Köztudott, hogy Halász Péter évtizedek óta jár Moldvába gyűjteni, s az utóbbi húsz évben számos kisebb-nagyobb könyve, tanulmánya jelent meg a csángó magyarok hagyományos népi kultúrájáról és társadalmáról. Ebben a vaskos (ötödfélszáz oldalas) „könyvecskében” csángó hiedelmeket adott közre, nemcsak szakemberek számára.

Mondhatnánk azt is, hogy a mintegy négy évtizedes, szisztematikus néprajzi gyűjtőmunka mellékterméke ez a kötet. De ezzel értékén alul kezelnénk Halász Péter több mint ötven településen folytatott kitartó és következetes munkájának ezt az eredményét. Sokkal több ez a kiadvány, mint adattár – ahogy a szerző szerényen megnevezi gyűjteményét.

Hiszen nemcsak 1903 sorszámozott és témautalásokkal keresztbe mutatózott hiedelemszöveg olvasható itt, hanem egy olyan tudományos igényű, de a nagyközönség számára is érthető, élvezetes stílusban megírt bevezető, amely röviden kitér a csángó magyarok történelmére; gazdag szakirodalmi utalásokkal összefoglalást ad a népcsoport hagyományos műveltségéről néprajzi gyűjtők munkásságán keresztül, és tájékoztatja az olvasót e kötet anyagának szerkesztési elveiről is.

Mivel ő maga nem folklorista, átvette Fejős Zoltán rendszerét, aki 1985-ben publikálta két kötetben Karancskeszi hiedelmeit azzal a sokatmondó címmel, hogy Hiedelemrendszer, szöveg, közösség.

Igen helyesen választott irányt, ugyanis pontosan erről szól ez a kiadvány. Szakkutatók számára nyilvánvaló, hogy a hiedelemmondák rendszert alkotnak, elvont, tudattalan modellként működnek, és a szövegek egy-egy kultúra világképeként olvashatóak.

Márpedig éppen a korábbi folklórgyűjtésekből tudjuk, hogy „A moldvai magyarok világképe archaikus világkép, sok-sok olyan adattal, amelyek módosítják eddigi ismereteinket. Például a szabad lélekre vonatkozó adatok kényszerítően sürgetik a magyar lélekfogalom tüzetes felülvizsgálatát” – állítja saját gyűjtésével kapcsolatban a csángó hiedelemvilág egyik szakértője, Bosnyák Sándor.1

A néprajzi gyűjtők (bármilyen résztémát próbálnak feltárni) azt tapasztalják a terepen, hogy a hiedelmek egyrészt elrendezik az egyénekben a hagyományozott és megtapasztalt tudást, másrészt pedig előírják, szabályozzák a közösség tagjainak viselkedését a köznapi és ünnepi élethelyzetekben. Erről a kérdésről legutóbb pl. Hoppál Mihály írt gondolatébresztő, példákkal illusztrált tanulmányt,2 amelyben kifejti azt is, hogy ez a rendszer tágan értelmezendő: nyelvi, vallási/mitológiai és köznapi hiedelmek bonyolult összefüggése adja a világképet.

Lássuk tehát, milyen alrendszerekből épül fel Halász Péter gyűjteményén keresztül a moldvai magyarok hiedelemvilága.

A tájhoz és a falvak múltjához kötődő hiedelemmondák (itt hét helység nevét, tulajdonképpen a gyűjtések főbb helyszíneit sorolja fel)

Másvilág

Természeti világképek

Emberi világ

Szerencse, álom, átok

Mitikus lények (emberfeletti erejű/természetfeletti lények; mitikus állatok/növények; különös helyek)

Nevezetes időpontok

Nevezetes számok

E két utóbbi fejezetrészben mindössze egyetlen szöveglejegyzés van, ami a „nagy”, azaz jeles napokra vonatkozik általában, ám számtalan utalás található a más fejezetekben már közölt szövegekre. Így pl. a dologtiltó vagy termékenység- és szerelemvarázsló napok zöme a Jövendölés, Jóslás, Álmok, Átok, Szerencse és szerencsétlenség címszó alatt az 5. nagy fejezetben olvasható.

