Orvossal konzultáltunk a rohamaim miatt. Különös szót ejtett ki: „paludizmus”; nagyon meglepett, hogy bensőséges és titkos nyugtalanságaimnak nevet lehet adni, méghozzá ilyen bizarr nevet. Az orvos kinint írt fel: újabb ok a csodálkozásra. Képtelen voltam megérteni, hogyan gyógyulhatnának meg azok, vagyis a beteg helyszínek, attól a kinintől, amit én veszek be. Maga az orvos személye kavart fel a leginkább. A vizsgálat után hosszú ideig ott élt és hadonászott az emlékeimben, képtelen voltam megállítani apró, gépies mozdulatainak fáradhatatlan mechanizmusát.

Alacsony, tojásfejű emberke volt. A tojás hegyes vége örökké borzas fekete szakállban folytatódott. Apró, bársonyos szemei, gyors gesztusai, előreálló ajkai egérhez tették hasonlóvá. Ez a benyomás első pillanattól kezdve annyira erősen belém vésődött, hogy amikor megszólalt, teljesen természetesnek éreztem, hogy hosszan és zengzetesen ropogtatja az „r”-eket, mintha beszéd közben titokban rágcsálna valamit.

Hogy éppen kinint írt fel, tovább erősítette meggyőződésemet: van benne valami egérszerű. Gyanúm olyan különös körülmények közt nyert igazolást, és gyerekkorom oly fontos eseményeihez kapcsolódik, hogy azt hiszem, érdemes elmondanom az egész történetet.

Házunk közelében volt egy varrógépüzlet, mindennap betértem oda, és órák hosszat maradtam. Egy frissen leszerelt fiatalember, Eugen volt a tulajdonos, aki a mi városunkban fogott vállalkozásba. Volt egy nála egy évvel fiatalabb húga, Clara. Együtt laktak valahol a külvárosban, nappal az üzletet vezették, nem volt sem rokonuk, sem ismerősük.

A bolt egyetlen egyszerű szobából állt, amelyet először adhattak ki kereskedelmi célra.

A falak még őrizték a valamikori szalon festését, a lila orgonafüzérek közt ott volt a hajdani festmények színevesztett, négyszögletes nyoma. A mennyezet közepén ottmaradt egy bronzlámpa, bordó majolikaburájának szélén zöld fajanszból kirakott akantuszlevelekkel. Agyondíszített, régi, sőt ósdi tárgy volt, de impozáns – mint egy sírkő vagy egy régi egyenruhájában parádézó veterán tábornok.

Három sorban álltak a varrógépek, köztük két, széles folyosó nyúlt végig a szobán. Eugen egy régi, lyukas konzervdobozból minden reggel gondosan felszórta vízzel a padlót. Keskeny sugárban ömlött a víz, és Eugen ügyes kézzel kecses spirálokat, nyolcasokat rajzolt. Néha kiírta a nevét, és mellé tette a dátumot is. A falak festése valahogy vonzotta az efféle finom gesztusokat.

A bolt végében deszkaparaván választott el egy szobafélét a helyiség többi részétől; zöld függöny takarta a bejáratát. Eugen és Clara mindig ott ültek, ott is ebédeltek, hogy ne kelljen napközben elhagyniuk az üzletet. „Művészöltözőnek” nevezték, és egyszer Eugen azt mondta: – Igazi öltöző. Amikor kimegyek a boltba, és fél órát beszélek, amíg eladok egy varrógépet, talán nem komédiázom?

Majd bölcselkedő hangon hozzátette:

– Általában az élet tiszta színház!

A függöny mögött Eugen hegedült. Az asztalon tartotta a kottát, és feléje hajolva türelmesen fejtegette fel a girbegurba vonalrendszereket, mintha egy összebogozódott cérnaorsóból gombolyítana le egyetlen vékony szálat, a zenedarab szálát. Kis petróleumlámpa égett egész délután egy ládikán, halotti fénnyel töltötte be a szobát, s szétszórta a falakon a hegedűs hatalmasra növelt árnyékát.

