Penhurst Place

A tüskén csillámcsepp remeg,

vad záport csendesség követ,

lant peng a gyümölcsfák alatt,

úton nárciszok izzanak,

dúl a szenvedély, szúr a tőr

à l’ombre des jeunes filles en fleur,

vaskéz a bársonykesztyűben –

gyere, gyönyörűm, élj velem.

Az éjben gyöngyház arc suhan

fényesen, titokzatosan,

a tűzben megroskad az ág,

rossz álom: úrfiak, kutyák,

spanyol gályák Kinsale fokán,

a kuvik és a csalogány,

sólyom- és gerleszerelem –

gyere, gyönyörűm, élj velem.

                           Szabó T. Anna fordítása

Penhurst Place

Az ág hegyén egy csepp eső

szikrázik, csöndes az idő,

gyümölcsfák között lantzene,

lobog a nárcisz sok feje,

intrika jár és bujakór

à l’ ombre des jeunes filles en fleur,

bársonykesztyű a kardhegyen –

gyere hát, légy a kedvesem.

Gyöngyarc, isteni fényű jel

az éj csöndjén ragyogva kel,

puffanva parázslik a fa,

rossz álom: szolgák, száz kutya,

Kinsale alatt spanyol hajók,

csalogány sír, bagoly huhog,

sólyom vagy gerle, kérdezem –

gyere hát, légy a kedvesem.

                           Mesterházi Mónika fordítása

Nyárközép
(Midsummer)

A leghosszabb nap. Elment a tömeg.

Sugár veri a veteményeket,

a június fényes, heves.

A hajnalban zengő madárcsapat

a lomb közt szundít és piheg,

egy pici bárányfelleg tétovázik

az ég kékjén a délután felett –

jobbra legelő tehenek,

balra a vékony láthatár:

ott fodroznak a legpuhább hullámok

ha a tömeg már messze jár.

                           Szabó T. Anna fordítása

Szentiván
(Midsummer)

Ma van a leghosszabb nap, s a nép már hazament.

Sűrűbb a napsütés a konyhakertben,

A június fénye izzik tömören.

A hajnali zengő madarak ugyan

elbújtak, bóklásznak a lombban,

a kék égen sorára vár egy tompa

habdarab, nem rokona a délután,

fél szeme a tehénlegelőn,

a másik a tenger és a föld közötti keskeny

sávon, ahol a hullám, ha mégoly lomha,

megtörik majd, mikor már mindenki hazament.

                           Mesterházi Mónika fordítása

Kínai vendéglő Portrushban
(The Chinese Restaurant in Portrush)

A turistáknál gyorsabb a tavasz:

megenyhíti a harapós szelet,

előkészíti az „inváziót”.

Most olyan itt, mint egykor lehetett:

szelíd és már-már vendégszerető.

Egy lány lépdel a szálloda előtt,

egy könyvcsomagot lóbál könnyedén,

s az ajtók, melyeket télen bezártak

az északi szél s tengeri köd ellen,

most tárva-nyitva, a kirakatokban

sirályok nézik saját röptüket,

s egy farkaskutya szundít a napon.

Újságot olvasok, rákot eszem,

a fejem felett Hongkong képe lóg.

A kínai vendéglős odaállt

az ajtóba, nézi az új világot:

ahogy az első vitorla kibomlik

– ideogramm az égen –, és a fény

felragyog Donegal hegyein –

egy dalocskát fütyül, és hazagondol.

                           Szabó T. Anna fordítása

A művész önarcképe
(A Portrait of the Artist)

                                                   (Colin Middletonnak)

Reszketek a tárnák, salakhányók,

Céklaföldek sötétjében,

Fény és élet után kapkodok,

Mint tavasszal a bezárt madár

Csapódik fénylő rácsnak.

Mint a jánosbogár, keringek

A bezárt belga bányászok közt,

És a fény a homlokomon

A hit kihunyó fénye.

Isten ellobbanó szókép –

Föld alatti kopogás, a fény

Törése söröskrigliken, mint

A templom rózsaablakán,

Vagy az esti fürdés rítusa

Végén a szénporcsíkos mosdó.

Theo, engem elküldtek, ezeknek

Túlbuzgó vagyok, így mondták,

Nem dolgozom el a részletet.

