyre a jogi, a második helyre az orvosi, a harmadikra a bölcsész és negyedik helyre az önálló természettudományi kart teszi. S mivel az egyetem és Kolozsvár egyre intenzívebben tud fejlődni, s az erdélyi protestantizmus komoly sikere a Teológiájuk kolozsvári átköltöztetése, joggal lehet beszélni arról, hogy a katolicizmus lépéshátrányba került Erdélyben, már ami a felsőoktatás viszonyait illeti. Egyház és egyetem kapcsolata jószerivel fordítottja lett a pesti leosztásnak: míg Pesten erős a katolikus befolyás, dominancia az egyetemen (teológiai kar), addig ez a mozzanat teljesen hiányzik a kolozsváriból, illetve az egyházak közül a katolikus egyház központja van a legtávolabb Erdély egyetemétől. Az erdélyi katolicizmus vezetőinek bizonyára volt tudásuk arról is, hogy a pesti, erősnek nevezett katolikus befolyást épp a kolozsvári alapítás idején kérdőjelezték meg először Pesten, azaz a tanszabadság újraértelmezése jegyében egyesek a teológiai kar függetlenítését, leválasztását akarták, amire végül is évtizedekkel később, egészen más történelmi szituációban, a szocializmus időszakában került sor.

A kolozsvári egyetemen a szegedi újrakezdésig (1921 ősze) közel 160 tanári kinevezés történt, s a karok is jelentős szervezeti változásokat éltek meg (tanszékek kettéválasztása, új tanszékek alapítása, tanszéki profilmódosulás). A vállalt feladatnak megfelelően legfeljebb az indulás konkrétumairól lehet itt szó – némileg megismételve, ugyanakkor kiegészítve bizonyos történeti munkák ide vonatkozó adatait.2

A Jog- és Államtudományi Karon az indulás jegyében a meghirdetett 13 tanszékből 12-re neveztek ki rendes, illetve rendkívüli (Rk) tanárt. A Jogakadémiáról pályázó Groisz Gusztáv (büntetőjog, 32 éves) és Csíky Viktor (katolikus egyházjog, 33 éves) katolikus volt. Rajtuk kívül szintén katolikus volt a Nagyszebenből pályázó Farkas Lajos Rk (római jog, 31 éves), a Pozsonyból pályázó Korbuly Imre (magyar közjog, 28 éves) és a három Pestről érkező tanár: Plósz Sándor (magyar polgári jog, 26 éves), Óvári Kelemen (jogtörténet, 28 éves) és Concha Győző Rk (politika, 26 éves). A 12 kinevezettből 7-en.

A református vallást képviselte a szintén a Jogakadémiáról pályázó Kolosváry Sándor (magyar bányajog, 32 éves), a Székelyudvarhelyről érkező Jenei Viktor (észjog, 32 éves) illetve a Marosvásárhelyről pályázó Vályi Gábor (statisztika, 28 éves). Más vallást képviselt a Jogakadémiáról pályázó Haller Károly (osztrák magánjog, 36 éves), aki minden bizonnyal evangélikus volt, és végül a kar doyenje, az egyetem első rektora, a szintén a Jogakadémiáról pályázó unitárius Berde Áron (nemzetgazdaságtan, 53 éves). Az így kialakult vallási megoszlás arányai a későbbiekben is megmaradtak, ám nem árt célzást tenni a két izraelita származású későbbi professzorra sem. Kiss Mór (pandekta jog) katolizált, Somló Bódogot (nemzetközi jog) pedig nem felekezeti szertartással temették.

