Mégis van zsánerfilmes kategóriadíj a 39. Magyar Filmszemlén: a szervezők mindenképpen bátorítani szeretnék a Magyarországon gyerekcipőben járó műfaji filmezést.

A közönségfilm–művészfilm dichotómia egy megmerevedni látszó mesterséges konstrukció: szigorú esztétikai kategóriák mentén csupán kétfajta film létezik: jó és rossz. Mégis, Magyarországon más hagyományban, más gyártási struktúrában és más intencióval készülnek a közönség- és a művészfilmek. A magyar közönségfilm ellentmondásos helyzetét jól példázza a 39. Magyar Filmszemle zsánerdíja körül kialakult hercehurca. 2007-ben kísérleti jelleggel vezették be a kettős fődíjat: az év teljes filmtermését felvonultató szemle legnagyobb elismerését két film kaphatta, egy zsáner- és egy művészfilm.

Az új rendszer sok vitát kavart: van-e értelme egy mindösszesen négy filmet felvonultató külön versenyprogramnak, amelyet csak a fődíj esetében kell külön kezelni? Lenne-e esélye másképpen zsánerfilmnek fődíjra egy művészfilmes hagyományokkal rendelkező országban? Kell-e ilyen mesterséges eszközökkel segíteni a hazai zsánerfilmezést? A szemletanács leköszönő és új elnöke közötti vita végül felemás eredménnyel zárult: kettős fődíj nem, zsánerfilmes kategóriadíj azonban lesz a 39. Magyar Filmszemlén.

A szomorú igazság ugyanis az, hogy a magyar műfajiság olyan apró gyerekcipőben jár, hogy minden egyes, a minőségi filmgyártás felé mutató, akár mesterséges támogatásra is szüksége van. A magyar filmes egyetlen műfajt ismer csupán, a sokszor blődlire épülő vígjátékot – ennek ellenkezőjéről a melodrámának aposztrofált Lora és a road-movie-hoz közel álló Konyec mérsékelt sikere sem tudta meggyőzni az alkotókat.

A magyar közönség szimpátiáját kizárólag vígjátékkal lehet elnyerni: szórakozni, kikapcsolódni járunk a moziba. A 2007-es második félév nézőszámai egyértelműen ennek a tendenciának a mutatói: megbukott az akciófilm elemeit felvonultató Zuhanórepülés, a thriller elemekkel ügyetlenül bánó Overnight, de számos igényes művészfilm, mint például a Lányok, az Off Hollywood vagy az Iszka utazása is hiába számított a szerény sikerre, néhány száz ember érdeklődését sikerült csupán felkelteni. Ezzel szemben mérsékelt közönségsikert aratott Koltai Róbert a magyar blődli hagyományait felvonultató népi komédiája, a Megy a gőzös. A honlap információi szerint százhetvenezer nézőnél tart a film, ami még mindig gyalázatosan alacsonynak mondható egy tízmilliós országban, mégis megerősíti, amit eddig is tudtunk: az egyetlen, piacon is életképes műfaj a vígjáték.

Pedig a vígjáték sikeréhez sem vezetett egyenes út, sőt! A szakmailag igényes, ugyanakkor szórakoztató és derűs műfajnak Magyarországon egyáltalán nem alakult ki hagyománya. Hosszú út vezetett a felemás helyzetig, a gyökerek a filmkészítés kezdeteihez nyúlnak vissza. A két világháború között virágzott a kabaré, a különböző ideológiák azonban kíméletlenül letörték a vígjáték uralmát, véget ért a nevetés kora: Hirsch 1949-re helyezi a filmműfajok halálát,1 amely a vígjátékot sem kímélte: a nevettető szerepét a szatíra (Bacsó Péter: A tanú) vette át.

A hatvanas évektől kezdődően a szerzői filmes paradicsom kiépülésének vagyunk szemtanúi, a szórakoztató közönségfilm lenézett műfaj lett. Bármilyen igényes szórakoztatásra  apellálni szakmai öngyilkossággal ért fel, a magyar közönség teljesen elszigetelődött az igényes műfaji mintáktól, viszont zabálta a nyugati elemeket beépítő hazai paródiákat. A Kojak budapesti, Ötvös Csöpi balatoni kalandjait felvonultató közönségfilmek sikere jól példázza a korszakot: a közönség igényelte volna a szórakoztatást, de jobb híján kénytelen volt beérni a hazaival.

