Fata volentem ducunt, nolentem trahunt.

1

A szellem mai állapotáról eszmélődve könnyen támad bennünk kísértés, hogy panaszkodni kezdjünk, mondván, elapadt a szellem ereje, megfogyatkozott teremtő képessége, zavarossá lett minden. Bezzeg a múltban más volt, akkor eleven és építő volt a szellem, s munkálkodása gyümölcseként áttekinthető a világ!… Ha azonban a múlt tanúihoz fordulunk, meglepődve tapasztaljuk, hogy nemegyszer hasonlóképpen panaszkodnak saját korukról, miközben ők is a múltat dicsérik. Bármeddig megyünk vissza, a mindenkori jelent többnyire ingatagnak vélték a kortársak a megelőző kor vagy korok megtartó bizonyosságaihoz képest. Mi lehet ennek az oka? Ha a múlt szinte egybehangzó tanúsága szerint a mindenkori jelen idején a szellem kereső és bizonytalan, tapogatózva tájékozódik, és szerfölött óvatosan fogalmaz meg biztos állításokat, akkor feltehető, hogy ennek oka magában a szellemben rejlik. Mivel a szellem mindig jelenvalóság, vagyis a jelenben az, ami, ezért arra kell következtetnünk, hogy amikor valóságos, mert eleven, akkor egyszersmind nyugtalan és bizonytalan. A kortársak által észlelt szellemi bizonytalanság az eleven szellem lényegi megnyilvánulása; nem negatívum, hanem kérdező, kutató dinamikájának jele.

A szellemi nyugtalanság a köztes létmód jellemzője, annak a létezésnek a sajátja, amely két stabil állapot – klasszikus metafizikai kifejezéssel: aktus avagy szubsztancia – között billeg: van is, meg nincs is, valóságos is, meg nem is, nem szubsztancia, de nem is semmi; kilépés, kiállás, de még nem megérkezés, nem beállás. Egyszóval egzisztencia; közismert nevén: „ember”.

A szellem nyugtalansága – a köztesség állapota – kétségtelenül megnehezíti a gondolkodó, kérdező, kutató, azaz emberként létező lény életét, bár ez a megfogalmazás megtévesztő, mert úgy is érthető, mintha könnyebb is lehetne az ember élete, mondjuk „megnyugodott” szellemmel vagy szellem nélkül. Ez azonban lehetetlen. A szellem nyugalma a régi toposz szerint a már mindig beérkezett istenek osztályrésze, a szellem nélküli állapot pedig a merőben tárgyi létezőé. Amíg az ember nem istenül meg egészében, vagy – a másik irányban – nem válik teljesen természeti létezővé (ami soha nem lép ki önmagából, ezért nem lép át a szellemi létmódba), addig marad számára a vándorló köztesség nyughatatlansága és a belőle fakadó nyugtalan élet. Valóban nyugtalanító az lenne, ha ezt a nyugtalanságot idegesen és türelmetlenül elhárítaná magától, ki akarna törni köztességéből, és a szellem nyugtalansága helyett a szellemtelenség nyugalmát választaná. Emberként ekkor se lopakodhatna vissza a merő biológiai létezés vegetatív létmódjába, de szellemi karaktere eltorzulna, kórossá válna.

A szellem bonyolult és sokrétű jelenség, amit csak bonyolult és sokrétű fogalmak képesek visszaadni, de mindig csak töredékesen. A szellem mint objektív szellem alapvetően nyugodt dinamika. Nyugtalanságként az emberi oldalon jelentkezik az észlelő gondolkodás szubjektív szellem formájában.1 A nyugtalanság itt a nyugodt dinamika észleléséhez szükséges előzetes hangoltság. A kereső szellem (emberi gondolkodás) kérdésére a szellem nyugodt dinamikája a felelet. A két oldal összetartozik, mint a szomjúság és a víz. Ha szellemünk nem lenne nyugtalan és titokra hangolt, akkor semmit nem észlelnénk a szellem nyugodt és titokzatos dinamikájából, és létünk miben se különböznék a természet megannyi szereplőjének minden titokzatos belső gyarapodást és mozgást nélkülöző, zajos vagy csöndes, szapora vagy komótos, szorgalmas vagy élősködő önfenntartásától. Élnénk, mint hal a vízben…

