(Breakfast on Pluto)

Valamikor menő pillangó voltam

 Bár attól tartok, manapság nem sok kuncsaftom akad. El tudom képzelni a régi ismerőseim reakcióját, ha látnának most, ahogy itt ülök a vacak régi kabátomban fejkendővel – a lábuk nem érné a földet ki az ajtón, le végig a Kilburn High Roadon, az egyszer biztos! De hát minek panaszkodjak – végül is minden szépség fölött eljár egyszer az idő, és ha szegény öreg cicc-cicc cica aranyásó napjai leáldoztak, hát le vannak áldozva. Ettől nem fogok kiborulni, csajok! Tegyetek csak fel nekem egy kis Vic Damone-t – South Pacific –, adjatok mellé egy halom nyami-nyami magazint, és kész a boldogság, elég, ha újra fellapozom Az ötvenes évek új arcait, A mozirajongót, a Moziparádét, meleg szívvel elvegyülve a régi idők sztárjai közé.

Riley mama, így hívnak errefelé, és ki nem hagynák az alkalmat, hogy utánam kiabálják: Hogysmint, drágaságom? Meg: Akkor jöhet ma este egy rövidke, Mrs. Riley? ahányszor csak meghallják, hogy bejövök.

Ha tudnák, hány „rövidkét” szervált az öreglány a maga idejében, igazán meghallgatnám, mit találnának szólni. Néha – mert nem könnyű megállni, nekem elhihetitek! – azon kapom magam, hogy mindjárt visszakiabálok: Hát persze, fiúk! Ma este nyitva hagyom az ajtót, és mind partiba vághattok!

Ez aztán adna nekik, azt lefogadom! Szegény kis piruló aztsetudomhoválegyek-képű ártatlan lapátforgató kérges tenyerű fiai Sligo, Leitrim és Roscommon megyéknek!

De jobb, ha nem kerül erre sor, mert az igazság az, hogy nagyszerű gyerekek mind. És mi haszna lenne, ha ennyi év után megtudnák a sárban cuppogó gyászos részleteit annak az életnek, melyet egykor Patrick Braden – sicc! – cukorfalat Cicus élt, éjszakák parfümös leánya, ki egykor a világ kifutóit bevevé, midőn reflektorfények gyúltán, „ooó”, sikította, „mondom, a jobbik felemről, aranyom”.

És hogy billegett el később Mr. Méla karján! Hengerelő Szikla Szilárd volt az esete, a titokzatos fajta. Aki fülébe búgja basszus hangon: „Szeretlek!”, hogy Cicusnak úgy kotyogott a gyomra, majd elájult! 

37. fejezet

Dolgos emberek nekilátnak felrobbantani Londont
és bajba keverni Cicust

 Hat óra volt – 1974. november hatodika –, és Nagy Joe Kiernan Offalyból egy Player’s No. 6 cigarettát szívott, ezzel egyidejűleg a My Ding a Ling-et dúdolta Chuck Berrytől, miközben nikotintól megsárgult ujjai kettésodorták egy rézhuzal végét, melyről előzőleg lehámozta a műanyag borítást, bedugta a zsebórája üvegébe vágott lyukba, elpöccintette a cigarettát, és ragasztószalaggal a helyére ragasztotta a drótot. Társa, akit mindenki Mayo Jacknek hívott, bár nem ez volt a rendes neve, szintén egy dallamot dúdolt, bár ő maga ennek aligha volt tudatában, annyira belemerült a fényképes sztoriba az Igazi Detektív magazinban. Néha felolvasott egy-egy részletet, mire a harmadik férfi, aki csak nemrég érkezett Belfastból, azt mondta: Jack, neked baj van a fejeddel! –, majd tovább sütögette az oldalasát a serpenyőben. Úgy hívták, hogy Ciggi – persze, mert folyton cigarettát kért mindenkitől: Nincs nállad ciggi? –, és mostantól az ő feladata volt elhelyezni minden bombát, mióta a Cigány, aki eddig csinálta, visszament Dublinba. Most, hogy a hat gelignitrudacska le volt ragasztva, és a csomag nagyjából készen állt, Nagy Joe-nak és Jacknek nem maradt más dolga, mint dartsot játszani, míg Ciggi is elkészül. Már nagyon viszketett nekik, hogy jó lenne indulni, és próbálták csipkedni eleget, de semmi eredmény. Amíg annak rendje és módja szerint el nem készült, addig McKeever Ciggit egyszerűen nem lehetett a helyéről megmozdítani. Haggyatok békébe! – ez volt az egyetlen válasz, amit a nyaggatásuk kicsikart belőle. – Menj az anyádba, Ciggi, az oldalasoddal együtt! – mondta erre Nagy Joe, mialatt egy zöld tollas nyilat szakértő kézzel elröpített a telelyuggatott parafa céltábla közepébe. Három játszmát játszottak le összesen, mire Ciggi bejelentette, hogy indulhatnak.

