Halász Péter: A moldvai magyarok hagyományos állattartása

Halász Péter az 1960-as évek derekán kezdte el a moldvai magyarság néphagyományainak búvárlását, gyűjtését és dokumentálását a helyszínen, s az 1990-es évek elején tette közzé első cikkeit az ottani állattartás ágazatairól, egyes részleteiről (A közbirtokosság mint hagyományos önkormányzati forma. Honismeret, 1991/6. 44–46; A ló és a szarvasmarha gazdasági jelentősége a moldvai magyaroknál. Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994. 25–35.). Azt azonban kevesen tudták, hogy – sok más témakör mellett – az állattartó kultúrát is monografikus igény-nyel kutatja, s egyszer még egy vaskos kötettel örvendezteti meg a tárgykör és a moldvai magyarság néprajza iránt érdeklődő közönséget.

A kötet elkészült, s ötszáz oldalon tárja elénk a zömmel a terepen, a moldvai adatközlőktől évtizedek folyamán összegyűjtött ismereteket a ló, a szarvasmarha-, a sertés-, a juh- és a baromfitartás népi gyakorlatáról, ma élő és régebbi nemzedékek hagyományairól, manapság már feledésbe merülő tudásanyagáról. (Tudatosan nem foglalkozik most a szerző a kecske-, a bivaly-, a szamár- és a kutyatartás kérdéskörével.)

Munkája során Halász Péter alig-alig építhetett tudós elődök publikációira, minthogy a moldvai magyarok állattartásának előbb említett ágazatairól az eddigi magyar és román néprajzi szakirodalomban igen kevés információ halmozódott fel. Ami a történeti feldolgozásokban, forrásgyűjteményekben és leíró forrásokban található (például Cantemir művében, Veress Endre tanulmányaiban, Benda Kálmán okmánytárában), s ami a misszionáriusok, az utazók irataiból, továbbá a moldvai helytörténeti, statisztikai gyűjteményekből kibányászható, azt Halász Péter kibányászta. Felhasználta Domokos Péter, Lükő Gábor, Balogh Ödön, Kós Károly, Földes László, Gunda Béla adalékait meg a román néprajzi és történeti irodalom szétszórt információit, de a szórványadatok halmaza együttvéve is elégtelen ahhoz, hogy egy monografikus művet megalapozzon.

Ez a kutatástörténeti helyzet, az előmunkálatok nyilvánvaló hiánya önmagában is nagy kihívás lehetett a szerző számára. Egyben azt is magában hordozta, hogy az adott témában „Moldva Kolumbusza” lehet, noha ezt a jelzőt előtte már Gegő Elek és mások nevéhez is hozzáragasztották. A magyar állattartó kultúra kutatástörténetéhez pedig azt kell megjegyeznünk, hogy máig sem született átfogó, az egész magyar nyelvterületre kitekintő néprajzi monográfia olyan jelentős ágazatokról, mint a lótartás, a marhatartás vagy a juhtartás, az aprójószágról nem is beszélve. Ezen a helyzeten az sem változtat, hogy a Magyar néprajz című kézikönyv második, Gazdálkodás tárgyú kötete (Bp., 2001). ágazati rendben tekinti át az állattartás hagyományait Kivételként említhető Szabadfalvi József A sertés Magyarországon (Debrecen, 1991) és Viga Gyula Népi kecsketartás Magyarországon (Miskolc, 1981) ágazat-monográfiája. Tematikus monográfiát pótol e tekintetben Kós Károly tanulmánya a bivalytartásról (A bivaly a kalotaszegi parasztgazdaságban. In: Kós Károly: Eszköz, munka, néphagyomány. Buk., 1979. 197–277.).

Az állattartás-pásztorkodás egészét vagy egyes ágazatait táji, lokális keretek között feldolgozó monográfiánk szerencsére számos akad, de azok területi megoszlása igen egyenetlen. Országrésznyi területekről hiányoznak ennek a tárgykörnek a lokális és táji keretezésű feldolgozásai. Ilyen térség volt Moldva is, de Halász Péter jóvoltából Moldva fehér foltja helyére most egy gazdag adatolású könyv került.

Az állattartás egy-egy ágazatának rendszerező leírása ebben a kötetben átlagosan száz oldalon és egységes szempontrendszer szerint valósul meg. A terjedelmi arányok az ágazat jelentőségének, a tenyésztés (szaporítás), a tartásmód, a gazdasági hasznosítás lehetőségei, formái, a kapcsolódó paraszti (szak)tudás és a hozzá fűződő folklór, hiedelemvilág, szókészlet terjedelmétől függően térnek el az átlagtól. Az átlaghoz a ló- és a juhtartás leírásának terjedelme áll legközelebb. Jócskán meghaladja a szarvasmarhatartásé, de rövidebb terjedelmet kívánt a sertés- és a baromfitartás bemutatása.