2

A szellem legegyszerűbb, ugyanakkor legtitokzatosabb fogalma: a lét – a létezők, a dolgok, az ember és a világ léte. Nem tárgy, nem valami különleges dolog, hanem a tárgynak egyáltalában vett léte – esemény, történés, megvalósulás, aktus. Az udvarban büszkén magasodó tölgy vagy a szoba sarkában szerényen meghúzódó komód önmagában egy-egy konkrét anyagi tárgy. A szellem az, hogy egyáltalán vannak. Természetesen az is szellemi, ami megvalósul, vagyis a tárgy, a dolog, a folyamat – a tölgy és a komód –, mindez a szellem objektivációja, objektív szellem. Ám az objektív szellem – objektum, azaz tárgy, és a tárgyi létmód érzéki mivoltában jelenik meg, empíriaként, ami a maga érzéki adottságára és fennállására vonva a figyelmet elrejti a tárgy mint objektív szellem eseményjellegét: a nemléttel szembeni abszolút pozitivitását. Az eredendő szellem az objektumnak az előállása.2 Ezt az ősmozgást avagy a tárgyi lét szellemi karakterét csak különleges érzékenység és figyelem képes észlelni: a szubjektív szellem, a gondolkodás. Ez nem azonos a tárgyi megismeréssel, mert nem valami tárgyszerű dologra irányul, hanem a létre mint a semmiből való kilépésre.

A tárgy tárgyi adottsága érzéki bizonyosság; a létezés „természet”-nek nevezett formája az érzékiség, a tér-idői elhelyezkedés dimenziójában valósul, és a megismerésben az érzéki bizonyosság formáját ölti. Mivel az ember létének egy részét ez a dimenzió, az érzékiség, a tárgyiság teszi ki, ezért létbefogadó kapacitásának egy részét is kitölti, és bizonyosságainak jelentős részét a leghétköznapibb érzéki tapasztalás adja, amelyet gyakorlati ismeret formájában gyűjt össze és szervez egybe. Ha az ember léte csupán ebben a létezési és ennek megfelelő érzékelési dimenzióban zajlana, akkor maradéktalanul természeti létező lenne, létismerete pedig az érzéki létképesség legbiztosabb természetes formáját öltené: biológiai ösztönné szilárdulna. A természeti létező léte ugyanis az érzéki tartományban valósul, s ennek megfelelően egyedül az érzékelés képességével rendelkezik, ami tökéletesen elegendő arra, hogy legyen: ha kellően pontosan érzékel, akkor ennek megfelelően van. Az ember azonban nemcsak érzékel, hanem észlel is, nem pusztán érzékeli a tárgyakat, hanem egyszersmind észleli, hogy vannak. Ez nem valami fölösleges banalitás, ami se nem gyarapítja, se nem csökkenti az érzékelésben nyert információt, hanem nagyon is hatással van az érzékelésre. Ennek az észlelésnek ugyanis van egy különös eleme: a lehetséges nemlét észlelése. Miközben az érzékelt létező létére irányul, s azt tudja, hogy a létező van, egyszersmind észleli, hogy lehetne nem-létező. A létező létéről való tudás magában foglalja a tudást a lehetséges nemlétéről. Ez azt jelenti, hogy a gondolkodás a létező tényleges meglétét mint előállást, azaz mint objektív szellemet észleli. Így ad hírt magáról az objektív szellem a gondolkodásban, a szubjektív szellemben. Ez viszont jelentősen visszahat az érzékelésre is. Annak következtében ugyanis, hogy az ember észleli a létezők lehetséges nemlétét, tényleges érzéki létüket esetlegesnek tudja. Így viszont olyasmit észlel és tud, ami nem empirikus. A létezők létét még tekintheti valaki empirikus adatnak,3 de a nemlétüket aligha. A fennálló létező empirikus érzékelés tárgya. Ám a fennálló létező esetleges nemléte már nem az érzékelésnek, hanem a gondolkodásnak a „tárgya”, azaz gondolat. A nemlétet nem lehet érzékelni; érzékelni csak „valamit” lehet, ami konkrétan adva van.