Sokat elárul a csángó közösség állapotáról és világképéről, hogy a 4. fejezet Az emberi élet című alfejezetében 162 szöveg szól a halállal, halottal és temetéssel kapcsolatos hiedelmekről, szokáscselekvésekről, viszont a népcsoport termékenységéről, szaporodásáról (áldott állapot, születés, megesett leány) csak 84, tehát az iménti témának kb. a fele. Ez természetesen azt is jelzi, milyen életesemények és tudások intézményesültek (tehát kerültek a többségi elit vagy populáris kultúra befolyása, felügyelete alá az elmúlt ötven év során), s melyek azok, ahol még mindig a szájhagyományozó folklór s ezzel együtt az önkiszolgálás elve érvényesül. Persze a változásokkal kapcsolatban általánosítanunk nem szabad, hiszen a gyűjtemény nem jelzi az adatközlők életkorát és a gyűjtés/feljegyzés időpontjait.

Mégis éppen azért elgondolkoztatóak a hiedelmek tematikus arányai, mert Halász Péter nem célirányosan kérdezett rájuk, hanem azok a mindennapi élet és gazdálkodás szerves részeként az időjárással, állatokkal és növényekkel, valamint az emberi és természetfeletti világgal kapcsolatban kerültek rögzítésre.

A gyűjtő/szerkesztő maga is elismeri, hogy az anyag sajtó alá rendezése során jött rá arra, hogy a Fejőstől átvett modell néhány témakörben módosításra szorult volna. Idézem: „A természetfölötti lények esetében például indokolt volna megkülönböztetni a keresztény egyházi tanítás alakjait, valamint a néphit egyéb figuráit. Az ilyen utólagos felismeréseket azonban csak a szerkezet teljes felforgatásával lehetett volna megvalósítani, ezért rossz lelkiismerettel bár, de összekeverve hagytam az angyalokat, sőt magát Boldogságos Szűz Máriát is a gyermekijesztő bankussal vagy a napot megevő vorkoláccsal.” (27.) Vigasztalásképpen mondom: a jó tematikus keresztmutatózás megoldotta ezeket a csoportosítási problémákat.

Szépek és információgazdagok a színes fényképmellékletek is, bár a 22 képből csak 12 kapcsolódik a kötet szigorú értelemben vett tartalmához, a másik 10 (emberi portrék, tájkép, enteriőr) a hagyományos csángó kultúra illusztrációja. A magam részéről jónak és fontosnak tartom a gondosan összeállított mutatókat (szómagyarázatok és magyar–román helységnévmutató). A tájszavak mutatója nélkül bizony az ember meg sem értené ezeket a szövegeket, még az egészen köznyelvi formájúakat sem, nemhogy az északi nyelvjárásban közölteket, pl. a szabófalvi 12-es számút. A tájszavak magyarázata nemcsak a moldvai magyar nyelv román kölcsönszavait, adaptációit teszi nyilvánvalóvá, hanem az olyan régi vagy helyi kifejezések jelentését is megadja, mint pl. szádok = hárs; száda = szája (az utcának, völgynek, üvegnek); pujszuga = kukoricaszár; ribanc = rongy; lefő = kipállik; lapulás = megnyomás; megtisztel = itallal megkínál, és még hosszan folytathatnám a sort.

