A terrorizmus a halál olyan használata, mely lényegét illetően elválaszthatatlan a titoktól. Akár úgy is körülírhatnánk a terrorizmust mint a halálokozás, illetve a maga titkos azonosíthatatlanságában állandóan lehetségesként, azaz fenyegetésként felvázolódó halálokozás révén kiváltott iszonyatnak és szorongásnak az eszközzé változtatott televényét. A terror hatalma ugyanis kimondottan ez: a halálnak, akárcsak a halálhoz való emberi viszonyulásnak – elsősorban persze a halálfélelemnek – az igencsak sajátos eszköziesítése. Éspedig olyan eszköziesítése, melynek az egyik alapvető sajátossága és vonatkozása pontosan a titok.

Egyáltalán a halált az emberek többféleképpen eszköziesíthetik, és ez mindig is valahogyan az élők feletti uralom egyik alapvető formájává, módozatává válik. A halál eszköziesítése azonban mindegyre éppen a halál letagadása közepette működik és érvényesül. Annak ugyanis pontosan előfeltétele a halál letagadása, hiszen a le nem tagadott halál aligha lenne eszköziesíthető. Emiatt, illetve csakis ennyiben igaz tehát az, hogy „a terroristák, illetve az öngyilkos bombarobbantók elsődleges motivációja teológiai, amely két princípiumból áll: a kötelességből és a jutalomból”.1

A terrorizmus teljesen érthetetlen marad ugyanis a titok, valamint a halál eszköziesítése, azaz annak letagadása által feltételezett instrumentalizálása nélkül! Hiszen éppen a titok az, mely a terrorista egyéneket, szervezeteket, azok működését, céljait, eszközeit, tagjait, terveit, egyáltalán minden cselekedetét eleve szervezi, tagolja, burkolja és ténylegességre hozza. Magában a terrorcselekményben pontosan „ez” a titok robban ugyanis be (és gyakran fel is) halálosan a nyilvánosságba.2 Ezért is oly „nehéz” a nyilvánosságnak úgymond védekeznie ellene.

A terrorizmus elleni háború ellensége nemcsak és nem is elsősorban abban az értelemben „ismeretlen” tehát mint olyasvalami, ami – vagy mert elmaradt, vagy pedig mert valamiféle újdonság – eleddig még nem volt „megvizsgálva”, hanem abban, hogy az lényegileg olyan ellenség, amely pontosan a megismertségére, voltaképpeni azonosítására vonatkozó tekintet ellenében szerveződik. Vagyis titokban és a titokkal.

Következésképpen a terrorizmusban, vagyis a halál eme sajátos használatának a mechanizmusában valamilyen ugyancsak sajátos és egyben lényegi kapcsolatnak kell létrejönnie és működnie a titok és a halál között is ahhoz, hogy az egyáltalán, ténylegesen lehetséges legyen, és hogy valóban „működhessen”. A terrorista ugyanis nem pusztán „öncélból” gyilkol, mint mondjuk az ámokfutó, hanem kimondottan használja a halált, és ennek a használatnak pontosan a vele konstitutíve kapcsolatos titok ad különleges súlyt, erőt és eredményességet. A titok tehát a halálokozó terrorizmusnak nem az „egyik” jegye vagy „attribútuma”, mellyel annak tapasztalata és elemzése valahol találkozik, és amit azután majd elhagy vagy meghalad, hanem éppen az a légkör és az a horizont, amelyben a terrorizmus egzisztenciáléként – a többnyire mégiscsak „embernek” nevezett létező létmódjaként – kirajzolódik, és amelyben azt emiatt el is kell gondolni.

Egyáltalán a titok rányomja bélyegét a terrorizmus szövetkezési módjára, a titok az, ami a vele kapcsolatos cselekedetek terveit, egyre aprólékosabb részleteit, végrehajtásuk módozatait, valamint magukat a résztvevőket és gyakran az elkövetőket is megvédeni vagy sikeressé tenni hivatott. Úgyhogy ugyancsak a titok az, ami egyáltalán a (halál)fenyegetés sajátos terrorját – a maga láthatatlanságával, azonosíthatatlanságával – voltaképpen kiváltja, „életben” tartja, sőt határtalanul felerősíti.

A titokban és a titok által létező-működő terrorizmus és terrorista tehát halált okoz, halált osztogat. Az különbözteti meg az egyébként ugyancsak titokban és a titok által létező összeesküvőtől, hogy az összeesküvő célpontjait és áldozatait egyrészt mindig meghatározott személyek és azok pozíciói képezik, és az is, hogy az összeesküvés többnyire közvetlenül a (létező) hatalomra, az ellen, mégis a hatalom kimondott és közvetlen megszerzésére irányul.3 Ezzel szemben a terrorizmus, a terrorista célpontjai többnyire ártatlan emberek, akik nemigen állnak semmilyen közvetlen kapcsolatban a tulajdonképpeni döntési mechanizmusokkal.4 Következésképpen a terrorista cselekedeteknek nem is lehet közvetlen eredménye és célzata a hatalom kimondott „átvétele” vagy megszerzése.

