Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét és 2 nap (4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile) című filmjének nemzetközi sikere tulajdonképpen egy nagy múltú visszatekintő jelenség kicsúcsosodása. Mivel a román film újabban mindenütt keresettnek számít, több mint szükséges egy visszatekintés, hogy megmagyarázzuk ezt a hatalmas fejlődést, ugyanakkor egy előretekintés is, hogy megértsük, hogyan lehetne ezt a színvonalat tartani.

Intró: szubjektív terminológia

Tisztáznom kell, hogy az oly gyakran emlegetett új hullám kifejezést – amivel én magam is többször illettem a harmadik évezred román filmeseit – már nem tartom helyénvalónak. A tavalyig az úgynevezett új hullámot alkotó filmek gyengén képviseltették magukat (mennyiségi és nem minőségi szempontból!) a román filmgyártás terén, amit leginkább a gyér nézettségű selejtfilmek jellemeztek. Időközben sok minden változott, és bátran kijelenthetjük, hogy Romániában kialakult a film befogadásának és készítésének egy új értelmezési módja.

A 2006-os évet a román filmgyártásban gyors változások jellemezték, mivel fiatal rendezők öt jó és nagyon jó filmet készítettek, amelyeket nagy fesztiválokon díjaztak. Jelentős ez a szám, különösen ha figyelembe vesszük, hogy 1989 óta a sikeresnek számító filmek száma nem lépte túl az évi két-három produkciót. 2007-ben, ha csak két nagyjátékfilmet veszünk is figyelembe – a mindössze hat bemutatóból! –, azok valóban kiemelkedőek. A román filmkészítők negyedik éve jól szerepelnek a cannes-i filmfesztiválon, ahol fontos díjakat nyernek (a rövidfilmes kategóriában megszerzett Arany Pálmától kezdődően egy újabb, immár nagyjátékfilmes Arany Pálma díjig), sőt Oscar-díjról álmodhatnak (jogosan), ami eddig egyszer sem történt meg.

Természetesen közben még eltelt néhány év úgy, hogy az Országos Filmközpont jóvoltából közpénzalapú támogatáshoz jutottak olyan román filmkészítők, akiknek (már) nem volt mondanivalójuk, és nem csupán arra szakmailag és erkölcsileg feljogosított személyek voltak a döntéshozók között. Ennek ellenére úgy gondolom, egy új román filmgyártás kialakulásának vagyunk tanúi, ami akár egyfajta Új Román Filmművészetté is fejlődhet, ha a továbbiakban is így folytatja útját, és megnyeri a maga számára a helyi közönséget (is).

Cristi Puiu, az előremenetelő

Egyetlen román film sem készült 2000-ben, ezért ez az év joggal nevezhető a román film zérus évének. Ebből a sivárságból érkezett Cristi Puiu (sz. 1967), aki a képzőművészettől pártolt át a filmhez.

Tanulmányait a Genovai Vizuális Művészetek Főiskoláján végezte. 1996-ban tér vissza az országba azzal az elhatározással, hogy filmet fog készíteni. Televíziónál dolgozik, elkészít néhány dokumentumfilmet, és sikerül befejeznie még a zérus évben az első nagyjátékfilmét, a Zseton és betont (Marfa şi banii), amelynek a forgatókönyvét Răzvan Rădulescuval együtt írta meg. Számos akadályt győztek le két, már befutott rendező, Lucian Pintilie és Stere Gulea segítségével. A filmet 2001-ben bemutatják Cannes-ban a Quinzaine des Réalisateurs vetítési szekcióban, ahol kedvezően fogadják, s ezzel a film megnyitja az utat a román filmesek előtt. A Zseton és beton később díjakat nyer Cottbusban, Szalonikiben, Angers-ben, Triesztben és a Buenos Aires-i filmfesztiválon is.

