Korunk 2007 November
Messze, messze (regényrészlet)
(A Long Long Way)
Hirtelen megszólalt a gázriadó, és Willy majdnem kiugrott a bőréből. O’Hara mellette megrázkódott, mint egy ideges kutya. Willy próbált ellenállni, de elméjét azonnal elárasztotta a hideg, ellenséges rettenet. A sisakja alatt, a haján felfoghatatlanul hideg veríték képződött. Mindenki küszködve próbálta felvenni azokat a nyomorult gázálarcokat. Hiába a világ legjobb gázálarca, ha egyszer rohadt keserves felvenni, ráadásul folyton retteghetett az ember, hogy valahol lazán hagyta, és ott majd beférkőzik alá a méreg. Sheridan kapitány káromkodva mászott ki az odújából, úgy néztek ki Christy Morannal, mint a mesebeli szörnyek. De hát mind úgy néztek ki, mint a mesebeli szörnyek. Az őrmester egy zsákból osztogatta a fegyvereket a lövészárokharchoz, leginkább a középkori fegyverekre hasonlítottak, szöges botok, vasból öntött súlyos buzogányféleségek. Willie valami vas tomahawkot kapott, az övébe dugta.
– Nahát, emberek – szólalt meg Sheridan kapitány, de a gázálarctól sötéten összefolytak a szavai. Dühösen levette. – Nahát, emberek, ide figyeljenek, meg tudjuk védeni az árkot, de meg ám. Az álarcokkal vigyázni, mindenki ellenőrizze a másikat. A gonosz gázzal ne törődjenek, az majd áthömpölyög rajtunk. De ezeket a kurva álarcokat le ne vegyék semmiképpen. A gáz el fog árasztani, és sokáig rajtunk marad. Utána jön majd a rohadt támadás. Az a lényeg. És emberek, az Isten szerelmére, ne engedjük, hogy azok a mocskok egy lépéssel is beljebb jussanak Belgiumba. Az a dolgunk, hogy agyon basszuk őket, a szentségit, úgyhogy rajta emberek!
Nem volt ez rossz beszéd, gondolta Willie Dunne. Csak kár, hogy annyira remegett a kapitány hangja. De hát muszáj mondani valamit a többieknek egy ilyen helyzetben. Háromra tőle ott volt Quigley, aki pár másik emberrel csak aznap érkezett ki a frontra. Quigley magas, keménykötésű városi gyerek volt. Sose látott még lövészárkot, hát hogy is várhatták tőle, hogy szembe tudjon szállni valami ki tudja milyen támadással. Súlyos gondjai voltak az álarc hevederével, motyogva imbolygott ide-oda. A nadrágja elején nagy pisifolt sötétlett.
És Willie annak örült a legjobban, hogy fent volt rajta az állarc, és a többiek nem láthatták a szemét. A fejében ott üvöltött a St Julian-i támadás emléke. Istenem, O’Hara, akinek a lába hozzáért az övéhez, remegett. Egész testét rázta a remegés. Willie-nek egyszer csak eszébe jutottak azok a rohadtak ott Dublinban, és átkozta őket magában, átkozta őket az erőszakos, mély butaságukért. A szeme előtt meg mintha ott ragyogott volna Pasley kapitány szétroncsolt alakja.
Az álarc otromba szemnyílásain át nézte a lövészárkot és a húszegynéhány embert. A három géppuskás készenlétben guggolva várta, hogy majd ha kell, feltehessék a fegyvert a sánc tetejére. A gránátosnak kijelölt négy katona mindegyikénél volt egy-egy hevedernyi Mills kézigránát. A gránátok mindenesetre jobban beváltak, mint a robbanóanyaggal töltött konzervdobozok, amiket régebben hajigáltak a hálátlan ellenségre. Valahogy nevetséges volt az egész jelenet. Végül is mindenki ugyanabba az irányba nézve kuporgott, merthogy a német tüzérek végre belőtték az árkot, és a srapnelbombák már méternyi távolságra robbantak a mellvédtől. Az emberek úgy festettek, mint a férfiak vasárnaponként Írországban a falusi templomokban, ahol csak az asszonyoknak jutott rendes ülőhely, és a férfiak féltérden hallgatták a misét. De most senki se prédikált a bárányról és a fenevadról, és nem is Istenüket várták, hanem a Halál szövetségeseinek irdatlan árnyékát. Nem volt itt se betlehemi csillag, se bölcsek, se királyok, csak szegény angol és ír katonák, csupa egyszerű külvárosi szegény ember. Hősies tettekre buzdították őket, és bár nem a régi görög regék hősei voltak, szívükben mégiscsak visszhangot vert mindez. Senki a háborút úgy végig nem harcolhatta, hogy ne nyerjen valami fogalmat a kötelességről, hogy ne sejtse meg legalábbis azoknak a tetteknek a lehetőségét, amelyek felérnek a gyerekkor meséivel. Itt nem voltak sem apák, sem anyák, se szép kislányruhák, se körjátékok, se az ismerős templomok oszlopai, se az egymásra rakott ősrégi kövek, se a Szent Patrick-székesegyház, se a Christ Church. Csak egy remek minőségű agyagos szántóföld, azon kuporogtak, egyformán jelentéktelenül. Nem a bátorság helyszíne volt ez, de Willie számára a félelemtől és a borzalomtól úgy tűnt, hogy mégis van benne valamiféle igazság. A valóság volt ez maga, még nem fabrikáltak viccet belőle, még nem szerkesztettek köré anekdotát, hogy kezelhetőbbé tegyék, még nem írtak belőle újságcikket, még nem formálta történelemmé valami eszes ember. Keletkezésének sivár pillanatában maga volt ez a tiszta igazság, ez az aprócska kis esemény, amely hullát csinálhat belőle és az álmaiból.