A létről való tudás, a gondolkodás és a gondolat tehát nem az empirikus érzékeléshez kapcsolódik, s nem is annak kiegészítője. Még kevésbé valamiféle fölösleges játék, ami semmit nem ad hozzá az érzékelés bizonyosságához. Nem arról van szó, hogy a gondolkodás „kiegészíti” vagy esetleg meghosszabbítja az érzékelést, hanem a természeti létmódhoz képest radikális fordulat áll be: az érzékelést a gondolkodás vezérli, az ember érzékelő tevékenysége a gondolkodás közegében zajlik.4 Ettől kezdve a gondolkodásban dől el az érzéki létező létének bizonyossága. Pontosabban a gondolkodásban kellene eldőlnie, de a gondolkodás mindaddig nem tud dönteni, amíg nem válik számára teljesen láthatóvá a létező. Ez akkor történik meg, ha a gondolkodás belátja a létező létét, azaz megérti, hogy miért van. A belátásra törekvő gondolkodás az érzéki meglétnél messzebbre hatol.

A létező teljes létének a megértése a feladat, s ebbe beletartozik a lehetséges nemlét mozzanata is, mégpedig lényegileg. Ugyanis a lehetséges nemlét felől kell a létező létét megérteni: miért van a létező – „Miért van egyáltalán létező és nem inkább a semmi”. A kérdés nem a létező empirikus okára kérdez, arra a másik (vagy több) hasonlóképpen empirikus létezőre, amelyből előállt, hanem arra a dinamikára, ami a kauzális keletkezés folyamatát egyáltalán működésbe hozza és fenntartja. A tét nem valami gyakorlati haszon, hiszen a gondolkodás kérdése immár maga mögött hagyta a hasznosság és gyakorlati célszerűség síkját. A tét a lét megértése. Haszna az emberi gyakorlat szempontjából „felmérhetetlen” – a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt. Mindazonáltal nem hatástalan a gyakorlat világára. Ahogy ott dereng a gyakorlati problémák fölött, homályos fénye mindig is nyugtalanító megvilágításba vonja a legmagátólértődőbb gyakorlatot is, és soha nem hagyja az embert elmerülni az empirikus érzékelés adataiban, hanem kiszólítja, és a „miért?” kérdés beláthatatlan messzeségébe űzi. Ezért támad fel a vágyakozás a bizonyosságra, amit most már nem az érzéki meglét és tárgyi fennállás nyújt, hanem máshonnan ered, és az érzéki meglétre vonatkozik, a tárgyi fennállást hivatott stabilizálni a gondolkodás mértékével. – Ámde mi a gondolkodás mértéke, miféle mérték szerint állapíthatjuk meg a létező bizonytalanná lett valóságosságát? Mivel szüntethető meg a gondolkodás kiváltotta nyugtalanság?

