Mi a nyugtalanság? A kérdés nyugtalanít, és a megfelelő válasz hiányában nyugtalanítani is fog. A nyugtalanságot gyötrődésként vagy a megismeréssel kapcsolatos belső feszültségként fogták fel, a belső lelki rend és egyensúly zavarának. Egzisztenciális téren a lét „feszültségi állapotaként” értelmezték mint kétségbeesést (Kierkegaard) vagy gondot (Heidegger), végül a pszichiátriában szorongásként medikalizálták; és a nyugtalanság széles, a filozófia és a morál területére kiterjedő jelentésmezőt fog át (Seneca, Plutarkhosz).

Hogyan kell a nyugtalanságot értelmezni? Mi annak értelme?

A következőkben megpróbálunk válaszolni.

A téma érdeklődést kelt, de zavart is okoz. Már az elején szükséges leszögezni, vajon az „értelmiségiek” mint személyek nyugtalanságáról van-e szó vagy egy sajátos, az értelmiségiekre jellemző „nyugtalanságról”. Az „értelmiségiek nyugtalanságáról” való beszéd a tárgyalást egy hivatásként szigorúan körülhatárolt kategória meglehetősen személytelen szintjén rögzíti, ami a témát homályos irányba terelve feloldja. Ez semmiképpen se vezet tovább egy különben általános, szakmai fajtájúként elgondolt nyugtalanság eszméjén, amelynek forrása mintha a személyen kívül volna.

Ezért úgy gondoljuk, sokkal találóbb az „ér-telem nyugtalanságáról” mint az értelmiségiekre avagy azokra, akik gondolkodnak, kérdező és kérdéseikre válaszokat váró egyénekként jellemző állapotról beszélni. Az értelmiségiek elfoglaltságuk által az eszmék bizonyos „mozgásába” illeszkednek bele.

Hogyan értendő az értelemnek ez a „nyugtalansága”?

Az értelmiségiek nyugtalanságának forrása az értelem feszültségi állapotában lelhető fel, amitől az elválaszthatatlan. Az értelmiségieket az eszmék, a kétely ellen tusakodó világosság parancsoló szüksége nyugtalanítja. A rendet és a választ keresik az értelem és a valóság összehangolásával. Vagyis az értelmiségiek nyugtalansága az igazság folyamatos kereséséből „jön”.

Az értelmiségi az, aki a világot és egyben önmagát „szemléli”, de mindkettőt minden egyes alkalommal másképpen látja. Másként, mint a többiek, és ebből eredően, másként gondolva el azokat, mint ahogyan érteni szokás, egy „másféle értelmet” próbál keresni és elgondolni a közönségeshez képest. Ezen erőfeszítése közben a megismerő elmét a tények evidenciája és a gondolkodás kételye fogja közre, míg az a valódi értelmet, és ha lehetséges, a végsőt próbálja felfedezni.

A tekintet, amelyet a megismerő értelem a világra vagy önmagára szögez, mindig is transzobjektív. Túl a dolgokon azok értelmét igyekszik „meglátni”. Így az értelem pillantása minden egyes alkalommal a belsőt fogja fürkészni. Ezt olyan erőfeszítésnek kell tekintenünk, amely „láthatóvá” kívánja tenni, ami „láthatatlan”, és ilyen is marad; olyan nyugtalanságnak, amely a tiszta (lelki értelemben vett) szubjektum élményeinek metafizikai tapasztalását, a személy és a világ értelmének felfedezését készíti elő.

Az értelem nyugtalansága belső feszültségi állapotot gerjeszt, amit a személy intenzíven érez és él meg, jóllehet homályos, nehezen megnevezhető és leírható. Ezt a „feszültséget” a tudat észleli ugyan, de mint mondottuk, sohase határozható meg, se nem tulajdonítható neki eredet. Olyasvalami benyomását kelti, ami „megszállja” a tudatot és a gondolkodást, ami egyfajta csodálkozás, döbbenet, nyugtalanság.