– Kibaszottul hosszú idő, míg te elkészülsz – mondta Jack, s felmarkolta a műbőr utazótáskát, melybe a bombákat tették.

– Csak nem hagyod itt az olvasnivalót! – kuncogott Ciggi, szemével a femme deshabillé-re mutatva a fedőlapon, és játékosan belemarkolt barátja sliccébe, Mayo Jack meg nevetve behúzott neki két jól irányzott horgot: – Baszódj meg! – aztán Nagy Pat kinyitotta a barna 2-es Ford Cortina ajtaját, és mind a hárman bemásztak.

38. fejezet

Óóó, terrorista!

 Bár enyhén keresztbe állt már a szeme (egész nap Camparit ivott Sohóban), Cica tisztában volt vele, milyen szemtelenségre ragadtatja magát, amikor fejébe vette, hogy beüti magát a diszkó-pubba, mely úgy tele volt katonákkal, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni. De nem számított neki – na és ha felhajtott egy-két pohárkával? Ha bárki is pisszegni kezd neki, egyenesen a képébe nevet majd az illetőnek: Ohó, én is fiú, aranyom! Csupa fül és farok, szolgálatodra! – ezt fogja mondani, ha sor kerül rá, holtbiztos, akármilyen kemény, marcona katona legyen az illető!

És valószínűleg sor is kerül rá, ahogy szíve mélyén Cicus jól tudta, mert úgy tűnt, az ország összes bakája itt akarja leverni a port a bakancsáról London városában ma éjjel. Ami Cicus részéről tökéletesen rendben van! Csak tessék, uraim! Hiszen ki tudja, megtörténhet, hogy ma éjjel találkozik Sziklaszív Századossal vagy Örökreazenyém Nyami Kapitánnyal. És ha ez nem éri meg a kockázatot, akkor az élet, suttogta magában Cicus, egyszerűen nem éri meg a fáradságot.

Akárhogy is, elég kicsi volt a valószínűsége, hogy fény derüljön az igazságra. Egy óra a szállodai klotyóban gondoskodott erről – hosszú barna hajával, mely olyan selymes volt, és azokkal a csillogóra fényezett ajkakkal! És máris vonult be az ajtón, hogy a szeme közé nézzen azoknak az ájuldozó egyenruhás fiúkáknak.

Végigsiklottak rajta a villanófények, Barry White smacizta a mikrofonba: Te vagy az első és az utolsó, a Mindenem –, és Cicusnak rögtön bizsi-bizseregni kezdett az ágyéka, amikor a lenyírt kiskatona a fülébe súgta: Mit szónál, ha meginnánk valamit? Cica köhögött egy kicsikét, hogy összeszedje a bátorságát, és visszasuttogta nyivákoló hangon: Ó, örömmel! és belenézett a szemébe, mire a katona fél feje balra repült, fél feje jobbra, és az agya, ami belül volt, kifolyt a padlóra, mint a tojásrántotta – Cicusnak úgy tűnt legalábbis. A kiskatona halott volt, erre bárki mérget vehetett – úgy értem, az egész arca csupa vér, és ott feküdt a földön. Cicusnak mintha egész idő alatt eszébe se jutott volna megmozdulni. Mintha még mindig keringőzne egy láthatatlan katonával, ott maradt állva, ahol volt, készségesen.

Legalább egy perc telt el, mire ráébredt, hogy nem halott ő is. Nem vagyok halott – mondta, és nyelve hegyével megnyalta a rúzsát. Nem érzett semmit.

– Furcsa – tűnődött –, nem érzek semmit. – Csak akkor vette észre, hogy a Christian Dior-harisnyája cafatokban lóg. Körülötte, ahogy lassan kezdte felfogni, mindenféle dolgok repültek: fűrészpor, törmelékszemcsék, papírfecnik. Hogyha bárki látja most, biztosan azt mondja magában: Mi az ördögnek vihog ez itt? Nem látja, hogy ő is halott kellene hogy legyen? De hogyha most bárki megkérdezte volna, pontosan ez volt az oka az elnyúló nevetésének: most esett le neki, hogy gyakorlatilag centiméterekre volt a robbanás központjától. Hogy mit csinált ott – állva, arany nyakláncát matatva és ezt gondolva: Centiméterekre voltam a robbanás központjától, és cafatokban lóg a harisnyám. Kell vennem egy új párat. Muszáj vennem egy új párat.