A magyar film rendszerváltás előtti kánonja az államhatalom által felülről adott kánon volt, amelyet a kritikusok szakmai intézménye is megerősített. Így jött létre a magyar film magasművészeti kánonja, a magyar film pedig egy közönségtől független önjáró szerkezetté vált: a rendezők az állami pénzekből készítették a filmjeiket, a kritika dicsérő szava kiállt a filmek mellett, az állami vezetés pedig a kitüntetések hierarchikus rendszerében „kifizette” az alkotókat. A film közönsége és annak véleménye ebben a folyamatban nem vett részt: néző és film semmiféle egységet nem tudott alkotni. Az eredmény borítékolható volt: a posztkommunista országokban a rendszerváltás utáni években az immáron kizárólag a saját közönségére utalt filmipar hatalmas gazdasági csapást szenvedett el.

A rendszerváltás éppen ezért nem jelent korszakhatárt a magyar filmben is: „1990 a magyar filmművészetben nem lett a fordulat éve, a század utolsó dekádja az előző két évtized esztétikáját és témaköreit viszi tovább.2 A rendezők nem akartak, vagy inkább nem tudtak másként filmezni: „nincs új magyar film” – nem lett új magyar közönségfilm sem. Mivel a hivatásos rendezők nem voltak képesek reagálni a helyzetre, a filmkészítés egyéb, kapcsolódó területeiről érkeztek a kilencvenes évek közönségfilmesei.

A Bujtor István nevével fémjelzett vonal természetesen nem azonnal sikkadt el: a Pogány Madonna, a Csak semmi pánik és Az elvarázsolt dollár alkotója a Hamis a babával, majd a Három testőr Afrikábannal valódi vetélytárs híján mindig az adott év legnézettebb filmjét készítette el. Bujtor István színészként ült át a kamera túlsó oldalára, akárcsak a Doktor Kardost alakító Kern András, aki Sztracsatella című filmjével próbálta ki magát direktorként. Kern társrendezője volt a hosszú évekre megdönthetetlen nézőszámrekordot beállító A miniszter félrelépnek – partnere a vásznon és a kamera mögött egyaránt a szintén színész Koltai Róbert (Sose halunk meg, Ámbár tanár úr meg Csocsó, avagy éljen május elseje, a Világszám). Újabb kiugróan jó rendezés a színész Garas Dezsőtől a Legényanya című szatíra.

Sas Tamás az operatőrök klubjából igazolt át a rendezők ligájába (Presszó, Kalózok, Apám beájulna). A trükkfilmes technikai részlegből érkezett a játékfilmek világába Tímár Péter, aki a közönségfilmek egyik legtermékenyebb alkotója (Egészséges erotika, Csapd le csacsi, Csinibaba, Zimmer Feri, Le a fejjel!, Casting minden). Tímár Péter nevéhez fűződik az egyetlen, mégis meglepően magas színvonalon elkészített magyar thriller: a Mielőtt befejezi röptét a denevér műfaji bravúrját azóta sem sikerült megismételni, hasonlóképpen járt András Ferenc Dögkeselyűje, amelynek színvonalát egyetlen, magát akciófilmnek tartó film sem tudta megütni.

A kilencvenes évek legfontosabb hozadéka, hogy a filmmel professzionálisan nem foglalkozó alkotók kerültek a kamera mindkét oldalára. Szőke András a vidám film egészen új értelmezését valósítja meg (Európa kemping, a Boldog lovak, a Nagy húsleves, a Kiss Vakond, a Tündérdomb, a Mogyorók bejövetele, Zsiguli). Hasonló a Kálmánczhelyi–Végh–Stefanovics trió beérkezése, akik két fergeteges rövidfilm után (uristen@menny.hu, Legkisebb film a legnagyobb magyarról) készítették első, szintén blőd nagyjátékfilmjüket (Libiomfi).

A Simó-osztályként emlegetett rendezőcsapat 2001-ben mutatkozott be: Moszkva tér című filmjével Török Ferenc, a Macerás ügyekkel pedig Hajdu Szabolcs, előre jelezve az osztály filmjeiben jelentkező friss levegőt (Ébrenjárók, Előre!, Boldog születésnapot!, Montecarlo!, Szezon, Moszkva tér, Tamara, Fehér tenyér, Off Hollywood). Kapitány Iván és Rudolf Péter is ezen a szemlén jelentkezett Üvegtigris című közönségsikerével, amely százezres nézőszámával megcsinálta a magyar közönségfilmek nyarát. A reklámtigrisek megjelenését a filmgyártásban a hirdetési piac átrendeződése tette lehetővé: Herendi Gábor (Valami Amerika, Magyar vándor, Lora), Kapitány Iván (Üvegtigris, Kútfejek), Bergendy Péter (Terézanyu) és Árpa Attila (Argo), valamint Antall Nimród (Kontroll) filmjeiben a történetközpontú klasszikus nevettető játékfilm (kvázi-vígjáték) elemeit látjuk.