Oly gyakran jártam oda, hogy idővel holmi vendég-bútornak tekintettek, a régi műbőr kanapé kinövésének, amelyen mozdulatlanul ültem, tárgynak, amellyel senki nem foglalkozik, és amely senkit nem zavar.

A fülke végében Clara délutánra öltözött. Kis szekrényben tartotta a ruháit, és egy törött tükörben nézte magát, amely a ládikán álló lámpához támaszkodott. A tükör olyan ócska volt, hogy a foncsorozás félig már lekopott róla, és helyenként átlátszottak a tükör mögötti tárgyak, keveredtek a tükröződő képekkel, mint az egymásra helyezhető sablonokból álló fényképen.

Néha csaknem meztelenre vetkőzött, és minden szégyenkezés nélkül emelte fel a karját, hogy kölnivízzel kenje be a hónalját, vagy – ruhája alá csúsztatva a kezét – melleit. Az inge rövid volt, amikor lehajolt, jól láthatóvá váltak szép, gondosan felhúzott harisnyákba bújtatott lábai. Pont olyan volt, mint az a félmeztelen nő, a parkbéli perecárus által mutatott pornográf képeslapon.

Ugyanazt a rejtélyes elgyengülést keltette bennem, mint az obszcén kép, egyfajta űrt a mellkasomban, ugyanakkor rettenetes szexuális vágyat, amely karomként hasított ágyékomba.

Ott ültem az öltözőben Eugen háta mögött, mindig a kanapé azonos pontján, és vártam, hogy Clara befejezze a toalettjét. Köztem és a bátyja között olyan keskeny sáv maradt szabadon, hogy amikor elment köztünk és kilépett az üzletbe, combjai hozzá kellett érjenek a térdemhez.

Nap mint nap ugyanazzal a türelmetlenséggel és szenvedéssel vártam ezt a pillanatot. Számos apró körülménytől függött, ezeket kétségbeesett és végtelenül kifinomult érzékenységgel lestem és mérlegeltem. Ha megszomjazott, ha nem volt kedve hegedülni, vagy ha vevő lépett az üzletbe, Eugennek máris fel kellett állnia az asztal mellől, s ezzel elegendő szabad tér nyílt ahhoz, hogy Clara átférjen mellettem.

Amikor délutánonként közeledtem a boltajtóhoz, hosszú, vibráló antennákkal pásztáztam a levegőt hegedűhangok után: ha meghallottam Eugent hegedülni, nagy nyugalom áradt el bennem. Lassan léptem be, és már a küszöbön hangosan mondtam a nevem, nehogy azt higgye, vevő jött, és abbahagyja a muzsikálást, mert hiszen egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy megszűnjön a zene tehetetlensége és varázsa, hogy Eugen letegye a hegedűt, és aznap délután már ne muzsikáljon többet. Ezzel azonban még nem merült ki a balszerencsés események tárháza. Annyi minden történt még az öltözőben… Végig, amíg Clara öltözködött, feszülten figyeltem minden kis neszre, minden rebbenésre, attól tartva, hogy a délután kudarcát hozzák. Például Eugen köhint, majd nyel egyet, és hirtelen kijelenti, hogy szomjas, átmegy a cukrászdába süteményt venni: szinte láthatatlan apróságokból, mint egy köhintésből előtörhetett az elvesztegetett délután iszonyata. Ilyenkor az egész nap értelmetlenné vált, éjjel az ágyban pedig, ahelyett hogy hosszan merengtem volna azon a pillanaton, amikor térdem hozzáért Clara harisnyájához (perceket szánva minden részletre, hogy jobban lássam, jobban felidézhessem őket), hogy bevéssem, faragjam, simogassam a gondolatot – ehelyett elalvásra képtelenül, felhevülten forgolódtam a lepedők között, türelmetlenül várva az új napot.

