(Benkő Samut idézve)

Akár azok is, akik behatóan foglalkoztak, foglalkoznak a nyolcvanadik évében járó Benkő Samu történészi-művelődéstörténészi életművével, valószínűleg meglepődnek tudós kortársunk nevének és a képzőművészetnek az összekapcsolásán. A magyarázatot – megvallom, nem beható tanulmányozás, hanem több évtizedre visszavezethető ismeretségünk, találkozásaink alapján – igyekszem megadni a következőkben, 1970 januárjáig, pontosabban 1969 decemberéig lapozva vissza a Korunkban. Lehetséges persze, hogy felkutathatók korábbi jelzések is – én innen származtatom Benkő Samu sajátos elkötelezettségét az erdélyi képírásnak. Megírásra vár B. S. Korunk-beli jelenléte, 1957–58-as szerkesztői munkája, kényszerű távozása (ezekre az évekre röviden maga is visszatekintett, Korunk-évfordulókon), tervezett – és meghiúsult – visszahozása a laphoz, Balogh Edgár nyugdíjba vonulásakor; itt közölt tanulmányainak, jegyzeteinek számbavétele ugyancsak tanulságos lehet. Ehhez a munkához adhat kedvet évfordulós emlékeztetőnk.

A dialógus jegyében címmel megjelent egyéni rovatában Gáll Ernő 1969 végén szóvá tette az „irodalom-központúság” szükségszerű feloldását, a romániai magyarság létérdeknek tekintett sokoldalú tájékozódása, korszerű művelődése megteremtésének érdekében. Mások (így: Veress Zoltán, Bretter György, Balogh Edgár) mellett Benkő Samu is válaszolt a kérdésfelvetésre, és Merre keressük művelődésünk súlypontját? című cikkében kijelentette: „Bűn lenne elhallgatni, vagy éppen letagadni, hogy a romániai magyar irodalomban vannak valóban értékes alkotások, ámde ezeket összehasonlítva például a festészet vagy a szobrászat eredményeivel, nem egészen biztos, hogy a pálmát íróinknak kell juttatnunk. Egyes festményeken vagy szobrokon túlmenően jó néhány művészi életművet is érezünk annyira súlyosnak, mint legkiemelkedőbb íróinkét. Ami pedig a történelmi-társadalmi szituáció kifejezését, a kor emberét megszólaltató energiákat illeti, igencsak versenyben érzem a képzőművészetet az irodalommal. Egy szó mint száz, talán nem hajítom el a sulykot, amikor azt mondom, hogy a szépirodalom a romániai magyar kultúrában nem foglal el minőségileg kitüntetett helyet.” Nem feladatunk, nem célunk itt az „irodalom-központúság” vitájaként elhíresült álláspontokat szembesíteni, „történelmi” igazságot tenni. Későbbi vállalkozások, kezdemények, megjelent szövegek fényében azonban érdemes innen indítanunk Benkő Samunak az erdélyi képzőművészet felé fordulását, a hetvenes és nyolcvanas években.

Ebben a vonatkozásban is említhető ugyanis Benkő Samu 1978-ban, a Kriterion kiadásában megjelent szép könyve, Kós Károllyal folytatott öt beszélgetésének a gyűjteménye („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni”). Közülük az első a grafikáról, a könyvművészetről szól. Az 1972. szeptember 30-án Kós Károly által aláírásával hitelesített beszélgetésben hangzott el a Helikon nagy emberének a szájából: „Öröm könyvet csinálni. Én nagyon szerettem. A művész átveszi a középkori mester funkcióját, s keresi a kapcsolatot a közönségével. A könyvművész a maga tervezte nagy példányszámú könyvek mellett egyedi darabokkal is el akar jutni a közönséghez. Ezek lennének a bibliofil könyvek. Manapság nálunk és külföldön sok-sok szép könyv jelenik meg. Gyönyörű albumok, szebbnél szebb fakszimile kiadások. Néhányat közülük nagy nehezen megszereztem magamnak. A bibliofil könyv az más: az eredeti művészi teljesítmény. Érdemes lenne ma is foglalkozni vele.” Beszélgetésük végén szó került a Székely balladák című, kiadatlan kéziratos könyvről, amelyet Kós Károly a feleségének, Ida asszonynak készített.

