(The Sea)

 – Szóval maga művészetben utazik – mondta az Ezredes elővigyázatosan. – Abban szép lehetőségek vannak, ugye?

A pénzre értette. Miss Vavasour összecsippentett ajkaival vadul jelzett neki, és fejét rosszallóan megrázta.

– Csak ír róla – mondta suttogva, lenyelve a szavakat, ahogy kiejtette őket, mintha így megkímélhetne attól, hogy fültanújuk legyek.

Az Ezredes rólam gyorsan ránézett, majd vissza és némán bólintott. Számít rá, hogy elérti a dolgokat, nála ez szinte beidegződésszámba megy. Teáját eltartott kisujjal issza. Másik kisujja állandóan tenyerébe van görbítve, ez egy tünet, nem is ritka, melynek a nevét nem tudom felidézni; fájdalmasnak tűnik, de azt mondja, nem az. Furcsamód elegáns, szélesen söprő gesztusokat tesz azzal a kezével, mint a fafúvósokat beintő vagy a kórustól fortissimót követelő karmester. Enyhe fej- és kézremegésben szenved, a teáscsészéje többször is nekikoccan az első fogainak, melyek biztosan műfogak, annyira fehérek és szabályosak. Kicserzett arcán és kézfején a bőr ráncos, barna és fényes, mint fényes barna papír, melyet valami becsomagolhatatlan becsomagolására használtak.

– Értem – mondta, egyáltalán nem értve.

Egy nap 1893-ban Pierre Bonnard megpillantott egy lányt, aki épp leszállt egy párizsi villamosról, és törékenysége és sápadt szépsége úgy megfogta, hogy követte a munkahelyére, egy pompes funèbres-be, ahol a lány azzal töltötte a napjait, hogy halotti koszorúkra gyöngyöket varrt. A halál tehát már kezdettől belefonta fekete szalagját az életükbe. Hamarosan megismerkedett vele – gondolom, az ilyesmit könnyedén és biztos fellépéssel intézték a Belle Époque-ban – és a lány nemsokára otthagyta a munkahelyét és minden mást az életében, és elment, hogy vele éljen. Bonnard-nak azt mondta, hogy a neve Marthe de Méligny, és hogy tizenhat éves. Valójában, bár ezt csak több mint harminc év múlva tudta meg, amikor végül elvette feleségül, Marie Boursin-nek hívták, és amikor találkoztak, nem tizenhat éves volt, hanem, akárcsak Bonnard, húszas évei közepén járt. Együtt maradtak szükségben és bőségben, vagy talán lehetne azt mondani, hogy szükségben és még nagyobb szűkebbségben, egészen Marthe haláláig, közel ötven éven át. Thadée Natanson, Bonnard egyik legelső patrónusa, a festőről írt memoárjában gyors impresszionista vonásokkal idézi fel Marthe tündérszerű alakját, ecsetelve vadóc madárkülsejét, pipiskedő mozdulatait. Zárkózott volt, féltékeny, ádázul kisajátító, üldözési mániában szenvedett, és nagy és odaadó hipochonder volt. 1927-ben Bonnard vásárolt egy házat, Le Bosquet-t, Le Cannet jellegtelen városkájában az Azúr-parton, és ott éltek Marthe-tal ketten, gyötrődésektől szabdalt elvonultságban összekapcsolva, egészen Marthe tizenöt év múlva bekövetkezett haláláig. Le Bosquet-ben alakult ki az a szokása, hogy hosszú órákat töltsön a fürdőszobában, és a fürdőkád volt az a hely, ahol Bonnard újra és újra megfestette, halála után is folytatva a sorozatot. A Baignoires az életmű diadalmas megkoronázása. Akt fürdőkádban, kutyával című festményén, melyet 1941-ben, egy évvel Marthe halála előtt kezdett el és csak 1946-ban fejezett be, Marthe úgy fekszik ott rózsaszínűen, lilán és bearanyozva, a lebegő világ istennője, elvékonyodva, kortalanul, éppannyira halottan, mint amennyire élőn, maga mellett a padlócsempén barna kiskutyájával, famulusával, egy dakszlival, azt hiszem, amelyik összegömbölyödve hever egy gyékényen vagy talán pikkelyes fénynégyszögben, mely egy láthatatlan ablakból tűz a padlóra. A keskeny szoba, menedéke vibrál körülötte, színeiben lüktetve. Lábfeje, a bal a valószerűtlenül hosszú lábszár végén lefeszítve úgy tűnik, alaktalanná nyújtja ki a fürdőkádat, bal oldali végét kitüremkedni kényszerítve, és ugyanazon az oldalon a kád alatt, ugyanabban az erőtérben a padló is ki van zökkentve síkjából, mintha bármelyik pillanatban elfolyhatna a sarokba, már nem is hasonlít padlóra, inkább mozgó, pöttyögetett víztócsára. Itt mozog minden, moccanatlan, vízi csöndben mozog. Halljuk a vízcseppeket, a csobbanást, egy megrebbenő sóhajt. A fürdőző bal válla mellett a vízen rozsdavörös folt, mely lehet rozsda, de lehetne akár alvadt vér is. Jobb keze combján pihen, megmerevedve a kifelé fordulásban, és Anna keze jut eszembe az asztalon azon az első napon, amikor visszajöttünk Mr. Toddtól, tehetetlen keze a felfelé fordított tenyerével, mintha könyörögne valamiért vele szemben valakihez, aki nincsen ott.

