Pozsony Ferenc: Erdélyi népszokások.

Néprajzi egyetemi jegyzetek 1.

A kötet a Kriza János Néprajzi Társaság és a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékének közös kiadásában jelent meg 2006-ban Kolozsvárott, a Néprajzi Egyetemi jegyzetek sorozat első köteteként.

Ahogyan a sorozat címe is mutatja, a kötet néprajz szakos egyetemi hallgatóknak készült tankönyv, amelynek elsődleges célja, amellett, hogy összefoglalja a magyar és erdélyi népszokáskutatás eredményeit, olyan elméleti, fogalmi és módszertani keretet nyújtani, amely fogódzóul szolgál a népszokások értelmezéséhez és elemzéséhez, a szokások funkcióinak, jelentéseinek, működési elveinek a megértéséhez. A szerző a fő hangsúlyt bevallottan az elméleti alapvetésre helyezi, bár a teoretikus megállapításokat bőségesen illusztrálja erdélyi és moldvai, elsősorban magyar anyaggal, de román és szász példákat is hoz.

A népszokáskutatás a magyar néprajzkutatás egyik legtöbb anyagot felhalmozó ágába tartozik – rengeteg, különböző alapossággal készült szokásleírással és elemzéssel rendelkezünk. Mégis nehéz dolga van annak, aki e szerteágazó terület – egyébként nagyon is szükséges – szintézisére vállalkozik. Nehézséget jelent a fogalmak tisztázatlansága: sem hazai, sem nemzetközi szinten nem egységes a rítus, illetve szokás, népszokás fogalmak használata, s e fogalmak meghatározásai is meglehetős eltérést mutatnak. Részben a definíciók sokfélesége, részben pedig a kutatás spektrumának változása miatt az sem teljesen világos, hogy mit kell vagy lehet szokásnak, illetve népszokásnak tekinteni: csak a vallásos vagy mágikus célú, illetőleg az ünnepi jellegű, formalizált cselekvések sorolhatók ebbe a kategóriába, vagy szokásnak kell tekintenünk a mindennapok ismétlődő tevékenységeit is? További problémát jelent, hogy a szokások heterogenitása, sokféle és sokszor egymás mellett létező funkciója miatt e jelenségek elemzésénél és rendszerezésénél számos, egyformán fontos szempontot figyelembe kell venni ahhoz, hogy a kapott kép ne legyen torzító. Egy összefoglaló jellegű műnek tehát számos problémát kell megoldania. Pozsony Ferenc könyvéről elmondható, hogy a szerző tisztában van ezekkel a problémákkal, és igyekszik az elvárásoknak megfelelni.

A könyv két nagy részre osztható. Az első résznek talán az alapvetések címet lehetne adni; lényegében ebben esik szó azokról az elméleti és fogalmi keretekről, amelyek segítséget nyújtanak a népszokások értelmezéséhez. A szerző az utóbbi évtizedek kutatásaival összhangban tág szokásfogalommal dolgozik: minden, a hagyományok által meghatározott, előírásszerű és ismétlődő cselekvést szokásnak tekint, a betlehemezéstől a hétköznapokra jellemző tisztálkodási szokásokig.

Mindez már az első, a szokások kutatásának történetét összegző részben világossá válik, amely talán az eddig legteljesebb összefoglalását adja az erdélyi és a magyar kutatások eredményeinek. A szerző – már amennyire lehetséges – kronologikus rendben mutatja be, hogy a különböző korokban milyen jelenségeket és hogyan, milyen megközelítéssel és milyen szempontból, milyen problémákat feszegetve vizsgáltak népszokáskutatás címén; emellett röviden ismerteti az egyes műveket, illetve az erdélyi néprajzi és antropológiai műhelyek idevágó munkásságát. Amellett, hogy teljes képet fest az eddigi kutatások fókuszáról és eredményeiről, a kutatástörténeti rész részletessége és alapossága miatt nagyon jó kiindulási alapul szolgál későbbi kutatások számára.