Mivel a gondolkodás nem a létező tárgyi adottságát méri, hanem a létét észleli, ezért más a mértékegysége, mint az érzéki létezésnek: nem a szám, a méter vagy a súly. A mértékegység, mint a fogalom mutatja, valami egység, ami közös mindazokban a dolgokban, amelyeket a szóban forgó egységgel mérhetünk. Mi a közös a létezőkben? Nyilvánvalóan az, hogy egyáltalán vannak. A végső közös a lét. A létet észlelő gondolkodás mértéke a lét. Ez nem üres tautológia, hanem a mérték és mérés lényege: amivel mérek, és amit mérek, annak lényegileg azonosnak kell lenni, noha a mérőeszköz és a mérendő tárgy két különböző konkrét dolog: a vonalzó mértéke és a papír hosszmértéke azonos, a vonalzó és a papír nem. És mi a helyzet a gondolkodás és a lét esetében? A gondolkodással mérem a létet vagy a léttel a gondolkodást? Különbözik-e a kettő, vagy lét és gondolkodás ugyanaz? – Ahelyett, hogy közelednénk a bizonyossághoz, ami feloldhatná a nyugtalanságot, újabb nyugtalanító kérdések léptek elő.

3

A létezőket akkor lehet megfelelően gondolni, ha megnyilvánul a létük. A létezők empírián túli megnyilvánulásának hagyományos észlelése egyrészt a metafizika, amely a gondolkodásban észleli a létet, másrészt a vallás, amely kinyilatkoztatásként fogadja a világ létét és értelmét kimondó közlést. Mindkét esetben – a metafizikai gondolkodás és a vallási elfogadás esetében – döntő, hogy nem egy előzetes adott dolgot, tényt kell észlelni, hanem az észlelés aktusa egyben konstitutív az észlelet számára. Isten nem a világ valamely ténye, ami a ráirányuló szellemi aktust megelőzi, s alapos odafigyeléssel megpillantható és megragadható, hanem a ráirányuló aktusban, a hitben észlelődik. Aki nem hisz, annak nincs istentapasztalata. Hasonlóképpen van a metafizikai gondolkodás esetében: a létező létének alapja, miértje nem a gondolkodás előtt van, hogy elegendő lenne odapillantani és kimondani, hanem a gondolkodás folyamatában mutatkozik meg, a gondolkodó szubjektum aktív közreműködésével. Aki nem gondolkodik a lét alapján, annak nem mutatkozik meg semmiféle alap, de még az alap esetleges hiánya sem. Ha viszont ilyetén aktív alanyi közreműködés folyamatában válik adottsággá Isten (aki a hitben van adva, azaz hittként) vagy a létező alapja (ami a gondolkodásban van adva, azaz eszmeként), akkor felmerül a kivetítés gyanúja: Isten talán nem egyéb, mint a megváltás bizonyosságára vágyó emberi lélek illúziója; a lét alapja avagy értelmessége pedig valójában az igazság biztosítására törekvő gondolkodás hipotézise, amit egészséges működése érdekében szükségszerűen valóságnak tételez.

Ha ez a gyanú egyszer felütötte a fejét, akkor szinte lehetetlen eloszlatni. Korunkban egyenesen eluralkodott, úgyszólván magától értődővé vált, és bénítólag hat a gondolkodásra. Szorításában a szellem nyugodt kérdező dinamikája ideges és szorongó lesz, a szorongatott ember pedig menekülőre fogja: az empíriához fordul, a kézzelfoghatóhoz, a ténylegeshez, és igyekszik elfojtani azt a kérdést, ami természetes nyugtalanságát megfelelő válasz hiányában zaklatott vergődéssé változtatta. A gyanú a vallást és a gondolkodást egyaránt megbénítja. A belezáródó ember semmit nem remél a konkrét létezés véges időbeli határán túl, ezért vagy igyekszik fenékig üríteni az átmeneti létezés pillanatnyi örömeit, vagy rezignáltan viseli az abszurd létezés csalóka zsigeri gyönyörökkel enyhített halálos terhét, vagy a személyes élet értelmetlenségén meditálva, halála napját sztoikus gondolatokkal megidézve az ataraxia békéjét erőlteti magára. Mindenesetre megpróbál berendezkedni az érzéki meglét „menedzselhető” világában, arra törekedvén, hogy úgy éljen benne, mint hal a vízben…