Vajon az értelem természetes rendjének megzavarodása ez a nyugtalanság? Korántsem. Ez az „eredetmag”, amelyből az értelem kérdései kibontakoznak, a „problémafelvetés”. Az értelmiségi nyugtalansága „gyötrődéséből” származik, abból a „vágyszerű erőfeszítésből”, hogy értelmesen fogalmazza meg saját nyugtalanságát, hogy ily módon felszabaduljon annak feszültsége alól.

A nyugtalanság mint a „megismerő értelem feszültsége” mintha felborítaná, tagadná a rendet. Világosan és tisztán újra kell fogalmaznia azt, amit keres és találni akar.

Természetellenes állapot-e a nyugtalanság? Megzavarja-e a személy belső rendjét és egyensúlyát? Előnyben részesítendő-e a nyugtalansági állapottal szemben a lelki nyugalom? A nyugtalanság értelmének kibetűzésében lényegi kérdések ezek.

A nyugtalanság és a nyugalom a személynek egyaránt rendelkezésére álló, lehetőségszerű ontológiai szituációi. Nem ellentétesek, antagonisztikusak, hanem komplementárisak. Mindkettő a lét összefüggéseinek része. Lenni egyaránt jelent nyugtalannak lenni-t és nyugodtnak lenni-t. Ez a nyugtalanság és ez a nyugalom két elválaszthatatlan „lelkiállapot”. Együtt létező és ezáltal egymást kiegészítő.

Quintilianus Szónoklattana szerint két tényező „mozgatja” a lelket: a pathosz és az ethosz. Az ethosz állandóság, nyugodt és ellenőrzés alatt álló érzelmek, meggyőző szellemi mozgások kifejezője. A pathosz ezzel szemben tünékeny állapot, amely erőszakos és elszabadult szenvedélyeket, szellemi mozgásokat fejez ki.

Kiemelt jelentőséget tulajdonít a „lélek mozgásainak” Vergilius is. Az ő számára „mens agitat molem”, vagyis „értelem mozgatja meg a tömeget”. A nyugtalanság mint változás így előrelépést hoz magával.

Bölcseleti szemszögből Plutarkhosz és Seneca a nyugtalanságot a lelki és az erkölcsi rend zavaraként értelmezi, míg a nyugalmat (utóbbi A lelki nyugalomról írott munkájában) a személy beteljesülésének és egyensúlyi állapotának tekinti.

Fontos megjegyezni tehát, hogy a nyugtalanság és a nyugalom szét nem tagolhatóak, egyaránt lelki és erkölcsi érzelmek (lásd ehhez Morálpszichológiai értekezésünket).

Próbáljunk azonban előrehaladni az értelem nyugtalanságának analízisében.

Habár a problémát Descartes is felveti, és az megoldottnak tűnik a gondolkodom-ból (cogito) a létre (esse) megvalósuló átmenetben a módszerré lett kételkedem (dubito) által, a dolgok még sincsenek teljesen tisztázva.

Descates számára kételkedni annyit tesz, mint gondolkodni, a gondolkodás pedig a létezéssel egyenértékű. Ám a nyugtalanság, ami a kételkedésből adódik, olyan aktus, amelyben a megismerő értelem, a gondolkodás „kilép” valamilyen „rend” mintázatából, amit többé már nem fogad el, és a rend másfajta, új alakzatait hozza létre. Ebben a beállításban a „karteziánus kétely” az értelem nyugtalanságának motívumává lesz. Így születik meg a kérdezés. A kétely módszertani értékét az adja, hogy a kérdezés az értelem „megismerési szándékának” premisszáját jelenti.

A választ elváró, válaszra törekvő kérdezésnek ez a formája az, amelyben az értelem nyugtalanságának a feszültsége a válaszban megszűnik. Maradjunk azonban az „értelem nyugtalanságánál”. Mint bármely személyes tapasztalat, ez is a személy tiszta szubjektumának sajátos és kizárólag belső tapasztalata. Közölhetetlen és felfoghatatlan mivoltában tiszta lelki élmény.

Mi a nyugtalanság természete?