A titok és a terrorizmus kapcsolata tehát sui generis és ráadásul rendkívül szerteágazó. Egy ilyen rövid elemzésben természetesen csak némely döntő vonatkozás vázlatos és inkább a további kutatások számára figyelemfelkeltő említéséről lehet szó. Hiszen ama kérdés néhány lényegi vonatkozását kell megvizsgálnunk és megválaszolnunk, hogy egzisztenciálisan, vagyis létmódszerű ténylegességgel hogyan is lehetséges voltaképpen a terrorizmus. Azaz hogyan lehetséges, hogy nagyon is meghatározott, de többnyire azonosíthatatlan emberek más meghatározatlan, de azonosítható embereket gyilkolnak meg egy-egy gyakran önmagukat is elpusztító, módszeresen körvonalazott és meglepően sikeres-eredményes cselekedet által.

Nagy kérdés, hogy valóban elégséges-e ilyesminek a felvázolásához és „megértéséhez” a vallási, nemzeti vagy politikai fanatizmusra hivatkozni. És ha nagyjából „elégségesnek” is tűnne, akkor sem tekinthetnénk el a titoktól, amely nélkül mindezek a fanatizmusok valójában nem is „terrorizmusként”, hanem egészen máshogy érvényesülnének, törnének a felszínre. Vagyis teljesen másvalamik lennének!5

Akárcsak a terrorizmus, egyáltalán a titok is egy létmód, sőt igencsak bonyolult és kevéssé megértett. A titok elsősorban titkosítás, illetve a titkosítással kapcsolatos koorigináris és származékos, generált struktúrák egzisztencialitása. Úgyhogy a titokfenomén egy általunk régebben szolgáltatott analízise és körvonalazása értelmében a titok tulajdonképpen nem más, mint a bebiztosított, illetőleg zárolt leplezés, amely mint ilyen kimondottan a maga megismerése, felfedése ellenére szerveződik. A titkot azért nem ismerjük, mert leplezett – éspedig zárolt, bebiztosított módon leplezett –, ami voltaképpen azt jelenti, hogy mindaz, ami titok, eközben szükségképpen úgy szerveződik-tagolódik, hogy kimondottan felvázolt és előrevetített módon tényleges akadályokat, gátakat, zárlatokat épít a láthatatlanságtól a látszatokon át egészen mindenféle tilalmakig a maga megismerése és „illetéktelen” elsajátítása ellenében. A bebiztosított leplezés révén a titok egzisztenciáléja, létmódja végeredményben az általában vett nyilvánosság ellenére szerveződik. Persze éppen a nyilvánosságra, akár annak egy meghatározott zónájára való tekintettel, éspedig pontosan mint az a feletti – szűkebb vagy átfogóbb, de különös – hathatósság, rendelkezés, hatalom és uralom. Ennek a nyilvánosság feletti hathatósságnak, rendelkezésnek, hatalomnak, illetve uralomnak pedig éppen az a sajátossága, hogy pontosan a nyilvánosság (elvi) kizárása révén, kimondottan a nyilvánosság eme kizárásában magában működik. Ez persze a titoknak teljesen sajátos erőt, hathatósságot és eredményességet kölcsönöz. Mind ténylegesen – mondhatni „célracionálisan”, magában a titok eredményességében –, mind szimbolikus vonatkozásban.

Szimbolikus értelemben a titok ugyanis pontosan a nyilvánosságban van. Csakhogy, nyilván, éppen titokként van ott. A titok szimbolikus hatalma pedig kimondottan abban áll, hogy titokként jelen léve használhatja, sőt gyakran egyenesen a cinkosává is teheti azt, aminek ellenében voltaképpen létrejön és egyáltalán létezik. Vagyis szimbolikus értelemben is használhatja a nyilvánosságot. Azaz elsősorban „tudatja” a nyilvánossággal, hogy ő – persze titokként, illetve kizárólagosan és bebiztosított titokként – van, létezik.6 Hogy tehát létezik például inkvizíciós törvényszék, titkos politikai rendőrség, léteznek titkos, akár terrorista szervezetek stb. Eközben persze mindezek voltaképpen titokként léteznek, ami azt jelenti, hogy végtére is a nyilvánosságnak sohasem lehet tudnia, hogy kimondottan mit, hogyan és mikor terveznek, cselekszenek vagy fognak majd cselekedni. Úgyhogy a terrorizmus meghatározó és lényegi vonatkozásaihoz egyszerre és szervesen tartozik hozzá, hogy egyfelől titkos, másfelől viszont olyan halálokozó nyilvános, illetve a nyilvánosságba vágó erőszak, amely a maga meghatározott cselekedetei révén, de azokon túl is folyamatosan kiváltott és fenntartott megfélemlítés-, rettegés- és iszonykeltés gyanánt jelent – persze mind egyre titkos, tehát kifürkészhetetlen, előreláthatatlan és azonosíthatatlan – közveszélyt.7

A titokhoz nyilván mindig titkosító-titkosítók is tartoznak, akik tehát a titkot létrehozzák, működtetik, érvényesítik, és akik mindeközben szükségképpen meg is őrzik. Ők tehát a titoknak, illetve a titok hatalmának és persze a súlyának meg a nyomasztásának is a birtokosai. Ők azok, akik a titok révén és akik révén a titok: hatalmasok.