Ő is, az én Annám, amikor beteg lett, délutánonként hosszú órákat töltött a fürdőkádban. Ez megnyugtatta, azt mondta. Lassú haldoklásának egész őszén és telén bezárkóztunk tengerparti házunkba éppúgy, mint Bonnard és az ő Marthe-ja Le Bosquet-be. Az időjárás végig enyhe volt, időjárásnak nem is nevezhető, a látszólag megtörhetetlen nyár észrevétlenül engedte át a helyét a ködbe burkolózó lecsitultság évutójának, mely lehetett volna bármilyen évszak. Anna rettegett a tavasz jövetelétől, attól az elviselhetetlen nyüzsgéstől és zsivajtól, mondta, mindattól az élettől. Mélységes, álomszerű csend rakódott le körénk, lágy és sűrű, mint az iszap. Olyan csendben volt a fürdőszobában az első emeleti lépcsőfordulón, hogy néha félni kezdtem. Elképzeltem, ahogy csúszik lefelé hangtalanul a hatalmas régi oroszlánlábas fürdőkádban, míg arca a víz felszíne alá süllyed, ahogy utolsó, mély vízi lélegzetet vesz. Ilyenkor lelopóztam a lépcsőn, és álltam a lépcsőfordulón pisszenés nélkül, mintha felfüggesztettek volna, mintha kettőnk közül én volnék víz alatt, elkeseredetten hallgatózva az ajtólapon keresztül az élet neszei után. Szívem valamelyik elvetemült, áruló kamrájában persze azt kívántam, hogy legyen vége, számomra is éppúgy, mint az ő számára. Aztán lágy vízcsobbanás hallatszott, ahogy megmozdult, egy puha loccsanás zaja, ahogy megemelte a kezét a szappan vagy törülköző után nyúlva, és én megfordultam, és visszagyalogoltam a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót, leültem az íróasztalomhoz, és bámultam kifelé a fénylő esti szürkeségbe, próbálva nem gondolni semmire.

– Szegény Max – mondta nekem egy nap –, folyton vigyáznod kell arra, hogy mit mondasz, és hogy mindig kedves legyél. – Akkor már a betegotthonban volt a régi szárny túlsó végén, egy sarokablakos szobában, mely csinosan nyíratlan pázsitra és nyugtalanítóan, az én szememben legalábbis nyugtalanítóan nagy, magas, feketészöld fák csoportjára nézett. A tavasz, melytől úgy rettegett, megjött és elmúlt, és ő túlságosan beteg volt, semhogy a nyüzsgés zavarja, és most fülledt meleg, ragacsos nyár volt, az utolsó, amit látott.

– Hogy érted – mondtam –, hogy folyton kedves kell hogy legyek? – Mostanában annyi furcsa dolgot mondott, mintha máris valahol máshol volna, túl rajtam, ahol még a szavak jelentése is más. Megmozdította fejét a párnán, és rám mosolygott. Az arca, szinte csontig sorvadva, ijesztő szépséget öltött.

– Most már nem is gyűlölhetsz engem többé, egy kicsit sem – mondta –, úgy, ahogy régen.

Kifelé nézett a fákra egy ideig, majd újból visszafordult hozzám, mosolygott, és megveregette a kezem.