A kutatástörténeti összefoglalást követően a szerző a szokáskutatásban fontos fogalmakra tér ki. Ebben a részben ismerteti a kultúra, a hagyomány, a nép és a népi kultúra, a szubkultúra, a mítosz, a rítus, a kultusz és szertartás, az ünnep és játék, valamint a népszokás fogalmának korábbi meghatározásait. Az egymástól helyenként eltérő definíciókon, a jelenségek kapcsán felmerülő problémák tárgyalásán keresztül a szerző lényegében jellemzi is e jelenségeket, rámutat a közösségek életében betöltött szerepükre.

A fogalmi keret bemutatása után tér rá az elméleti megközelítés tárgyalására. Az elmúlt két, két és fél évtizedben Magyarországon napvilágot látott elméletibb igényű munkákkal összhangban Pozsony Ferenc a népszokásokat strukturalista megközelítésben értelmezi, azaz a szokásokat egy a nyelvhez hasonlatos kódrendszernek tekinti, amelynek két szintje van: egy elvont, modellértékű mélyszerkezet és ennek különböző helyi megnyilvánulásai, azaz felszíni szerkezet. E megközelítés szerint tehát az egyes közösségek úgy alakítják szokásaikat, úgy válogatnak a különböző rendelkezésre álló szokáselemekből, hogy azok a leginkább megfeleljenek céljaik eléréséhez. Ezek a célok pedig – s így a szokások funkciója – többrétű lehet: szolgálhatják többek között az idő tagolását, a transzcendens szférával történő kommunikációt, a jövő megismerését, illetve kedvező befolyásolását, a közösségre jellemző értékek megjelenítését és közvetítését a közösség tagjai, illetőleg a külvilág felé, a közösség identitásának, összetartozásának létrehozását vagy megerősítését – a sort hosszan lehetne folytatni.

Az elméleti keret folytatásaként a szerző részletesen tárgyalja a szokásokra jellemző szabályszerűségeket és a szokásokban szereplő szimbólumokat – szóhasználatában szokáskódokat. Kitér a szokásokban részt vevő szereplőkre nem és korcsoport szerint, illetve az általuk játszott szerepek jelentőségére; bemutatja a szokásokban szereplő szövegek típusait, az alkalmazott akusztikus, vizuális és tárgyi kódokat, ír arról, hogy az emberi test milyen szimbolikus szerepet tölthet be a szokásokban, illetve ismerteti a testre irányuló rítusokat, ide értve a táplálkozásra vonatkozó előírásokat is. Emellett végigveszi a szokásokban előforduló növényi és állati jelképeket és ezek jelentését; kitér az úgynevezett kinezikus kódok, gesztusok és mozgások jelentőségére; illetve részletesen ír a szokásokra jellemző tér- és időfelfogásról valamint ezek használatáról.

A kódrendszer bemutatása amellett, hogy számba veszi a szokások jelentést hordozó elemeit, a hallgatók és leendő kutatók számára remek támpontul – vagy szemléletesebben szólva, sorvezetőül – szolgál a szokások elemzéséhez: kiemeli azokat az elemeket, amelyeket az elemzés, illetve értelmezés során figyelembe kell venni. A strukturalista megközelítés mindemellett számos vizsgálandó problémára mutat rá: a mélystruktúra feltárása mellett fontos vizsgálni azt, hogy egy-egy közösség milyen megfontolásból használ bizonyos kódokat szokásai „színpadra állításához”, illetőleg mi vagy mik azok az üzenetek, célok, amelyeket a közösség a szokás segítségével kommunikálni, illetve elérni szeretne.

A könyv második részében a szerző részletesen bemutatja az erdélyi és moldvai népszokások típusait, és ezzel egyben az anyag rendszerezését is elvégzi. Rendszerezése – amely sok szempontból megegyezik a magyar szokáskutatásban megszokottal – nem egyetlen logika mentén épül fel, de ez nem is lenne kívánatos. A különböző szempontú csoportosítás ugyanis a szokások sokféleségéből és sokrétű funkciójából adódik.