Ám a szellem egészséges nyugtalansága nem azonos a kishitű türelmetlenséggel, hanem az igényes várakozás érzékeny izgalma. Ez a feszültség eleddig olyan fogalmakban akkumulálódott, mint „isten”, „metafizika” stb. Ezeknek a szavaknak nem annyira a jelentése volt fontos – ez koronként különböző lehet –, hanem a gondolkodásra és a gondolkodás irányára gyakorolt hatásuk. Szerepük inkább abban állt, hogy éber állapotban tartották az ember szellemét, élesztették gondolkodását bizonyos irányba fordítva és hangolva a figyelmét. Mint afféle „teleszkóp-fogalmak” nem a hétköznapira és a közelire irányultak, hanem az „ég”-re és a „lét”-re, az onnan érkező stimulusokat, jelzéseket gyűjtötték össze és formálták emberi jelekké: gondolatok, imák, dallamok, képek, szobrok, épületek formájában. Ehhez végtelen türelem kellett – és végtelen nyugtalanság. Hogy ez ellentmondás? Semmiképpen. A türelem a végtelennel szembeni alázat, annak tudása, hogy a lényeges dolgokat nem lehet sürgetni avagy „Istennel szemben soha nincs igazunk”; a nyugtalanság pedig előzetes ráhangolódás, az érzékeny figyelem képessége, ami nélkül nincs észlelés.

Modern radar-fogalmaink – ha vannak egyáltalán – nem az égre irányulnak, és nem a lét-egészre tekintettel fürkészik a jeleket. Roppant rádióteleszkópok kutatnak távoli értelmes lények után, miközben a gondolkodás teljesen elbizonytalanodott az emberi lét egésze értelmességének kérdésében. Fokozódó ingerültség tapasztalható a szellem nagyvonalú nyugtalanságával szemben. A türelmetlenség megfontolt tervezést szorgalmaz, és biztonságos kiszámíthatóságot követel. A nagyvonalú kérdezés helyett a részletek rajzolata, az egészet faggató kérdezés helyett az aprólékos analízis – ez korunk gyakran hangoztatott követelménye. Egészséges nyugtalanság idején a rész és az egész, az analízis és a szintézis nem ellentétet alkotnak, hanem kiegészítik egymást, de újabban mintha elfáradt volna a szellem egész-séges nyughatatlansága, amelyet eleddig a lét-egésznek a vallásban és a klasszikus metafizikában egyaránt észlelt, de különbözőképpen megfogalmazott titokzatos egészlegessége váltott ki belőle. Úgy tűnik, valami szorongó aggodalom keríti hatalmába s véges araszolásra kényszeríti az elhomályosult egész még éppen látható végtelen részleteinek szorgalmas gyűjtögetésével.5 Inkább a dolgos hétköznapokból igyekeznek kinyerni értelmes jelentést, és nem valamiféle megfoghatatlan egész felől akarják végtelen várakozással és türelemmel összegyűjteni az értelmességet. A bibliai teremtéseszmében az istenképiség formájában megfogalmazott kötelező nagyság elől az ember visszahúzódik a kis léptékek védettségébe, az uralhatóság illuzórikus biztonságába.

4

Ha a létező léte elhomályosul, akkor csak a mérhető marad, az empíria. Az érzéki-ség azonban, mint láttuk, nem adja ki a létezés teljességét. Gondolkodó létmódja következtében az ember nem elégedhet meg a létezés fennállásának tényével, a dolgok működésének ismeretével, mert csak a megalapozó miért ismeretében képes elhelyezni magát a létezők világában, amelynek egyszerre szereplője és gondolkodón szemben álló észlelője. Mindaddig fogságban érzi magát, a működő világba zárt vergődő fogolynak, amíg a világmindenség néma fennállása mélyéről nem észlel valami hangot, üzenetet, ami kérdésére választ adna.6 Gondolkodó különállását nem tudja megszüntetni, és nem tud beleolvadni a világba. Az ember gondolkodási képessége, a létészlelés képessége soha nem szűnik meg, de megnyilvánuló lét híján a sötétben tapogatózik. A biblikus vallások ismerik a rejtezkedő Isten jelenségét. Ennek mintájára korunk szellemi állapotát a lét elrejtőzésének mondhatjuk: bizonytalanná vált a létezés értelme, és a szellem, amely elevenségében amúgy is nyugtalan, most kórosan nyugtalanná vált, amit erőltetett nyugalommal, mesterséges békével, művi úton próbál gyógyítani – hogy úgy élhessen, mint hal a vízben…