A Zseton és beton (Marfa şi banii) a leglényegesebb első nagyjátékfilm 1989 után, mivel az új román filmkészítés alapját képezi. Frusztráló, kényelmetlen realizmus, hiteles helyzetek és szereplők jelennek meg benne, mintha csak az utcáról hívta volna be őket a rendező. Autentikusak a párbeszédek – ezen a szitkokat, káromkodásokat is értem, amelyek sokkolták a prűdizálókat –, a szereplők természetesen, a román filmekre annyira jellemző színpadiasság nélkül ejtik a szavakat. Mindezek a jellegzetességek, ahogy az akkoriban ritkaságnak számító kézi kamerás felvételek is (vezető operatőr Silviu Stavilă) az új román filmek jellemzőivé váltak. Ha a román filmkészítők mindeddig kerülték a realizmust, és az elavult parabolákat, valamint a metaforákat részesítették előnyben, kozmetikázva, szépítve vagy csúnyítva a valóságot, ekkor elkezdték (újból) megtanulni a valóság valós bemutatását (e filmek kapcsán szóba került egyfajta új realizmus fogalma). Röviden, ha valóban forradalom ment végbe a román filmben, az elsősorban Cristi Puiunak köszönhető.

Megelőlegezők és követők

Mégsem lelt az „új hullám” – ahogy hamarosan elnevezték – teljesen terméketlen talajra. Sok filmen idősebb filmkészítők – például Lucian Pintilie vagy Mircea Daneliuc – hatása érződik. Amúgy Cristi Puiu és Răzvan Rădulescu együtt is működött az előbbivel – ennek köszönhető a Niki és Flo (Niki Ardelean, colonel în rezervă, 2003) forgatókönyvének első változata. De Nae Caranfil (sz. 1960) erősítette meg igazán az „új hullám” érkezését, különösen È pericoloso sporgersi című első nagyjátékfilmjével, aminek a világpremierje Cannes-ban volt 1993-ban.

A film összetett szerkezete nem lineáris elbeszélésével, egymást keresztező történeteivel, több nézőpontjával feljogosít bennünket arra, hogy a kommunizmust követő román filmkészítésnek a világszerte elterjedt trendekkel való egybehangzása első lépéseként értelmezzük (például Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmje egy évvel később elnyeri az Arany Pálmát). Nae Caranfil minden művében arra tesz kísérletet, hogy – változó eredményességgel – összeegyeztesse a műfaji filmet, különösen a vígjátékot a szerzői filmmel. Közönségsikereinek is köszönhetően mindenképpen a fontos román filmkészítők között a helye.

Ekkor a fiatal rendezők számára sem egyértelmű még, hogy a Zseton és beton megnyitja az utat a nemzetközi sikerek felé. Cristian Mungiu (sz. 1968) első nagyjátékfilmje, a Nyugat (Occident, 2002) remekül sikerült vígjáték, ám rövidfilmjeihez hasonlóan még közelebb áll Nae Caranfil È pericoloso sporgersi-jéhez, mint Cristi Puiu stílusához. Ugyanabban az évben kezdi pályáját Radu Muntean (sz. 1971) a Dühvel (Furia, 2002). Az akciófilm a rendező nemzedékének a portréját is megrajzolja, ám szándékait tekintve még túl zavaros, ami a producerekkel támadt konfliktusoknak is tulajdonítható.

A stílusbeli változás ezen alkotók második nagyjátékfilmjével jelentkezik 2006–2007-ben, miután követni kezdik Cristi Puiu példáját. Ő időközben elnyerte a cannes-i Un Certain Regard szekció díját, és felhalmozott több tucat nemzetközi elismerést a Lăzărescu úr halálával (Moartea domnului Lăzărescu, 2005), ami vitathatatlanul minden idők egyik legjobb román filmje. Cristi Puiu egyike azon kevés román filmkészítőnek, aki tudatosan megtör az élet bemutatásának banalitásával és kegyetlenségével, és ezt példaértékű realizmussal oly módon valósítja meg, hogy a nézőket rávezeti a metafizikai jelentésekre, és az emberi lét értelmetlenségén való töprengésre készteti őket. Ion Fiscuteanu ma már nincs az élők sorában, ám az általa hibátlanul életre keltett Dante Remus Lăzărescu (a keresztnevek kulturális utalása egyértelmű) az új román filmművészet jelképes szereplőjévé vált, a vetítővásznon történő halála valójában újjászületést jelent. Ha nem lett volna a Lăzărescu, akkor a 4,3,2 sem lett volna…