A kar erős egyénisége kétségtelenül Berde Áron. Az MTA levelező tagja volt, s ő rendelkezett számottevő tudományos-szakmai és oktatási tapasztalattal – doktorátus nélkül. A jellemzés nem feltétlenül kutatási témáira, publikációs tevékenységére vonatkozik – hiszen Berde nemcsak joggal, hanem természettudománnyal is foglalkozott, és lapszerkesztő is volt –, sokkal inkább arra a tényre, hogy a Jogakadémia 1863-as újrakezdésekor ő volt az egyetlen rendes tanár, aki később pályázott is az egyetemre. Groisz és Haller helyettes tanárként kezdett 1863-ban, Csíky és Kolosváry később csatlakoztak az intézményhez. A tanárok feltüntetett életkora utal arra, hogy a kezdő tanári gárda – a többi karhoz hasonlóan – nagyon fiatal, 35 évnél idősebbek ketten vannak, és a kinevezettek majdnem fele (öten) a húszas éveiben járt. Így nincs sok csodálkozni való azon, hogy a Pestről jött fiatalok közül egyedül a pécsi születésű Óvári ragadt le Kolozsváron, a pesti Plósz és a Mar-caltőn született Concha pesti karrier mellett döntöttek. Megjegyzendő, hogy a többi karhoz képest itt van a legtöbb erdélyi kötődésű tanár. Bár Korbuly Pozsonyból pályázott, eredetileg szilágysági születésű (Nagyderzsida), s a többiek is egy az egyben erdélyiek: Berde Laborfalván, Haller Nagyszebenben, Farkas Lajos Bonchidán, Csíky és Jenei Marosvásárhelyen, Groisz és Vályi Gábor Kolozsváron született, és ki se tette a lábát Erdélyből. A pesti jogi kar nem vonzott el annyi kolozsvári tanárt, mint ahányat elvitt az orvosi vagy a bölcsészkar.3

A többi jogkari tanár sorsát befolyásolták a világháborús összeomlás eseményei. Az elűzötteken kívül4 a Kolozsváron maradt s korábban már említett Kiss Mórt és a jelzett időszakban Kolozsváron elhalálozott Bochkor Mihályt (jogtörténet) illik beilleszteni a sorba. S hogy teljes legyen a kép, a korábban Pestre távozott és a jelzett időszakban öngyilkosságot elkövető Helle Károly (kereskedelmi jog – minden más információ ellenére kinevezett rendes tanár)5 és a szintén különleges sorsú Kovács Gábor (statisztika) neve is említésre érdemes.

Folytatjuk

JEGYZETEK

1. Képviselőik, Bartók György, Ravasz László, Tavaszy Sándor és a többiek valójában a Teológia hallgatói (is) voltak, s így sajátították el a Böhm-féle filozófiai hagyományt vagy Schneller István pedagógiáját.

2. a) Gaal György: Egyetem a Farkas utcában. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem előzményei, korszakai és vonzatai. Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, Kvár, 2001. b) Százhuszonöt éve nyílt meg a kolozsvári tudományegyetem. I–II. Emlékkönyv. (Szerk. Gazda István) Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba, 1997.

3. Kifejezetten pesti karriernek nevezhető Verseghi Nagy Ferenc (magyar perjog), Torma Károly és Nagy Ernő (magyar közjog), Kenéz Béla (statisztika) és Navratil Ákos (nemzetgazdaságtan) pályafutása. Az ide kerülő tanárok többsége vagy innen ment nyugdíjba: Werner Rezső (észjog), Lindner Gusztáv (magyar közjog), Klupathy Antal (kereskedelmi jog), Pisztóry Mór (nemzetgazdaságtan), Balogh Artúr (politika), vagy haláluk hivatalban levő tanárként érte őket: Jancsó György (magyar polgári perjog), Kuncz Ignác (politika).

4. A kiutasítottak: Lukács Adolf (büntetőjog), Moór Gyula (nemzetközi jog), Kosutány Ignác (egyházjog), Szandtner Pál (magyar közjog), Kolosváry Bálint (magyar magánjog), Kuncz Ödön (kereskedelmi jog), Menyhárt Gáspár (osztrák magánjog) és Réz Mihály (politika).