A rendszerváltás által átrendezett gazdasági struktúra nyilvánvaló hatással volt a hazai filmiparra is: a kilencvenes években törvényi szabályozás után kiáltott a magyar film is, ám hiába hozták létre 1992-ben a mozgóképes szervezetek konszenzusával a Magyar Mozgókép Közalapítványt, a Filmtörvény (2004. évi II. törvény a mozgóképről) csak nem akart megszületni egészen 2004-ig. A Filmtörvény rögzítette, hogy a közpénzek nélküli filmgyártás elképzelhetetlen, éppen ezért pályázati rendszerben szakmai kurátorok döntenek a közpénzek megfelelő elosztásáról.

A jelenleg érvényben lévő szabályozás több ponton is különbséget tesz művész- és közönségfilmek között. A szelektív játékfilmes pályázati rendszerben azoknak a filmalkotásoknak a gyártását szeretné segíteni az állam, „amelyek esetében valószínűsíthető, hogy a filmalkotás költségvetése a forgalmazás során nem térül meg” – azaz a művészfilmekét. A közönségfilmesek számára a visszatérítendő támogatás kölcsönrendszere maradt: az MMK jelenleg ebben a struktúrában szeretné „a hazai és nemzetközi filmpiacon sikeresen értékesíthető filmalkotások gyártását és terjesztését […] elősegíteni”. A normatív támogatások struktúrájában is különbséget tesznek a művész- és közönségfilmek között: a művészfilmek A kategóriás fesztiválszerepléseik alapján, míg a közönségfilmek a moziban elért nézőszám alapján nyújthatják be igényeiket a siker után járó állami jutalomra.

A filmtörvény minden szempontból közönségközpontú: a teljes filmes spektrum szabályozása mellett jelentős összeget különít el a filmterjesztésre is, hiszen a játékfilmek gyártásával nem oldódik meg minden probléma: akkor azt még mindig nincs hol, miről, kinek vetíteni – a Filmtörvény egyik legfontosabb hozadéka, hogy biztosítja a magyar film számára az utat a közönsége felé.

A törvényi szabályozás célja az elkészült magyar filmek számának, műfajának, illetve a magyar filmek nézőszámának növelése volt. 2004 óta a magyar filmek száma és nézőszáma folyamatosan nőtt, átléptük az évi egymillió néző lélektani határát, a több százezres nézőszámot produkáló közönségsikerek (Sorstalanság, Szabadság, Szerelem) mindig segítségére siettek a statisztikának. A kiugró nézőszámok esetében azonban az adott film iránt érdeklődő alkalmi nézőkkel kell számolni, a konkrét filmtől független, sokat mozizó szubkultúra csak apróbb, néhány ezres sikereket tud létrehozni. Magyarországon átlagosan százötven-kétszáz filmet mutatnak be, ebből mindössze általában tíz százalék a magyar filmek aránya. A felmérések szerint háromszázezer, hetente kétszer moziba járó magyar honfitársunk van, ezenfelül pedig négyszázezren látogatnak el havonta két alkalommal filmszínházba. A többi néző alkalmi fogyasztónak tekinthető: a nemzetközi tapasztalatok szerint új nézőket pedig csupán a jó hazai film hozhat a mozikba.

A 39. Magyar Filmszemlére negyvenkét (!) nagyjátékfilmet neveztek: örvendetes is lehetne, hogy a magyar filmek száma így megugrott, hiszen a növekedés nyilvánvalóan érinti a közönség számára készülő zsánerfilmeket is: az idei szemlén méreti meg magát a moziban sajnos leszerepelt, az akciófilm elemeiből építkező Zuhanórepülés, érkezik Gigor Attila krimije, a Nyomozó, és újabb road-movie-t köszönthetünk a Kalandorok személyében, de itt vannak az állami támogatás nélkül, magántőkéből készült filmek is, amelyek természetesen a vígjáték műfajában indulnak a közönség meghódítására (9 és fél randi, Casting minden, Egon és Dönci), a Holnap történt pedig filmtörténelmet írt: megszületett az első magyar interaktív bulvárfilm.

Be kell látni: ennyi magyar filmet egy ekkora piac semmiképpen sem bír el. A magyar filmre adható támogatások elaprózódnak, és a filmek is már csak egymás rovására tudnak nézőt csalogatni. Az ugrásszerű mennyiségi növekedés után most a szükségszerű minőségi szelekciónak kell döntenie: a magyar közönségfilmnek végre tényleg ott kell megméretnie magát, ahova való: a közönsége előtt.

JEGYZETEK

1. Hirsch Tibor: Utak és csapdák – A hazai filmvígjáték 1945–1990 között. Filmtörténet on-line, http://filmtortenet.hu/object.290ebcd1-2a9e-4243-9f10-1dea224c9489.ivy, 2007. november 3.

2. Schubert Gusztáv: Rejtőzködő évtized. A kilencvenes évek stílusa. Filmvilág, 2002. 3. 20–21.