Azért vagyunk a világon, hogy valahol vadlúd lehessünk benne.

Juli vadlúd akart lenni. Sok ideje volt már annak, hogy megfogant benne ez a gondolat, és attól a perctől kezdve egy pillanat nyugtot nem hagyott neki. Kitömött vadlúd akart lenni, szürke és csapzott, mint amilyeneket múzeumokban és fapados régiségkereskedések kirakatában látni; álmában csőrét narancssárgára festették, mint az alkonyat vagy mint a túlérett őszibarack húsa, szemüregét üveggolyóval bélelték ki, megmentve ezáltal a természetes rostok máskülönben gyorsan bomló gömbjét az enyészettől, úszóhártyás lábacskáit pedig merev fatalapzatra szögezték, hogy míg a világ világ, büszkén feszíthessen egy üveglap mögött. Vadlúdsága, bár meg kell hagyni, a kezdetek kezdetén futó ötletként jelentkezett csupán, csakhamar élete céljává nőtte ki magát, meghatározva nemcsak minden tettét, de minden gondolatát is. Eldöntötte, túlontúl sok választása nem lévén, hogy a terv (mert akkor már így nevezte) megvalósítására az egyetlen mód az állandó koncentrálás, a következetes, szüntelen összpontosítás és a minél teljesebb lélekbeli azonosulás vágyainak tárgyával.

Habár az első próbálkozásai egytől egyig kudarcba fulladtak, nem hagyott fel a kísérletezéssel, sőt csak még mélyebben belelovallta magát, más se foglalkoztatta, s abban az időben nemegyszer érezte úgy, sikerült megértenie a kitömött vadlúdság mibenlétét, megélnie a vitrinbe zárt éjszakák hangulatát, hallania a porszemek motozását, ahogy egymás után rakódnak le a szárny tollaira, akár miniatűr építőkövek. Erről jutott eszébe a szó, amiről úgy vélte, a legpontosabban foglalja össze céljának lényegét, s bele is motyogta rögtön a rántásba, amit éppen kevert – mert mindennapi teendőit azért sosem hanyagolta el. Így hangzott: mozaikszürke, s bár később maga Juli is kétkedését fejezte ki konkrét jelentését vagy akár létjogosultságát illetően, nevén nevezni a tárgyat vitathatatlanul hatalmas lépést jelentett az átalakulásban.

Az a délután csakúgy, mint a rákövetkező még néhány ezer, az egyhangúság jegyében telt el, s Juli ezt félsikerként értékelte, majd amikor végre eljutott odáig, hogy már nem érzékelte a napok közti átmenetet s az őket egymástól elválasztó különbségeket, vagyis sikerült konyhájában, asztalán a felismerhetetlenségig agyonkevert rántással, az időt megszüntetnie, gondolatban kéjesen elmosolyodott, s lelki szemei előtt fölvillant a három piros felkiáltójel. Igazság szerint ekkorra, habár ő nem tudott róla, serkedtek az első tollai.

A képek innentől fogva még homályosabbak, még inkább egybemosódottak. Nagy részük ködös. Sötét foltok, csigavonalak, néhol talmi, vásári módra fölvillanó fények jellemzik őket. Juli mást se tesz rajtuk, mint átvedlik. Később, ahogy az újjászületés fájdalma tompulni kezd, kifakulnak lassan, megsápadnak. Az utolsó példányok patyolatfehérek.

Juli ekkorra már vadlúddá, kitömött vadlúddá vált egy piszkos kirakatban, azoknak az elveszett, régi időknek az emlékére, amikor kitalálta és megalkotta magának ezt a világot, hogy egyszer majd valahol vadlúd lehessen benne.

A bagoly

A villamosvezető későn ébredt, és mert aznap szabadnapos volt, sokáig henyélt. Tulajdonképpen egész napját heverészéssel töltötte, jóformán föl sem kelt az ágyból, tévézett és cigarettázott, így erősen alkonyodott már, mire vacsorához készülődve rájött, hogy elfogyott a kenyere. Megvitatta magával a dolgot – felesége három éve váratlanul meghalt, azóta amellett hogy a kenyeret és más, a normális háztartáshoz elengedhetetlenül szükséges hozzávalókat is neki kellett megvásárolnia, vitatkozni is csak önmagával állott módjában –, majd némi lamentálás után nadrágot, kabátot húzott, és elballagott a két utcányira levő élelmiszerüzletbe.

