E kis írás célja egy irodalmi mítosszá lett pogány istenség és egy játékon alapuló világkép intertextuális összeegyeztetése. Két, látszólag igen távoli szövegről lesz szó: a középkori kozmogóniai, latin nyelvű sakkleírásról és Weöres magyar nyelven írott, huszadik századi költeményéről. Előbbi a sakkról, utóbbi Saturnusról szól, ám az átfedések sokkal meglepőbbek, mint gondolnánk; az értelmezéshez épp emiatt Ovidius, T. S. Eliot és Middleton műveire is hivatkozunk. Elemzésünkben természetesen a nedveknek is kiemelt szerep jut.

Ha Saturnus irodalmi felbukkanásáról beszélünk, mint annyiszor, ezúttal is Ovidiushoz kell fordulnunk. A félig elkészült Római naptár Janusától tudunk meg egyet-mást a sarlós istenről. Például azt, hogy alapvetően gyermekevő; azonkívül száműzött, menekülő és rejtőzködő. Etruszk földön, mindmáig egyedülálló módon, sikerült megvalósítania (bár erre történtek még máshol is kísérletek) az aranykort. Uralma alatt az emberek boldogan, bőségben, biztonságban és békében éltek. Noha Saturnus javarészt görög átvétel (Hésziodosz), Kronosz-utánzat, a rómaiaknál a termőföld isteneként a megújhodást is szimbolizálja: sarlós, radikális következményekkel járó apaellenes lázadása pedig az ifjak számára egyenesen példaértékű.

De Saturnus nemcsak Kronoszból keletkezett, hanem a babilóniai háború- és vadászistennek, Ninurtának is sokat köszönhet. Így lett belőle bolygó is, melyet az asztrológia mesterei tüzetes megfigyelésnek vetettek alá. Kiderült, hogy a hét „kóbor” (planetes) leglassúbbika a saját gonosz, hideg és száraz nedvébe pácolja a születendő testbe irányított lelket, ha éppen ő van uralmon, s ugyancsak a Naptól a legtávolabb eső bolygó a felelős a reuma, melankólia és depresszió néven ismert betegségekért. Pozitívum, hogy legalább a tudósokat, az orvosokat és az alkimistákat pártfogolja. A lép, a fogak, a csontozat és az ízületek működése mind tőle függ, s uralkodása szívósságot és elmélyültséget kölcsönöz a léleknek. A színek közül a fekete, a fémek közül az ólom, a négy elem közül pedig a föld tartozik a kelléktárába. Ami számunkra még ennél is érdekesebb: Saturnus mint bolygó felbukkan egy különleges mikrokozmoszban, a sakkjátékban. Mivel írásunk a sakkról is szól, nem árt röviden áttekinteni a középkori sakkreprezentációkat.

A vikingek és a mórok közvetítésével kb. Nagy Károly idején Európába került játék eleinte csak afféle elitszórakozásnak számított, melynek egyformán hódoltak a különböző nemesi udvarok férfi és női tagjai. A 13. században aztán a széles körben elterjedt sakkjáték népszerűsége allegóriaként is kamatozott. Ennek három változatát ismerjük: a morál, a szerelem és az asztrológia területén virágzó sakkallegóriát.

A legismertebb mű, a középkor egyik bestsellere, a lombard Jacobus Cessolis domonkos szerzetes Liber de moribus hominum vel officiis nobilium sive super ludo scacchorum értekezése, a morális allegóriák közé tartozik (feltehetőleg 1259 és 1273 közt keletkezett). Tulajdonképpen egy exemplumgyűjtemény ez, amely Seneca, Cicero és a Biblia tanításai alapján az ideális társadalom leírására tesz kísérletet. A már nevében is gonosz Evilmerodachot egy Philometer nevű bölcs jó útra téríti, miután a sakkjáték figuráinak és szabályainak példázatán keresztül bemutatja, milyen is egy bölcs és igazságos uralkodó. A sakktábla Babilon négyzet alapú városának kicsinyített modellje, a bábuk pedig a középkori társadalmi hierarchiát tükrözik. Így minden egyes gyalog más-más mesterséget jelöl: a királynő előtt található például orvos, mert ugyebár egy királynő folyton gyengélkedik. A huszár előtti bábu fegyverkovács, hiszen a lovagnak jó fegyverekre van szüksége. A tisztek elnevezése is a feudális társadalmi rend leképezése: a bástya vicarius, „helytartó”, a futó alphinus, azaz „bíró”. Bár utóbbi elnevezés az arab al-fil szóból származik, melynek jelentése: „az elefánt”, az európai feudális társadalmi struktúrában egy elefántot ábrázoló bábu anomáliaként hatott volna. A táblán való lépéseket a bábuk hivatása határozza meg, például a helytartónak (bástya) mindenütt jelen kell lennie, ezért annyira mozgékony, a lovag (huszár) paripája átugorja az akadályokat, emiatt tud ugrani stb. Cessolis mindenekelőtt az erkölcsi pozitívumok, illetve az ok-okozati viszony megvilágítására törekszik, az ideális társadalom működését pedig racionális magyarázatokkal támasztja alá. A sakkjáték tehát itt az állam és az egyház szolgálatában is áll, meggyőző eszköz, s erre azért volt szükség, mert egyik-másik pápa a káros szenvedélyek közé sorolta.