A szerző elsőként az átmeneti rítusokat tárgyalja, majd a második, az előzőnél sokkal hosszabb fejezetben ír a mindennapok vagy hétköznapok szokásairól, amelyek a jelenségeknek egy meglehetősen tág – leginkább az „életmód” címszó alá sorolható – körét jelentik. Ide tartoznak a munka, a mindennapi kapcsolattartás, a nem kifejezetten jeles napokhoz kötődő mágikus eljárások, a tisztálkodásra, táplálkozásra, pihenésre vonatkozó szokások és előírások, valamint a hétközna-pokra jellemző vallásgyakorlat. A szerző mindezen jelenségeket a korábbi fejezetben bemutatott kódrendszer figyelembevételével tárgyalja: kitér a szokásokból kimutatható hétköznapi tér- és időhasználatra, valamint külön fejezetben foglalkozik a hétköznapi használati tárgyaknak, például a viseletnek a mindennapi kommunikációban betöltött szerepével. Emellett számba veszi a hét egyes napjaira vonatkozó előírásokat és tiltásokat, amelyeknek bizonyos közösségekben még ma is meghatározó szerepe van a hét munkabeosztásának meghatározásában.

A következő három nagyobb fejezetben kerül sor a konkrét időpontokhoz köthető szokások bemutatására. A szerző elsőként a jelentős keresztény ünnepköröket, a karácsonyt, a húsvétot és a pünkösdöt, valamint a karácsonyt és a húsvétot elválasztó, azok ellenpólusaként is értelmezhető farsangi időszakot ismerteti. Ezután kiemelten, külön fejezetben tárgyalja az egyház jeles napjaihoz szorosan kötődő, de speciális funkciójuknál fogva önálló ciklust alkotó gazdasági szokásokat. A szerző az utolsó fejezetben ír a nemzeti ünnepekről, a lokális közösségek ünnepeiről és az ünnepstruktúra változásairól.

A kötetet egy terjedelmes, jól összeválogatott képmelléklet zárja, amely lefedi a korábban bemutatott szokások rendszerét, s amelyben kevés kivételtől eltekintve a felvételek az elmúlt három évtizedből származnak.

A szerző érdeme, hogy az egyes résztémák tárgyalásakor – legyen szó a szokásokban alkalmazott kódok rendszeréről vagy az egyes szokástípusok leírásáról – a jelenségeket nem önmagukban, hanem az erdélyi, romániai politikai, gazdasági és társadalmi változások kontextusában vizsgálja. Ezek hatása különösen a mindennapok szokásairól szóló, és az utolsó, a megemlékezés rítusairól, ünnepeiről íródott fejezetben válik nyilvánvalóvá, amelyben a szerző részletesen foglalkozik a mindenkori politikának az egyházi és szekuláris ünnepeket egyaránt tartalmazó ünnepstruktúrára gyakorolt hatásával. Mindemellett a szerző nemcsak a szokások közvetlen kontextusát vizsgálja, hanem e jelenségek kapcsán tágabb problémákat, például az időkezelés, időfelfogás, az emlékezés és a közösségi identitás kérdéskörét is összefoglalóan érinti. További pozitívum, hogy az első részben felvázolt elemzési módszert bizonyos szokástípusok, például az egyes átmeneti rítusok bemutatásakor következetesen alkalmazza is.

Pozsony Ferenc tankönyvéről elmondható, hogy a szokásokat sokféle szemszögből, többféle kontextusba helyezve és többrétű funkciójukra rámutatva tárgyalja, amellyel remélhetőleg arra sarkallja a leendő kutatókat, hogy vizsgálataikban minél árnyaltabb kép megrajzolására törekedjenek.

A szerző a bevezetőben jelezte, hogy könyvét előmunkálatnak tekinti az erdélyi és moldvai népszokások monografikus összefoglalásához. Kíváncsian várjuk a folytatást.

*KJNT–BBTE. Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék. Kolozsvár, 2006.