– Ne vágj ilyen gondterhelt képet – mondta. – Én is gyűlöltelek téged egy kicsit. Végül is emberi lények voltunk.

Akkorra az egyetlen igeidő, melyet használt, a múlt idő volt.

– Szeretné most mindjárt megnézni a szobáját? – érdeklődött Miss Vavasour. A napfény utolsó szálkái úgy szóródtak be a szemközti franciaablak zsalugáterein keresztül, mint az üvegszilánkok egy égő épületben. Az Ezredes sértődötten porolta sárga mellényének előkéjét, ahová pár csöpp teát fröccsentett. Ingerültnek látszott. Valószínűleg mondott valamit nekem, és én meg sem hallottam. Miss Vavasour előttem ment, kivezetett a hallba. Szorongtam ettől a pillanattól, amikor magamra kell vennem a házat, magamra kell öltenem, hogy úgy mondjam, mint valamit, amit egy másik, lapsus előtti időben viseltem, egykor divatos kalapot, mondjuk, vagy ómódi pár cipőt vagy egy esküvői öltönyt, mely naftalingolyócskáktól bűzlik, derékban szűk, és már hónaljban is feszül, de minden zsebe degeszre van tömve emlékekkel. A hallra egyáltalán nem ismertem rá. Rövid, keskeny és rosszul megvilágított, a falakat pedig vízszintesen egy pöttyögetett sáv osztja ketté, alsó részük festett, dombornyomásos tapétával van bevonva, amely legalább százévesnek mutat. Nem emlékszem rá, hogy lett volna itt bejárati folyosó. Azt hittem, a bejárati ajtó egyenesen a – hát, nem is tudom, mit hittem, mire nyílt. A konyha? Ahogy cammogtam Miss Vavasour mögött kezemben a csomagommal, mint a jólnevelt gyilkos valami régi fekete-fehér krimiben, úgy éreztem, hogy fejemben a ház modellje, bárhogy próbált is az eredetihez alkalmazkodni, makacs ellenállásba ütközik. Minden enyhén aránytalan volt, minden szög enyhén elferdült. A lépcső meredekebbnek tűnt, a lépcsőforduló kiugróbbnak, a fürdőszobaablak nem az utcára nézett, ahogy gondoltam, hanem hátrafelé, a rétekre. Majdnem pánikot éreztem, ahogy a valós, az ordenárén, szemérmetlenül önelégült valós birtokba vette azokat a dolgokat, amelyekre úgy hittem, hogy emlékszem, és saját formájába rázta őket. Valami értékes oldódott fel és folydogált ki az ujjaim közül. Mégis milyen könnyen engedtem végül elfolyni. A múlt, úgy értem, a valóságos múlt kevésbé számít, mint amennyire megpróbáljuk elhitetni. Amikor Miss Vavasour magamra hagyott abban, ami mostantól az én szobám, kabátomat egy székre dobtam, leültem az ágy szélére, és mélyen belélegeztem az állott, belakatlan levegőt, és úgy éreztem, hogy hosszú időn keresztül utaztam, éveken át, és végre megérkeztem a rendeltetési helyre, ahová egész idő alatt tartottam, anélkül hogy tudtam volna, és ahol maradnom kell, ez lévén mostanra az egyetlen lehetséges hely, az egyetlen lehetséges menedék számomra.