A második területről a Szerelmes sakk (Echecs amoureux) említendő. Ez a Rózsa regénye ihlette névtelen költemény (1370 körül) elsősorban kommentátora, Evrart de Conty révén vált ismertté (Livre des Echecs amoureux moralisés, 1400 körül). Köztudott, hogy a Rózsa regénye valójában egy hosszú, szerelmi beavatásról szóló költemény, csupa talányos allegóriával, mint amilyen a Gyönyör Kertje és a kertben megjelenő, Szerelmesre váró különféle Bűnök és Erények. A névtelen szerző, akit Evrart kommentál, a Loris-Meung „regényt” kiegészítette egy sakkjelenettel, amelyben a Szerelmes sakkjátszmát vív a Hölggyel, és természetesen veszít. A mágnes és ámbra sakktáblán zajló parti bábui viszont lovagkori allegóriák, melyek egy-egy belső tulajdonságnak felelnek meg. A Hölgy egyik zafírból készült huszárja például a Szemérmet, másik huszárja a Félelmet jelenti; a Szerelmeséi ezzel szemben aranyból készültek, s egyikük a Bátorságot, a másik a Nyájas Beszédet jelképezi. A gyalogok, miként Cessolisnál, itt is önálló identitással rendelkeznek, a győztes gyalogjai például Egyszerűség, Fiatalság, Szépség, a vesztesé Kétely, Tekintet vagy Szép Tartás. A sakktábla, Evrart magyarázatában, a szerelmes csaták színtere, a játszma pedig a szerelemben megszokott támadás és védekezés, illetve közeledés és távolságtartás törvényeit követi. A parti a nagyobb szerelmi ostrom részét képezi, melyben a Rózsa megszerzése, a Vár bevétele, azaz a testi szerelem diadala a végső stáció, s ahol végül a Hölgy kap, néhány ezer sorral később, mattot. Evrart, e derék orvos-kommentátor arra törekszik, hogy átfogó képet nyújtson kora tudományos ismereteiről; többek között a világ működéséről kíván kozmológiai magyarázattal szolgálni. Ugyanakkor művében a hellenizmus kora óta terjedő melothézia vagy asztrológiai medicína hatása is érezhető. Hogy ez a teljességigény mennyire korjelenség, az asztrológiai sakk is tanúsítja.

Teljes bizonyossággal ma sem lehet Pszeudo-Ovidiust Richard de Fournivallal, Fülöp Ágost orvosával azonosítani. A De Vetula című rendkívül hosszú, hexameterben írott költemény mindenesetre a 13. századi egyetemes tudás szintézisének tekinthető (1222 és 1266 közt íródott), s bár a szerző magát Ovidiusként tünteti fel, egyértelmű, hogy ez csak misztifikációs kísérlet. A „sírban felfedezett kézirat” egy kedvelt középkori szenzáció-fogás (manapság a padláson találunk ilyesmit), a latin auktor pedig népszerű olvasmány; a három részre tagolódó mű szerzője ennélfogva a biztos siker reményében a száműzött poéta álarcát ölti fel. Minket most az első rész játékfelsorolása érdekel, azok közül is csak a sakk ismertetése: ez ugyanis a már említett, harmadik sakkreprezentáció, az asztrológiai világmagyarázat.

