Kritikusok a fiatal magyar (és román) filmekről

Tagadhatatlan, hogy az utóbbi évek valami újat hoztak a magyar és román filmtermésbe egyaránt. Felnőtt egy generáció, amelyet nem terhel az „átkos” rendszerek súlya; másképp tudnak gazdálkodni, más hangon tudnak szólni, másképp látják és láttatják a világot. Ezen fiatal generáció(k) sajátosságairól, lehetőségeiről kérdeztünk meg néhány – szintén fiatalabb nemzedékhez tartozó – kritikust, szerkesztőt, szakmabelit, azokat, akik a leginkább figyelnek ezekre a fiatal filmesekre. A válaszok tanulságosabbak nem is lehetnének.

1. Miben és kikben látja a mai magyar film legnagyobb erősségét, ha van ilyen? Esetleg: a fiatal román film mellett, párhuzamosan, eltérően, összehasonlítva, a fesztiválsikereket (is) tekintve. Mi az, amit ezek a filmek (román, magyar stb.) fel tudnak mutatni „nemzeti” sajátosságként, anélkül hogy fogyaszthatatlanná váljanak országhatáron kívül?

2. Minek tulajdonítja azt a hiátust, ami évek óta csak éppen kezd befoltozódni fiatal, fesztiválnyertes és fesztiváljárta alkotókkal és filmekkel? A viszonylagos nemzetközi és (i)otthoni sikertelenségre gondolok.

3. Mennyire ért egyet azzal, ahogy a mai magyar filmet közvetítik Európa, illetve a világ felé (Oscar-jelölés, fesztiváljelölések, PR, promóció stb.)?

4. Milyennek ítéli (mesterségesen gerjesztett, szükséges, felesleges, aggasztó stb.) a közönség- és „művész”-film erős elkülönülését? (Lásd a kétféle filmszemlés díjazást.)

5. Miket prognosztizál a következő évekre a fiatal filmek számára (főleg a magyar, de amúgy az európai film vonatkozásában is)?

6. Jelenség vagy véletlen az egyre több idegenlégiós színész a magyar filmekben? Rájöttek a rendezők valamire? Vagy a filmes generáció nem termelte ki még a maga színészgárdáját? Késik vagy elmarad?

Jakab-Benke Nándor

Libor Anita, film.hu, Budapest

1. Nemrégiben csináltam egy interjút Hajdu Szabolccsal a Fehér tenyér franciaországi bemutatója kapcsán, és ő arról számolt be, hogy a francia, de tágabb értelemben véve az egész külföldi sajtó a magyar és a román fiatal filmet egy kalap alá veszi. Ez azért is érdekes, mert Magyarországon éppen hogy a románokra mutogatás megy, Grunwalsky a játékfilmes szakkollégium-vitáján egyenesen úgy fogalmazott: „az Iszka román filmként nyert volna”.1 A Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke itt nyilvánvalóan a román filmlobbi erősségére célzott, ugyanis a magyar filmek külföldi értékesítésének koordinálása még valóban gyerekcipőben jár. A román és a magyar újhullám legnagyobb erősségét röviden én a fiatal alkotók erőteljes, de mégis közönségbarát filmes nyelvezetében és a múlthoz való újfajta hozzáállásban látom.

2. Nem értem pontosan a kérdésben szereplő hiátust. A kilencvenes évek szélcsendje után 2000 óta a fiatal magyar film nagyon erős felfutásban van mind fesztivál-, mind közönségsikerek tekintetében. A 2004-ben életbe lépett filmtörvény óta pedig folyamatos volt a magyar film sikereinek ünneplése: nézőszámrekordok, négy filmmel Cannes-ban, Tarr Béla a versenyprogramban, Antal Nimród Amerikában stb. Én éppen ellenkezőleg úgy látom, hogy most kezdődik egy hiátus: a magyar filmtörvény célja az elfogadásakor az volt, hogy a magyar film létrehozásának és a közönséghez való eljutásának feltételei adottak legyenek. Ez most már olyannyira így van, hogy a 2008-as Filmszemlére negyvenkét nagyjátékfilmet neveztek – ez roppant magas szám, pláne egy erősebb években is mindössze egymillió nézőt jelentő piacon. Aprózódik a filmekre nyújtható támogatás és a közönség figyelme is: a könnyedebb műfajokra kiéhezett közönség kezdetben válogatás nélkül zabálta a vígjátékokat. Ma már azonban véleményem szerint túlkínálat van, ennek megfelelően a közönség is válogat, ez okozhatja a nézőszámok feltűnő csökkenését 2007 második negyedévében.