Úgyhogy kikerülhetetlenül felmerül a kérdés, vajon meddig is terjed a titok hatalma. Illetve hogy vannak-e s ha igen, miféle határai vannak a titok hatalmának; és az is, hogy vajon a titoknak pusztán pragmatikus vagy inkább kategoriális határai vannak. Nos, mindezekre a kérdésekre most csak egy visszakanyarodásból kiinduló újabb kerülő útján válaszolhatunk.

A titokhoz, a titok működtetéséhez szükségképpen hozzátartozik tehát titokként való megőrzése, illetve ennek a megőrzésnek a folyamatos bebiztosítása is. Emiatt a titkokkal kapcsolatos kommunikáció is sajátos. Hiszen az – minden vonatkozásban és irányban, legalábbis értelemszerűen, elsődlegesen – csakis titokként és titokban kommunikálható, szerezhető meg! Vagyis amennyiben – ténylegesen vagy szimbolikusan, de – terjed. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a titok titokként csakis annak a jövőbeli megőrzésére vonatkozó elsődleges és előlegezett biztosítékokkal együtt, azoktól övezve kommunikálható, terjeszthető. Lényegében ezt – illetve az eköré felsorakozó (többnyire rituális) és elsődleges vonatkozásokat – nevezzük beavatásnak.8 Másodsorban azonban ami ellen a beavatásnak előrevetítő biztosítékokat kell szolgáltatnia, az mindenekelőtt az árulás.

Akkor értjük azonban igazán az árulást, ha azt éppen hogy nem a titok felfedésének, hanem pontosan a titoknak ugyancsak (a) titokban történő – persze szintén sajátos – kommunikációjaként ragadjuk meg. Az árulás ugyanis voltaképpen nem más, mint meghatározott titokstruktúrákhoz tartozó titoktartalmaknak a más, velük ellentétes titokstruktúrákhoz való, ugyancsak titokban megvalósított (másodlagos-származékos) kommunikációja, átvitele.9 Következésképpen és röviden szólva: titokban minden titok elárulható, meghaladható, anélkül hogy kimondottan, illetve tulajdonképpen fel is fedték volna.10

Egzisztenciális struktúrájára való tekintettel a titok tehát olyasvalami, ami önveszélyes, illetve – legalábbis lehetőség szerint – önfelfaló. És pontosan ez ellen kellene a beavatásnak, vagyis a titok titokként való elsődleges kommunikációjának biztosítékként, bebiztosításként szolgálnia. Ezért is tartalmaz a beavatási szertartások mindegyike kötelező módon egy, a titok minden tekintetben való megőrzésére vonatkozó és elkötelező ígéretet, vagyis esküt.

A beavatás során elvárt-megkövetelt, elnyert és letett eskü persze lényegileg titkos eskü,11 melyben tehát szükségképpen a titok megtartására – elsősorban persze a vele kapcsolatos hallgatásra és elrejtésre – tesznek esküszerű, elmaradhatatlan és előzetes ígéretet, nyilván mint biztosítékot és mint a titok bebiztosítását, elsősorban bizonyára az árulás, vagyis egy magában a titokban és magából a titokból megnyíló fenyegetés, fenyegető lehetőség elleni elkötelező biztosíték bebiztosítása gyanánt. A titkos eskü éppenséggel az az egzisztenciális gesztus, ontológiai híd és mechanizmus, amely által megtörténik a „profán” szférából a beavatottba, a nyilvánosságból a titokba való átmenet. Tehát először is kiteljesíti, a határáig vonja az esküt mint nyilvános érvényességű aktust, másodszor pedig ennek a (nyilvános) érvényességnek a tényleges meghaladását is jelenti, mégpedig egy olyan „zóna”, vagyis a titok irányába, melyben a nyilvános szabályozók már pusztán csak esetlegesen és funkcionálisan, eszközszerűen „érvényesek”.

A titokban tehát nem csupán minden titok „válik” – az árulásban, annak a minden beavatásszerű tilalma ellenére megszülető, belső és kategoriális-szerkezeti lehetőségében – meghaladhatóvá, hanem elsősorban minden nyilvános szabály és/vagy szabályozó is. Következésképpen a beavatás által nem csupán a titok tárgyi tartalmaihoz vezet út, hanem annak a teljesen belső erőnek – hatalomnak – a tudatosításához és elsajátításához is, amely egzisztenciálisan a titkot elvileg és ontológiailag túljuttatja mindenféle nyilvános szabályozó (norma, érték, tartalom és tilalom) érvényességén. Titokban, a titok által tehát voltaképpen bármilyen titkos vagy nyilvános szabály, norma, érték és tilalom meghaladható, átléphető!12

Csakhogy ez ugyanakkor azt a mégiscsak döntő vonatkozást is jelenti, hogy tehát – elsősorban technika gyanánt, illetve eszközként, de végső soron mégiscsak kategoriális szerkezetének a tekintetében – a titok maga nem elegendő biztosíték megtartása, működtetése bebiztosítására, érvényesítésére!