A rendszerező leírás minden esetben az ágazat moldvai múltjának és az állatfaj ottani jelentőségének érzékeltetésével kezdődik. Azt követi a fajták, típusok, állatszínek, ismertető jegyek leírása. Majd a tartásmódok bemutatása következik, kiemelten a külterjes tartás emlékanyagának gondos számbavétele, a legeltetés, pásztorlás szervezeti formáinak bemutatása. Azokat követi az építmények és az istállózás, a takarmányozás bemutatása, a jószág gondozásának leírása. Minden ágazat esetében bő teret kap a jószág szaporításának, az ivartalanításnak, az újszülött állatok gondozásának, a fiatal állatok nevelésének, betanításának kérdésköre. Állatfajonként gondosan leírja a jószág jellemző betegségeit, népi gyógymódjait. Igen aprólékosak, jól tagoltak a ló és a szarvasmarha munkaállatként való hasznosításának módozatait leíró alfejezetek. Például a ló esetében nemcsak a szántást, de a boronálás, hengerezés, „lókapálás” műveleteit is azonos figyelemmel részletezi. A fejőstehenek és -juhok haszonvételéhez tartozik a tejgazdálkodás, a tejtermékek készítése, értékesítése, ami természetesen növeli ezen ágazatok leírásának terjedelmét.

Minden állatfaj „kismonográfiájának” végén megtalálható a hozzá kapcsolódó népszokások, hiedelmek, nyelvi elemek (pl. szólások), esetenként népköltési adalékok tömör dokumentálása. (Ennek a szövegcsoportnak a megszerkesztésében a szerző figyelemmel lehetett a Kallós Zoltán és Bosnyák Sándor által gyűjtött és publikált szövegekre is.) Következetesen kezeli a saját gyűjtéseiben és a korábbi publikációkban megjelenő tájszavak és szakszavak, a moldvai magyar állattartás „szókincsének” közreadását. Pontos lokalizálással és hivatkozásokkal, fonetikus leírással gyűjti össze e szavakat kisebb tematikus csoportokba, így például A juh elnevezései című alfejezetben (373–374.). Ez a szerkesztésmód különösen a népnyelv, a szóföldrajz és szótörténet kutatóinak a dolgát könnyíti meg.

A moldvai magyar hagyományoknak számos olyan elemét dokumentálja a kötet, melynek legfeljebb az emlékét őrzik egyes erdélyi vagy alföldi magyar tájakon. Szól olyanokról is, amelyek Moldván kívül sehol másutt nem található a magyar nyelvterületen és nyelvszigeteken. Előbbiek közé tartozik a „fatalpú szekér” (95.), az ünő (tehén) fejése guggolva, literes csiporba s a fejőszéket, fejőzsétárt mellőzve (150.), a sövényből font keskeny jászol (177, 182.), a baromudvaros telekrend (180.), a bikaborjú ivartalanításának módja, a here „feltolása”, elkötése (207.), a mozgást gátló eszközként használatos „disznójárom” (279.), a kör alaprajzú okol (370.), a fakéregből készült, bucsumnak nevezett pásztorkürt (372.), a talanknak nevezett fakolomp (372.), a juhhús tartósítása füstöléssel és elnevezése, a posztráma (395.), a tyúkok, pulykák (kurkánok) hálatása élő fán (429.) stb. Mindezek a külterjes tartásmód és a családi pásztorlás hagyományaival s a zootechnika további elemeivel együtt a magyar állattartó kultúra korábbi korszakából fennmaradt archaizmusok.

Erdőben legelő „vadlovak”-ról középkori magyar oklevelekben is megemlékeznek. E forráshelyek alapján Váczy Péter valóságos, a háziasítást elkerülő „vadlovak” létezésére következtetett (Századok, 1958). Az „equus sylvestris”-t emlegetik még 16–17. századi magyar források is, de az elnevezés nem lófajtára, hanem a szilaj, rideg tartásmódra vonatkozik. Valójában az Árpád-kori adatokból is a szilaj lótartásra kell gondolnunk, melynek 19-20. századi emlékeit a Székelyföldről Földes László gyűjtötte össze (Rideg lótartás a székelyeknél. Néprajzi Közlemények III. 1–2. [1958] 31–39.). Ezekhez kapcsolható Petrás Ince tudósítása, aki Döbrenteinek 1841-ben megírta, hogy a moldvai magyarok lovaikat „szabadon járni engedik az erdőkön”. Tőle tudjuk, hogy a legelő jószág őrzését a családok serdülő fiaira bízták, községi, közösségi ménesek, pásztorok nem voltak. Az erdei állattartás Kelet- és Észak-Európa erdős övezeteiben honos rendszerének Moldva több elemét, emlékét megőrizte, mint a Kárpát-medence erdős tájai. Skandináviában és a Baltikumban az állatok legeltetése családi erővel és a mozgást gátló eszközök változatos formáival történt a 20. századig. Ott találjuk párhuzamait a disznójáromnak, a fabéklyónak, a faháncsból készült nyűgöknek, hámoknak, a fakolompoknak is. Ez a pásztorlást, nyájszervezést mellőző legeltető állattartás honos az északi és a Volga-vidéki finnugor népeknél s a velük szomszédos oroszoknál és balti népeknél is.