Pszeudo-Ovidius szerint a játék föltalálója a leleményes Odüsszeusz (Ulisses), aki a Trója alatt harcoló görögök szórakoztatására alkotta meg ezt a világrendet kicsiben ábrázoló, bámulatos játékot. Végesből végtelent: ez volt a nagy bravúr, ti. noha a lépések szabályozottak, mégis végtelen kombinációs lehetőségek teremtődnek. A szerző a játék és a világmindenség közötti összefüggéseket akarja az olvasó számára feltárni. A hat bábu hatféle lépést tud, ezek a lépések két csoportra oszlanak: az egykockányi, lassú és a többkockányi, gyors lépésekre. A király, a királynő és a gyalog a lassú lépések kategóriájába tartozik, míg a bástya, a futó és a huszár nagyobb távon közlekedik. Fontos itt megjegyezni, hogy ez még a 15. századi nagy sakkreform előtti időszak, azaz a királynő még az egyik leggyengébb bábu, csak egy kockát tud lépni, azt is oldalvást, előre-hátra. A futó csak két kockát tud egy lépéssel átlósan megtenni, azt viszont a huszárhoz hasonlóan, ugorva. A leghatékonyabb figura a mainak megfelelő hatósugarú bástya; a sáncolás még ismeretlen.

A bábuk mindegyike voltaképpen egy-egy bolygót képvisel: a király a Nap, a gyalog Saturnus, Mars a huszár, Venus a királynő, a futó „maga Jupiter”, a „száguldó” bástya a Hold. A hetedik bolygó, Mercurius látszólag hiányzik ugyan, ám ő is föllelhető a különféle kombinációk, a vegyülés során. Álljon itt a latin szöveg:

Campos, signa, modos saliendi, scito planetas :

Rex est Sol, pedes est Saturnus, Mars quoque miles,

Regia virgo Venus, alphinus episcopus ipse est

Iupiter, et roccus discurrens Luna. Quid ergo

Mercurius, numquid non omnibus omnia? Certe

Omnia Mercurius, cuius complexio semper

Est convertibilis ad eum, cui iungitur ipse,

Sicut et astrorum domini scripsisse leguntur;

Aut quia Mercurii complexio frigida sicca

Sicut Saturni, licet intense minus, ex quoi

Pervenit ad metam pedes, extunc Mercurii fit,

Presertim quia tunc salit ut virgo; Venerisque

Mercuriique locus doctrina queritur una,

Et medius cursus est idem semper eorum,

Sicut et astrorum domini scripsisse leguntur.

Lényege: Mercurius simulékony természete folytán tetszés szerint felöltheti a többiek alakját, így például majdnem olyan hideg és száraz tud lenni, mint Saturnus. Ez derít fényt a gyalog viselkedésére, mely célba érve Venussá változik, mégpedig azért, mert a „csillagtudósok” szerint Venus és Mercurius középtávú keringési pályája egyforma. A szerző bizonyára ismerte Ptolemaiosz Tetrabiblionját, ezt a késő középkorban már csillagászati kézikönyvnek számító művet, mely összefoglalta a bolygók nedvtulajdonságait. Ennek megfelelően a Nap és Mars meleg és száraz, a Hold és Venus hideg és nedves, Saturnus hideg és száraz, Jupiter meleg és nedves, Mercurius pedig „convertibilis”, de intenzitása sohasem egyenértékű azéval, akihez épp alkalmazkodik. Mercurius tehát a láthatatlan ágens, hol Saturnus, hol Venus, egyfajta titkosügynök: az örökös szerepjátszó.

Az asztrológiai sakk ismeretében, merész lóugrással, vagy ha úgy tetszik, a tábla túlsó oldalához érve, feltehetjük a kapcsolatteremtő, célirányos kérdést: van-e Mercuriusnak, e csodálatos alakváltoztatónak irodalmunkban méltóbb rokona, mint Weöres Sándor? A magyar kritikában meghonosodott „próteuszi” megjelölés ugyanis lealacsonyító: versenyezhet-e a tenger másodosztályú cserejátékosa az olümposzi játékirányítóval? Ideje hát az elaggott közhelyet a méltóbb, „hermészi” jelzőre kicserélni: ez ugyanis a „hermetikusságot” is magába foglalja, mely a weöresi univerzum sajátos jegye. A hermészi Weöres tehát a Merülő Saturnus című versében épp a rejtőzködő istenség hideg és száraz természetét ölti magára. Ugyanakkor a sakkjáték modelljében találja meg a mondanivalójához legalkalmasabb mikrokozmoszt. Ebben viszont angol mesterét, T.S. Eliotot is követi, azt az Eliotot, akit fordítóként és személyesen is alkalma nyílt tanulmányozni.