Egyik nap valami váratlan történt. Sorscsapás hangulatával indult, és váratlan meglepetés lett belőle, mégpedig oly hirtelen és olyan apró gesztusnak köszönhetően, hogy egész későbbi, erre alapozott boldogságom olyan lett, mint a bűvész által egyetlen ponton egyensúlyozott bizarr tárgyak építménye.

Clara egyetlen lépéssel teljesen megváltoztatta látogatásaim tartalmát, más értelmet és más reszketéseket adott nekik, mint egy kémiai kísérletben, ahol a pohárba mártott kristálydarab a vörös folyadékot váratlanul elképesztő zöld színűvé változtatja.

A kanapén ültem, a szokott helyen, és a szokott türelmetlenséggel várakoztam, amikor nyílt az üzlet ajtaja, és valaki belépett. Eugen azonnal kiment. Minden elveszettnek tűnt. Clara nyugodtan folytatta az öltözködést, miközben a boltbéli beszélgetés végtelenül hosszúra nyúlt. Mégis megtörténhetett volna, hogy Eugen visszatér, mielőtt húgának sikerül végeznie a toalettkészítéssel.

Fájón követtem a két esemény fonalát, Clara toalettjének alakulását és a boltbeli társalgást, miközben arra gondoltam, hogy ezek párhuzamosan futhatnának tovább, míg Clara maga is kimegy az üzletbe, vagy ellenkezőleg, találkozhatnának egy rögzített ponton, az öltözőben, mint egyes filmeken, ahol két mozdony rohan egymás felé őrült sebességgel, hogy találkozzanak vagy elrohanjanak egymás mellett, attól függően, hogy közbelép-e vagy sem a váltót kezelő titokzatos kéz. Azokban a pillanatokban tisztán éreztem, ahogy a társalgás halad a maga útján, miközben ezzel párhuzamosan Clara tovább púderozza az orrát.

Térdeimet az asztal felé nyújtva igyekeztem javítani a balszerencsén. Ahhoz, hogy Clara lábát súrolják, pont a kanapé szélén kellett volna ülnöm, bizarr, de legalábbis nevetséges helyzetben.

Úgy tűnt, Clara figyelt a tükörből, és mosolygott.

Végül kárminnal körülrajzolta ajkait, és arcát utoljára átsimította a púderpamaccsal. A szobát elöntő illat vággyal és kétségbeeséssel szédített. Abban a pillanatban, amikor elment mellettem, olyasmi történt, amire a legkevésbé sem számítottam: combjait a térdemhez dörzsölte, mint mindig (vagy talán erősebben? de ez nyilván csak képzelgés), közömbösen, mintha mi sem történt volna.

A bűnben való cinkosság mélyebb és gyorsabban születik, mint a szavak által történő megértés. Villanásnyi idő alatt járja át a testet, mint egy dallam, és gyökeresen átalakít gondolatot, húst, vért.

A pillanatnak abban a törtrészében, amelyben Clara lába hozzám ért, új vágyakozások, új remények törtek fel bennem elsöprő erővel.

Clarával az első naptól, az első pillanattól fogva mindent értettem, ő volt az első teljes, normális, szexuális kalandom. Kínnal és várakozással, nyugtalansággal és fogcsikorgatással teli kaland. Ha nem lett volna a fájdalmas türelmetlenség egyszerű meghosszabbítása, a szerelemhez hasonlított volna. Amennyire rámenős és merész voltam én, annyira nyugodt és szeszélyes volt Clara, vadul provokált, és valami kutyaszerű örömmel töltötte el a szenvedésem – mindig ez az öröm előzte meg a szeretkezést, része volt az aktusnak.