A gáz úgy jött, mint egy emberevő óriás. Egyszerre volt délceg és otromba, ahogy odahömpölygött a palánkhoz, aztán mintha egy sokfejű szörny volna, áthajolt rajta, és leereszkedett a várakozó katonák közé. A kiváló gázálarcok Quigley közlegény számára nem nagyon váltak be, nem is tudta rendesen felvenni a sajátját. Mindenki ugyanazt a méretet kapta, de neki csodálatosan göcsörtös káposztafeje volt, és sehogy se illettek rá a hevederek. Buckley atya odarohant, igyekezett segíteni, de Quigley addigra már zihálva köhögött, és próbálta letépni az arcáról a gázálarcot. Buckley atya vadul integetett neki, hogy a francba, az ellenkezőjét tegye. A sánc túlsó végén két másik ember is bajban volt, köhögtek az álarcok mögött, és nyilván olyan vörös volt mögötte az arcuk, mint a jó érett augusztusi alma.
A gonosz gáz úgy feküdt az árok alján, mint egy vánkos, aztán még több gáz ömlött rá, csordultig megtelt a lövészárok, végül a gáz, mint valami gyilkolásra éhes szellemhadsereg, tovább hömpölygött, a tartalékosok meg a segéderők felé. Quigley a mocskos földön fetrengett, úgy vonaglott, mint egy piton, az arcán nem volt már álarc, tágra nyílt szemei fekete kavicsokként meredtek ki céklavörös arcából. Még fuldoklás közben is üvöltött. Kiabált valamit, és ahogy kinyitotta a száját, Willie szinte érezte, hogy beáramlik a borzalmas gáz. És akkor elfogta a szánalom. Igen, ott az események forgatagában ezredszer is úrrá lett rajta a szánalom, és szinte hálás volt ezért. Buckley atya lázasan próbált segíteni, közben úgy jajveszékelt, mintha a saját gyerekei szenvedtek volna ott. Legalább hat ember egészen megvakult, Sheridan kapitány gyorsan az árok hátvédfalához állította őket, aztán végigjárta a többieket, próbált lelket önteni beléjük. Willie Dunne összeszarta a gatyáját, nem tehetett róla, éppúgy, ahogy az akasztott ember se tehet arról, hogy merev pöccsel búcsúzik a kivégzésén gúnyolódó tömegtől. – Jézus – mondta magában – Jézus, védj meg minket. – Azt jutott eszébe, hogy milyen jó lenne, ha az édesapja és a többi rendőr gumibottal rohanna a gázra, oszlatná, és lekergetné a világ színéről.
– Papa, papa – mondta. Aztán lelki szemei előtt megjelent nagyapja lathaleeri házának képe, a kapu két vastag oszlopa, mögöttük a hívogató udvar, a kövek között veszettül kapirgáló tyúkok, és a nagyapja is, a maga nagy, minden tisztességes wicklow-i férfihoz méltó fehér szakállával. – Nagyapa, nagyapa – suttogta –, védj meg. A géppuskások közül ketten megúszták, ők feltették a fegyvert az árok elé a földre, aztán elkezdtek tüzelni, bele a gázba. Ez megnyugtatta a többieket.
A rájuk engedett gázon kívül már gázbombákat is lőttek rájuk, sajátosan fájdalmas zajjal robbantak. Mögöttük is rákezdte a tüzérség, a lövedékeik olyan boldogan szálltak az ellenség felé, mint a fecskék, és ez is erőt öntött beléjük. A levegő egészen tele volt lövedékekkel, tiszta csoda, hogy nem ütköztek egymásnak. Aztán a géppuska egyszer csak nem tüzelt tovább. Nem látták, mi hallgatatta el. Az egyik lövész visszazuhant az árokba, még mindig a kezében volt a vizes kanna, amivel a fegyvert hűtötte, olyan volt, mint valami haldokló kertész.