Idővel délre megyek,

És festem, amit látok –

Arany fény hullócsillagát

Széken, arcon és rossz bakancson,

Vad fényt lopok a napraforgók

És a halászhajók szemébe,

Álruhás bányász lesz mindahány.

Halálok
(Deaths)

Akik haltunk szög-, kulcskarika-,

kardmarkolat- és körömhold-halált,

éltük papírzúzalék, vécépapír

és lombhullató erdők életét,

és meghaltunk újra ekként,

éltünk mint papírsárkány, farkas,

piranha és fehér sípcsonttá

szívott sivatag, fekete folyó,

immár negyedik

életünkért küzdünk,

tanult, kimunkált dühünkben,

mely reflektálatlan

őseinket riasztja,

akik oxigénsátrunknál tolonganak.

Hogy is félnénk mi,

akik sosem vesztettünk a halállal?

Hogy is ne félnénk, amikor

– fegyverkovácsok, botanikusok –

felmértünk életet, halált,

s most átfésüljük

fényes lelkeinket,

hogy mit tartogat a múlt?

Hóestély
(The Snow Party)

                                   (Louis Asekoffnak)

Basho megérkezett

Nagoya városába:

Hóestélyre hivatalos.

Porcelán koccan,

Porcelánba tea,

Ismerkedés.

Aztán odagyűlnek

Mind az ablakhoz,

Nézik a hóesést.

Hó hull Nagoyára,

És délebbre is,

Kyoto száz cserepére.

Kelet felé, Iragón túl

Úgy hull, akár

Hideg tengerbe a falevél.

Máshol meg

Boszorkányt és eretneket

Égetnek fortyogó tereken,

Ezrek haltak meg hajnal óta

A barbár királyok

Szolgálatában;

De csönd van

Nagoya házaiban

És Ise dombjain.

Az utolsó tűzkirály
(Last of the Fire Kings)

Olyan akarok lenni,

Mint az az ember, aki

Dagadó szütyővel leszáll

Két tejeskanna előtt,

És eltűnik, ahol

Fordul az ösvény,

Vagy az a másik,

Aki mozgó vonatról

Ugrik le éjszaka,

A jánosbogárka-fénynél

Tör utat a mezőben,

És a nyelvet sem beszéli.

Akárhogy is, én végeztem

A történelemmel –

Aki karddal él,

Kard által hal meg.

Utolsó tűzkirály, én

Megtöröm a hagyományt,

És előbb végzek magammal,

De a barbár rítust

Tovább nem örökítem.

Öt éve uralkodom,

Azóta minden éjjel

Ébren hánykolódom,

És nappal ődöngök

A szent ligetben, nehogy

Jöjjön a trónbitorló

Hideg álmaim

Időszerűtlen tere

Egy porcelánpalota,

Ahol gyümölcsön élő

Örökösök lazsálnak

Dús vásznaikban,

Távol a tengertől.

De a tűzimádó nép,

Tán helyesen, ilyesmit

El nem tűrhet,

Követeli, hogy lakjam

Vele együtt szirénák,

Kukafedelek és befalazott

Ablakok világát –

És ne oldjam fel

Az ősi átok alól,

De haljak a bábjaként, és legyek hálás.

Hazamegyek
(Going Home)

Búcsút intek a fáknak,

bükknek, cédrusnak, e vidék

szelíd erdőinek,

forgács és ólom ül

a kérgükön, s a nimfák

sóhaja mérgezett.

Lányok sétáltak erre,

orgona, rododendron

alá gyerekek bújtak,

én meg a sétapálcám

böktem a rózsabokorba,

mintha enyém volna mind.

Mintha a fa fogadná

tudatlan főhajtásom

hajnal előtt, ha az ág

a friss fényben ragyog

vagy éjszaka, mikor

a pinty aludni bújik.

S gondoltam: ha itt élnék

huzamosan e házban,

fa lennék én is, holmi

Ovidius-alak,

kicsi fa, egész biztos,

de azért fa akkor is –

Barátom lenne a tölgy,

gesztenye, tiszafa,

madár költözne rám,

nimfáknak adnék otthont,

és elnézném a lankát,

mintha itt volnék otthon.

De ahova most megyek,

szórványos ott a fa.

Ameddig a szem ellát,

egy dombhajlat sehol,

se kacsintó liget,

ott nimfát nem találni.