3. Erről beszéltem fentebb. A magyar filmek fesztiváloztatását jelenleg a Magyar Filmunió intézi, sok helyről éri őket folyamatos kritika, de a játékfilmek fesztiváloztatását illetően szerintem maximálisan ellátják a feladatukat. Más a helyzet az értékesítés és a lobbi területén: az egykoron a Mokép alá tartozó HungaroFilm Divízió feltámasztása a Mozgókép Közalapítvány elsőszámú tervei közé tartozik, és jelenleg ennek a koncepciónak a kidolgozása zajlik. Kálomista Gábor elsőként ismerte fel a külföldi értékesítésben rejlő lehetőséget, és forgalmazó cége, a HungariCom számos magyar film nemzetközi forgalmazója lett, és önálló standdal képviseltette magát a cannes-i filmvásáron és az AFM-en is.2

4. Helyesbítenék: a kétféle filmszemlés díjazás jelenleg, 2008-ban nincs. Egyetlen kísérleti évben, 2007-ben volt erre példa, hogy két fődíjat adtak ki. Idéntől kezdődően elvileg a zsánerfilmeknek van esélye plusz egy kategóriában (zsánerfilmes kategóriadíj) is győzedelmeskedni, és emellett az összes többi kategóriában (színész, forgatókönyv stb.) ugyanolyan teljes értékű versenyzők. A zsánerfilmek ilyen formában való díjazását egyáltalán nem tartom feleslegesnek. Fentebb is említettem, hogy nagyon nagy a túlkínálat, és most már a minőség alapján szelektálnak a nézők is, éppen ezért szükség van arra, hogy ezeket a minőségi szempontokat egy díj formájában is kifejezésre juttassák.

5. Hosszú távon az állami költségvetéstől való függetlenedésben látom a magyar film jövőjét. Kis ország, kis piac, nem várható el, hogy állami támogatás nélkül működőképes legyen a filmipar, de az sem, hogy kizárólag arra épüljön. Magánbefektetők, külföldi koprodukciók és külföldi értékesítés stb. – megvan a lehetőség a függetlenedésre. Nagy veszélye ennek az útnak azonban az europudingosodás, a többféle igénynek való párhuzamos megfelelés kiolthatja a film különböző értékeit. Csúnya szóval élve: elszabóistvánosodnak. De ez is egy olyan folyamat, amely nyilván majd a saját hibáiból fog csak tanulni.

6. A magyar filmes generáció abszolút kitermelte a maga színészgenerációját, de szereti nagyon gyorsan elhasználni őket: Csányi Sándor, Ónodi Eszter, Csuja Imre, Gesztesi Károly – mára már nincs magyar film nélkülük. Szerintem ez ennél jóval egyszerűbb probléma. Magyarországon filmszínész nincs. Még az évi negyvenkét játékfilm sem képes eltartani egy színészt kizárólag a filmezésből. A magyar színész színházban játszik. Nyáron vagy egy-egy rövidebb szerep kedvéért év közben is el tud lógni a színházból, de a fő kenyéradója a színház, a szinkron, és csak harmadik helyre szorul a filmszínészet. A magyar rendezők legfeljebb arra jöttek rá, hogy köny-nyebb néha a nagyobb nevek ügynökeivel egyeztetni, mint a magyar színházigazgatókkal. Másrészt ugrásszerűen megnőtt a külföldi produkciós partnerek magyarországi szerepvállalása, akik szükségszerűen megkövetelik, hogy saját színészeik játsszanak a koprodukciós filmekben.