Még mindig ezt ismételgette, amikor újabb robbanás történt a közelben, és vakító kék fény öntött el mindent, melyen hófehér arcok cikáztak végig, hogy végül elnyelje őket egy hatalmas hőhullám. A nyakláncát matatva Cica továbbra sem vett tudomást a történésekről – egy motorbiciklis lerepült járművéről, elektrosztatikus töltés szóródott a szilánkokra törött éjszakába. „Utat! Utat!” Cica harisnyájából levált egy nejloncsík, és úgy nézett ki, mint egy megperzselődött bőrdarabka, mely valamelyik halott katona arcáról fityeg. Nem azéról, akivel Cica táncolt. Egy másikéról. Rengetegen voltak. Cica rosszul tette, hogy felvihogott, amikor a rendőr, aki elsőként érkezett a helyszínre, megpróbált a lábától fogva elhúzni egy nőt, és a láb a kezében maradt. De mivel újból forogni kezdett vele a világ, nem tudta megállni. Minduntalan a gyermekkori képregények bobbija jutott eszébe, és hogy mindjárt megvakarja a fejét, és megszólal: Főtörzs, a rosseb! Ezek megint meglógtak előlünk!

Így hát nem csoda, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezte, mintha szegény pe-   ches ürgén szórakozna, míg végül elcibálták onnan, lehülyetehénezve és lebüdösírkurvázva, és a jó ég tudja, mi mindent rá nem mondva, mivel érthető módon nagyon zabosak voltak!

És még zabosabbak lettek, amikor a kórházban kiderült az apró titok, és Cica persze nem tett semmit az égvilágon, hogy megmagyarázza a helyzetet, annyit sem, hogy megmozdítsa a megfeketült (tulajdonképpen nem is volt az – ez színtiszta kitaláció, ahogy Terence rögtön ki is szúrta) kisujját, és azt mondja:

– Nem igazán értitek a helyzetet. A helyzet az, hogy közönséges transzvesztita prostituált vagyok, egyáltalán nem érdekel a politika. – De ő túlságosan odavolt a tündéri fagyirózsaszín mohairpulóvere és a mesés fekete pliszírozott miniszoknyája miatt, semhogy bármi más izgassa. Mint kiderült, ez súlyos hiba volt részéről, mert néhány mondat után nem volt a világnak az az érve, mely meggyőzhette volna őket, hogy a babaarcú hímterrorista, akit most a markukba kerítettek, nem egy elvetemült kicsi szarcsimbók, akit semmi sem riaszt vissza gyilkolási és csonkítási szándékától, s ezért képes akár kurvának is kiadni magát, ezt az adatot perc habozás nélkül kiszolgáltatva a sajtónak, mely ekkorra már habzó szájjal követelte a tettest.

A mai napig nem tudom magamnak megbocsátani, hogy nem tartottam meg a Daily Mirror és a Sun számait, mert nem is néztem ki rosszul bennük. Még amúgy megpörkölten és illumináltan sem. (A rendőröknek rám kellett szólniuk, hogy fogjam be, mialatt fényképeztek.)

Megengedték, hogy magamnál tartsak egy példányt, és azon a második éjszakán nem bírtam megállni, hogy percenként elő ne vegyem, és meg ne nézzem, fuldokolva a röhögéstől, ahányszor megláttam a kövér fekete betűs címet: „A gyilkos szende mosolya”, mert tényleg röhejes volt, pláne azzal az üveges tekintettel és a cafatokban lógó szerkómmal. Különösen, mint említettem, a Christian Dior-harisnyámmal! Melyre nyilak mutattak, hogy a nyájas olvasó lássa a szőrös lábaimat (sajna aznap este elfelejtettem leborotválni őket.)

– Szó se róla – mondtam, valahányszor ételt hoztak. – Tényleg röhejes!

De ahogy Terence-nek is mondtam, közel sem volt annyira röhejes, amikor Routledge detektívfelügyelő és kebelbarátja, Wallis közrendőr kezelésbe vettek a cellában. Csak annyit mondhatok, hogy ha nem fütyülted visszafelé a Dixie-t a Plútó árnyékos oldalán, mire végeztek veled, kemény fából faragtak – amit Cica kisasszonyról egyáltalán nem lehetett elmondani.

Olyannyira nem, hogy a végén már cigarettapapír sem maradt belőle, azt hiszem, csak parányi porszemcsék, melyek ide-oda szálldostak a végtelen égbolton keresztül az űrbe.

Ez talán magyarázatot nyújt arra is, miért tört ki minduntalan nevetésben olyankor, amikor nevetésre nem volt semmi ok – mert egyszerűen fogalma sem volt! Végül is el kell ismerni, hogy nem valami könnyű pontosan beazonosítani helyeket a Földön, amikor kábé két és fél milliárd mérföldre vagy tőle. Amit Cica több alkalommal ki is jelentett, szó szerint.