Ennek ellenére és ezzel együtt – illetve éppen hogy ennek folyományaként – a beavatásban mindig új jelenvalólét, új „szubjektum”, új titkosító – új „ember” – születik. Azaz a beavatás egyben egy olyan újraszemélyesülést is jelent, amely a titokkal, a titok tartalmaival való kapcsolatteremtés és elköteleződés révén és mellett a beavatott számára a titoknak magának a kategoriális erejére – hatalmára – való rálátását és annak az elsajátítását, tehát az abba való egzisztenciális besorolódását is jelenti és szolgáltatja. És amely ekképpen teljes mértékben visszasugárzik a beavatott teljes egzisztenciájára, annak az egész – új – ontológiai identitására. Ez az átszemélyesült új azonosság tehát lényegében a titokból származik, a titok révén körvonalazódik,13 és persze tagolódik is. Erejét és töménységét tehát mindenekelőtt a titok hatalmából és hatalmában, valamint e hatalom elvárásainak, imperatívuszainak való megfelelés fogadalmából, kiszolgáltatottságából és nyilván képességeiből nyeri.

Ennek ellenére – láttuk – a titok maga nem elegendő biztosíték megtartása, működtetése bebiztosítására, érvényesítésére. Ezért a beavatásban – nevezetesen elsősorban az azzal kapcsolatos esküben – mint a titok megőrzésének és bebiztosított működtetésének a zálogában a bebiztosítás voltaképpeni láthatára, illetve ennek a horizontnak a voltaképpeni határa nem lehet végeredményben más, mint csupán annak a lénynek – tehát magának a beavatottnak – a határa, akit ekképpen a titokba beavattak. Ez a határ pedig nem más és nem is lehet más, mint kimondottan a halál, a halála.14

Ezzel a beavatási eskü mintegy elragadja a haláltól annak az ugyan bizonyos, de mindegyre mégis meghatározatlan mikorját – és többnyire a mikéntjét is,15 és a halált – egyfelől – kimondottan a titok elárulásával kapcsolatosan körvonalazza, konkretizálja: „akkor, amikor a titkot elárulom, illetve a vele kapcsolatos eskümet-fogadalmamat megszegem, így és így haljak, vagy öljenek meg”. Többnyire tehát akkor, amikor a titokkal kapcsolatos beavatási eskü aktusa félresiklik, illetve saját magához, saját elkötelezettségeihez mérten hiteltelennek bizonyul. Azaz, habár a beavatási eskü a halált mikéntjében és mikorjában is kimondottan tematizálja, magát az életet – az életét! – az mégis éppen hogy a maga saját hiteltelen-ség(é)ből eredő nem-egészként – vagyis nem-tulajdonképpeniként – prezentálja. A terrorizmusban, az azzal kapcsolatos beavatásban azonban – másfelől – a halál mintegy beteljesülésként, az esküvel vállalt küldetésnek a halálig való kimondott végigvivéseként is felvázolódik. Éspedig pontosan „mások” halálának a kiváltása tekintetében. Mindenképpen, aki a titok megtartására és működtetésére vonatkozó – szükségképpen titkos – esküt tesz, az esküje megtartásának a voltaképpeni biztosítékaként – szimbolikusan vagy sem – tulajdonképpen csak a saját életének a megszakítható nem-egészét ajánlja-ajánlhatja fel. Ez persze, mint említettük, a terrorizmusra is érvényes.

Emiatt aztán voltaképpen a titok sikerének a lehetőségtere is kétirányú. Az első a „vagy-vagy”: vagy halál, vagy az élet feletti – a halált, annak a titokra, a titkosítóra vonatkozó fenyegetését meghaladó (a fenyegetést túlélő) – uralom sikere. Tehát mint a „halál feletti”, a tényleges-kimondott halálfenyegetés feletti győzelem és az élet feletti uralom. Ez a „vagy-vagy” nem olyan alternatíva azonban, amely mintegy „útközben” nyílik meg, s a célhoz közeledve egyre jobban kirajzolódik, hanem már a kezdettől fogva – tehát már a titokba való belépéskor – annak a végén áll. A második pedig ugyancsak az élet feletti siker, csakhogy immár a halálokozáson átvezető s magát a halált (legalább) a titokra, a titkosítóra vonatkozóan (is) (öngyilkosan) letagadó – azaz minden tekintetben halálos – siker! Ezáltal a beavatásszerű titkos eskü az esküt nem csupán valóban egyetemes, tehát minden nyilvános és titkos szabályozón túlható jogalkotói minőségében, azaz jogforrásként mutatja fel, hanem mint olyasmit, amiből a halál s az élet feletti rendelkezés „jogai” származnak. Elsősorban tehát a titok mindenhatósága az, ami a titok kategoriális erejébe való beavatásos belevonódásban, betekintésben és elköteleződésben megmutatkozik.

Ezzel azonban már legalább nagy vonalakban körvonalazódott számunkra az a terület is, amelyen némileg megválaszolhatjuk azokat a kérdéseinket, amelyek arra vonatkoztak, hogy vajon meddig terjed a titok hatalma, továbbá vannak-e s ha igen, miféle határai vannak a titok hatalmának. Valamint azt is, hogy vajon a titoknak egzisztenciálisan pusztán pragmatikus-pragmatikai vagy inkább kategoriális határai vannak. A fenti elemzések egyértelműen azt sugallják, hogy egzisztenciálisan a titok határai elsősorban nem kategoriálisak, hanem pragmatikaiak, azaz használatának a mikéntjében – a rá- és elszántságban, a vele kapcsolatos tudatosságban, „hozzáértésben” – állnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a titoknak ne lennének kategoriális határai (is). Az árulással kapcsolatosan ugyanis pontosan ilyesmire láttunk rá. Nyilván mindezek a mostani terrorizmus elleni küzdelemben is érvényesítendők és kiaknázandók, hiszen világos, hogy a terrorizmus titka ellen – kimondottan, „közvetlenül” és valamennyire is hathatósan – csakis a titok meglehetősen sokértelmű és többélű eszközeivel küzdhetünk.