Székely Csaba, A Hét, Marosvásárhely

Nagyon hosszú fejtegetésekbe kellene bocsátkozni, ha a teljes magyar filmtermést kívánjuk szemügyre venni, ezért a rövid-, dokumentum- és animációs filmeket most félreteszem, és inkább csak a nagyjátékfilmekről beszélek.

Ha összevetjük a mai magyar filmet és a mai román filmet, akkor azt látjuk, hogy a román filmek rangos nemzetközi fesztiválokon jóval nagyobb sikereket értek el. Ez szerintem nem azt jelenti, hogy jobbak, hanem azt, hogy a fiatal román rendezők alkotásai szerencsés módon találkoznak a nyugati filmesek és kritikusok elvárásaival. Talán nem véletlen, hogy Cristian Mungiu alkotása éppen Stephen Frears cannes-i zsűrielnöksége alatt nyerte el az Arany Pálmát, hiszen a fiatal román rendezők hasonló nyelvet beszélnek, mint a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli Frears és kortársai (Ken Loach, Mike Leigh, Neil Jordan stb.). Azzal a különbséggel, hogy míg a brit szigetek filmesei „lenyúltak” egy alsóbb, úgymond elnyomott társadalmi réteghez témát meríteni, a románok visszanyúlnak a közelmúltba, és a kommunista korszakot meg az azt követő éveket dolgozzák fel. Ha a való életben nem is, mozivásznon ezek egyenértékűek, és aki ismeri az egyiket, annak nem lesz idegen a másik sem. Az utóbbi évek két legnagyobb román sikere, a Lăzărescu úr halála és a 4 hónap, 3 hét, 2 nap egyszerre volt minden nyugati számára érthető, ismerős (az említett angolszász vonalra emlékeztető társadalmi töltetük és minimalizmusuk miatt) és érdekes, ismeretlen (kelet-európaiságuk miatt). Emberi drámák, amelyek bárkivel megeshetnek, de így csak Romániában történhettek meg. Éppen ezért nálunk is, külföldön is fogyaszthatók ezek a művek.

A mai magyar film ellenben még nem találta meg a fogást a külföldi ízlésen. Egyes rendezők megpróbálják leutánozni a nyugati mintákat, például úgy, hogy „ungarische Tarantinók” akarnak lenni. (Ez nemcsak nagyjátékfilmekre igaz; kirázott a hideg, amikor láttam, hogy a Tűzvonalban című magyar sorozat teljes mértékben az amerikai 24 vizuális világát kopírozza.) Mások annyira eredetiek, hogy nemcsak nyugaton fogyaszthatatlanok, hanem itthon is. Azokban az esetekben szokott jó magyar film születni, amikor az alkotók felismerik, hogy az „art” nem egyenlő az unalmassal. Fogalmam sincs, hogyan dolgoznak a PR-osok, mennyire „nyomják” a hazai filmeket külföldön, de valószínűnek tartom, hogy a magyar filmek viszonylagos sikertelensége a közelmúltban nem a gyenge PR-nak tudható be, hanem inkább annak, hogy a zsűri vagy a közönség vetítés közben elaludt. Pedig lehet izgalmas, feszes művészfilmet készíteni hosszú kamerába bámulás és melankolikus szaxofonzene nélkül is. Az sem baj, ha lassú, elvégre A dealer is az, mégis magasan kiemelkedik az olyan vánszorgó, nyúlós produkciók közül, mint a Szezon vagy a Sztornó. De talán Pálfi György a legmegfelelőbb példa, aki a Taxidermiával megalkotta minden idők egyik legjobb magyar filmjét, amivel szerintem messze túlszárnyalja a közelmúlt román filmsikereit, csak az ő stílusa most éppen nem illeszkedik bele a mainstream művészfilm-divatba. Persze nem kellene külön kategóriába sorolni a művészfilmet és a közönségfilmet, hiszen a „legelszálltabb” arthouse produkció is vágyik valamilyen szintű közönségsikerre, és ha valóban jó, remélhetőleg meg is kapja. (Egyébként úgy gondolom, echte közönségfilmek csak Hollywoodban születnek, más országokban ez a szerep inkább a sorozatokra és szappanoperákra hárul.) És ezek a sikerek karnyújtásnyira vannak a fiatal magyar filmesektől is, mivel úgy tűnik, ez most a fiatal rendezők ideje, figyel rájuk a világ. Az olyan tehetségek, mint Hajdu Szabolcs, Fliegauf Benedek vagy az említett Pálfi György jó eséllyel törhetnek be a filmes köztudatba, csak rá kell tapintaniuk egy olyan pontra, amire a nyugatiak is érzékenyek.