– Sajnálom – mondta azzal a vihogással, mely ekkorra már az őrületbe kergette őket. – Attól félek, nem látlak ott lenn! Merre vagytok?

– Ne próbálkozz nálunk a kibaszott dumáddal, Paddy! – mondta ilyenkor Wallis közrendőr egészen Cica arcába hajolva: és hogy szikrázott a szeme! – Tudjuk, hogy te vitted oda azt a bombát!

Amire Cica csukló nevetéssel rávágta:

– Hát persze hogy én, aranyom! Persze hogy én tettem oda – több száz bombát robbantottam már!

Erre Wallis felemelkedett teljes magasságában, és kivágta nagy büszkén: – Na ugye, hogy megmondtam!

Amire Cicus a székről is leesett, magzatpozícióba gömbölyödött, és szó szerint visított a kacagástól!

39. fejezet

„Ma este robbantás van, és nincs mit felvegyek!”

 Csendes csütörtöki este London Hammersmith nevű kertvárosában, az IRA aktív katonai egysége újabb kimenőre készülődik. Egész héten szorgoskodtak, akkora sikerrel, hogy most épp azon tanakodtak, visszatérjenek-e a Fortnum&Mason egyik székházához, melyet egy nappal azelőtt tettek a földdel egyenlővé. De hosszas megbeszélés után a javaslatot elvetették, és ehelyett mindenki egy reformkonyhás vendéglőre szavazott a West Enden, ahol tőzsdeügynökök és parlamenti képviselők szoktak ebédelni. Alighogy meghozták a döntést, mindenki munkához látott, nagy hévvel végezve a mostanra teljesen beidegződött feladatukat. Először is ki kellett bontani a gelignitet – körültekintő óvatossággal persze, végül is azt igazán nem akartuk, hogy valaki nitroglicerin-mérgezést vagy ahogy a srácok hívták, NG-fejfájást kapjon –, le kellett vágni a zsebórák mutatóit és még ezerféle dolgot, amit aktív szolgálatosként megtanultál. A prímet persze Paddy Cica, az egység koronázatlan vezére vitte, belebújva számos káprázatos nagyestélyije egyikébe – ezúttal egy keresztbe szabott rózsaszín krepp-selyem példányba –, és a szó szoros értelmében órákig ült a tükör előtt, próbálván megállapítani, elég jól mutat-e ezen a történelmi napon, első alkalommal, hogy a Citybe megy vendéglőt robbantani. Mindeddig válogatott középületeken és persze metrómegállókon gyakorolta tehetségét.

– Ó, a csudába! – kiáltott fel, földhöz vágva tizenötödik és utolsó ruhakölteményét. – Csinálja ma este valaki más helyettem, fiúk! Nincs semmi, amit felvegyek!

– Jaj, ne, kérünk! – könyörögtek az egység többi tagjai imádott vezérüknek. – Könyörgünk, Cicus, tedd meg! Hiszen nincs nálad rettegettebb terrorista egész Londonban!

– Én ne tudnám, aranyom! – búgta Cicus, ahogy legyintett. – Én ne tudnám, hízelgő kis aranybogárkáim! [...]

41. fejezet

Jó napot, Mrs Braden!

 És ki jön sötét cellámban, ki jelenik meg örvendező szemeim előtt, ahogy ott ülök reszketve, mint a nyárfalevél, csillagoktól és bolygóktól övezve? Ki más, mint az összehasonlíthatatlan Eily Bergin, ragyogón, mint a nap, abban a fényességben, mely most körülvette, ahogy elsétált egy bizonyos házig Tyreelin városának végén, hogy kiejtse utolsó híres szavait:

– Jó napot, Mrs Braden! Örvendek, hogy megismerhetem. A fiamért jöttem. Elvihetem, kérem?

Mit mondhatott volna erre a vén Szőrmók? Mogorván előhalászott engem a lógó gyertyájú különítményből, és szélnek fordított üleppel kijelentette:

– Itt van – vigye csak! Isten a megmondhatója, nem sok örömünk volt benne, míg nálunk volt!

És micsoda jókedvünk kerekedik erre nekünk, olyan, amilyenről ezer és egy éjszakán álmodtam abban a redves odúban, melyet úgy hívtunk, hogy Patkányfogó köz. – Anyu! – mondtam neki, miközben mentünk ketten lefelé az utcán a napfényben. – Mit gondolsz, azért vagyok ilyen, mert apunak a munkája miatt olyan ruhákat kell viselnie?

Amire ő nevetne, és azt mondaná:

– Hát persze hogy nem, kis csacsim! Egyszerűen azért viseled őket, mert te ilyen vagy!

