Erdélyi Szép Szó 2007

Ezt kérdezte, jó harminc esztendeje, egy esszében Szőcs Géza, és különböző, rögtönzésnek ható válaszokat adott, miszerint: „a vers a Föld útja a Nap körül”, vagy: „A vers előszoba: zsilipkamra annak számára, aki írta, s aki őbenne tér vissza a nyelv, a tudat és a lélek paratereiből, és zsilipkamra annak számára, aki olvassa, s rajta keresztül lép ki a nyelv, a tudat és a lélek paratereibe. A vers olyan, mint egy roló, mint egy ablakredőny, amelynek lécei a verssorok, átsüt közöttük a fény, s a roló mögött ott áll a költő és szárítkozik.” Folytathatnánk az önmeghatározásokat, minket most elsősorban mégis az érdekel, hogy milyen a mi versünk – ma. Pontosabban milyen az erdélyi magyar költészet egy 2007-ben megjelenő antológia – e nemben már a hetedik –, jelesül az Erdélyi Szép Szó* tükrében, amely hagyományai szerint az előző év folyóiratokban megjelenő verseiből (és prózájából) válogat. Elfogadva, hogy minden válogatás szubjektív, és sokat elárul a válogató, jelen esetben Fekete Vince versképéről, ízléséről, felfogásáról is, elfogadhatjuk, hiszen az antológiaszerkesztő is olyan, mint az úri szabó, hozott anyagból dolgozik, kiemelhet ugyan szívéhez közel álló elképzeléseket, szép, ideillő szóval tendenciákat, de alapvetően nem változtathatja meg az adottat. A könyvben huszonnyolc költő szerepel, egy vagy több verssel. Vannak nagy hiányzók: Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Egyed Péter, Orbán János Dénes, Lövétei Lázár László – ennek oka az lehet, hogy az elmúlt esztendőben nem közöltek verset, s nem szerepel verssel az antológiában prózával jelen lévő Visky András. A szerkesztő, ki tudja, miért, önmagát sem szerepelteti, noha gyermekversei (Piros autó lábnyomai a hóban) okán-jogán szerepelhetne!… És nem szerepelnek az EMIL díjazott induló tehetségei, Bálint Tamás vagy Muszka Sándor sem. Mindennek tudatában, Kosztolányit parafrazálva, leírhatjuk: az antológiában szerepel mindenki, aki egyáltalán szerepelhet, jelen van mindenki, kivéve azokat, akik nem lehetnek jelen. A huszonnyolc költő huszonnyolc különféle választ ad arra, hogy mi is a vers. Leírhatjuk tehát, hogy az antológia versei igen változatos képet mutatnak, s ez, túlmutatva várakozásainkon, érdekesebbé teszi ezt a lírát, mint ahogy mi legelfogultabb pillanatainkban is gondolhattuk volna. Itt vannak az ún. szerepversek, Kovács András Ferenc Calvus római költő, egyébként évek óta folyamatosan íródó verseivel van jelen. Ez a Calvus annyiban különbözik KAF alteregóitól, Pessoa szavával heteronimáitól, hogy nem képzelt (kitalált) személy, mint Jack Cole, Asztrov doktor vagy Lázáry René Sándor. Calvus igenis élt, nagy kortársa, barátja, Catullus több versében is céloz rá, emlegeti, versei viszont sajnos nem maradtak fenn, megsemmisültek az évezredek körtáncában, KAF most kísérletet tesz a reprezentatív rekonstrukcióra, dacosan, gyönyörűen, felejthetetlenül teremtve újjá egy római költő alapvetően ironikus hangoltságú költészetét, legalább olyan empátiával, ahogyan ezt Kavafisz-átirataiban tette. Aztán szerepel az antológiában Esteban Zazpi De Vascos is. Róla teremtője, Ferenczes István elég sokat elárul a versek előtt közölt életrajzban. „Spanyol-portugál, egészen pontosan ibér dalköltő. Zsoldos, kincskereső, forradalmár, csempész, geográfus, szélhámos, több mint szabadszájúnak nevezhető röplapíró, örök békételen, mindenkivel tengelyt akasztó, összevesző