Halál és újraszületés, feltámadás és megtisztulás: talán így foglalható össze Eliot Átokföldje, mely Weöres fordításában A puszta ország címet kapta. A Földön erőszak tétetett, s az emberiség célja csak ennek orvoslása lehet, miként azt a Parsifal-monda terápiai implikációja is sugallja. A talán legizgalmasabb középkori keresztény mítosz, a Graal-keresésen alapuló vers ugyanis a szellemileg és fizikailag is kiégett nyugati civilizáció víziója, mely egyúttal bámulatos mennyiségű klasszikus intertextusból épül fel. Az Aranyágtól kezdve az Isteni színjátékon át Joyce-ig rengeteg jelentős mű előfordul. Mivel e szövegek feltárását számtalanszor elvégezte a temérdek Eliot-specialista, elég annyit megemlíteni, hogy az intertextus-özön már a mottó születésekor is fulladással fenyegette a szerzőt, aki csak Pound tanácsára cserélte ki az eredetileg Joseph Conradtól vett idézetet Petroniusra. Az ötrészes költeményből minket itt csak a második rész, a Sakkjátszma (A Game of Chess) címet viselő foglalkoztat; ezt idézzük most föl.

A két egységre tagolódó Sakkjátszma első fele egy hisztériás „high class” nő szexuális frusztrációját, a második két „low class” lady gyermekáldásos barátnőjük házasságáról folyó beszélgetését mutatja be. Eliot saját verséhez írott jegyzetéből megtudjuk, hogy a cím Thomas Middleton színdarabjaira utal, ti. a Women, beware women (kb. Asszony, óvakodj az asszonytól) darabban a sakkmetafora központi szerepet játszik: a csábítás allegóriája. A játszma lépései megfelelnek ugyanis a szűz elcsábítására indított hadműveletnek, melynek végeredménye – a matt – a megbecstelenítés. Ez valahol a Szerelmes sakk darabosabb változata. Amúgy az Erzsébet-kori drámaíróknál a sakkmetafora szinte közhelynek számított: az emberi életet (a tábla), illetve annak irányítását (a bábuk mozgatása) jelentette; példa erre Middleton utolsó színdarabja – A Game at Chess –, egy igen furcsa politikai allegória, ahol a Fehér (világos) és Fekete (sötét) bábuk álarcában voltaképpen az angol és a spanyol uralkodóház, illetve az anglikán és a katolikus egyház csap össze. Az elioti cím nyilván innen származik. Ami pedig a versrészlet allegóriáit illeti: a Terméketlenség (a meddő nő) és a Termékenység (az ötgyermekes családanya) szembeállításáról van szó, s mindkét allegória tragikus, női öngyilkossággal végződő irodalmi szerelmespárral, illetve szöveggel játszadozik (Kleopátra/Antonius és Kleopátra, Dido/Aeneis, Philomela/Átváltozások, Ophélia/Hamlet).

De lássuk végre Weöres szövegét is:

MERÜLŐ SATURNUS

                                           T. S. Eliot emlékének

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,

nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete.

Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt

deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta – bolond! –

és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő

védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,

hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,

minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe

a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.

Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj

nagyszerüség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot

kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom,

agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant

szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk

bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,

a kapuba rakott robbanásból —

                               Mint ha sínén a vonat

rohan a szakadékba, melynek túlsó partja nincs –

bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben;

vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;

talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:

ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.

Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,

könnyű szalmán heverni, évezredek

fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,

én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Az Eliot emlékének ajánlott költeményt Weöres „kollektív, szociális tárgyú” versnek nevezte, elutasítván azt a kritikusok által kedvelt állítást, miszerint a Költő helyzetéről szólna. Weöres kétszer is találkozott A puszta ország szerzőjével: egyszer Rómában, az életerős Eliottal, később annak roncsával, a szélhűdéses Eliottal, Londonban. Ha a verset az emberi civilizáció fölötti keserű, pesszimista meditációként olvassuk, ezen irodalomtörténeti tény ismeretében akár az Átokföldje kiábrándult és fizikailag legyengült szerzőjét vélhetjük a merülő Saturnus alakja mögött. De nyilván túl kell lépnünk az efféle leegyszerűsítésen, s az intertextualitás pislákoló fényénél kell továbbtapogatóznunk. Ha Eliot Middleton sakkmetaforájára hivatkozott, miért ne föltételezzük, hogy magyar fordítója és tanítványa, játékos hommage-ként, szintén ezt a játékot űzi? Nézzük csak a szereplőket!