Ami a szövegek stiláris megformáltságát illeti: kétségtelen, hogy a különböző időpontokban, különböző helyeken, feltehetően különböző nemű és korú adatközlőktől felvett szövegek nyelvi és stiláris megformáltsága egyenetlen. Az is igaz, hogy ezeket az eltéréseket szigorúbb/pontosabb adatrögzítéssel jobban tudnánk értelmezni. Számomra azonban meggyőző Halász Péter érvelése egy Arany Jánostól kölcsönzött idézettel: „Arra törekedtem tehát, hogy – az öreg Toldi Miklós szavát követve – úgy szeressem és közvetítsem a csángó tájnyelvet, hogy eközben ne faragjam le »erejét, formáját, durva kérgét róla«. Főként az úgynevezett északi, Románvásár környékén élő csángók [...] különösen archaikus tájnyelvét igyekeztem a lehetőség és a célszerűség mértékében meghagyni eredeti formájában.”(24.)

Természetesen nem állíthatom, hogy hibátlan ez a kiadvány. Igaz, hogy nagyon széles körű, de mégis hiányos a bibliográfiája. Például hivatkozik egy 2002-es Lükő-tanulmányra, amely a szakirodalom jegyzékében nem szerepel. Vagy hivatkozik egy 1926-os, Kogutowitz Manó készítette néprajzi térképre, amely a csángó magyarokat is feltünteti, s melynek (idézem) „témánkra vonatkozó szelete könyvünk 446. oldalán látható”. (6.) Hát sajnos, sem ott, sem másutt nincs a kötetben ez a térkép, van viszont a 444. oldalon egy másik, Tánczos Vilmos összeállítása nyomán, amiről sem a Bevezetés, sem a Bibliográfia nem tesz említést, pedig az 1992-es népszámlálási adatok alapján a moldvai települések lélekszámáról és felekezeti megoszlásáról, nyelvéről tájékoztat. Ezek azonban apró hiányosságok, hibák, amelyek gondosabb szerkesztői munkával eleve korrigálhatók lehettek volna.

Összességében én kevésbé vagyok olyan kritikus és oly sokfélét számonkérő ezzel a gyűjteménnyel kapcsolatban, mint Voigt Vilmos, aki az Ethnographiában közölt róla recenziót.3 Én elfogadom a gyűjtő/szerkesztő/sajtó alá rendező kolléga nemes célkitűzését, mely szerint anyagát azzal a szándékkal teszi közzé, hogy hozzájáruljon a moldvai magyarok hitvilágáról előbb-utóbb csak elkészülő elemző monográfia létrejöttéhez. Anyagának publikálása azért is indokolt, írja, mert az utóbbi évtizedek romániai politikai és gazdasági változásai következtében a hagyományos paraszti életforma felbomlása felgyorsult, a moldvai magyarok nyelvi és kulturális asszimilációja úgyszintén, következésképpen itt is „beszűkültek a népi hiedelemvilág gyűjtésének korábban oly gazdag lehetőségei”.(27.)

Végül is ez egy érdekes, hiteles hiedelemgyűjtemény, ami arról tudósítja az olvasót, hogy milyen a csángó magyarok aktívan kollektív, tehát élő, gesztusokban és szokásokban megnyilatkozó tudása. Még a csodálkozásra egyébként kevésbé hajlamos folklórkutatók is eltűnődhetnek azon a tényen, hogy a történelem által oly mostoha sorban, kulturális és földrajzi értelemben is peremvidéken élő csángó magyarok észjárása, világképe mennyire egységes és mennyire más, mint erdélyi, felvidéki vagy magyarországi testvéreiké.

JEGYZETEK

1. Bosnyák Sándor: A moldvai magyarok hiedelemvilága. Folklór Archívum 12. Szerk. Hoppál Mihály, MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1980. 8.

2. Hoppál Mihály: Hiedelemrendszerünkről. In: Merítés. Tanulmányok Szilágyi Miklós tiszteletére. Szerk. Bali János, Jávor Kata. Bp., 2001, 433–440.

3. Ethnographia, 2005/3. 383–385.

*A kötet anyagát gyűjtötte és összeállította Halász Péter. Generál Press Kiadó, Bp., é.n. (2005)