ponyvahős, akinek még pontos születési helye és ideje sem ismert.” Ferenczes látható élvezettel teremti líráját, a gondosan betervezett, szellemes áthallások teszik élővé. Baszkok című versében írja: „Rokontalanul élnek, / Csak távoli barát, / Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt…” És itt említhetem meg Ricardo Reis-verseimet is. (Ez itt a reklám helye.) Pessoa heteronimáit támasztom fel, akik Tahitin élik át azt a kalandot, ami az élet. Szerepversnek persze nemcsak létező vagy képzelt költők, alakmások verseit tekinthetjük. A könyvben még van két érdekes kísérlet erre, Balázs Imre József vidra-versei, melyekben a költő empatikusan viszonyul a vidrához, hogy lajstromba szedett veszteségein át arról is beszélhessen, mennyire lezüllött az ember áldatlan tevékenységének köszönhetően a környezet. S szerepversnek fogható fel Szőcs Géza nagy sikerű Liberté című színművének dalcsokra is, ahol mintegy bábjátékszerűen játsszák el ötvenhat véres történetét, s az egésznek a megrendítő atmoszférájáról sokat elárul Az isten háta mögött című négysoros: „Végtelenségem őrzöm én / ott ahol véget ér az Úr / ajánlott levél ez vagyok / mely rád vár felbontatlanul.” Végeredményben szerepversnek tekinthetőek Zudor János szintén régóta készülő Jónás-versei is vagy Benő Attila Impressziók – hathónaposan című költeménye, egy csecsemő csodálkozik itt rá a világra. A versben minden lehet. S most azokról a költőkről is ejtsünk szót, akik évek, évtizedek óta dacosan és rendületlenül ugyanazt írják, helyzetjelentéseket a föld körüli pályán magukról és az örökké változó, „mozgó”, a versből mindegyre kimozduló világról. Itt van Lászlóffy Aladár egyre szatirikusabb s ugyanakkor tragikusabb költészete. „Örökre nyakunkba kerített tarisznya, / békíts meg, etess meg, mindenre taníts ma, mindenki enged majd ismerős jelednek, / ami már elveszett, konyhánkban keresd meg. / Kolbászt és kalácsot találsz a farácson, / hóbahullt aranyló hagymahéj, Karácsony!” – írja Jel című nagy versében. S itt a nagyság nem pusztán terjedelmet jelent. Vagy itt van például Király László akármelyik verse, hiszen mint a kristálytükör tört darabjai, minden szilánkjában ugyanaz mutatkozik meg, fintor és vallomás erről a bolond világról, amelyben élnünk adatik. „Behúzódtunk a hátsó szobákba, / Lophatják mostmár vígan a házat / egy tévéország tévénagyjai, / kikkel tévéma-gyarok paroláznak.” A keserűen ironikus hangvétel másoktól sem idegen, hogy itt most hirtelen Sántha Attilát idézzük: „Mikor ezt a verset írtam, / a Szamosban áztam télidőben, / s amint belőle kiszállni bírtam, / dideregve vártam én, a dőre, / hogy rám terül a piros hajnal / és egy angyal szárnyaival betakargat.” Úgy tűnik, az angyalok messze elkerülik azt a vidéket az isten háta mögött. Egyre tragikusabb Lászlóffy Csaba költészete is, Gyárfás-műterem, 2005 című hosszú versében írja – apropóját nyilván a nagy Gyárfás Jenő-kiállítás adta: „Kihunyt a fény, elfogyott a színekkel. / Fakult fehérségedről álmodom, / elhinni, hogy megtisztul minden egyszer, / mit betemetett rozsda, füst, korom.” Vannak a könyvben nagy önleszámolások is, Farkas Wellmann Endre balladái például, ahol szinte fehérizzáson sistereg a tehetetlen öngyűlölet. „És egyszer, kint a temetősaroknál / a kocsmároslány ahogyan sört csapolt / nézte, amint szemében összeolvadt és higanyként pergett szét a múlt / arra gondolt, hogy isten rút kegyéből / lelke újra a földre visszaszállt / az égre nézett s a felhők köpenyéről / a pofájára csak hideg köd szitált.” Egészen másképp, játékosabban, derűsebb iróniával próbálkozik ugyanezzel A nagy Kilometrik című hosszú versében Karácsonyi Zsolt. „Kik vagytok ti, ti mi vagyunk, / és mélyről jövünk, mint kockák és ászok…” Azután vannak a könyvben egészen egyszerűen gyönyörű darabok, Jánk Károly haikui például. „Viharvert tarlón / didergő holdfény dönt föl / ó, szalmabábu!” (Karambol) vagy Egyed Emese nosztalgikusan tünékeny versei. „Téged eloldlak, megkötözlek. / Legtovább álmaim pörögnek, / mint lassan földre szálló pernye. / Mint lekeringő hársvirág, mint / kusza percek kusza terhe.” (Grammatika) És így jutunk a nőköltőkig. Mert itt van például az egyre szebb verseket író László Noémi. „Hallgass. Kapsz cukrot, húst, kenyeret. / Húzd meg magad, amíg lehet. / Ruhát is adnak, újat, szépet. / Boldog tömegben érhetsz véget.” (Emlékdal) Föltétlenül említést érdemel Kinde Annamária nagy ívű kísérlete is, a Hármasoltár. „Nap fordul, hold fordul, Halakból a Kosba, / Esthajnalcsillagom két szarván hordozza, / bal vállán emeli, jobb válláról ejti, / estémet elviszi, éjszakámmal eljő / csírákat ébresztő esővel a felhő, / ha kisírta magát, elindul keletnek, / másképp élnek ottan, másképpen szeretnek.” De meglepően izgalmasak Farkas Wellmann Éva versei is, különösen Az itt az ottal című: „Álmatlan időben hív az ördög. / Határidő előtt lejár a jellem. / Ma: végtelen. Holnaptól már: csütörtök. / Mindegy, hogy tegnap kellett volna kellem.” Hát éppen ez az, hogy nem mindegy. De ez adja a vers indiszkrét és ironikus báját. Ami mondjuk Nagy Attila verseiben is indáz: „Jó állapotban levő / Kertes kis hazát keresek / Víz mellett valahol / És legyenek dombok meg hegyek / Színes és éneklő madarak / Fenyő meg vadvirág illata / És legyenek villanó halak / Szitakötők kékje, aranya.” (Apróhirdetés). Ott munkál a keveset közlő Gáll Attila versében, amelynek címe egyáltalán nem véletlenül Kartotékvers, és így végződik: „Témáját azóta sem tudom, / képeit szétszórta egy piaci lista / címét hordozza egy sárguló kartoték, / mit sohasem tettek a helyére vissza.” És átszínezi Papp Attila Zsolt verseit is. Az álomfalók különben is a könyv egyik legkülönösebb darabja… (Íme egy esetlegesen kiragadott példa: „Egy virtuális vizigót / sereg jön most az ég alatt, / előttük már a nagy falat: / felfalni minden víziót.”) Külön színfolt a könyvben a festőként is kiváló Páll Lajos verscsokra. Verseiben az elmúlt években egyre kiirthatatlanabbul tör fel a múlt, a kényszermunkatábor fojtogató emlékei. Legtöbbször szonettekben, egy törékeny forma indázó soraiban. „Ki mit cipel a hosszú menetben, / társa se tudja, s hogy el ne vesszen, / fegyveren villog a lemenő nap. / Körben még hangol a zöld táncterem, / tegnapi seb izzik tenyereden, / Küklopsz egy szeme tarkódra tapad.” A vers címe A menetben, és ez a menet valahogy nem akar véget érni, a költő hideglelősen idézi fel az elfelejthetetlent, hisz abban, ha megírja, le is győzheti a hidraként őt fojtogató múltat.

Milyen volt tehát 2006-ban az erdélyi magyar költészet? Hát ilyen. S még annyi mindenről nem beszéltünk, ami fontos lehetne. Egy bizonyos: csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret, s aki elmondhatja Ferencz Imrével: „Uram a hit a Te ajándékod – / engedd hogy higgyünk a Hihetetlenben / Ámen!”

*Fekete Vince szerk., Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.