És én mit mondanék erre?

– Micsoda mami! – és fügét mutatnék az összes taknyos ormányú lurkónak, akikkel mostanra fonva van minden kerítés, és lerí róluk a féltékenység, ahogy nyivákolnak a lompos anyjuknak: Bezzeg az ő anyukája egy lédi!

Ami teljességgel igaz is, persze! Naná, hiszen úgy nézne ki, mint Sophia Loren, a Polaroid-napszemüvege szárával a foga közt!

És fiúkák, micsoda vidámság kerekedne! Együtt a csillagok között, a világegyetem összes ideje a miénk volna, kárpótolni azért, amit elveszítettünk. És oda mennénk, ahová csak akarnánk!

42. fejezet

A bosszúm szörnyű lesz, mondja Cicus!

 Ha kell, egy lakatlan szigetre is, pont itt a cellában, amely most csak a miénk, és örökre az is marad! Wallis és Routledge számára láthatatlanul, persze! Akik semmit nem láttak az égvilágon, csak a lerongyolódott, lepukkant Cicát, ahogy a padlón fetreng – amikor nem a vakolatot hámozza a falról, és teljességgel megmagyarázhatatlan ujjongó sóhajokat hallat. Egy alkalommal még fel is kiáltva: Mami!

– Bassza meg! – dörmögte magában Routledge detektívfelügyelő, ahogy lecsapta a kagylót. – Vakációra van szükségem, el kell menjek egy kicsit ebből az egész rohadt tébolyból!

Vajon mit gondolt volna, ha látja, hol landolt most Cica és az ő Mamikája? Hasukon fekve egy hajladozó pálma alatt, végtelen fehér homokparton. „Ó, Mami! – sóhajtott fel Cica, ahogy a Mami karjába kapaszkodott, Mami pedig végigsimította haját az ujjaival. A távolban alig láthatón egy apró delfin bukott ki a vízből és tűnt el ismét, ívben, a kékségben. Körülöttük a burjánzó növényzet susogott, susogott. A fák közt ezer színnel meghintett papagájok profán ricsaja csapódott ide-oda.

– Rosszabbak, mint a tyreelini asszonyok – mondta Eily, és Cica felnevetett. Aztán ránézett és azt mondta: – Szeretlek, Cica.

Elragadóan nézett ki a mangó- és banánrajzos fürdőruhájában. Sokkal, de sokkal jobban, mint én – gondolta Cica, végignézve a saját sima, egyszínű szerelésén, melybe csak a spagettipántok csempésztek némi izgalmat.

– Cica – mondta akkor –, ugye, milyen gonosz ember ő, hogy ilyet csinált?

– Ki, Bernard atya? – kérdezte Cica, és Mami bólintott.

– Igen. Nagyon gonosz, Mami – válaszolta ő, és érezte, hogy kigyúl az arca, és úgy ég, mint a Bali Ha’ai fölött felkelő nap.

– De már régen volt – a szemébe nézve mondta ezt. – És el kell felejtenünk. Valahogy el kell felejtenünk, és meg kell bocsátanunk.

Azoknak a szemeknek a kedvessége volt, amely akkor sírásra fakasztotta Cicát. És a tudat, hogy akárhogyan próbálja is, sosem lenne képes rá.

– Nem tudok, Mami! – kiáltotta, és egészen odavolt, őrjöngött, és hisztériázott meg minden. – Nem tudok, látod, nem és nem! Próbáltam és próbáltam, de nem megy!

Amikor Routledge és Wallis berohantak a cellába, a leghalványabb fogalmuk sem volt róla, hogy most valamiféle vita folyik egy lakatlan szigeten. Csak annyit láttak, hogy egy tizenéves terroristagyanús egyed rohan neki körben a falaknak, és félő, hogy komoly kárt tesz magában, arról nem beszélve, hogy megállás nélkül ordítja: „Megölöm! Megölöm! Felgyújtom a templomát és benne őt is! Megfizetnek, meglátod! Mind, egy szálig!”, mielőtt lecsúszott a padlóra, hogy egy ideig még ott nyüszítsen. Boldogok is lettek volna, ha úgy marad, mert a nyugtatók miatt elveszítenek egy napot, de talán kettőt vagy többet is, és persze az orvos szerint feltétlenül szükség van nyugtatókra – mivel ekkorra az állapotom meglehetősen előrehaladott volt.

Routledge azt hitte, talán a bűntudat munkál bennem (az a sok ember, akiket megöltem!), és ahogy a ködből, mely most rám telepedett, kivált Tyreelin városa és a hőn szeretett apukám, az álom karjaiból megszólítottam: – Nem, Routledge – a harag! Harag – nem látod, a harag! De hallgass csak ide! A bosszúm szörnyű lesz! – és végignéztem, ahogy lassan minden elsiklik a szemem előtt.