A rövidfilmtől a nagyjátékfilmig

Mielőtt nagyjátékfilmekhez kezdett volna, Nae Caranfiltól Cristian Nemescuig minden 1989 után induló filmrendező rövidfilmeken tanulta a szakmát – nem csupán az egyetem évei alatt. Kisjátékfilmes fesztiválszerepléseikkel szereztek országos és nemzetközi hírnevet egyaránt. Ugyanez történt Cristian Mungiuval is, tanulmányai befejezése után 1998-ban három rövidfilmmel folytatta pályáját: első nagyjátékfilmje előtt leforgatta a Nici o întâmplare, A tűzoltók kórusa (Corul pompierilor) és a Zapping című rövidfilmeket. Ezzel szemben barátja és kortársa, Hanno Höfer (sz. 1967) – aki eleinte ígéretesebb tehetségnek is tűnt – mind a mai napig nem készített nagyjátékfilmet, pedig a Clermont-Ferrand-ban és más jelentős fesztiválokon díjazott Humanitárius segély (Ajutoare umanitare, 2001) című filmje a legjobb román rövidfilmek közé sorolható.

Cătălin Mitulescu (sz. 1972) is készített három jól fogadott rövidfilmet, amivel Cannes-ban is szerepelt: a Bucureşti–Wien ora 8:15-öt (2000), a 17 perc késést (17 minute întârziere, 2002) és a Traficot (2004) – az utóbbi egy Arany Pálmát is hozott a szerzőnek. A három munka rövid, de kifinomult pszichológiai tanulmánynak tekinthető a fiatalokról, a mai egzisztenciális válságba került világról. A külső valóságból kiindulva Cătălin Mitulescunak mesterien sikerül hősei belső valóságába jutni és nézőit a szereplők gyökeres belső változásainak szemtanúivá tenni. A rendező abbéli tehetsége, hogy emlékezetes karaktereket hozzon létre, a Hogyan éltem túl a világvégét? (Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii, 2006) című első nagyjátékfilmjére is jellemző. Ezúttal főszereplője egy női Antoine Doinel: ugyanannyira befelé forduló és zabolázatlan, mint Truffaut hőse. [Lásd Négyszáz csapás, 1959 – szerk.] A kamaszlányt alakító Doroteea Petrének sikerül erőteljesen kifejeznie a belső történéseket (ezért szintén díjat nyert az Un Certain Regard szekcióban).

Corneliu Porumboiu (sz. 1975) is két rövidfilmmel képviseltette magát Cannes-ban, a Pe aripile vinului (2002) és a Călătorie la oraş (2003) cíművel (az utóbbi elnyerte a Cinéfondation szekció második díját). Aztán a Liviu álma (Visul lui Liviu, 2005) című középhosszú [negyvenperces – szerk.] film következett, amelyben ismét a hazai valóság (ezúttal a külvárosi környezet, másutt a vidéki és kisvárosi élet) jelenik meg valószerű és varázslatos szereplőkkel. Valódi sikereket mégis első nagyjátékfilmjével, a Volt vagy sem?-mel (A fost sau n-a fost?, 2006) ért el, amiért Cannes-ban Arany Kamerát kapott. A film legelső kockáitól kezdődően humoros ellentéte világába csábítja a nézőt, bár a történet tragikus marad. A már a címben megjelenő utalás a történelmi fordulatot, az 1989-es forradalmat tudatosítja a három – román filmekre ritkán jellemző szeretettel bemutatott – főszereplőben, rádöbbenti őket az akkori személyes és kollektív kudarcra.

Az új román film két másik reménysége Constantin Popescu (Lakás / Apartamentul, 2004; Canton, 2004; Víz / Apă, 2007) és Radu Jude (Képcső / Lampa cu căciulă, 2006), akiknek első nagyjátékfilmjei várhatólag 2008-ban készülnek el.