Odakint hiába nézed,

nincs rózsa, s ami van:

a köves földbe nőtt

holtig makacs tenyészet,

örök eső veri,

tépi tengeri szél.

S nem szól mellette csak

a nyers erő, hogy ott áll

a vakító ablakok

s a tenger erdői közt,

mintha a puszta léte

indokolná, hogy él.

Vasorrú, varjú, rém:

göcsörtös ujjal ír

a tépett égre, megáll

bármilyen peremen,

kiégett angyal, nyújtja

könyörgő két kezét.

Nappal groteszk, a kétség

s a szorongás féltragikus

figurája alkonyatban,

és elmerül az éj

felhős kriptahonába,

mint aki ott van otthon.

Hajnal a Szent Patrickban
(Dawn at St. Patrick’s)

Van egy öreg

szobor a fák alatt,

mint Niobé sír, csak kő és fájdalom.

Minden kor minden gyásza rajta van.

Szemét víz mossa, nem harag,

testén a málló por pereg,

a kert csupa gyom.

Odakint

fény gyúl s megint,

hacsak éjszaka égve nem maradt.

A karácsony, a harsány ünnep lement.

Hó nincs, az eső ömlik épp:

a hajnal egy óra még,

egy óra a nap.

A Swift-féle

„őrültek és bolondok”

háza ma kartonozó. Ide nem sok

változást hozott új év a régi évre –

maradt a kép, a szék, ablaksávban a fény s a por,

a szatirikus: ragyogó fehér

márványszobor –

de lám,

a kórház maga vidám,

modern oldalszárny, benne képek

nyugalmas másolatban: Dufy, Klee, Braque.

Van tévé, Turgenyev és biliárd, ami kell,

korty nyugtató, az asztalon

a Newsweek, a Daily Mail,

ez a rutin

az ünnepélyes napokon.

Borotvám nem zárják el, ez itt

nem a Bowditch Hall. Van bennünk büszkeség -

bár az a menzakarácsony, a komolyan

kiöltözött sok felnőtt némiképp

kijózanít.

Nézem, ahogy

a repülők csíkja fogy,

kaptatnak fel a felhőfényű égre,

én, földlakó, majd vonattal utazom,

talán majd Corkban újra dolgozom,

ha a tenger-fényes íróasztal

s a tőzeg-alkony marasztal.

Ezalatt

papi zsolozsma lengi be

a hívő hálótermet odaát.

Protestáns ágyamról a megnemismerés felhőibe

bámulok, egzisztencialista-mód.

Cifrázza lám a végzetet

ki-ki, ahogy lehet,

hát tépkedem

a bőröm, hátha kiderül,

hogyan juthattam ide el –

„tanult”, híres ember, nem hülye, nem,

de az élet értelmét nem fogja föl,

már ha van. Távol a gyerekeim

nem sejtik, mi van velem,

e dublini intézetet,

papírtrombitát, húspástétomot,

hol pár holmi a második otthonom.

A felhőkhöz fohászkodom: ne lássák, hogyan

fekszik az apjuk itt, hogy az anyjuk küszködik,

s méltó lehessek rájuk, mielőtt

meghalok.

Új év jön és

a kikövetelt számvetés:

szerény javaslat, döntő döntés, új levél,

új lomb. És az egész élet ebből áll,

minden élet, őrült bolond

élet, bármerre, mind,

idebent, odakint.

A józan tudat

megjön, vár a vonat,

visz a világba: hol a józanság, ugye,

tudjuk Swifttől, képzelet és játék ügye.

Nyílnak a felhők, eláll az eső,

veti mindenkire ősi

árnyát a nap.

Hérakleitosz a folyókról
(Heraclitus on Rivers)

Senki se lép azonos folyóba kétszer.

A folyó ugyanis nem azonos,

Mert a víz természete már ilyen.

Ahogy változó anyagcseréd

Révén te sem vagy már magad.

Elhal a sejt, és az égi testek

Pontos konfigurációja,

Amikor azt mondta, szeret,

Az életben nem tér már vissza.

Azt mondod erre, ércnél maradandóbb

A mű, amit megalkottál. Lehet,

De még az érc is mulandó.

Legjobb versed, tudod, melyik,

A versed nyelve, amelyen beszél,

Sőt a nyelv fogalma is, sorban

Mind elmúlnak az időben.

                           Mesterházi Mónika fordításai