Ahogy végig lennie kellett volna – most végre rendet csinál Patrick Cicus, aki jóval bosszulja meg a rosszat!

Egész úton az járt a fejében, hazafelé tartva Angliából, hogy ízekre szedjen egy várost! És egyszer s mindenkorra elvigye, mintha soha nem is létezett volna, a szagot és a bűzt, mely nemzedékeken át megszállva tartott egy fertőzött völgyet!

45. fejezet

Bonzo nagy napja

 Pat McGrane-nel (egy volt osztálytárs) madarat lehetne ma fogatni. Épp most jött ki munkából a Tyreelin Fagyasztotthústól, és felfedezte, hogy a fizetésével kapott tíz font extrát a háromhetes túlórázásra, amit rég elfelejtett. Csak annyira emlékezett, hogy a csoportfelügyelő megkérdezte, maradna-e túlórázni valamelyik héten, ő azt mondta, persze, aztán ki is ment a fejéből. Amitől az a néhány zöldhasú papírpénz még édesebb. Jimmy Hanlon ment el mellette, aki vele együtt dolgozott a futószalagon, gumikötényébe törölte a kezét és vállára dobta a törölközőjét.

– Helló, Pat – mondta Jimmy, ahogy Pat mosolyogva fogadta a köszönést. Összehajtogatta a papírpénzt, és gondosan betette a pénztárcazsebébe, miközben valósággal sugárzott belülről. Ami nem utolsósorban a végtelen lehetőségeknek szólt, melyeket a pluszpénz nyitott meg előtte, de különösen a tudat, hogy soha jobbkor nem jöhetett volna, mint most, csütörtök este, amikor, mint mindig, meglátogatja a barátnőjét a határon túl, és elviszi az Arcadiába táncolni Gene Stuart és a Mighty Avons zenéjére. A barátnője odavolt Gene Stuartért. Hogy miért, az nem fért a fejébe, mert szerinte az a pasas egy hang nem sok, annyit sem tud rendesen kiénekelni. Ez az állítása számos veszekedés forrása volt köztük – melyeket Pat később mindig megbánt. A veszekedések végén mindig lehordta magát: Miért kell állandóan ellentmondanom neki? Miért nem tudom egyszerűen békén hagyni a Gene Stuartjával, ha neki így esik jól? Ezt az ünnepélyes elhatározást aztán mindig megszegte az első adandó alkalommal, amikor a lány felnézett az újságból és megszólalt:

– Azt írja, ma este Gene Stuart és a Mighty Avons lép fel Forkhillben – mit szólsz, Pat, elmegyünk? – Még be sem fejezte, ő máris hallotta magát:

– Gene Stuart? Mi az ördögöt szeretsz rajta annyira?

És rögtön idiótának érezte magát. De azért minden alkalommal visszakérdezett. Most, ahogy az Angliájában ült, és felemelt mutatóujjal nyugtázta, amikor Fergus Killen, egy szomszéd szembejött a biciklijén, a visszapillantón szemkontaktusba lépett saját magával, és kőkeményen elhatározta, hogy a javulás útjára tér:

– Ha Sandra el akar menni, hogy megnézze Gene Stuartot, akkor elmegy és megnézi Gene Stuartot. Nem lesz semmi fakszni, megértetted? – Sokkal jobb lesz így mindenkinek. Ha az ember nem hajlandó ilyen kis kompromisszumokra, erősködött a lelkiismerete, hogyan remélheti, hogy kitart majd a házassága, ahogy kell? Nem szerette az ő zenéjét, ennyi az egész. Bárcsak én meg ne lennék akkora Creedence Clearwater Revival-rajongó! – mondta magának. Mintha ugyan volna rá remény, hogy ez valaha megváltozzék!

Mert Pat egyszerűen imádta a Creedence-et, és amíg él, fel nem foghatja, hogyan képesek egyesek a dalaik megrontott változatait hallgatni olyanoktól, mint ez a Gene Stuart. És mert ennyire imádta őket, a legkisebb részletekig menően utánozta a szólóénekesük, John Fogerty öltözködését. Minden csütörtök este felvette a lemberdzsek ingét farmerrel, arról nem is beszélve, hogy ugyanúgy hordta a haját, gallérig érőn, szinte beatlesesen, s az utóbbi időben egy vékony bőr zsinórnyakkendőt is kötött, úgyhogy bárki, akivel szembement, azt hihette volna, hogy valamilyen úton-módon Tyreelinbe érkezett John Fogerty, a Creedence Clearwater Revival énekese és szólógitárosa. Néhány pint után Mulvey bárjában, mielőtt átment a határon Sandrához, Pat haverjai gyakran mondták:

– Lehet, hogy most még úgy mászkálsz, mint John Fogerty, de meglátod, ha eljött az esküvő napja, egy csapásra vége lesz ennek, arról Sandra gondoskodik! – Amire Pat annyit felelt: – Szálljatok le erről, fiúk! Vagy: Tehetnétek egy szívességet az alfelemnek!