A beszélő/én arról panaszkodik, hogy „elvették nyáját”. Kik is tartoznak ide? A pap, az „agancsos félrebeszélő”, aki „deszkájáról naponta égbe röppent” – a „bolond!”. Következik a király, aki a „védő védtelen”; majd a bölcs; végül a „gagyogó” költő.  És persze ott van Saturnus, a beszélő, „törött pásztorbotjával”, illetve a „vályunál tolongó”, arctalan, „falánk” és agresszív „csorda”. A legfőbb probléma, a panasz oka: a csere, a lecserélés. Szebb megfogalmazásban: paradigmaváltás, értékcsere. A pap helyett „okosabb pap”, a király helyett „kardos király”, a bölcs helyett „tudós”, a költő helyett pedig a „kivánalmak célszerű dalnokai” folytatják a játékot. Az agyarakkal felfegyverkezett csorda pedig nyilván a békés nyájat váltotta fel. Saturnus menhelyre kerül, „könnyű szalmára”, ahol kipihenheti évezredek fáradalmát: mindenesetre hideg és közömbös, szenvtelen és vak: „nincs felelősség”, „nekem már mindegy”, „vak vagyok”, hangoztatja. Ezek a szereplők egy végtelen térben mozognak, s ellentétben a „falhoz állított” Saturnussal, feltartóztathatatlanul törnek előre; a félreállított hajdani uralkodó csak „farukat s lobogó füleiket” látja.

Middleton és Eliot szellemében próbáljuk az allegóriát sakknyelvre fordítani. A bábuk közül itt egyedül a király szerepel expressis verbis; a sakkjátékban ez viszont az egyetlen olyan figura, melyet nem lehet leütni, csak bekeríteni, falhoz állítani. A matt a játszma végét, a foglyul ejtett (de nem elpusztított) királyt jelenti; emiatt a versbeli király csakis a vezér, azaz a királynő allegóriája. Említettük, hogy a sakkjátszma történetében is volt egy jelentős paradigmaváltás: a harcias, „kardos” királynő megjelenése. Ez csak a tizenötödik században következett be, valószínűleg Észak-Itáliában, s szerepet játszhatott benne a karizmatikus női vezéregyéniségek megjelenése (Beatrice d’Este, Jeanne d’Arc), a Mária-kultusz elterjedése (a királynőből dáma lesz) és persze a játék kombinatorikájának növelhetősége. Weöresnél tehát az igazi király maga a merülő Saturnus, s ezt térbeli helyzete is alátámasztja: nincs több mozgástere. A futó angolul bishop, azaz püspök, franciául viszont fou, azaz bolond – a versben mindkét elnevezésével találkozunk; a sakktáblán a király jobbján foglal helyet, ezért kezdődik a nagy lecserélés is vele. A huszár (ló) a költő (lovag), egész pontosan lovag-költő különösen, ha Eliot és Weöres a trubadúrköltő, Arnault Daniel iránti szimpátiájára gondolunk – előbbi felidézi az Átokföldje befejező részében, utóbbi több verset is fordított tőle, s az első nonszensz költők között tartja számon. Végül pedig a bástya a hajdani szilárd tudást jelképező bölcs, illetve újkori tudós megfelelője, a kalandos ugrándozású és kiszámíthatatlanul gagyogó költővel szemben a „gyilkos sugarak, kapuba rakott robbanás” előkészítője. Az agyaras, roppant szaporulatú, gyülevész társaság pedig a gyalog allegóriája, azé a gyalogé, amely Saturnus előtt tolong (csak a hátsójukat látni), és kardos királlyá változik, ha a „meredély” – a tábla – túlsó partjára ér. A humanizmust, akárcsak Eliotnál, a bestialitás váltja fel, a bölcs látást pedig a nem-látás, a vak elbizakodottság. Weöres egyébként a „szociális és kollektív” megnevezést a moralitásokból ismert, egyszerű halandót jelentő Akárkire vonatkoztatja.