Elsősorban azért említettem csak ezt a három nevet, mert ők azon kevés rendező közé tartoznak, akik a színészeiket is jól kezelik, pontosabban olyanokat válogatnak ki, akik tudnak játszani. Mert a magyar mozi egyik gyenge láncszeme a színészgárda. Nem tudom, miért van így, de ha például francia filmesek elmennek az Isten háta mögé, ott is találnak olyan amatőr szereplőket, akik jobbak, mint a mi „művész uraink” és „művésznőink”. Most még jól működik az, hogy külföldi színészeket importálunk, és szinkronizáljuk őket, de hosszú távon vicces volna, ha a legjobb magyar színészek németek, skandinávok és lengyelek lennének. Le kellene vetkőzni a színpadon megszokott gesztusokat és hanglejtéseket. Vászonra kell nevelődni.

Stőhr Lóránt, Filmvilág, Budapest

1. A harmincas éveikben járó fiatal filmrendezők, Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Török Ferenc, Kocsis Ágnes képviselik a magyar játékfilm erejét, de a kisjátékfilmek alapján várható, hogy bármikor feltűnhet hasonlóan erős tehetség az őket követő korosztályból is. Ezt a korosztályt nem kötik a magyar filmtörténet elkoptatott sémái, rossz beidegződései, nyitottak külföld felé mind a filmes ízlésüket befolyásoló minták, mind a filmgyártás anyagi-technikai hátterét illetően. Nem kötik kezüket a műfaji filmgyártás sémái, sem a szociális érzékenységet hazudó, unalmas és középszerű eurofilm közhelyei, eredetiek, újszerűek, de nem magukba fordulóan elitisták. A román film három-négy legjobbja megérdemelten arat fesztiválsikereket, de hogy a magyar nem, ez csak a kortárs filmkultúra konzervativizmusát mutatja. Meggyőződésem, hogy a fiatal magyar film újszerűbb, kísérletezőbb, formabontóbb, mint a román.

2. A kilencvenes évek második fele a magyar filmművészet apályát hozta, amikor a sikeresen induló, nyelvújító „fiatalok” (Enyedi Ildikó, Szász János, Janisch Attila, Szederkényi Júlia, Szabó Ildikó, Sopsits Árpád) nehezen jutottak filmhez, mert még nem alkalmazkodtak a megváltozott filmipari-gazdasági viszonyokhoz, ezért nem tudtak egységesen fellépni magyar hullámként a külföldi fesztiválokon. Lassan viszont elmosta az ő újdonságukat a közvetlenebb hangvételű filmek igénye, amit a mai harmincasok szolgáltak ki, a tehetségesebbek egyéni hangon, változatos, újszerű formákkal. Ezek a fiatal rendezők szinkronban vannak a nemzetközi trendekkel, jól kommunikálnak a fesztiválszervezők és a külföldi sajtó felé, így filmjeik tartósan a nemzetközi fesztiválok érdeklődésében maradhatnak.

3. A magyar filmdiplomácia nem áll a helyzet magaslatán. Az Oscar-jelölések jók, de megfelelő marketing nélkül reménytelen helytállni Amerikában. A fesztiválokra nevezik ugyan a fontosabb játékfilmeket, de valószínűleg hiányzik a megfelelő diplomáciai ügyeskedés. A dokumentumfilmek fesztiválnevezésével kapcsolatban viszont már közel sem megfelelő a helyzet.