Kelet-Európa szláv területein írták le a két rúd közé fogott ló s a rudakat összefogó, a szánt, szekeret húzó ló nyaka fölött átívelő abroncs (orosz duga, ukrán duha, német Krummholz) használatát is. Baltikumi, kelet-európai elterjedtségét, történetét legbehatóbban az észt Ants Viires vizsgálta. Az északi csángó vidéknek ezt a jellegzetes lószerszámát Halász Péter fényképen is bemutatja. Bírófalván cserk néven ismerik a szóban forgó – más magyar vidéken teljességgel ismeretlen – faabroncsot. A könyv még több hasonló, felfedezés értékű tárgy bemutatásával lepi meg az olvasót.

A szótörténet kutatóinak is csemegéje lehet a füstölt juhhús ismertetése. Ugyanis ennek a terméknek a csángó magyar neve, a posztráma Balkán és a Krím török–tatár népei felé mutat. Ez a szó az oszmán-török pastirmából származik. Magyar megfelelői, így az Alföldön a 17. században feljegyzett pasztorna, pásztormány az élő nyelvből már régen kikoptak. Tegyük hozzá, hogy az alföldi magyar városok főként füstölt marhahúst szolgáltattak ezen a néven a megszálló török katonaságnak.

A moldvai „leletek”, tárgyak, nevek, technikák szemléző értékelését még hosszan lehetne folytatni. Hely hiányában erre nincsen mód, de végezetül egy-két tévedésre, hiányosságra is figyelmeztetnünk kell a szerzőt és az olvasókat. Egy helyen (102.) szó esik a fakéregből készült lószerszám ősiségéről. Valóban visszavezethetők a háncsból készült eszközök a korai időkig. Azonban lószerszám a paleolitikumban még nem létezett, minthogy a ló háziasítása később, a neolitikumban történt, a domesztikáció második hullámában. Hársfaháncsból, sőt gyékényből is készültek hámok még a 19–20. században is. A könyvben említett „fakéreg” nyilván „háncs”-nak értendő. Tévesen került a könyvbe a román pásztorkodás típusait összefoglaló kitűnő monográfia szerzőjének a neve. Helyesen Romulus Vuia az egykor Herrmann Antalnál a kolozsvári egyetemen etnográfiát hallgató tudós neve. Itt jegyzem meg, hogy a román szakirodalomból említhető lett volna Ion Vlăduţiu két tartalmas dolgozata is (Noţiunea de „mocan” în păstoritul romînesc. Revista de Etnografie şi Folclor, IX [1964] 143–158; Aspecte etnografice ale păstoritului în Moldova de sud. Regiunea cursului inferior al Siretului. Revista de Etnografie şi Folclor, X [1965] 81–88.).

A szövegben idézett szerzők és művek egyike-másika hiányzik az irodalomjegyzékből. Például a 401. lapon Pethe Ferenctől mottóként idézett állítás forrását vagy a 17. és a 376. oldalon citált „Paládi-Kovács 1965” tételt sem találjuk a jegyzékben. (Utóbbi címét szívesen megadom: A keleti palócok pásztorkodása. Műveltség és Hagyomány VII. Debrecen, 1965.) A 272. oldalt követő 2. színes fényképen – aláírása szerint – legelő ló egyszerű béklyója látható. Valójában a képen nem béklyót látunk, hanem a kötélnyűg egyik változatát. A hiányok és apró tévedések listáját lehetne még bővíteni, ha arányérzékünk engedné.

A végső mérlegelést ugyanis nem a figyelmetlenségek, a minden munkánál emlegethető hiányok, hanem a könyvben foglalt újdonságok, kisebb-nagyobb felfedezések, a sehol másutt nem található adatok és dokumentumok értéke, áradó sokasága dönti el. A megemlített apróságok semmit sem vonhatnak le a szerző teljesítményéből s az őt ezért megillető tiszteletből. Abból az örömből sem vehetnek el semmit, amit a moldvai magyar néphagyományok és a magyar állattartó kultúra iránt érdeklődők éreznek a könyv megszületése felett. Nem lehetünk eléggé hálásak érte a kitűnő szerzőnek.