Eközben persze erről, vagyis a mostani, globális fenyegetésként elkönyvelt terrorizmusról nem árt tudnunk azt is, hogy az a legtöbb lényeges tekintetben – tehát a titok vonatkozásában is – történelmileg a hidegháborúnak, illetve a hidegháború (látszólagos) eldőlésének az igencsak közvetlen következménye és folyománya. Mint a neve is mutatja, a „hidegháború” nem-fegyveres versengés és összecsapás két – egyébként összebékíthetetlen – társadalmi berendezkedés között, amelynek állandó, voltaképpeni tétje, célja mindvégig a versenytárs megsemmisítése volt és maradt. Emiatt abban sajátos helye és szerepe volt a titoknak is, hiszen a hidegháború „hadviselési módja” nem a nyers, fegyveres erőszak, hanem a mindenre kiterjedő és fojtogató, rejtett (technológiai, katonai, ideológiai, kulturális) kompetícióval vegyülő, terjeszkedő, hátországokat és szövetségeseket kereső versengés.16 Amelyben például a szocializmus valóban – a történelemben először egy egész társadalmi globalitásra vonatkoztatva – központosította és totalizálta is a titkot, a titok kategóriáját.17 De a hidegháború legmelegebb harctere mégiscsak a „harmadik világ” volt. A mostani, vagyis a globális fenyegetésként azonosított terrorizmus (is) a hidegháború titkos televényeiben csírázott ki. Ott és úgy, ahogyan a különböző országok – titokban – ma (is) egyértelműen terroristáknak kikiáltott és azoknak is bizonyuló egyéneket képeztek ki, szervezeteket kezdeményeztek vagy támogattak.18 Ezért a mostani terrorizmus elsősorban nem is abban az értelemben „nemzetközi”, hogy sejtjei, szervezetei számos országban összehangoltan tevékenykednek, hanem inkább abban, hogy eközben számos nemzeti titkosszolgálat kompetenciáit találkoztatják és kamatoztatják. De a mostani terrorizmus nem egyszerűen „következménye” a hidegháborúnak, hanem az a mód is egyben, ahogyan az a maga számára sui generis megragadja a titkot: végeredményben mindenhatónak látva és mutatva azt, tehát mint a halál s az élet ura.

A titokban és a titok által létező-működő terrorizmus és terrorista tehát halált okoz, halált osztogat, miközben gyakorta ő maga is meghal, öngyilkos lesz, vagy megölik. De vajon valóban „meghal-e” az öngyilkos vagy a likvidált terrorista? És vajon valóban „meghalnak-e” a terrorizmus által „büntetett” áldozatok? Vagy inkább csak „átköltöznek”? Az iszlám terrorista a maga mennyei, másoknak pedig a poklok országába, áldozatai pedig, nézőpont szerint, ugyancsak a saját mennyeikbe, illetve ugyancsak mások poklaiba költöznek. Voltaképpen senki sem hal meg tehát igazán, hanem inkább csak az életét veszítve – persze egy sohasem közömbös, ilyen vagy amolyan, üdvös vagy üdvtelen, de mégiscsak – örök létre, örök életre tér.

Mindenesetre a terrorizmus (is) – mint a halál s az élet feletti uralom ténylegessége – igencsak nehezen képzelhető el a halálnak, magának a meghalásnak az eszköziesítő letagadása nélkül. A halál, a meghalás instrumentalizáló letagadása a terrorizmusban elsősorban, illetve többnyire, mint fentebb már említettük, a nagyon is hagyományos kulturális, többnyire vallásos alapok és premisszák radikalizálása révén történik. Azon az alapon tehát, hogy egyáltalán a „kultúra” egyik alapvető és „funkcióvá” nemesült történelmi jellegzetessége pontosan a halál letagadása lett. Másodsorban azonban azáltal, hogy a halál sajátos eszközie-sítése közepette a terrorizmus valamiféle speciális, meghatározott értelmet kíván adni a meghalásnak, kiváltképpen pedig a terrorista (saját) lehetséges vagy tényleges meghalásának.19 Olyan értelmet, amelynek révén ez – ugyancsak lehetséges vagy tényleges meghalásként – egyben példaszerűvé és emlékezetessé is lesz. Azaz kimondottan és egyenesen meghalásként éli „túl” a meghalót. Aki elsősorban nem az életével, hanem inkább csak a meghalásával tud és akar „fennmaradni”. Ezért is letagadása ez tulajdonképpen a halálnak. Hiszen ez a meghalás igazából nem hősi, hanem – még ha profán, ateista („isten nélküli”) terrorizmusról van is szó – csak áldozati, amelyben a merénylő az áldozó, aki tehát másokat feláldoz, de ő az áldozatos, a saját magát feláldozó is, ebben különbözvén áldozataitól. Saját áldozatának-áldozatosságának a súlya pedig lényegében és pontosan a halál, a meghalás(a) tényleges és tevőleges letagadásában magában, nevezetesen e tagadásnak – mint tagadásnak – az egzisztenciális fakticitásában, kimondottságában van. Vagyis pontosan a (le)tagadás negativitásában, e negativitás aktív és tagolt-artikulált ténylegességében (a halálokozás „pozitivitásában”) s e tagadó ténylegesség révén eszköziesíti, használja és uralja a terrorizmus ilyenkor a halált.