Amúgy Middleton nyelvén a bábuk leütését a „take” szó jelöli, s ennek angolul tagadhatatlan szexuális konnotációja van. Weöresnél viszont sokkal ezoterikusabb a jelentés, ezért a középkori, asztrológiai sakkhoz kell visszakanyarodnunk, illetve a Saturnus-ikonográfiához. Utóbbi Saturnust sánta öregúrnak ábrázolja, s a dantei kozmológia szerint a hetedik égben elhelyezkedő birodalma az asztrológiai tudás központja. Az asztrológiából kinőtt alkímia ikonográfiájában viszont a neoplatonista Noust megtestesítő, hermetikus Saturnusszal találkozunk, aki görbe kaszát tart kezében, vagy egy olyan botot, melynek végén egy uroborosz (saját farkába harapó kígyó) látható. Lánya Melancholia, a művészi alkotás patrónusa, az arisztotelészi daimon és a hippokratészi-galénoszi temperamentum tetszetős ötvözete. Az asztrológiai sakkban a gyalog hideg és száraz, miként Saturnus, ám a túlsó parton megváltozik természete. Hideg és száraz: e két tulajdonságát Eliot Sakkjátszma-beli arisztokrata hölgye is magáénak vallhatja, aki Saturnus lányaként, Melankoliaként is értelmezhető. Ráadásul Melankolia ikonográfiai emblémája a disznó, akárcsak a Weöres-vers gyalogjai.

Van tehát valami szokatlan Weöres Saturnusában: egyrészt a „merülő” jelző, másrészt a pásztorbot. Előbbit Ovidius ismeretében a menekülő, aranykorteremtő isten emblémájával, a hajóval magyarázhatjuk, hiszen Saturnus a Tiberis folyón érkezett Etruriába. Mivel a termőföld istene, ő a „waste land” letaszított ura, a süllyedő hajó. A pásztorbotot viszont túl egyszerű lenne a „költő, a népek pásztora” emblémára redukálni. A titkos tanokon edződött csöngei antropozófus minden bizonnyal ismerte a hermetikus Saturnus- és Mercurius-ábrázolásokat. Ezt a Saturnust Mercurius senexnek is nevezték, s az alkimisták Nagy Művének első, ún. nigredo szakaszát képviseli, mely az Anyag megtisztulását és egy magasabb létszférába való emelését jelenti. A hermetikus Mercurius pedig a minden anyaggal való vegyülési készségét jelenti: ő a primus agens, s caduceusa (mely a weöresi pásztorbot egyik lehetséges változata) az axis mundit jelképezi. Az alkímiában, talán a Weöresében is, a Nagy Mű megszilárdulása kötődik hozzá.

De a hermetikus ismereteken túl, mely egy komoly tudású szakember értelmezését igényelné, nem pedig egy szövegekre vadászó magunkfajta bölcsészt, újra intertextuális vonatkozást említhetünk, ezúttal is Elioton keresztül: a tört pálcájú aggastyán a művét befejező Prosperót állítja az olvasó elé, azt a Prosperót, aki lemond a mágiáról, és visszatér az európai civilizációba, hogy ott aztán kifosztva és elmagányosodva tengesse hátralevő napjait. Eliot Átokföldjében ugyanis több,  A viharból származó betét található, ráadásul Ferdinand és Miranda a színpadi utasítás szerint sakkozik – Weöres mágusa tehát a környezete által félreállított Prosperóra játszik rá, a környezetét lehajtott fővel, hátulról figyelő, melankolikus varázslóra, mely a sok Jedermann között közönybe burkolózik. Ez, ha úgy tetszik, magyar intertextualitás is: a pusztító civilizációt nyugtázó, babitsi különös hírmondó utolsó pillantása, mely Mercuriusként majdnem olyan hideg és száraz, mint Saturnus.

 Irodalom

Klopsch, Paul: Pseudo-Ovidius de Vetula. Leiden und Köln, E. J. Brill, 1967.

Livre des Echecs amoureux moralisés. Paris, Chêne, 1991.

Cessoles, Jacques de: Livre du jeu d’échecs. Paris, Stock, 1995.

Petzold, Joachim: Das königliche Spiel. Leipzig, Kohlhammer, 1987.

Klibansky, Raymond–Panofsky, Erwin–Saxl, Fritz: Saturne et la mélancolie. Gallimard, 1989.

Szekér Endre beszélgetése Weöres Sándorral. Forrás, 1977/1.

Ének a határtalanról. Liptay Katalin, Bárdos László, Reisinger János beszélgetése Weöres Sándorral. In: Egyedül mindenkivel. Bp., Szépirodalmi, 1990.

Válaszolni nehezebb. Domokos Mátyás beszélgetése Weöres Sándorral. In: Egyedül mindenkivel. Bp., Szépirodalmi, 1990.

Eliot, Thomas Stearns: The Waste Land. 1922. Magyarul Átokföldje, ford. Vas István.

Middleton, Thomas: A Game at Chess és Women, beware women. Oxford University Press, 1999.

Ovidius: Római naptár. Bp., Helikon, 1986.

Weöres Sándor: Merülő Saturnus. 1968.