4. A tömegfilm és a művészfilm összemosása a posztmodern teóriák koholmánya, miközben semmi jel nem mutat arra, hogy a kétfajta filmnek ugyanaz lehetne a közönsége. Egy Taxidermia, Off Hollywood, Töredék sohasem fog elérni százezer nézőt Magyarországon, miközben a budapesti Művész moziban sem lenne sikere a Buhera mátrix-féle förmedvényeknek. A tömegfilmes magyar producerek nyomulása (lásd a Szabadság, szerelem kapcsán) súlyosan árt a magyar játékfilmnek, mert a közönségre hivatkozva elvehetik a pénzt az arra valóban méltó alkotások elől. A magyar tömegfilm szánalmas minősége azon mérhető le, hogy nem sikerül külföldre betörnie, miközben a művészfilmeket a nemzetközi fesztiválokon összességében több tízezer néző látja. Semmi értelme a Filmszemle kétféle díjazásának, hiszen a legjobb filmet kell jutalmazni, ami lehetne adott esetben egy műfaji film is, de a jelenlegi felhozatalt látva egyelőre nincs erre esély. A díjazás is csak a producerek lobbijának eredménye, ami a közönségszámot megpróbálja a minőséggel összemosni.

5. Remélem, hogy végre bekövetkezik egy nagy áttörés a díjak közt (Cannes, Berlin), de nem mernék jósolgatni, hiszen a fesztiválok díjai mindig divatokat követnek. Ki tudja kiszámítani előre, ki lesz divatban pár éven belül? Ha összemérjük néhány velencei, cannes-i, berlini fődíjas filmmel a fiatal magyar filmek legjobbjait, akkor bizony nem maradnak alul eredetiségben, rendezői tehetségben, legfeljebb a filmek költségvetése marad el a fesztiválnyertesekétől.

6. Valószínűleg jelenségről van szó, a magyar film nemzetközivé válását jelzi, ami igazán üdvös folyamat. Persze a külföldi színészválasztás csak megfelelő történet esetén indokolt. A magyar rendezőket a koprodukció kényszere vagy a belső elégedetlenség hajtja sokszor a külföldi színészek felé, de többnyire melléfognak a külföldi színészekkel: lásd a Lora, a Lányok, a Honfoglalás, a Dolina kudarcát, miközben az igazán jó rendezők, mint Szász János, pontosan tudják, kire kell osztani egy szerepet, és ha az illető dán vagy norvég, akkor őt kell választani, ami egy századfordulós, erősen stilizált elbeszélés esetén nem fogja széttörni a film világát. A fiatal magyar színészek között számos tehetséges filmszínész akad, amint ezt a fiatal magyar rendezők filmjei megmutatták: Nagy Zsolt, Bodó Viktor, Nagy Ervin, Török-Illyés Orsolya, Szabó Domokos, Pelsőczy Réka, Pető Kata stb., vagy a tömegfilmben a sármőr imázsát kialakító Csányi Sándor is tehetséges a maga módján. Lehet, hogy nem minden szerepre van megfelelő karakter, de alapvető probléma nincs a fiatal magyar színészekkel (pl. nem teátrálisak).

Papp Attila Zsolt, Krónika (Szempont), Kolozsvár

A felvetett problémák megválaszolásához szükségesnek mutatkozik a román és a magyar filmművészet jelenlegi helyzetének összevetése. A két filmművészet az utóbbi években eltérő utakat járt be, mind stilisztikai-esztétikai-tematikai attitűd szempontjából, mind nemzetközi recepciójukat, illetve sikerüket/sikertelenségüket tekintve. Nem feltétlenül arról van szó, ami a körkérdésben kimondva-kimondatlanul megfogalmazódik, hogy ti. a kortárs magyar film „sikertelen” lenne, vagy éppen kevésbé „erős” tartalmi-formai üzenetet közvetítene – a kérdés jóval összetettebb, és félő, hogy nem válaszolható meg egyértelműen egy „ankét” formájában. (Talán nem haszontalan tisztázni: a „kortárs” jelzőt – éppen az ankétjelleg „zanzásító” hatása miatt – kissé leszűkítve, generációs értelemben használom: a fiatal-középkorosztálybeli, ún. újhullámos alkotókat és műveiket értem rajta.)