 Sosem szerettem, ha fényképeznek, de azt kifejezetten nem szerettem, ha Anna fényképezett. Furcsa ezt mondanom, tudom, de amikor egy fényképezőgép lencséje mögött állt, olyan volt, mint egy vak, valami meghalt a szemében, valami létfontosságú fény kihunyt benne. Úgy tűnt, mintha nem a lencsén keresztül nézné a tárgyát, hanem befelé vizslatna, valamilyen meghatározó perspektívát, valami lényeges nézőpontot keresve. Ilyenkor a kamerát szilárdan szemvonalban tartotta, majd oldalt kidugta ragadozófejét, és egy másodpercig kibámult, szinte nemlátón, mintha a fényképezett vonásai valamilyen Braille-írással íródtak volna, amelyet ő képes volt ilyen távolról is kibetűzni; amikor megnyomta a kioldógombot, a mozdulat teljesen mellékesnek tűnt, nem többnek valamiféle gesztusnál a gép kiengesztelésére. Az első együtt töltött időkben voltam olyan balga és hagytam magam meggyőzni, hogy néhány alkalommal modellt álljak neki; az eredmény sokkolóan nyers, sokkolóan leleplező volt. Azon a fél tucat fekete-fehér negyedalakos képen, amelyeken lekapott – és a lekapott a megfelelő szó –, úgy éreztem, pucérabban közszemlére vagyok téve, mint akár egy egész alakos akttanulmányon egy öltés ruha nélkül. Fiatal voltam, ránctalan és meglehetősen jóképű – szerénység, ha ezt mondom –, de azokon a képeken olyan vagyok, mint egy túlméretezett homunculus. Nem azért, mintha rútnak vagy torznak mutatott volna. Azok, akik látták a képeket, azt mondták, hogy imponálóak. De nekem nem imponáltak, távolról sem. Úgy néztem ki, mintha megragadtak és visszatartottak volna egy másodpercre, amikor épp menekülőfélben volnék, és mindenütt „Állj, tolvaj!” kiáltások harsannak körülöttem. Az arckifejezésem egyneműen megnyerő volt és behízelgő, egy gonosztevő arckifejezése, aki retteg, hogy nemsokára bűncselekménnyel vádolják meg, amelyről tudja, hogy elkövette, mégis képtelen pontosan felidézni, de mindenesetre előkészíti az enyhítő körülményeit és  mentségeit. Micsoda kétségbeesett, esdeklő mosolyom volt – vigyor, igazi vigyor. Lencséjét egy üde arcú aspiránson gyakorolta, de a képek, amelyeket készített, egy kipirosított, minden hájjal megkent vén szélhámos rendőrségi azonosító képei voltak. Exponált, ez a megfelelő szó, ez is.

Ez volt az ő különleges adottsága, a varázstalanított és varázstalanító szem. Eszembe jutnak a fényképek, amelyeket a kórházban készített a végén, a vég kezdetén, amikor még kezelés alatt állt, és volt elég ereje segítség nélkül felkelni az ágyból. Claire-rel előkerestette a fényképezőgépét, akkor már évek óta nem vette elő. A kilátás, hogy visszatér egy régi rögeszméhez, erős, ugyanakkor megmagyarázhatatlan rossz előérzettel töltött el. Nyugtalanítónak találtam azt is, bár ezt sem tudtam volna megmagyarázni, miért Claire-t és nem engem kért meg arra, hogy bevigyem neki a gépet, és a hallgatólagos paktumot nemkülönben, hogy nem szabadott erről tudnom. Mit jelentett ez az egész titkolózás és takargatás? Claire-t, aki nemrég tért haza rövid időre külföldi tanulmányútjáról – Franciaország, Németalföld, Vaublin és a többi –, megdöbbentette, hogy ilyen betegen kell viszontlátnia az anyját, és haragudott rám, persze, amiért nem hívtam korábban haza. Nem mondtam el neki, hogy Anna volt az, aki nem akarta, hogy hazajöjjön. Ez is furcsa, mert a múltban mindig nagyon közel álltak egymáshoz, ők ketten. Talán féltékeny voltam? Igen, egy kicsit, igazából több mint egy kicsit, hogyha őszinte akarok lenni. Tisztában vagyok vele, mit vártam el, és mit várok el a lányomtól, és az elvárásaim önzésével és pátoszával is. A dilettáns gyerekére mindig nagy elvárások nehezednek. Ő majd véghezviszi mindazt, amire én nem voltam képes, nagy szaktekintély válik belőle, ha van csöppnyi beleszólásom is a dologba, és természetesen van. Az anyja hagyott rá valamennyi pénzt, de nem eleget. Én vagyok a nagy tömött lúd, akibe beleszorultak az aranytojások.

Véletlenségből kaptam rajta Claire-t, ahogy a fényképezőgépet csempészte ki a házból. Próbált úgy tenni, mintha mellékes dologról volna szó, de Claire mindig elárulja magát. Nem mintha tudta volna, ahogyan én sem, miért kellett ennek titokban maradnia. Anna mindig kéz alatt intézte a legegyszerűbb dolgokat is, az apja továbbélő hatása volt ez és a lármás együtt töltött korai éveiké, gondolom. Volt benne valami gyerekesség. Úgy értem, akaratos volt, zárkózott, és mély ellenérzés élt benne a dolgaiba való legkisebb beavatkozással vagy megjegyzéssel szemben is. Beszélhetek, tudom. Azt hiszem, azért, mert mindketten gyerekek voltunk. Ez furán hangzik. Úgy értem, mind a ketten egyedüli gyerekek voltunk. Ez is furán hangzik. Vajon úgy tűnt, hogy ellenzem a próbálkozásait, hogy művésszé váljon, már ha a pillanatfelvételek készítése művészetnek nevezhető? Tulajdonképpen alig szenteltem figyelmet a fotográfiáinak, és nem volt oka azt hinni, hogy elrejtettem volna előle a gépet. Ez az egész nagyon elgondolkoztató.