A terrorista „halála” ezért voltaképpen olyan, illetve egyenesen az az életvesztés, amely, szerinte és számára, közvetlenül és kimondottan az életen túl biztosítja a fennmaradást, azaz a nem-halált, a nem-meghalást, a nem-elmúlást... Áldozatainak a halála, annak értelmezése és értelmezettsége pedig – azon túl, hogy ők közvetlenül a terrorista cselekedetének áldozatai – a titok hathatós közreműködésével kiváltott, övezett és felerősített iszonyat (terror) felcsapó és szétterjedő hullámaira bízatik. Azaz voltaképpen a halál letagadásának az alapjain és a halál letagadásától átfűzve eszköziesítődik az élet s a halál feletti rendelkezés uralmára jutott titok révén a halál, a meghalás.

A pszichológusok, antropológusok és mások a halál letagadását egyfajta „emberi alapszükségletként” tapasztalják és értelmezik.20 Mint védekezést a halál, a halandó mivolt – főként pedig annak aktuálisan előtüremkedő (mortality salience) – nyomasztása, szorongása ellen, mellyel az emberek mintegy kezelni, „menedzselni” igyekeznek a halál fenyegetésének az iszonyatát, „terrorját”. Vagy-is annak iszonyatát, amivel őket éppen hogy a tapasztalatok, a tapasztalataik szembesítik, méghozzá pontosan saját magukra vonatkozva. Ez aztán számos közeli, illetve távoli hatóerejű védekező, elhárító mechanizmust alakít ki és hoz működésbe, melyek egyik leglényegesebbike a halhatatlanság hite és gondolata, elképzelése, mely persze mindegyre a tényleges, faktikus halállal, meghalással szembesül.

Így lesz a halálból valami olyasmi, ami ugyan életvesztés, de nem meghalás, a meghalásból azonban olyasvalami, ami immár megértetlenül, „kezelhetetlenül” és „menedzselhetetlenül” iszonyít és „terrorizál”. Úgyhogy azt újra meg újra le kell tagadni. De látjuk, hogy a letagadott halálban nemcsak a halál veszít a súlyából, hanem tulajdonképpen az élet is. Hiszen az életből is valami olyasmi lesz, aminek az elvesztése – Kierkegaard egyértelmű szavaival élve – nem halálos! Vagy ahogy más vonatkozásban immár Nietzsche mondja: az ember életében az életénél sokkal lényegesebb dolgokat is elveszített már.

Persze elvétve felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon a halállal való szembesülés nem legalább ugyanannyira „alapszükséglete”-e az embernek, mint mondjuk a letagadása. Olyan alapszükséglet, amelyet ráadásul a halál letagadása mindegyre elnyom és elnyomorít.

Ezért, visszatérve, „értelmet”, meghatározott eszköziesítő értelmet „adni” a halálnak, a meghalásnak voltaképpen azt jelenti: a halál letagadása közepette – eszköziesítve – felvázolni ezt a letagadást magát. Hiszen a halál eme, mindegyre a meghatározására törekvő értelme többnyire túl van, túl kerül nemcsak a meghaláson, hanem az életen magán is. Nem maga az emberi élet tűnik ilyenkor olyannak, hogy az, halandó lévén, és éppen mert halandó, állandóan meghaladja önmagát, hanem már csak az élet elvesztése (recte: a halál) viszi, viheti „túl” a saját meghaláson magán.

Feltételezhető tehát, hogy az emberek legalábbis ritkábban robbantanák és gyilkolnák egymást és saját magukat, ha értenék, hogy egyszeri életük véges, folytathatatlan és megismételhetetlen. Ha tehát nem tagadnák le a halált, a halálukat.

Igazából a terrorizmus elleni harc (is) a halál letagadása elleni „harccá” kell(ene) tehát szélesüljön. Olyanná, melyet már nem kizárólag és talán nem is elsősorban a titkos mezőkön, hanem ellenkezőleg, a történelem – töréseiben a mostani terrorizmus révén is egyre láthatóbbá váló – mélyében és méhében kell(ene) végtére is megvívnunk. Úgyhogy sokkal többről és gyökeresebb dolgokról lenne szó, mint arról, hogy a 2001. szeptember 11-től új dimenziókra jutott terrorizmus fejleményei hatására és közepette kritikailag (ismét) át kellene értékelnünk – éspedig egy új, „kozmopolita” világrend érdekében (Habermas) – a felvilágosodás, valamint az abból kiinduló kor jogi, nemzetközi jogi, illetve politikai intézményeit és eszményeit.21 Bár nyilván ez utóbbi sem érdektelen, sőt látszólag közvetlenebb és hozzáférhetőbb! De bizonyára nem elegendő.