Aztán a fritz tüzérek hírtelen abbahagyták, a saját fegyvereik közben egyre csak lőttek és lőttek és lőttek és lőttek. Aztán egyszer csak annak is vége lett. Az emberek még ezekben az idétlen álarcokban is megpróbáltak egymásra nézni, hogy lássák, mi történik. Az álarcokból ijedt szempárok bámultak kifelé. Senki se tudta, mi van. Quigley úgy feküdt a földön, mint egy alvó csavargó. Ez a gáz biztosan rosszabb, mint az a régebbi, gondolta Willie, ha ilyen gyorsan végez egy emberrel. A másiknak, aki gázt nyelt, furcsa sárga tajték ömlött kifele az álarcából, aztán megült a mellkasán. Annyira tántorogtak, hogy Buckley kétségbeesett tyúkanyó módjára próbált segíteni rajtuk. És igyekezett arrébb vinni őket, hogy ne zavarják a túlélőket. Nem jó úgy szembenézni Isten tudja mivel, hogy közben mögötted valami szerencsétlen vergődik és vonaglik.
Furcsa csend lett, ami nem is volt igazi csend, mert Willie olyan hangosnak hallotta a saját légzését, mint valami szivattyút, szíve kínlódva lüktetett a mellkasában, egyszerűen mert nem kapott elég levegőt. A világ köré szorult, mintha vászonból lenne, úgy fájt keze-lába, mintha belehatolt volna a méreg. És hiába az álarc, tele volt minden bűzzel, az álarc belseje, a vére, és úgy érezte, mindjárt kifolyik a szeme. Kétségbeesetten próbált felnézni, fel az árok meredek falának tetejére. Valaki hátba vágta, kicsit arra fordult, a törzsőrmester volt az, intett, hogy lépjenek fel a tüzelőpadkára. Christy Moran biztosan meglátott valamit, mert az előbb kidugta a fejét, hogy megnézze, mi lett azzal a kurva géppuskával. Mit láthatott a kavargó ködben?
Egy álarcot viselő szürke szörny vetette be magát az árokba. Hatalmasnak látszott. Willie nem tudhatta, hogy tényleg olyan nagy volt-e, de akkorának tűnt, mint egy ló. Willie fölé tornyosult, és Willie-nek a vikingek jutottak az eszébe, az ír városokat feldúló vad vikingek. Biztos valami iskolás könyvben láthatta a képet. Eddig még sose látott ilyen közelről német katonát. Egyszer látott három csüggedt német hadifoglyot, szegény nyomorult fickók voltak, valami hadifogolytáborba vitték őket, át tartalékcsapatok táborán. Olyan ványadtak és szomorúak voltak, hogy még csak nem is csúfolta őket senki sem. Mindenki elhallgatott, aki csak látta őket. De ez a katona nem olyan volt. Két kezét Willie két vállára tette, és Willie egy pillanatig azt hitte, hogy le akarja tépni a gázálarcát, úgyhogy ösztönösen felemelte a karját, hogy megakadályozza. Nem is tudott róla, de valahogy a bal kezébe fogta azt a különös tomahawkot, és ahogy felemelte a karját, a rövid nyél végén lévő tüske alulról befúródott a német álla alá. A férfi odakapott, és Willie döbbenten látta, hogy letépi magáról a gázálarcot, az álarc egyébként sokkal megbízhatóbbnak látszott annál, amit Willie viselt. Willie ekkor szinte ösztönösen a férfi arcába vágott a szekercével, és a szájától a szeméig felhasította az egyik oldalát. De valószínűleg semmi szükség sem volt már erre a sebre, mert az óriást már leterítette a saját gáza, tíz centire se volt az arca a Willie-étől, amikor térdre rogyott. Azon a német nyelven üvöltött valamit. Még három ilyen katona volt ott az árokban, és mintha felbuzdultak volna Willie példáján, az ír fiúk próbálták letépni a támadókról a gázálarcokat. Az egyik ír katonát késsel hasba szúrták, és a német úgy ölelte, mint egy szerető, egészen amíg Moran törzsőrmester egy gonosz formájú bunkóval be nem zúzta a tarkóját. A katonák egymás arcát és nyakát karmolászták. Sheridan kapitányt egy katona nekilökte az árok falának, aztán a maszkon keresztül puszta kézzel ütötte az arcát, csak ütötte és ütötte. De az egyik újonc megölte a támadót, rémülten hátbalőtte a puskájával. Ahogy a férfi súlyosan hátrazuhant, a fejével pont tarkón vágta Williet, és Willie azonnal elájult. Dragomán György fordítása
Reproduced by permission from AP Watt on behalf of Sebastian Barry