Az üzlet csak nemrég nyílt meg, és szokatlanul ómódi volt, hiszen nem rendelkezett önkiszolgáló részleggel, a személyzet pedig kék egyenkötényében segítőkészen, elvétve majdnem kedvesen viszonyult a vásárlókhoz. A villamosvezető mégis azt értékelte leginkább a szóban forgó intézményben, hogy a kenyerek mindig frissek voltak és ropogósak, sokszor még melegek, megvételükkor pedig fehér csomagolópapírba bugyolálta őket az elárusítólány. Ennek a műveletnek a látványa minden alkalommal otthonos érzéssel töltötte el. Hogy aznap mégis csak vonakodva kereste föl kedvenc boltját, annak egyedüli oka az a várakozó, vészterhes hangulat volt, ami jó ideje terjengett a levegőben, s bár nem tudni, honnan indult, ebéd környékére az egész lakónegyedet betöltötte. Így kivédhetetlenül beférkőzött az ő lakásába is, és megpecsételte egész délutáni hangulatát. Szorongásán az se sokat oldott, hogy a kiszolgálólány pimaszul rámosolygott, sőt talán rá is kacsintott, miközben a kenyeret göngyölte papírba, s ahogy az áru átvételekor ujjbegyei a másikéihoz értek, belenyilallt a déjà vu, mire az egyértelműen ismerős arcba tekintve hiába bolygatta át emlékezete minden zugát. Csak később, ahogy a sarkon visszafelé menet újra megpillantotta a bokáig érő kék esőkabátban kalapozó lányt, döbbent rá, hogy ugyanazzal van dolga, mint aki pár pillanata a pult mögött állva veknit adott el neki, és az aggasztóan sejtelmes somolygás láttán a biztonság kedvéért fémpénzt dobott a szutykos fejfedőbe. A lánnyal ezek után még kétszer találkozott az utcán, egyszer többkilós szatyrokat meg egy szemmel láthatóan vízfejű kisfiút rángatott maga után, mellette elhaladtában pedig egy pillanatra megállt nyelvet ölteni rá, majd mielőtt ő bármit is szólhatott volna, odébbállt gyászos terhével egyetemben. Másodszorra nem tüntette ki különösebb figyelemmel, bár pár pillanatig kifejezéstelen képpel az arcába nézett, mielőtt piros minijében belapátolta volna magát egy fekete autó hátsó ülésére.

