Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején és közvetlenül utána mintegy 200000 ember hagyta el Magyarországot. Sokan politikai okokból, a megtorlástól jogosan félve, mások pedig azért, mert a forradalom leverését követően az önmagát újjászervező szocialista egypártrendszer és diktatúra keretei között nem látták biztosítva saját és gyermekeik jövőjét. A befogadó országok között előkelő helyen említhetők az angol nyelvű országok, elsősorban az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság (és azon belül Észak-Írország), valamint Ausztrália. Több mint ötszáz menekültet fogadott be a hazánknál kisebb területű Ír Köztársaság is. 1984-ben ebben az országban telepedett le végleg Kabdebó Tamás író, aki 1956-ban diákként vett részt a forradalomban és annak leverése után külföldre kellett menekülnie. Ma Dublin közelében él, magyarul és angolul több műfajban publikál, verset, prózát és kritikát. Jelen dolgozatomban az ő munkásságával azonban nem foglalkozom, hanem néhány, az Ír Köztársaságban, illetve Észak-Írországban született szerzőnek az ’56-os magyar emigráció szempontjából releváns művével. Az eredeti szövegekből mindenütt a saját fordításomban idézek.

Miért érdekes az ’56-os magyar emigráció ábrázolása éppen az ír irodalomban? A kérdésre adható válasz természetesen összetett. Ismeretes, hogy az írek egy hozzánk hasonlóan kisebb európai nép, és a két nemzet történelme, kultúrája, sőt nemzeti sorsa közötti párhuzamok feltárására már számos hosszabb és rövidebb munka vállalkozott, például éppen Kabdebó Tamás könyve Ireland and Hungary (Írország és Magyarország) címmel, melyet a dublini Four Courts Press jelentetett meg 2001-ben. Ír–magyar irodalmi kapcsolatokra szintén sok tanulmány reflektál, már csak Joyce kapcsán is, hiszen Ulysses című fő művének hőse, Leopold Bloom magyar származású. A sok lehetséges példa között említhető, hogy a Nobel-díjas költő-drámaíróról, William Butler Yeatsről írott monográfiájának Gergely Ágnes a Nyugat magyarja címet adta, mely egy korai, az 1848-49-es magyar szabadságharcról együttérzéssel beszélő Yeats-vers egyik félsorának magyar fordítása.¹ Születtek továbbá irodalmi párhuzamok nyomába eredő tanulmányok, például Bertha Csilla Brian Friel és Sütő András egy-egy drámáját veti össze angol nyelvű esszében.² A jelen írás témája szempontjából  kiindulópontnak tekinthetjük a tényt, hogy az ír irodalom utóbbi két évszázadának egyik legátfogóbb témája éppen maga az emigráció. A különböző műformákban jócskán születtek darabok, amelyek a kivándorlók elhatározását motiváló traumákat és identitásválságot, az elhagyott, majd az új környezethez való viszonyukat, illetve a hazatérésük során tapasztalt konfliktusokat jelenítik meg. Úgy tűnik, az emigráns alakja ezekben egyfajta tükör, melyen keresztül az ír társadalmi élet bizonyos rejtettebb, mélyen gyökerező kérdései kerülnek élesebb megvilágításba.

Történelmük folyamán az írek általában gazdasági okok miatt hagyták el országukat: 1845-49 között a Nagy Éhínség időszakában több mint 1 000 000 volt a kivándorlók száma. Később, bár nem ilyen kiugróan nagy tömegben, egészen az 1980-as évekig még mindig sokan vándoroltak ki azért, hogy másutt jobb megélhetést keressenek, illetve hogy egyáltalán munkához jussanak. 1949 és 1989 között 800 000 ír férfi és nő keresett új hazát egy friss kézikönyv migrációról és diaszpóráról szóló fejezete szerint.³ A 18. századtól kezdődően, nagyobb tömegben pedig a 20. elejétől látható jelenség, hogy írók is kivándorolnak Írországból. Rendszerint azonban csak közvetve politikai okok miatt hagyják el az országot, melyet Yeats a „nagy harag, kicsit tér” világaként jellemez egyik versében. Az évtizedekig elhúzódó dekolonizáció során a gyarmati lét társadalompolitikai, kulturális és pszichikai következményei minduntalan éreztették megosztó hatásukat a kis országban; az indulatok gyakran egymásnak feszültek, hiszen még a nacionalista mozgalmon belül is többféle, céljaiban és elképzeléseiben egymástól jócskán eltérő irányzat alakult ki. Az emigráló írók között James Joyce 1904-ben, Sean O’Casey és Samuel Beckett a huszas években, Edna O’Brien pedig a hatvanas évek elején hagyta el Írországot, hogy egy annál tágabb európai térben lélegezzen és alkosson, mint amilyen a század első felében a fenti okok miatt elsősorban önmagával elfoglalt szülőhazája volt. Az utóbbi másfél-két évtizedben viszont új keletű jelenség, hogy a gazdaságilag rohamosan fejlődő Írország maga fogad bevándorlókat és vendégmunkásokat. Irodalmukban ezzel újabb sajátos, általában kényes, az idegenekhez nemegyszer ellentmondásos viszonyulást előtérbe hozó témák kapnak helyet, mint például Donal O’Kelly 1994-es Asylum! Asylum! (Menedéket! Menedéket!) című drámájában, ahol a főszereplő ugandai menekült, és végül kitoloncolják Írországból.