A „terror korában” pedig a filozófia elsősorban erre láttathat – de persze nem szoríthat – bennünket, embereket rá.

JEGYZETEK

1. Sookhdeo Patrick: Să înţelegem terorismul islamic. Editura Făclia, Oradea, 2006. 136. (Kiemelés tőlem – K.V.I.)

2. Hiszen a terroristák kimondottan azt „akarják”, hogy minél több vagy ismertebb és fontosabb ember haljon meg, és hogy erről minél több ember, lehetőleg minél érzékletesebben-hatásosabban szerezzen tudomást.

3. Az összeesküvéssel kapcsolatban lásd bővebben Az összeesküvés. Titok és eskü című fejezetet a Király V. István: Határ – Hallgatás – Titok. KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, Kvár, 1996. 167–195. kötetből; valamint a Fenomenologia existenţială a secretului. Încercare de filosofie aplicată. Editura Paralela 45, Piteşti–Bucureşti, 2001. VI. fejezetét (229–247.).

4. Akiknek tehát egyetlen bűnük az, hogy adóik kifizetésével, illetve szavazataikkal és világnézeti meggyőződésükkel valamilyen módon mégiscsak támogatják a terroristák szempontjából „ellenséges” hatalmakat. Ezekben az emberekben kell tehát a terrorral olyan reakciókat kiváltani, hogy ugyanazon eszközök (szavazatok stb.) révén a terroristák által kívánt irányba befolyásolják az illető döntéshozó testületeket és folyamatokat.

5. Az azonban, hogy a terrorizmus titka, titkos mivolta vagy a terrorizmusnak a titokkal való sui generis kapcsolata mennyire illeszkedik mégis a nemzeti és a különféle vallási fundamentalizmusokhoz, illetve, más vonatkozásban, a terrorista személyek és a terrorizmus pszichológiai sajátosságaihoz-patológiájához és ezeknek a tanulmányozásához, már csak terjedelmi okokból sem képezheti jelenlegi vizsgálódásunk témáját. Egyébként is mindezekről alig megszámlálható mennyiségben születnek nap mint nap tudós tanulmányok, míg a terrorizmusnak a titokkal való eme konstitutív kapcsolatát alaposabb elméleti igényességgel szinte fel sem vetik. Úgyhogy egy, a „terrorizmus pszichológiájának” szentelt, egyébként színvonalas szintézisben, amelyben a terrorizmus meghatározásaiban leginkább használatos kritériumoknak a statisztikája is fellelhető, a titok egyáltalán nem is szerepel (Cristian Delcea: Psihologia terorismului. Studiu psihologic asupra teroriştilor. Editura Albastră, Cluj-Napoca, 2004. 18.). Az az igény azonban mégiscsak megfogalmazódik, amelynek alapján a terrorizmus pszichológiai elmélete képes lenne tudományosan explicitálni, hogy miért és hogyan születnek a terroristák (26.). Persze a komolyra fordított elemzés következtetése az lesz: „úgy tűnik, a pszichológusok között egyetértés van abban, hogy nem létezik semmiféle speciális pszichológiai attribútum, amely leírhatná a terroristát vagy bármely másik olyan »személyiséget«, amely a terroristák által rombolásra használható lenne” (108.).

6. Ne feledjük, hogy sok tekintetben éppen ebben áll(t) például az inkvizíció, a titkos politikai rendőrségek, a titkos társaságok, de a terrorista szervezetek megfélemlítő-vonzó hatalma.

7. Lásd ehhez még Cristian Delcea: i. m. 17.

8. A beavatással kapcsolatban részletesebben lásd még a Beavatás, hallgatás, álarc című fejezetet (134–153.) a Határ – Hallgatás – Titok kötetből.

9. Ez jellemzi, illetve ezáltal válik érthetővé például a kémkedés egzisztenciális struktúrája is.

10. A titok felfedése vagy erőszakos feltörése ettől természetesen lényegében különbözik, hiszen ezek voltaképpen a titoknak a tartalmaival együtt való nyilvánosságra, nyilvános szférába hozásai, ilyeténképpen pedig a létében szüntetik meg, tulajdonképpen számolják fel a titkot. A felfedett, nyilvánosságra hozott-jutott titok (többé) már nem titok!

11. Az esküvel és a titkos esküvel kapcsolatban részletesebben lásd Az összeesküvés. Titok és eskü című fejezetet (167–195.) a Határ – Hallgatás – Titok kötetből.

12. Ezért sem tud a titokkal a jogtudomány, illetve a jogalkotás tulajdonképpen semmit se kezdeni. Erre vonatkozólag lásd még Michel Couetoux–Fortuné di Ruzza–Jérôme Dumoulin–Jean-Jacques Gleizal: La justice face aux fonctions sociales du secret. Ministere de la Justice, Service de Coordination de la Recherche, I.R.E.P.– Université des Sciences Sociales de Grenoble, Grenoble, 1981. 207.

13. Emiatt ennek az ún. „pszichológiai” vonatkozásai – bár minden egyes esetben „reálisak” – lényegében csupán származékosak, tehát másodlagosak lehetnek. Úgyhogy az ugyancsak a „terrorista vagy a terrorizmus pszichológiájáról” szóló – meglehetősen divatos – megfigyelések és tanulmányok is elsősorban ilyenek.