A kocsiban ülve mosolyognia kellett, ahogy belegondolt, szíve mélyén tudva, milyen gyerekesség. Mert akármennyit civakodtak is Sandrával Gene Stuart fölött, tudta, hogy nem holnap lesz az a nap, amikor a lány körbekommandírozza, hogy mit vegyen magára és így tovább. Hiszen ő maga mondta isten tudja, hányszor, hogy úgy tetszik neki, ahogy van. Sőt, tulajdonképpen úgy szerette. Ezt is mondta. A zsinórnyakkendője ezüstcsatjával játszva félig-meddig elfordította a fejét, amikor ezt mondta. „Szeretlek, Pat.” Amire nem volt nehéz megtalálni a választ. Mert egész este majd meghalt a vágytól, hogy kimondja, persze. „Én is szeretlek, Sandra.”

Mialatt készült, nem tudta eldönteni, hova menjenek a tánc előtt. Sokszor Hughie bárjába mentek, mely épp Sandra szülővárosának, Dunkeerin főterének közepén volt, de az utóbbi időben már elege lett belőle, és úgy sejtette, Sandrának is. Úgy tűnt, hogy Hughie számára egy bárt vezetni azt jelenti, hogy beszuszakolja a vendégeit egy szűk szobába, és mosogatólevet löttyint eléjük. Hét közepén még megjárta, de csütörtökön bolondokháza volt. Ott volt aztán a Rokka, az meg pontosan az ellenkezője. A legizgalmasabb, ami csütörtökönként vagy bármikor ott történt, az volt, ha valaki leejtett egy tányéralátétet, vagy játszadozni kezdett a gyufával. Leginkább a bankokból meg az iskolákból jártak oda abrakolni – kocsmakaja, hétköznap leves és szendvics, ilyesmi. Ott volt még Walter bárja, ahol az életével játszott, aki belépett. De megérte, ha a megfelelő fajta népséggel vegyültél. Sandra azért nem volt oda érte. „Szóval a végén megint McLarnonnál kötünk ki!” Pat sóhajtott, ahogy bekapcsolta Levi’s-övét. Ami tulajdonképpen csöppet sem zavarta, mert végül mindig jól szórakoztak. Néha a zene is jó volt – egyik este egy belfasti együttes eljátszotta „A szőlőn át hallottam” legfantasztikusabb változatát, amit valaha is hallott. Annyira el volt ragadtatva, hogy Sandra hetekkel azután is mondta: „Életemben nem láttalak ilyen átszellemültnek, Pat, komolyan.”

Sajna aznap este az az együttes sehol sem volt, és Sandrával majdnem végig az egyik hangszóró mellett ültek, mialatt az énekes egy tamburint zörgetett és kornyikálta: Tra-la-la-la-la – háromszög!, olyan hamisan, hogy félelmetes. De mihelyt kiszabadultak újra a szabad levegőre az éjszakában, Patnek többé semmi sem számított. Átölelte Sandrát, és szájon csókolta. Ő meg beleakasztotta a hüvelykujját hátul az övébe, úgy sétáltak. A tánc megint meglepően jó volt, és már kezdte azt hinni, hogy igazságtalan volt Gene Stuarttal. Különösen, amikor a „Fekete hold” került sorra. Tánc közben megsimogatta Sandra haját, és azt mondta: – Gene Stuart vissza – minden meg van bocsátva.

Még kicsit korai volt az esküvőről beszélni, de azért egy-két dologra nem árt, ha idejében gondol az ember, már csak azért is, hogy később ne legyenek útban. Ebben egyetértett Sandrával. Minél többet letudnak előre, annál könnyebb lesz, amikor komolyan nekikezdenek a készülődésnek. Sandra anyja is bekapcsolódott, amikor erről beszéltek, és végül Patnek adott igazat, ami Gene Stuartot illeti – mert az a fickó megint ott termett a beszélgetés kellős közepén, a fene se tudja, honnan!

– Igazán nem értem, mit lát benne a mi Sandránk – mondta Sandra anyja, a kék csíkos csészével a két kezében.