A szubjektív szellem soha nem jut nyugalomra. Nyugalmat a halál sem hoz, hiszen miféle nyugalmat jelenthet az a halál, amely mielőtt elhozná állítólagos nyugalmát, annyi nyugtalan gondolatot kelt az emberben, és bármelyik jelen élvezetének elveheti békés nyugalmát. Legföljebb azt mondhatjuk, hogy a halál felfüggeszti a nyugtalanságot, amennyiben véget vet a testi létezésnek, az empirikus érzékelésnek – de hogy mit hoz, azt végképp nem tudjuk. S ez is csak nyugtalanságunkat fokozza.

Ha mindez legalább valamennyire igaz, akkor nem tehetünk egyebet, mint hogy belső nyugalmunk, viszonylagos stabilitásunk érdekében higgadtan tudomásul vesszük és iskolázzuk létünkkel adott szellemi nyugtalanságukat. Megtanuljuk az egészséges nyugtalanságot, elsajátítjuk a végtelen nyugtalanság alázatos türelmét, megpillantva benne azt az ösztökét, ami fárasztó vándorlásra hajt ugyan, de magában rejti a megtalálás ígéretét, ami csak annak lehet osztályrésze, aki vállalja a nyugtalanság fáradságát. Hogy érdemes-e? Nyugtalanító kérdés…

Csak annyi bizonyos, hogy soha nem fogunk úgy élni, mint hal a vízben.

JEGYZETEK

1. Az objektív és szubjektív szellem fogalmát nem szigorúan hegeli értelemben használom.

2. De nem az a megfigyelhető és leírható anyagi folyamat, ami a létezőt okozza, és amelynek során előáll, hanem a folyamat mint folyamat egyáltalában vett léte, hogy van folyamat; nem az ok-okozati szerveződés, hanem az, hogy egyáltalán van ilyen szerveződés.

3. Bár téved, mert fenomenológiai elemzések kimutatása szerint a legegyszerűbb empíriában is több van adva, mint puszta érzéki adat.

4. Erről nem érzéki bizonyosságunk van – hogyan is lehetne! A központi idegrendszer bioáramai és empirikus jelenségeiről nem lehet empirikusan megállapítani, hogy azok a gondolkodásnak a jelei, mert az empirikus adatok alapján kizárólagosan empirikus következmények állapíthatók meg, a fizikai eszközök csak fizikai jelenséget érzékelnek, gondolkodást nem. A gondolkodásról csak a gondolkodásban van bizonyosságunk. A gondolkodást a gondolkodás állapítja meg, és a gondolkodás csak gondolkodó számára valóságos és bizonyos.

5. Hogy ez nem éppen közvetlen jelenünk jellemzője, hanem már történelmi múlttal büszkélkedhet, arra példa Hegel gúnyos kifakadása saját jelene kapcsán: a szofisták, mondja, nem a legjelesebb filozófusok, mégis „épp ellenkezői a mi tudományosságunknak, amely csak ismeretekre törekszik, s azt keresi, mi van és mi volt: tapasztalati anyag tömegét, s egy új alaknak, egy új gilisztának vagy egyéb féregnek és ganéjnak felfedezését tartja nagy szerencsének.” (Előadások a filozófia történetéről II. 9.)

6. Hegeliánusan fogalmazva: amíg az objektív szellem nem nyilatkozik meg a szubjektív szellemnek, s a kettő nem lesz egy, azaz abszolút szellem.