A kortárs magyar film olyan jelentős, kiforrott alkotókkal rendelkezik, mint Fliegauf Benedek vagy Pálfi György: ha már válaszolni kell arra, hogy kiket tartok a mai magyar mozgókép legnagyobb erősségeinek, akkor – anélkül hogy sok más, roppant tehetséges rendezőt megbántanék – őket emelném ki. Miért van az mégis, hogy a legújabb magyar filmek az esetek többségében nem képesek elérni az európai filmkultúra szakmai-kritikai elitjének „ingerküszöbét”, ellentétben román kollégáik munkáival?

Természetesen hosszan lehetne értekezni a magyar filmipar szerényebb önmenedzselési képességeiről és mindarról, ami ehhez kötődik – de nem innen közelíteném meg a témát. Napjaink román filmgyártásának egyik nagy előnye paradox módon épp az, ami akár a hátránya is lehetne: kevésbé sokszínű, kevésbé heterogén tartalmi és formai-stiláris szempontból, mint a magyar. Az újhullámos román rendezők – Cristi Puiu, Corneliu Porumboiu, Cristian Mungiu, Cătălin Mitulescu és mások – kisebb-nagyobb időeltolódással, de egy „alomból” indultak, és (tiltakozzék ez ellen bármelyikük is) sokkal inkább viselik magukon egy betájolható, megragadható művészi programmal rendelkező nemzedék jegyeit, mint hasonló korú magyarországi társaik. Kissé leegyszerűsítve: a román fiatalok elkötelezték magukat egyfajta verista-naturalista filmkészítés mellett, amelyet a filmes kifejezőeszközök minimalizmusa, tartalmilag pedig a balkániság (különböző regiszterekben történő) felmutatása, a groteszk vagy kegyetlenül realista társadalmi háttér előtt – mögött? – mozgó kisember problémáinak megragadása jellemez – különös tekintettel a kommunista diktatúra évtizedeinek kibeszéletlen, tabusított traumáira. Ez lehet az a bizonyos „nemzeti jelleg”, az a „couleur locale”, amit a román film sajátos, összetéveszthetetlen elemként nyújtani tud az összeurópai/nemzetközi filmvilág számára. És ez, úgy tűnik, nagyon is eladható Nyugaton – éppen erre a sajátosságra, „egzotikumra” van igény. Ezt a hangulatot a jóval inkább intellektualizált (a kifejezést nem értékjelzőként használom) magyar film kevésbé képes produkálni.

A magyar filmes tradíciókban mélyen gyökerező intellektualitáshoz kapcsolható a magyar közönségfilm problémája. Leszámítva néhány valóban figyelemreméltó filmet (Antal Nimród Kontrollja vagy a szemledíjas Konyec) nyugodt lélekkel kijelenthető, hogy színvonalas magyar közönségfilm alig létezik. A legutóbbi időkig a műfaji és/vagy közönségfilm elhanyagolt, mostohagyermek-szerű szegmensét jelentette a magyar filmgyártásnak, nagyjából a második világháború óta. Ennek számos és bonyolult oka van, melyekre itt nem térnék ki, de a tényen ezek nem változtatnak. A román filmes mainstreamben ellenben olyan, rendkívül igényes populáris életművek tudtak rangot szerezni maguknak, mint a Nae Caranfilé – a brilliáns Filantropica mellett ezt bizonyítja a legújabb Caranfil-mozi, A többi néma csend (Restul e tăcere) szakmai és közönségsikere is.