A nyugtalanság a nyugalmi állapotból való kilépés. Az értelem belső rendjének újrarendeződése (az értelem nyugtalansága), mely különbözik a szív nyugtalanságától (a szenvedélyek nyugtalanságától). E két nyugtalanság közül az első a fentebb említett ethoszhoz, a második a pathoszhoz társítható.

A nyugtalanság bezár, és ezáltal olyan feszültségi állapotot hoz létre, mely az értelmet arra kényszeríti, hogy kérdezzen, ahhoz, hogy ezt a változást megértse és meg tudja magyarázni.

Ellentétesek vagy egymást kiegészítők a nyugalom és a nyugtalanság? Az értelem létesülési folyamatának mozzanatai. A nyugtalanság megelőzi a nyugalmat. A nyugtalanság gyötrődés, feszültség, keresés, átrendeződés, teljesülés. A nyugalom az elért beteljesülés pillanata, rátalálás és belépés a rendbe.

A nyugtalanság a módszeres útvonal, a nyugalom a teljesség pillanata. A nyugtalanság kérdés-, a nyugalom állításszerű: az előbbi kérdez, az utóbbi pedig a dolgok természetének megfelelően rendezi az eszméket.

A nyugtalanság azonban az önkeresésből mint önbeteljesítésből is ered. Saját tulajdonképpenisége keresése, végül pedig önmaga felfedése. A nyugtalanságból származó feszültség megszűnik a „ki vagyok én?” és a „mi a világ?” kérdésekre adott válasszal. Amint megérkezik a válasz, a nyugtalanság feloldódik, és helyét a nyugalom, a beteljesülés veszi át.

Csakhogy a dolgok nem mindig állnak így.

Az értelmiségiek nyugtalansága állandó feszültségi, kérdezéseikből adódó gyötrődési állapot, válaszvárás. Ez az állandó „kérdés-felelet” mozgás az önmagunk és a világ felfedezésében való előrehaladás feltétele. Végül pedig ama „végső értelmek” tudásának a birtokbavétele, melyekben a dolgok „ősképei” tükröződnek.

Paradox módon ez azonban olyan válságpillanat, törés, amely az értelmiségi létét tragikus irányba téríti. Az értelem nyugtalansága, ami keresésre és felfedezésre sarkall, végül tragikusan körvonalazza és zárolja az értelmiségi sorsot. A gyötrődés, a kérdezésből és a kapott válaszokból származó belső feszültség törést okoz a megismerés terepén.

Bármely beteljesült felfedezési erőfeszítés új kiindulópontként mutatkozik meg. „Tudom, hogy semmit sem tudok”, mondja Szókratész, Faustus doktor és folytathatnánk a sort.

Az értelmiségi hivatása, hogy kutasson és felfedezzen az igazság birtoklása végett. De vajon lehetséges-e ez? Nem, vagy csak részlegesen, csekély mértékben. Úgy gondoljuk, inkább a lehetetlen meghaladásának a kísértéséről van szó. Bár az, ami az ember számára lehetetlen, lehetséges az értelem számára. Ám az értelem lehetőségei is csalókák a képzelgésbe való átcsúszásban. Ekkortól el kell fogadnunk, hogy a birtokbavétel valójában a határok meghaladását, a magunkból és a világból való kilépés aktusát jelöli.

A „határokból” való bármilyen kilépés transzcendencia, mely a kiterjedésen és a tartamon túlra vet, a metafizika világon és szubjektumon túli rendjébe illeszt. Ettől a pillanattól a részletek eltűnnek, helyüket az egész veszi át. Megszűnik a kérdezés. A nyugtalanságot nyugalom váltja fel. A kérdezés feszültségének helyébe azoknak a végső válaszoknak a derűje lép, amikre olyan nagy szükségünk van, és amelyekre törekszünk. Itt kezdődik a bölcsesség mint önmagunkkal és a világgal való megbékélés.

És ezáltal ismét beigazolódnak Goethe szavai, melyek szerint „az ember nem arra született, hogy megoldja a világegyetem kérdéseit, de annak felkutatására bizonyára igen, hogy azok hol kezdődnek, és hogy ezután a felfogható határain belül maradjon”.

R. L. fordítása