Mindenesetre egy vagy két napra rá, hogy Claire-t rajtakaptam a géppel, behívattak a kórházba, és szigorúan tudomásomra hozták, hogy a feleségem fényképeket készített a többi ápoltról, és hogy panaszok érkeztek. Elpirultam Anna nevében, a Matróna íróasztalánál állva, és úgy éreztem magam, mint egy iskolásfiú, akit a diri elé citálnak számot adni másvalaki csínyjeiről. Úgy látszik, Anna végigkóborolta az osztályokat, mezítláb a fehér kórházi hálóingében, maga előtt görgetve háromlábú állványát – úgy nevezte, az ő zsúrkocsija –, betegtársai közt a legijesztőbben megbélyegzetteket, megnyomorítottakat keresve, akiknek az ágyánál leparkolta az állványt, előkapta Leicáját, és addig fényképezett, míg fel nem fedezte valamelyik ápolónő, és vissza nem parancsolta a szobájába.

– Megmondták azt is, hogy ki tett panaszt? – kérdezte tőlem duzzogva. – Nem a betegek, csak a hozzátartozók, és mit tudnak ők?

Elvitette velem előhívatni a filmet barátjához, Serge-hez. Barátja, Serge, aki valamikor a távoli múltban könnyen lehetett több, mint barát, mokány fickó, enyhe bicegéssel és szép fekete sörénnyel, melyet mindkét nagy, tompa kezének kecses mozdulatával söpör hátra a homlokából. Van egy műterme a Shade Street egyik magas, a folyóra néző keskeny régi bérházának legfelső emeletén. Divatfotókat készít, és lefekszik a modelljeivel. Azt mondja magáról, hogy menekült, és pöszén beszél, amit a lányok ellenállhatatlannak találnak állítólag. Nem használ családnevet, és valószínűleg a Serge is, amennyire én tudom legalábbis, nom d’appareil. Abból az emberfajtából való, akiket ismertünk, Anna és én, a régi időkben, melyek akkor még újak voltak. Most nem tudom elképzelni, hogyan viselhettem el; a szerencsétlenségnél semmi sem mutatja meg jobban világunk talmiságát és szemfényvesztését, egykori világunkét.

Úgy látszik, van bennem valami, amit Serge ellenállhatatlanul mulatságosnak talál. Megszakítás nélkül ömlenek belőle a lapos kis viccek, meggyőződésem szerint ürügyek arra, hogy kedvére kacaghasson, anélkül hogy úgy tűnne, rajtam kacag. Amikor eljöttem begyűjteni az elkészített képeket, nekilátott előkutatni őket a műterem festői rendetlenségében – nem lepne meg, ha maga rendezné be a rendetlenséget, mint egy kirakatot –, fürgén utat csinált magának aránytalanul kecses lábain, erős bal oldali sántálását meghazudtolva. Kávét szürcsölt egy látszólag feneketlen csészéből, és a válla fölött beszélt hozzám. A kávé is egyike a márkajelzéseinek, a hajával és a bicegésével és a tolsztoji bő fehér ingekkel együtt, melyeket előszeretettel hord.

– Hogy van a szép Annie? – kérdezte. Oldalból rám nézett, és nevetett. Mindig Annie-nek nevezte, ahogy senki más. Elnyomom a gondolatot, hogy ez lehetett a régi szerelmes beceneve rá. Nem szóltam neki Anna betegségéről – miért szóltam volna? Kézzel-lábbal matatott a káoszban a nagy asztalon, melyet munkaasztalnak használ. A sötétkamra felől a filmelőhívó ecetes bűze csípte a szemem és az orrom.