A hullám tetején

Térjünk vissza Cristian Mungiu kiváló 4 nap, 3 hét és 2 nap (4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile) című filmjére, ami eddig elnyerte az Arany Pálmát és a FIPRESCI díját Cannes-ban, két díjat (a legjobb filmét és a legjobb rendezőét) az Európai Filmakadémiától és a Hollywood World Awardot, valamint nevezték az Independent Spirit Awardsra és a Golden Globe-ra is; valószínűleg nevezni fogják Oscarra a legjobb külföldi film kategóriában. Ez a siker nem lett volna lehetséges a korábbi román sikerek nélkül – és ennek Cristian Mungiu is tudatában van.

A 4, 3, 2 rendelkezik az intelligens film formai tökéletességével, magabiztos eszközökkel és a legkisebb részletig terjedő pontossággal, ugyanakkor egy kimagaslóan realista film hitelességével. Minden álló kamerával filmezett felvétel hosszú vagy nagyon hosszú, és minden mozgó kamerás felvétel (vezető operatőr Oleg Mutu) indokolt a történet és mindenekelőtt a hősnő szempontjából. A szerző az Anamaria Marinca által megformált szereplőnek egy nap alatt lezajló metamorfózisát helyezi a középpontba, és a kamera minden moccanása az ő érzéseit erősíti fel, hozza közelebb a nézőhöz. A 4, 3, 2 nem abortion movie (abortuszt bemutató film), hanem egy olyan film, ami bátran és kifinomultan mutat be számos nagy témát: barátságot és hűséget, szerelmet és felelősséget, befolyásolást és zsarolást stb. Íme, miért nem olyan fontos a történet környezete, 1987 Romániája: mivel a film üzenete általános érvényű. A pszichológiai dráma és a szociális thriller műfaja közt egyensúlyozó 4, 3, 2 mélyen erkölcsi film, anélkül hogy akár egy pillanatig erkölcsösködővé válna, egy érett filmkészítő alkotása, aki a végsőkig ragaszkodik története igazságához, nem akarja áltatni vagy kímélni a nézőit, hanem arra sarkallja őket, hogy lépjenek túl a saját korlátaikon.

Fontos díjat hozott Romániának Cannes-ból 2007-ben, ezúttal az Un Certain Regard szekcióból a California Dreamin’ (nesfârşit) is, Cristian Nemescu (sz. 1979, mh. 2006) első és sajnos utolsó nagyjátékfilmje. Nem tökéletes és a sorsnak köszönhetően nem tökéletesíthető film ez, de teljes mértékben magával ragadja érzelmileg a nézőt. Nekem az volt a benyomásom, hogy a fiatal, tehetséges rendező ebbe a munkába akart belezsúfolni mindent, amit valaha filmben szeretett volna kifejezni. Van benne gyöngéden ironikus kifigurázás, önirónia, szeretet utáni vágy és az életre való szeretetteljes, optimista rálátás – mindezek jellemzik Cristian Nemescu rövidfilmjeit (Mihai şi Cristina / Mihai és Cristina, 2001; Történet a C-lépcsőházból / Poveste la scara „C” 2003) és középhosszú filmjét, Marilena a P7-ről (Marilena de la P7, 2006) címűt is. Kevés olyan film készült, amely annyi őszinte szeretettel fordulna az emberek felé, mint ez az alkotás.

Legalább említenünk kell az új román mozi több másik, szintén fontos produkcióját is: fontos a Vizsga (Examen, 2003) Titus Munteantól, a Maria (2003) Călin Peter Netzertől, a Beteges kapcsolatok (Legături bolnăvicioase, 2006) Tudor Giurgiutól, A papír kékre vált (Hârtia va fi albastră, 2006) Radu Munteantól (az alkotó második nagyjátékfilmje nem csak gyökeresen más stílus szempontjából, de már egységes és őszinte rendezői hozzáállást is tükröz) és nem utolsósorban a Ryna (2005), Ruxandra Zenide filmje. Ruxandra Zenide az első rendezőnő, aki 1989 után kezdte pályáját és nemzetközi sikernek örvend, Prágában, a neves FAMU filmfőiskolán végezte tanulmányait.

