Fényárban úsznak mozdulatlan,

a harcmező felett mandzsettagombok ragyognak, 

mint a csillagok. Így fénylett Isten is

Flandersnél, Sztálingrádnál?

Olykor megkoccannak a bábuk. Őket

nem ámítja a vezérek tárgyalása.

Farkasszemet néznek, aztán meghalnak.

A kockák feltépődnek, mély, sötét sebek.

Az asszonyok máshol várakoznak,

ártatlanul, túl a reményen.

Teljes a cölibátus –

a lovagok csatáznak, a szüzek elhagyták a várat.

Néha tébollyal végződik –

Steinitz kihívja a csillagstráfos Tábornokot:

mérje csak össze mindentudását

egy sakkozó eszével.

Aszott az idő, akár egy öregedő zongorista keze:

a billentyűsor több akkordot rejt,

mint atomot a világegyetem.

De semmi sem történik:

hasztalan ragyogás, fölösleges órák.

A vége űrnél is mélyebb hiány,

süvöltő szél a sakkmezők fölött.

Képzeld csak el, kivégzőosztagok

indulnak önnön kivégzésükre –

költészet így soha!

A sakkozók mégis szépségről beszélnek,

és szerelmesen sóhajtoznak olykor.

                           Demény Péter fordítása