Amikor először történt meg köztünk az, amit már olyan régóta vártam, annyira elemi (csaknem brutális) egyszerűséggel provokált, hogy az a szegényes mondat, amit akkor mondott, az a névtelen ige, amit használt, még ma is őriz bennem valamit akkori erejéből. Elég, ha hosszabban gondolok rájuk, mostani közömbösségem szétmállik, mint fém a savban, s a kifejezés a maga régi vadságával éled újra.

Eugen elment a városba. Mindketten hallgatagon ültünk az üzletben, Clara délutáni ruhájában, keresztbe tett lábakkal figyelmesen kötögetett a kirakat előtt. Eltelt néhány hét az öltözőbeli jelenet óta, és hirtelen valami szigorú hidegség telepedett közénk, valami titkos feszültség, amely részéről szélsőségesen közömbös viselkedésben nyilvánult meg. Órákon át ültünk egymással szemben, anélkül hogy egy szót szóltunk volna, mégis ebben a hallgatásban fenyegető robbanásként ott lebegett a titkos, teljes egyetértés. Csupán a rejtélyes szó hiányzott, amely összetörné a konvenciók páncélját. Esténként számos tervet kovácsoltam, ám ezek másnap a legbanálisabb akadályokba ütköztek: az abbahagyhatatlan kötögetés, a megfelelőbb fény hiánya, a boltban ülő csend vagy a varrógépek, amelyeket olyan pontosan rendeztek három sorba, hogy semmilyen jelentősebb változtatást nem tettek lehetővé az üzletben, vagy akár érzelmi jellegű akadályokba. Végig összeszorított állkapoccsal ültem, borzalmas hallgatás volt, olyan hallgatás, amely számomra egyértelműen üvöltésnek tűnt.

Clara volt az, aki megtörte a csendet. Csaknem suttogva beszélt, anélkül hogy kötéséről felemelte volna a tekintetét: – Ha korábban jöttél volna, ma csinálhattuk volna. Eugen rögtön ebéd után bement a városba.

Addig szexuális utalásnak még az árnyéka sem vegyült hallgatásunkba, s íme, néhány szóból új valóság tört fel közöttünk, csodálatos, rendkívüli, mintha egy márványszobor tűnt volna fel a padlóból kinövő varrógépek között.

Egy szempillantás alatt ott voltam Clara mellett, megragadtam a kezét, és vadul simogatni kezdtem. Megcsókoltam a kezét. Ő kitépte.

– Jaj, hagyjál – mondta idegesen.

– Kérlek, gyere, Clara…

– Már késő, mindjárt jön Eugen, hagyjál, hagyjál!

Lázasan fogdostam a vállát, mellét, lábait.

– Hagyjál – tiltakozott Clara.

– Gyere, még van időnk – könyörögtem.

– Hova?

– Az öltözőbe… gyere… ott jó lesz.

És amikor azt mondtam, hogy „jó”, meleg reménység töltött el. Ismét megcsókoltam a kezét, és erővel lehúztam a székről. Nehezen hagyta magát vezetni, alig emelte lábát.

Attól a naptól fogva megváltozott a délutánok „szokásrendje”: továbbra is Eugenről meg Claráról volt szó, ugyanazokról a szonátákról, csakhogy a hegedű hangja most elviselhetetlenné vált, türelmetlenségem azt a pillanatot leste, amikor Eugennak távoznia kellett. Ugyanabban az öltözőben korábbi nyugtalanságaim megváltoztak, mintha új játékot játszottam volna a már ismert vonalakkal kirajzolt játéktáblán.

Az igazi várakozás akkor kezdődött, amikor Eugen távozott. Súlyosabb, elviselhetetlenebb várakozás volt, mint az addigi, a bolt csöndje jégtömbbé fagyott.

Clara elhelyezkedett a kirakat előtt és kötögetett: mindennap ez volt a „indítás”, enélkül nem születhetett meg a mi kalandunk. Néha Eugen úgy ment el, hogy Clara csaknem meztelenül maradt az öltözőben: azt hittem, ez majd siettetni fogja az eseményeket, de tévedtem, Clara nem engedélyezett más kezdést, mint az üzletbelit. Végig kellett várnom, amíg felöltözik, odaül a kirakatablak elé, hogy felüthessem a délután könyvét az első oldalon.