Külön tanulmányt érdemelne a román és magyar színésziskola jellegzetességeinek összehasonlítása. A körkérdésben említett „idegenlégiós” színészek magyar filmekben való egyre gyakoribb foglalkoztatása ide kapcsolódik. Ez az az aspektus, amelyben a román film egyértelműen erősebb, mint a magyar: a tematikai-stilisztikai újdonságérték mellett a román színészek többnyire kiváló karakteralakítása teszi azzá a kortárs román filmet, ami. S ha valami nagyon hiányzik a fiatal magyar filmből, az – tisztelet a létező kivételeknek – a színészi alakítások hitelessége; vagyis az, ami a román filmiskola „növendékeiben” kétségkívül megvan (szeretném hangsúlyozni: ez nem azt jelenti, hogy a fiatal magyar színészek tehetségtelenebbek, mint román kortársaik, hanem egy teljesen másfajta színészvezetési hagyományba „nőttek bele”, amely a jelek szerint egyre kevésbé mutatkozik hatékonynak).

Válaszkísérletemben talán túlzottan átrendeztem a súlypontokat; úgy érzem azonban, hogy a két, egymáshoz sok szállal kapcsolódó szomszédos filmművészet/filmgyártás közti – a körülményeken túlmutató – különbségek megnevezése által közelebb juthatunk a körkérdésben feszegetett problémák lényegéhez. És remélhetőleg ez is hozzájárul a „big picture” kialakulásához.

Váró Kata Anna, filmkritikus, Debrecen

Kis nemzet lévén, ha a magyar film nemzeti sajátosságáról, erősségéről kérdeznek, óhatatlanul is inkább az ebből fakadó hátrányok jutnak először eszembe. A nyelv (amit rajtunk kívül nem sokan beszélnek) folyamodványa, hogy külhonban már csak feliratos filmmel jelentkezhetünk, és ez bizony máris komoly lépéshátrány a forgalmazáskor. A legtöbb nyugati költségvetéshez képest – nem is beszélve az amerikai filmekről – szűkös költségvetés ugyancsak gyakorta behatárolja alkotóink lehetőségeit. Szintén a fránya anyagiak okolhatók sok esetben azért, amit gyakran számon kérnek a magyar filmeken, vagyis hogy miért nem látványosabb, akciódúsabb, a hol-lywoodi produkciók színvonalát jobban megközelítő mozik születnek kis hazánkban. Bár sok esetben a pénzhiányra való hivatkozás inkább mentegetőzésnek tűnik számomra a rendezők részéről, hiszen erre sok mindent rá lehet fogni, azt azért meg kell hagyni, hogy a látványelemekhez, robbanásokhoz és trükkparádéhoz valóban döntő fontosságú a pénz, mert hiába a jó elképzelés vagy az egyébként leleményes alkotó, ha nem futja az ötleteinek megvalósítására. Mindezen negatív felvezetés után éppen arról szólnék, hogy a nehézségek ellenére akadtak és akadnak filmesek, akiknek sikerül olyan maradandó alkotásokat létrehozniuk, amelyek az országhatáron innen és túl is megállják a helyüket, és mindenképpen optimizmusra sarkallnak.

Tény, hogy az elmúlt évekig – a fiatalok előtöréséig – a magyar film viszonylag háttérbe szorult a nemzetközi porondon, és a külföldi közönség számára elsősorban Szabó István filmjei fémjelezték a magyar filmet, aki cizellált stílusával és gyakorta a nemzetközi élvonalból toborzott szereplőgárdájával úgy tudott múltunkról és jelenünkről beszélni, hogy azok számára is érthető és élvezhető volt, akik nincsenek annyira otthon a magyar nép zivataros évtizedeinek eseményeiben. Oscar-díja is jelzi, érti a módját a nemzetközi közönség megszólításának. Jancsó Miklós pedig elsősorban a külföldi kritikusok köreiben örvend olyan megkülönböztetett tiszteletnek, ami csak a világ filmgyártása legnagyobbjainak jár. Igazságtalan lenne azonban a többi magyar rendezővel szemben, ha azt állítanánk, hogy csak Szabó és Jancsó volt jelen a nemzetközi mustrákon, hiszen amint azt a Magyar Filmuniónak a 60. cannes-i filmfesztiválra készült kiadványa is tanúsítja, a magyar film igenis ott volt majdnem minden évben a világ legrangosabb filmes eseményének valamelyik szekciójában, és ezt díjak és kritikai elismerések is tanúsítják. Arról nem is beszélve, hogy mint arról az említett 60. cannes-i filmfesztiválon személyesen is meggyőződhettem, ahol a legnagyobb örömömre tizenkilenc év után végre ismét magyar film (Tarr Béla: A londoni férfi) is szerepelt a hivatalos versenyprogramban, Tarr Bélának komoly rajongótábora van (egyikük szavai szerint „feltétlen híve”) elsősorban az angolszász kritikusok körében. (Az egyik neves brit filmes szaklap főszerkesztője szerint Tarr azon kevés rendezők egyike, aki még nem okozott számára csalódást. Aki pedig ismeri a kritikusok fanyalgó természetét, tudhatja, hogy ez bizony dicséret a javából!)