Néhány év múlva pedig – 1980-ban – elkészült Cseh Gusztáv „kolozsvári képíró” Hatvan főember című, erdélyi híres embereket rézbe karcoló könyve. Művéről a jeles grafikus így vallott: „Egy album lapjai ezek a rézkarcok, amit nyolcéves fiam kapott tavaly ajándékba, bőrbe kötve, ezüstcsatokkal ellátva és dedikálva. Így akartam figyelmébe ajánlani elődeinket, szellemi nagyjainkat, és ugyanakkor valami maradandót hagyatkozni rá örökül. Egy könyv, amely egy személynek készült. Nem az én kitalálásom; az előzmény Kós Károly Ida-könyve. Ez adta az ötletet, a kedvet, hogy magam készítsek el egy olyan könyvet teljes egészében, műhelyemben reszelt szélezéssel, szennylappal ellátva. Az anyagot magam válogattam legjobb tudásom és ízlésem szerint, de Benkő Samu, Jakó Zsigmond, Kányádi Sándor tanácsait szívesen vettem. A szellemes plakátszöveget egyébként Benkő Samunak köszönhetem.” Ilyenformán Benkő Samu leírt életművéhez sorolandó a következő szép archaizálás: „Pantheon avagy képes csarnoka Hatvan Főembernek, akik a mi pátriánkban születtek, éltek vagy tértek örök nyugalomra, és az igazság oltalmazásában, különféle szép dolgok alkotásában jóemlékezetüket fennhagyták. Históriás könyvekből egybeszedegette és régi ábrázolásokról szép hasonlatossággal rézre karcolta Cseh Gusztáv kolozsvári képíró az MCMLXXVII–MCMLXXX. esztendőkben.” Mi sem volt természetesebb ezek után, mint hogy a Jeles Házakhoz, a „Libellus pictus”-hoz is Benkő Samu kérettessék föl, mondjuk így, második ihlető barátként. Az egyik tárlatmegnyitón, Mikes Kelemen egykori kolozsvári iskolájában mondotta Benkő Samu a „Jeles Házakról”: „Ezek a házak itt a szülőföldön, Alsócsernátontól Zsibóig a tovatűnt századokban épültek, otthont adtak a szellemnek: a tudománynak, irodalomnak, művészetnek és a hitnek. Éltek, munkálkodtak és meghaltak bennük jeles emberek. Nemzedékek hosszú sora váltotta egymást, korstílusok születtek és adták át helyüket a következőknek, de a ház rendeltetése megmaradt mindmáig annak, ami eredetileg volt: otthonul szolgál és a család mentsvára.”

Benkő Samu és a képzőművészet kapcsolatának e röviden vázolt történetéhez még feltétlenül hozzátartozik, hogy Cseh Gusztáv két rézkarc-sorozatának első bemutatóin, a Korunk Galériában, 1981 januárjában és 1985 januárjában bevezetőt mondott. A két emlékezetes ünnep közül az elsőhöz (Kányádi Sándor, Boér Ferenc mellett) a Galéria katalógusszövegével is hozzájárult. (A szövegek később, 2002-ben, a Korunk Baráti Társaság – Komp-Press Kiadó által megjelentetett hármaskönyvbe, a Cseh Gusztáv pátriájába is bekerültek.) Innen idézhetjük, mintegy Benkő Samu tudósi, közéleti emberi krédójaként: „Nem rejtekhely a történelem, ahol a művész nyugodalmasan merenghet az emberi természet szépségén vagy rútságán, s hátat fordítva korának elmélkedhetik az élet értékeinek hervadhatatlansága vagy mulandósága felett. A múlt sugallatokkal teljes. A meglett dolgoknak írásban vagy képben való ábrázolása az idő végtelenségéből nagyon is mához szóló jelentéseket hüvelyez ki, és ezzel létezésünk értelmezésének nyitját adja kezünkbe, már ha arcot és cselekedetet híven ábrázol, ha tiszteli a tényeket, ha értékrendje időt állóan megbízható, és ha az értelmező mindétig otthonosan mozog az ízlés birodalmában.”