– Annie, nem kell mindjárt menni – dürgött magában, vidám dallamot kerekítve a szavakra, és az orrlikain keresztül újabb szörtyögő kacagást hallatott. Láttam magam, ahogy egy ordítással nekirohanok, és odavágom az ablakhoz, és kihajítom, fejjel lefelé a macskaköves utcára. Győzedelmes horkantással emelt ki egy vastag manilaborítékot, de amikor utánanyúltam, hogy elvegyem, visszatartotta, és vidáman számító szemmel méricskélt engem, féloldalt döntött fejjel.

– Ezek a dolgok, amiket fotóz, ez az egész: nem semmi – mondta, fél kezében súlyozva a borítékkal, miközben a másikkal sután fel-le hadonászott keresetten mitteleurópai modorában. Fölöttünk egy mennyezeti nyíláson keresztül a nyári nap teljes ragyogásában sütött a munkaasztalra, és égető fehér csillámlással gyújtotta fel a fotópapír szétszórt íveit. Serge megcsóválta a fejét, és összeszorított ajkain keresztül hangtalanul fütyörészett:

– Nem semmi!

Kórházi ágyából Anna várakozóan, gyermekien szétterpesztett ujjakkal nyúlt ki, és szó nélkül kikapta a kezemből a borítékot. A szobában fülledt meleg volt, és csillogó szürke izzadságréteg ült a homlokán és a felső ajkán. A haja újra nőni kezdett, bátortalanul, mintha tudná, hogy nem lesz már sokáig szükség rá; foltokban ütközött, ritkásan, feketén és összetapadtan, mint egy macska lenyalt szőre. Az ágya szélén ültem, és néztem, ahogy türelmetlenül, körmével szaggatja fel a borítékot a ragasztásnál. Mi van a kórtermekben, ami olyan csábítóvá teszi őket, mindannak ellenére, ami bennük zajlik? Nem olyanok, mint a szállodaszobák. A szállodaszobák, még a legfényűzőbbek is, anonimek, nincs bennük semmi, ami ragaszkodna a vendéghez, sem az ágy, sem a lehűtött italokkal teli bárszekrény, még a nadrágvasaló deszka sem, mely olyan tisztelettudóan hívja fel magára a figyelmet, háttal a falnak támasztva. Az építészek, formatervezők, üzletvezetés minden erőfeszítése ellenére a szállodaszobák mindig alig várják, hogy elhagyjuk őket; a kórtermek épp ellenkezőleg, minden emberi erőfeszítés nélkül azért vannak ott, hogy rábírjanak, ottmaradjunk, hogy ott akarjunk maradni, és elégedettek legyünk. Megnyugtatóan idézik fel az óvodát, az a vastag vajszínű olajfestés a falakon, a linóleumpadló, a miniatűr kézmosókagyló a sarokban, alatta fémtartón a szende kis kéztörlővel és persze az ágy a görgőivel és emelőkarokkal, mely úgy néz ki, mint egy gyerkőc bonyolult kiságya, ahol alhatunk és álmodhatunk, és vigyáznak ránk, gondoskodnak rólunk, és ahol soha, sohasem halunk meg. Azon tűnődtem, vajon kibérelhetnék-e egyet, egy kórtermet, úgy értem, hogy ott dolgozzak, ott lakjak akár. Csodálatosan kényelmes lenne. Reggelenként érkezne a vidám ébresztő csengetés, acélos pontossággal szolgálnák fel az ételt, az ágyat bevetnék csinosan és feszesen, mint egy hosszú fehér borítékot, és egész csapat orvos állna készenlétben bármilyen sürgősség eshetőségére. Igen, ott elégedett lennék, egy ilyen fehér cellában, rácsos ablakom, nem, nem rácsos, elragadtattam magam, az ablakom a városra nézne, a kéményekre, a zsúfolt utakra, az összekuporodó házakra és a sok apró alakra, akik végeérhetetlenül sietnek jobbra-balra.