A nagy mesterek mellett a fiatal generáció is büszkélkedhet olyan tehetségekkel (például Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Antal Nimród), akik nevét már megismerhette a nemzetközi közönség, sőt sokan bennük látják a reményt, hogy a magyar film külföldön is népszerű és nézett lesz. Titkuk, bár ezt még nehéz ilyen rövid távlatból megítélni, talán abban rejlik, hogy olyan témákat vetnek fel, amelyek valamilyen módon egyetemes problémákat tárnak fel, mégis, a közeg, amelybe a történet gyökerezik, jellegzetesen közép-európai. Csak egy példa erre. Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmje, melynek központi témája a nevelés és a tehetséggondozás, illetve az, hogy a hajdani kommunista blokk országai mennyire másképp állnak a nevelés bizonyos kérdéseihez, mint a nyugati társadalmak, valamint mennyire írja vagy írhatja felül az eredmény az érte hozott áldozatot – egyszerre „idegen” és „ismerős”, bármely végről szemléli is valaki. A két szélsőséges álláspont (a brutális eszközökkel dolgozó magyar edző és a módszereibe hallgatólagosan beleegyező szülők jó kontrasztját adják a testi fenyítés legenyhébb formájára is szinte hisztérikus érzékenységgel reagáló nyugati szülőkkel) nem véletlen, hogy az ország határain innen és túl is ismerős húrokat penget. Az, hogy kinek melyik rész „ismerős” és melyik „idegen”, csupán földrajzi kérdés. Antal Nimród Kontrollja ugyan a nyugatiak számára többnyire ismeretlen jelenségről, a metróellenőrök föld alatti világáról mesél, de olyan feszes tempóban, ahogy az amerikai közönségfilmekre jellemző. A különböző kultúrák ilyetén összehozása egyszerre tette univerzálissá, ugyanakkor jellegzetesen hazaivá is a filmet. A többi fiatal filmesnél is megfigyelhető, hogy bár történeteik szervesen ágyazódnak bele adott földrajzi környezetükbe, vagy köthetők egy bizonyos történelmi korszakhoz, akár témájukban, akár ábrázolásmódjukban messze túlmutatnak valós fizikai közegükön. (Gondoljunk csak a Taxidermiára Pálfi György rendezésében, de ezt példázza az idei cannes-i nyertes román film, Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 napja, hogy csak a legutóbbi sikereket említsem.)

A pesszimista hangulatú nyitógondolatok ellenére azt hiszem, az említett eredmények alapján (és muszáj hangsúlyozni, hogy a szűkös keretek miatt messze nem teljes sem a kiemelkedő filmesek, sem a filmek és díjak említése) azért nyugodtan tekinthetünk bizakodóan a jövőbe. Nem azt mondom, hogy ideális a magyar film jelenlegi helyzete, mert messze nem az, és bőven van hiányosságunk és tanulnivalónk, de amíg évről évre születnek olyan alkotások, mint az utóbbi néhány évben is, addig azért van némi okunk az optimizmusra.

JEGYZETEK

1.Az Iszka utazása (2007, rendezte Bollók Csaba) Romániában forgatott film, a 2007-es Magyar Filmszemle fődíjasa.

2. Az American Film Market az amerikai filmipar legnagyobb vására.