14. Ahogyan a – jelentőségében ugyan manapság egyre inkább elhalványuló – nyilvános eskü is az eskütevő életének a hitelesítő és a tulajdonképpeniségét célba vevő aktusa, melynek az összefüggés-helyzete a hamis eskü eshetőségére való tekintettel egy szintvesztés lehetőségének az előrevetítése révén voltaképpen élete egészéhez utasít. Csakhogy ezt nem a végétől megtekintendő egészként – vagyis a halálra való, azt kimondottan tematizáló vonatkoztatottságában – láttatja.

15. Ezért kerül a halál szükségképpen – és nem máshonnan eredő nyomatékként – a titkos eskü átokzáradékaiba is. Úgyhogy a titkos eskük átokzáradékainak legtöbbjében a halál konkrétan tema-tizálódik: esküszegése esetére az eskütevő nemcsak halált von magára, hanem többnyire azt is mondja, hogy „négyeljenek fel”, „szúrjanak le a tőrrel, amelyre esküszöm” stb. Tehát azt is megmondja, hogy miként. Erről részletesebben lásd Az összeesküvés. Titok és eskü című írást.

16. A hidegháború és a titok kapcsolatáról lásd részletesebben a Library Secret Fonds and the Competition of Societies című tanulmányunkat a Hermina G. B. Anghelescu–Martine Poulain (szerk.): Books, Libraries, Reading, and Publishing in the Cold War. Library of Congress, The Center for the Book, Washington, D. C., 2001. 185–192. kötetben.

17. A titok és a szocializmus kapcsolatáról lásd a Titok és szocializmus című tanulmányt a Filozófia és Itt-Lét. Erdélyi Híradó, Kvár, 1999. 57–78. kötetünkből.

18. Gondoljunk csak arra, hogyan képezett ki, vagy támogatott több kommunista ország titkosrendőrsége olyan terroristákat, mint Carlost vagy Jasszer Arafatot és szervezetét, illetve arra, hogy a mostanság első számú közellenséget, Oszama Bin Ladent éppen a CIA képezte ki, és segítette-irányította első szervezete létrehozásában. Amelyhez azután persze a KGB vagy a Moszad által kitanított és kiképzett „szakértők” is csatlakoztak, úgyhogy tudásaikat is találkoztatták ott. Ezekben a mostanság már „terroristaként” azonosított mozgalmakban tehát a titokkal kapcsolatos olyan kompetenciák gyülekeznek, és „termékenyítik” meg egymást a titokban, amelyek egyébként ténylegesen sehol másutt és semmilyen más körülmények között nem egyesülhetnének. Hiszen a hivatalos, „nyilvános” nemzeti információs szolgálatok egymás között és egymás ellen is védekezve-működve (!) elsősorban csak nagyon is meghatározott információkat, nem pedig „technikákat” és struktúrákat stb. „kommunikálhatnak”.

19. Ez persze nem jelenti, hogy a halálnak, a meghalásnak egyáltalán nem lehetne valamilyen meghatározott értelmet „adni”. Hiszen ez történik pl. minden egyes hősi halálban is. Csak azt kellene megérteni, hogy alapvető vonatkozásában egyrészt az emberi életé és egyáltalán minden értelem – atematikusan – a halálból, illetve a halandóságból ered, származik (hiszen enélkül az értelmek súlya is voltaképpen az értelmét veszítené!), és hogy másrészt az ilyesmivel az „értelmes”, az értelmesnek tartandó halálok köre is meglehetősen illetéktelenül és mesterségesen beszűkül. Hiszen nap mint nap halnak meg mindenféle okból és módon emberek, de – szerencsére – nem adatik nap mint nap ok és alkalom a hősi halálra.

20. Egy olyan, igen dinamikus és szerteágazó – antropológiai, lélektani, szociológiai stb. – kutatásterületről van szó, melyet főként Ernest Beckernek az 1973-ban megjelent The Denial of Death című nagy sikerű könyve indított el, és termékenyít azóta is meg. Lásd még Daniel Liechty: Reaction to Mortality. An Interdisciplinary Organizing Principle for the Human Sciences. Zygon, 1998. 1. 45–58.; Camilla Zimmermann–Gary Rodin: The Denial of Death Thesis. Sociological Critique and Implications for Palliative Care. Palliative Medicine, 2004. 18. 121–128.; Joseph  Bottum: Death & Politics. In: First Things. The Journal of Religion, Culture, and Public Life. 2007. 6–7. 17–29. A téma lélektani vonatkozásainak és irodalmának nagyszerű szintézise található ©kolka Enikő megjelenés alatt levő tanulmányában: Approaches of the Terror Management and Self-Determination Theories on Defense Mechanism against Death.

21. Ahogyan ezt Habermas vagy Derrida sugalmazza a Giovanna Borradorival folytatott beszélgetésében. Lásd Giovanna Borradori: Filosofia într-un timp al terorii. Dialoguri cu Jürgen Habermas şi Jacques Derrida. Editura Paralela 45, Bucureşti–Piteşti, 2005. 58.