Hazaérve első útja a konyhába vezetett, mert habár étvágya az úton furcsamód elpárolgott, már túl erősen a fejébe vette a vajaskenyér képzetét ahhoz, hogy ilyen egyszerűen lemondhasson róla. Tányért, vajat és kést hozott, de amikor lehámozta a csomagolást – ez az aktus kicsit mindig egy csecsemő be-, illetve kipólyálására emlékeztette, rekeszizma tájéka ennek megfelelően melegen megbizsergett –, s egyéniségének megfelelően komótos, szabályos ívű fodrokba rendezte a konyhaasztalon, nem kis megütközéssel kellett tapasztalnia, hogy az elárusítólány kellemetlen hibát követett el, kenyér helyett tévedésből jókora, szürke, kitömött baglyot tekerte a még mindig halkan zizegő zsírpapírba. A bagolyból szivárgó fűrész- és háztartásipor-szag pillanatok alatt elterpeszkedett a konyhában, azokra a nyugtalanító kipárolgásokra emlékeztetve emberünket, amelyek már délutáni sziesztáját is tönkretették. A villamosvezető soha még ilyen felháborító szakmai vétséggel nem találkozott. Az első pillanatban rögvest vissza akarta szállítani szerzeményét az üzletbe, egyrészt, hogy az őt megillető kenyérre lecserélje, másrészt, hogy a figyelmetlen delikvens részére megrovást eszközöljön ki, s ezáltal elégtételt véve a világon, immáron nyugodalmas körülmények között megtömhesse a gyomrát. Kisvártatva azonban, talán fáradtságának köszönhetően, meggondolta magát, másnapra odázva a botrányt, nem sokkal később pedig, amikor ideiglenes megoldásként a nappaliban álló tévé tetejére helyezte a – mint azt minden elfogultságot és előítéletet félretéve megállapította – különösen szép és akkurátusan preparált madarat, már fölsejlett benne a gyanú, hogy azt a boltba visszavinni soha többé nem fogja. Amikor kiment a szobából, lapockái között érezte a sértett üvegtekintetet. Hátra akart fordulni, farkasszemet nézni az állattal, de erőt vett magán, behajtotta maga mögött az ajtót, elővette a hűtőből az ebéd maradékát, fölmelegítette, majd lassan és étvágytalanul megette. Mire visszatért a nappaliba, a lány a boltból a díványon ült. Hangulatilag az őszi estéhez (levélhullás, ködfoltok, nyirkos hajnalok aszpirinja) idomított kötött pulóvert viselt és hasonló színárnyalatú szoknyát. Művészire tekert bokaívvel taposta el cigarettáját a szürke perzsán, mielőtt protokolláris mozdulattal felállt volna, hogy kissé meghajolva saját lakásában hellyel kínálja őt. Retiküljéből két sajtos szendvicset, vörösbort, üvegnyitót, poharakat és gyertyákat vett elő, meg egy piros-fehér kockás konyharuhát, amit a földre terített, hogy rápakolhasson. Akkor már a szőnyegen ültek, az ablak mellett, ugyanaz alatt a karnis alatt, amely alatt néhai felesége egykor egyszer s mindenkorra döntött, s amely, ha nem lett volna igazi tölgyfa a legmasszívabb fajtából, bizonyára nem bírta volna el egy akasztott ember súlyát, és a villamosvezető érdeklődve figyelte, hogyan ölt új, számára eddigelé ismeretlen formát a rendhagyó látószög következtében nappalija. Eszébe villant az a bizonyos délután meg az őszinte meglepetés, ami úrrá lett rajta, amikor rájött, hogy felesége a kis piros hokedlin kívül az ő egyik alaposan beszappanozott nyakkendőjét választotta a macerás művelethez segédeszközül. Az illető fekete nyakkendőt a villamosvezető azelőtt kizárólag olyankor hordta, ha anyósáékhoz mentek látogatóba. Mert az volt az egyetlen fekete nyakkendője, a temetésen is azt kényszerült viselni. A bagoly onnan lentről kevésbé volt impozáns, a hasa alja vedlett. Mégse lehetett profi munka, csak egy átlagos amatőr szerencsés darabja. Hagyta, hogy a lány kicsomagolja és kezébe adja az egyik szendvicset, bort töltsön, végezetül gyertyát gyújtson, valódi méhviasz gyertyát, mert mint mondta – addig egyikük se szólalt meg egyébként –, annak egyedülálló, bódító hatású illata van, mely több rétegben telepszik a szobára, akár a vörösbor az elmére. (Az „elme” kifejezést használta, és emberünk kellemetlenül fennköltnek találta ezt egy élelmiszerüzletben dolgozó csitritől.) A szendvics jó volt, az igazat megvallva jobb, mint amilyet ő készített volna magának, ha a körülmények keresztbe nem tesznek, azonban a lány sötétkék szalvétába csomagolta, csakúgy, mint a sajátját, és ez a két szalvéta most két sötétkék labdaként hevert a konyharuha sarkában, rikító színével vulgarizálva az ettől eltekintve ízléses összhatást. Evés után még hosszú órákig boroztak, mert a lány újabb és újabb üvegeket emelt elő fent említett retiküljéből, és becsíptek, legalábbis hősünk, aki ezzel tisztában volt ugyan, de az ivást már nem bírta abbahagyni, újabb és újabb pohárral töltött magának, miközben egyre közelebb húzódtak egymáshoz, és szenvedélyesen beszélgettek olyan időkről, amiket egyikük sem ismerhetett, a villamosvezető, mert már rég elfelejtett mindent, amit valaha megélt velük kapcsolatban, a lány pedig lévén túl fiatal ahhoz, hogy saját szemével láthatta volna őket.

Miként az élelmiszerüzlettel való kapcsolatából is kiviláglik, hősünk régimódi volt. Lakásában nem tartott más, zene lejátszására való alkalmatosságot, mint egy lemezjátszót és pár tucat lemezt, csupa igazán jó együttestől, meg táncdalokkal, rekedtes hangú, rég halott énekesnők előadásában, mindezt a hálószobaszekrény legalján, paplanok és párnák áttörhetetlen rétege alatt, így amikor tangózni kezdtek, nem szólt a háttérben zene. Hősünk ennek ellenére sokáig úgy érezte, sikerült tökéletesen egymásra hangolódniuk, s figyelmen kívül hagyta a lány könyörgését a muzsikáért, ámde ellenállása az idő múltával arányosan hagyott alább, s amint végképp elfogyott, nehéz szívvel bár, de átvonult a hálószobába előkeresni a régi masinát. Gyanúja beigazolódott. Mire visszatért a nappaliba, kezében a hosszú évek letargiájától nyikorgó, elavult szerkezettel, vendége és a vacsora maradékai eltűntek. A bagoly a tévé tetejéről vigyorgott az arcába. Eddig ábrándos tekintete most sütött a megvetéstől. A villamosvezető megfordult, és a falon függő barokk tükörbe pillantott. Már meg se lepődött, amikor az elárusítólány tekintett vissza rá. Most teljes biztonsággal ráismert a gúnyos, csipkelődő mosolyra. Az arc a felesége arca volt.

A közeli templom tornyán huszonötöt ütött az óra. Akik az utcán voltak, láthatták, amint a koszlott tömbház egyik legfelső emeletén kitárul egy ablak, és egy megtermett bagoly repül ki rajta. A madarat minden jel szerint kitömhették, mert merev volt, gémberedett, repüléstől elszokott szárnyainak nyikorgása pedig felmetszette az éjszaka csöndjét, ahogy lassan beleevezett a vaksötétbe.