Országos és egyetemes jellemzők az új filmben

Cristi Puiu filmjei nemcsak stilisztikai és technikai újítást hoztak a román filmkészítés számára, hanem etikait is. Az új román film alkotóit összekapcsolja az elbeszélt történetek és a szereplők igaza iránti, olykor végletekig vitt elkötelezettségük. Cristi Puiu nyomán a fiatal rendezők sokkal több kérdést vetnek föl az alkotói tevékenység és az erkölcsi felelősség kapcsán, mint elődeik. A szereplővel szembeni tisztelet vagy a megközelítés őszintesége már nem üres szófordulat. Ha nem is a lehető legjobbak a filmek által adott válaszok, a fontos az, hogy kérdéseket vetnek fel, és ezáltal általánosabb érvényt nyernek a filmes alkotások. Alapjában véve egy – nem feltétlenül filmes – szerző Amerikában, Franciaországban vagy Olaszországban ugyanazokat a kérdéseket teszi föl magának a világról és az életről, mint egy román alkotó; ezzel magyarázható, hogy sikernek örvendhetnek a fiatal román filmesek külföl-dön is. Természetesen léteznek még az entertainment típusú, szórakoztató filmek, de szerencsére a román filmipar soha nem képviseltette magát különösebben ebben a kategóriában.

Ahhoz, hogy a román film a „hullám taraján” maradjon, szükséges számára egy hosszú távú stratégia. Az új román film alkotóinak továbbra is le kell küzdeniük egy nagy akadályt – bár ezúttal nem intézményi vagy anyagi korlátról van szó, hanem pszichológiairól. Igazságtalanul nagyok azok az elvárások és a környezetükből az alkotókra nehezedő nyomás, és ezeket felerősíti a tömegmédia is. Például ha egy film díjat nyert Cannes-ban, a rendezőnek egy későbbi, esetleges kudarca ugyanazon a fesztiválon tragédiának minősül – hibásan! Az az igazság, hogy Románia, ahol nem sikerült mindeddig évente öt megnevezhető filmnél többet gyártani, nem bír még hosszabb ideig az „európai filmgyártás (epi)centrumában” (ha létezik ilyen) maradni, arról nem is beszélve, hogy egyetlen nagy rendezőnek sem ívelhet szakadatlanul fölfelé a karrierje. Néhány román film sikert aratott ugyan nemzetközi szinten, a következő lépés néhány szerző – változó teljesítménnyel való – érvényesülése; ők biztosíthatják az új román film további színvonalát. Így az olyan rendezőket, mint Cristi Puiu, Cristian Mungiu vagy Corneliu Porumboiu (hogy csak három nevet említsek), bátorítani kellene, hogy folytassák a filmkészítést, és jelentős szerzőkként érvényesüljenek világszerte. Ugyanígy az ígéretes fiatal alkotók – Gabriel Achim, Bogdan  George Apetri, Dragoş Iuga, Cătălin Leescu, Alexandru Mavrodineanu, Matei-Alexandru Mocanu, Paul Negoescu, Adina Pintilie, Iulia Rugină vagy Vlad Trandafir – számára is biztosítani kellene a minél korábbi nagyjátékfilmes pályakezdés lehetőségét, hogy az új román film jövője is biztosítva legyen.

Válságban a dokumentumfilm és az animáció

Bár a román játékfilm manapság nagy sikernek örvend nemzetközi téren, a dokumentumfilm és az animáció nem tért még magához 1989 óta. Nem lehet (már) jelen időben beszélni dokumentumfilmes vagy animációs filmes iskoláról Romániában.