Anna kiterítette a fényképeket maga körül az ágyra, és mohón végigpásztázta őket, a szeme kigyúlt, azok a szemek, melyek akkorra már óriásinak látszottak, egyenesen a koponya páncélzatában ülőnek. Az első meglepetés az volt, hogy színes filmet használt, mert mindig fekete-fehérre fényképezett inkább. Aztán a képek maguk. Készülhettek volna akár egy tábori kórházban háborús időkben vagy egy megszállt és elpusztított város sebesültosztályán. Egyiken egy öregember, akinek térd alatt hiányzott a fél lába, s a vastag varrás, mint kezdetleges cipzár, húzódott keresztül a fénylő csonkon. Egy elhízott középkorú asszonynak hiányzott a fél melle, a hús, ahonnan nemrég eltávolították, ráncos volt és duzzadt, mint egy óriás üres szemgödör. Nagy mellű, mosolygó anya csipkés hálóingben vízfejű újszülöttet tartott maga előtt, rémült tekintettel a dülledt vidraszemében. Egy öregasszony ízületgyulladásos ujjai közelképben olyan göcsörtösek és bogosak voltak, mint egy köteg gyömbérgyökér. Egy fiú vigyorgott a fényképezőgép lencsébe arcán kidudorodó, mandalaszerűen bonyolult mintázatú üszkösödéssel, két hüvelykujját feltartva és szemtelenül kiöltve vastag nyelvét. Volt egy felvétel lefelé néző perspektívában egy fémedény belsejébe, amely tele volt nyálkás csomókkal és azonosíthatatlan sötét, nedves húscafatok nyalábjával – konyhai vagy műtőből származó hulladék vajon?

Ami számomra a legdöbbenetesebb volt a lefényképezetteken, az a nyugodt mosoly, amellyel megmutatták a sebeiket, a varrataikat, a gennyedéseiket. Különösen egy nagyméretű, első látásra formatanulmánynak tűnő fotóra emlékszem élesen körvonalazott plasztikrózsaszín, barnásfekete és csillogó szürke árnyalatokban, az ágy lábától, alacsony szögből készítve egy kövér, égnek álló hajú öregasszonyról felhúzott löttyedt, kék eres lábakkal és széttárt térddel, amint mutat valamit, amiről feltételeztem, hogy méhsüllyedés. A beállítás olyan szembeszökő és kiszámítottan komponált volt, mint egy címlapkép Blake valamelyik prófétai könyvéből. A központi tér, fordított háromszög, melyet kétoldalt az öregasszony felhúzott lábai, felül pedig térdtől térdig feszülő fehér hálóingének alja szegélyezett, akár fehér pergamenfolt is lehetett volna, előkészítve valamilyen tüzes feliratnak, mely hírül adja ál-világrajöttét annak a rózsaszín és sötétlila valaminek, mely máris kitüremkedik öléből. A háromszög fölött a perspektíva megfoghatatlan játéka folytán úgy tűnt, mintha az asszony Medúza-feje le lenne vágva és előbiccentve, és merőlegesen ugyanabba a síkba lenne állítva a térdekkel, a nyak egyenes vágással lemetszett csonkja pedig a hálóing szegélyének vonalán egyensúlyozna, mely a háromszög felfordított alapját képezte. Testhelyzete ellenére az arc teljes zavartalanságot tükrözött, szinte mosolygott valami humorosan lekicsinylő módon, bizonyos elégtétellel és, igen, bizonyos kétségbevonhatatlan büszkeséggel. Eszembe jutott, amikor sétáltunk az utcán Annával egy nappal azután, hogy teljesen elhullt a haja, és a túlsó járdán megpillantott egy szembejövő asszonyt, aki szintén kopasz volt. Nem tudom, rajtakapott-e, hogy elcsípem a tekintetet, amit váltottak ők ketten, üres szemekkel és ugyanakkor élesen, cinkosul. Betegsége végeérhetetlen tizenkét hónapja alatt nem hiszem, hogy egyetlen alkalommal is olyan távol éreztem volna magamtól, mint abban a pillanatban, félretuszkolva a betegségtől sújtottak nővérisége előtt.

– Nos? – mondta, még mindig a képekre nézve, és fel sem pillantva rám. – Mi a véleményed?

Nem érdekelte, mi a véleményem. Mostanra már túllépett rajtam és a véleményemen.

– Megmutattad őket Claire-nek? – kérdeztem.

Miért jutott épp ez eszembe elsőként?

Úgy tett, mintha nem hallotta volna, de lehet, hogy nem figyelt. Csengő zakatolt valahol az épületben, mint egy apró, kitartó fájás, mely hallhatóvá vált.

– Ez az én aktám – mondta. – A vádiratom.

– A vádiratod? – mondtam tehetetlenül, homályos pánikban. – Miért?

Megvonta a vállát.

– Ó, mindenért – mondta könnyedén. – Mindenért. Mihálycsa Erika fordítása

Reproduced by permission from Kátai&Bolza Literary Agents on behalf of John Banville and Aitken Alexander Associates Ltd.