Leültem eléje egy sámlira, és beszélni kezdtem, hosszan kérleltem, könyörögtem. Tudtam, hogy felesleges, Clara csak ritkán egyezett bele, és akkor is ravaszkodott, hogy ne ajándékozzon meg teljes engedékenységével:

– Megyek, beveszek egy port az öltözőben, iszonyúan fáj a fejem, légy szíves, ne gyere utánam!

Megesküdtem, hogy nem teszem, és egy szempillantás múlva már követtem is. Igazi harc kezdődött az öltözőben, amelyben Clara erői nyilvánvalóan készen álltak a kapitulálásra. Hirtelen zuhant rá a kanapéra, mintha megbotlott volna valamiben. Feje alá dugta a karját, behunyta a szemét, mintha aludna. Képtelen voltam akár egy centit is elmozdítani a testét: ahogy féloldalt feküdt, kénytelen voltam kirángatni alóla a szoknyáját, hogy hozzásimulhassak. Clara nem tiltakozott, de nem is segített. Mozdulatlan maradt és közömbös, mint egy darab fa, csupán titkos, belső forrósága árulta el, hogy figyel és „tud” mindent.

Nagyjából ebben az időben vizsgált meg az orvos, aki kinint írt fel. Gyanúm, hogy van benne valami egérszerű, az öltözőben igazolódott, ahogy már mondtam, egészen abszurd és meglepő módon.

Egy napon, amikor Clarához simultam, és heves mozdulatokkal téptem le a ruháját, valami furcsa mozgást éreztem az öltözőben, és – nem annyira valódi érzékeimmel, mint a közelgő gyönyör sötét és rendkívül kiélezett ösztönével – megérezzem, hogy egy élőlény figyel minket.

Ijedten fordultam meg, és megpillantottam a ládikán, a púderesdoboz mögött egy egeret. Pont a tükör mellett, a bőrönd szélén állt meg, meredten bámult rám apró fekete szemeivel, melyekbe a lámpafény két ragyogó aranycseppet ejtett. Pillantása mélyen átjárt. Néhány másodpercig szembenézett velem, olyan élesen, hogy éreztem, ahogy a két üvegfényű pont az agyamba hatol. Mintha súlyos számonkérést vagy megrovást fogalmazott volna. A varázslat azonban hirtelen megszűnt, az egér elszaladt, eltűnt a ládika mögött. Biztos voltam benne, hogy az orvos utánam kémkedett.

Aznap este, amikor bevettem a kinint, gyanúm teljesen logikátlan, de számomra elfogadható érveléssel további igazolást nyert: a kinin keserű, az orvos viszont látta az öltözőben, micsoda gyönyörűségben részesített Clara; következésképpen és a jogos egyensúly megteremtésére kinint írt fel, a létező legkellemetlenebb gyógyszert. Hallottam, ahogy gondolatban ropogtatja az ítéletet: „Minél nagyobb a gyönyörrr, annál keserrűbb az orrvosság!”

A vizsgálat után néhány hónappal az orvost holtan találták a háza padlásán: főbe lőtte magát.

A szörnyű hír hallatán az volt az első kérdésem:

– Egerek is voltak a padláson?

Szükségem volt a bizonyosságra.

Mert ahhoz, hogy az orvos valóban halott legyen, feltétlenül szükség volt arra, hogy egérsereg rohanja meg a holttestét, hogy szétrágcsálják, és visszavonják belőle azt az egéranyagot, amelyet kölcsönvett tőlük, hogy végigélhesse jogtalan „emberi” életét.

Vallasek Júlia fordítása

*Întîmplări în realitatea imediată – regényrészlet