– Ha megérném egyszer, hogy ti ketten... – csattant fel Sandra, és egy másodperctöredékig Pat meg volt győződve róla, hogy kitör. De egy pillanat, és az ingerlékenysége tovatűnt, és máris három óra felé járt az idő, olyan régóta álltak összeölelkezve, és Pat úgy gondolta, ideje valamit mozdítani, különben mindjárt rájuk virrad. Az pedig nem nézne ki jól Dunkeerin csendes, törvénytisztelő városkájában. Elrendezte hát a ruháit és a Ben Sherman-ingét, köhintett és megszólalt:

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek, bogárkám. Különben sosem érek haza.

Az ajtóban, a bejárati égő fényében Sandra adott még neki egy utolsó csókot, és elmondta, először is, hogy milyen jól érezte magát aznap este, másodsorban pedig hogy alig várja az esküvőt.

És Pat mosolygott, ahogy erre gondolt visszafelé az úton, hallgatva a rádiót és próbálva nyitva tartani a szemét, ami csöppet sem volt könnyű. De sikerülni fog, tudta. Ahogy végighajtott a szikomorfákkal szegélyezett sétányon, melyet a tyreeliniek a háború kitörése óta Rózsafüzérfasornak hívnak, annyi embert támadtak és öltek már meg rajta, Patnek eszébe se jutott mindez. Ahogy annyiszor végigjárta már, és soha nem jutott ilyesmi az eszébe. Még akkor sem, amikor a sötétben meglátott egy fénycsóvát fel-alá mozogni, mert tudta, hogy biztosan az UDR* lesz, akik csak pár percre tartóztatják fel, ha kellemetlenkednek is, és úgy döntött, hogy ez most nem ronthatja el a jókedvét.

Nem az UDR volt, bár katonai egyenruhát viseltek. De ezt csak azért, hogy megtévesszék a sofőröket, mint most Patet. Aki mindaddig nem értette, mi történik, amíg nem kapott a fejére egy kemény ütést egy biciklilánccal.

Fogalma sem volt, milyen régóta van eszméleténél. A baj az volt, hogy sorozatosan tért magához és veszítette el újból az eszméletét. Hogy pontosan hol volt a garázs – vagy garázs volt-e egyáltalán –, nem tudta volna megmondani, de úgy érezte, mérföldekre van a helytől, ahol felszedték. A végén már tényleg kívánta, hogy azt tegyék, amit tudta, hogy végül úgyis megtesznek, mert napnál világosabb volt, hogy sosem látja többé Sandrát. Ami nekik tökéletesen megfelelt, persze, mert csöppet sem lelkesedtek a gondolatért, hogy Pat protestánsokkal közösködjék – vagy a „magukfajtával”, ahogy mondták. Miután magához térítették egy vödör hideg vízzel, azt mondták neki, felőlük nyugodtan „tömheti a pápistákat” vagy a „visibáló kicsi katolikus lotyókat”, de amikor tiszta és istenfélő protestáns hölgyekről van szó, akkor nem nézhetik ölbe tett kézzel, hogy egy katolikus pöcs Róma mérgét fecskendezze a mocsoktalan, szűzies vaginájukba. Egyszerűen igazságtalan. Igazságtalan, mondták. Pat nem tudta, melyikük ötlete volt, hogy vagdosni kezdjék. Az összes eddigi kínzás közül ez volt számára a legrosszabb. Úgy érezte magát, mint egy nagy darab élő hús, egy szobor, melyen láthatólag végtelen türelemmel faragtak. Hány seb – félhüvelykes bemetszés – volt a testén, mire belefáradtak? Hozzávetőleg háromszáz. Akkor fogták a késeiket, először csak nyolchüvelykes pengéjűeket, és vágtak néhány hosszú, egyenes vonalat a hátán, párhuzamosan, végig.

Késő esti film ment a tévén, azt nézték a hordozható fekete-fehér készüléken, amíg elveszítette az eszméletét. Az volt a címe, Bonzo nagy napja. Azokban a tünékeny pillanatokban, amíg eszméleténél volt, Patnek sikerült emlékeznie a nevére, és elképzelte, ahogy szalad a gyerekekkel és a kutyával a burjánzóan zöld, hullámzó angol réteken keresztül. A végső, rövid pillanatokban, mielőtt érezte, hogy a halántékához illesztik a Magnum csövét, Pat azon tűnődött, vajon lett volna-e kutyájuk. Arra gondolt, lehet, hogy Sandra ellenkezik az elején, de végül beleegyezett volna, tudta.

Mihálycsa Erika fordítása

Reproduced by permission from Prava i Prevodi Literary Agency on behalf of Patrick McCabe

*Ulster Defence Regiment, a brit hadsereg észak-írországi, helyi erőkből toborzott tüzéralakulata, melynek feladata a régió biztonságának megőrzése volt. 1972-ben alakult, és 1992-ig működött.