1990-ig az 1950-ben alapított Sahia Film volt a fő dokumentumfilm-, riportfilm- és híradógyártó stúdió. Természetesen a legtöbb ott gyártott és a mozikban a nagyjátékfilmek kísérőjeként levetített film a propaganda céljait szolgálta. Manapság a Sahia stúdió aktivitása gyakorlatilag megszűnt, kevés filmet mutatnak be, és azok többsége is archív felvételekből van összevágva. Ezzel szemben a legtöbb készülő dokumentumfilmet televízióadók támogatják – ezek jórészt a témához felületesen közelítő, szenzációhajhász elemekkel tűzdelt televíziós riportanyagok.

A romániai dokumentumfilm-készítők még mindig gyakran dolgoznak a dramatizálás és a fikcionalizálás eszközeivel (mintha létezne egy „Sahia-szindróma”), sokszor fontosabb a rendezés, mint maga a szereplő. Nagyon kevés az őszinte, megfigyelői dokumentumfilm. Az ilyen jellegű filmek készítői közül érdemes megemlíteni Dumitru Budralát (Az úton / La drum, 1997; A sündisznó átka / Blestemul ariciului, 2005), Laurenţiu Calciut (Mămăliga te aşteaptă, 2004) és Gheorghe Şfaiţert (A szállás / Sălaşul, 2001). Dokumentumfilm-készítést tanult külföldön (is) Thomas Ciulei (Graţian, 1995; Asta e, 2001), Florin Iepan (Parancsra születtek / Născuţi la comandă, 2005; Decreţeii, 2003; Bela Lugosi, vampirul căzut, 2007), Alexandru Solomon (A nagy kommunista bankrablás / Marele jaf comunist, 2004; Cold Waves: Război pe calea undelor, 2007) és Ileana Stănculescu (A híd / Podul peste Tisa, 2005; Zoknik faluja / Satul şosetelor, 2006). Valamennyien hamar megtanulták a nemzetközi koprodukciók leckéjét, és legutóbbi filmjeiket már jelentős fesztiválok és televízióadók mutatták be.

A román dokumentumfilm-készítés legkedvezőbb éve 2004 volt, amikor Dumitru Budrala, Alexandru Solomon, Florin Iepan és Ileana Stănculescu is különböző versenykategóriákban jelentkezett az IDFA-n, az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon. Mégsem lehet azt állítani, hogy 2008-ra a román dokumentumfilm-készítésben lezárult volna a keresgélés időszaka.

Az animációs filmek még ennél is rosszabb helyzetben vannak, annak ellenére, hogy ebben a kategóriában nyert román rendező először Arany Pálma-díjat (Ion Popescu Gopo: Scurtă istorie, 1957). Gopo sikere nyomán 1964-ben létrejött egy animációgyártásra szakosodott stúdió, az Animafilm, ami 1989-ig évente körülbelül hatvan animációs rövidfilmet és két-két egészestés filmet gyártott.

Ma az Animafilm már csak névlegesen létezik, ritkán készít egy-egy kisfilmet magáncégeknek vagy közérdekű nevelési kampányok számára. A stúdió egykori alkalmazottjai közül már csak Radu Vasile Igazság (Félnapos forradalom / Boborul; Egy rövid mese / O scurtă poveste) és Szilágyi V. Zoltán (Proces verbal) készít animációt Romániában; az előbbi animáció szakos mesterképzést is alapított az UNATC-n [a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemen – szerk.]. Az először 2006-ban Bukarestben megszervezett Anim’Est fesztivál mégis azt bizonyította, hogy e terület iránt is érdeklődnek fiatal alkotók (Tudor Avrămuţ, Adrian Băluţă, Matei Branea, Eugen Erhan, Dragoş Iuga, Raul Taciu és mások). Ezenfelül számos animációra szakosodott cég jött létre – például az AMC Studio, az Anima Art, a Brain Box Media, a Dacodac Studio, a Longnec, a Mirari Films / Tiny Creatures, a They Live, a Videorgy és társaik –, ezek azonban inkább kereskedelmi célokra készítenek animációkat. Talán a román animációnak van még esélye talpra állni, visszanyerni egykori tekintélyét.

Nagy Boglárka fordítása