Az ’56-os magyar emigráció ír irodalmi megjelenítésével kapcsolatban elsőként Tom Murphy drámaíróra utalok, aki a saját, többéves emigránsléte és tapasztalata nyomán nyilatkozik magyar emigránsokról egy interjúban, melyet 2002 végén Dublinban készítettem vele. Murphy a nyugati Galway megyében született 1935-ben, és első, saját szerzésű színpadi művét A Whistle in the Dark (Füttyszó a sötétben) címmel 1960-ban írta. A dráma szereplői egy Londonban élő ír férfi és angol felesége, továbbá a férj oda látogató apja és fivérei. Az utóbbiakból az angolokkal, az angol környezettel való találkozás a történelmi múltban gyökerező ellenséges reflexeket, sőt azok erőszakos tettekbe csapását váltja ki, egyszerre pusztító és önpusztító módon. A dublini Abbey Színház korabeli, az 1930-as évek óta az ország konzervatív kultúrpolitikájával összhangban irányító vezetősége a darabot elutasította, mert szerintük az íreket igazságtalanul kritikusan ábrázolja. Végül Londonban mutatták be, 1961-ben. A független alkotás szempontjából akkoriban szemlátomást kedvezőtlen írországi körülmények miatt Murphy 1962-ben Londonban telepedett le, és évekig ott élt. Csak az időközben újjászervezett és műsorpolitikáján jelentősen változtató Abbey Színház 1966-os újranyitása után láthatta az ír közönség is drámáit.

Beszélgetésünk során Murphy elmondta, hogy a hatvanas években Londonban számos ott élő magyar emigránst nyílt alkalma megismerni, akik a II. világháború vagy az 56-os forradalom után hagyták el eredeti hazájukat. Politikailag lényegesen tudatosabbnak találta őket az Európától viszonylag elszigetelten és szerinte bizonyos fokig befelé forduló passzivitásban élő honfitársainál. Azokban az időkben mi, írek, folytatta gondolatmenetét Murphy, alapjában véve háromféle ideológiát ismertünk. A katolicizmust, a kommunizmust és a protestantizmust – a katolikus egyház ferde beállításában hallottunk róluk. Magyar vagy cseh barátaim a valóságot ismerték. Belesodródtak a politikába, a nácizmus vagy a kommunizmus elnyomása alatt nőttek fel. Olvasták Marxot, Engelst, tudtak valamit a politikai filozófiáról, a történelmet nem csak mint történetek sorát ismerték. Elszenvedték a második világháborút, idegen hatalmak megszállását, néhány közülük lázadó diák volt, akinek fizikai és intellektuális ellenállását a politikai és társadalmi visszásságok nyomán kialakult politikai nézetek motiválták.⁴

Murphy ugyan nem ábrázol műveiben magyar emigránsokat, de az interjúban elmondottak tanusítják, hogy a velük való találkozás és intellektuális eszmecsere alakította szemléletét, és így közvetett módon műveire is hatott. Hozzájárult ahhoz, hogy saját népének szellemi arculatát és értékrendszerét nagyobb távlatban, más nemzetekkel összehasonlítva lássa. A Füttyszó a sötétben után még számos drámát írt emigráns írekről elsősorban a hazatérés eseményének cselekményesítésével, melynek során többek között a hovatartozás, az otthonkeresés kérdései merülnek fel. Murphy legutóbbi ilyen műve, a 2000-ben született The House (A ház) magyarul is olvasható a Pogánytánc: mai ír drámák című kötetben, Kovács Krisztina fordításában.⁵

Az Ír Köztársaság egy másik drámaírója, Miriam Gallagher már be is építi legismertebb művébe az 56-os magyarokról szerzett tapasztalatait. Gallagher 1940-ben született és 1957 folyamán néhány hónapig Ausztriában, Riedenburgban tartózkodott, egy kolostor által működtetett bentlakásos iskolában. Ott ismerkedett meg egy magyar házaspárral, akik a megtorlás elől menekültek át a szomszéd országba. Egyik levelében az írónő arról számolt be nekem, hogy a házaspártól, Gabitól és Imrétől magyar dalokat tanult, a magyar történelemről, városokról és tájakról hallott tőlük. Összegzésképp a következőket mondta baráti jellegű kapcsolatukról: „A Szentes házaspár Magyarország iránt mély szeretetet ébresztett bennem, melyet   azóta is ápolok, és hatással van műveimre.” Elsősorban Shyllag című drámája tanusítja ezt – a művet egy kisebb dublini színház mutatta be 1993-ban, a szerzővel a főszerepben. Az előadásról készült képek szerint Gallagher hímzett magyar blúzban játszott a színpadon, a cselekményt kísérő zenei betétek pedig magyar együttesektől, elsősorban a Muzsikástól származtak. 1999-ben rádiófelvétel készült a darabból, ezt követően pedig, valószínűleg nem véletlenül éppen 2006-ban, a magyar forradalom ötvenedik évfordulójának ünneplése idején két európai színházi társulat, egy francia és egy belga tűzte műsorára.

A dráma címe, Shyllag, természetesen a magyar „csillag” szó, angolosított helyesírással. Tudtán kívül rezonál ezzel a választással Gallagher a forradalom után külföldön élő költőnk, Faludy György 1986-ban, Torontoban született csodálatos versének címére: „1956, te csillag”. További magyar–ír párhuzam, hogy Yeats „Easter 1916” című, a negyven évvel korábban lejátszódó húsvéti ír felkelés után írott versének refrénje: „A terrible beauty is born” jelenik meg a Faludy-vers mottójaként. A vers egyik sorában, most már magyarul, Képes Géza fordításának fel-használásával, Faludy megint idézi Yeatset, az ír költő ambivalenciát közvetítő szavai a magyar forradalom egyrészt lelkesítő, másrészt félelmet keltő mozzanatainak leírásába fonódnak:

Péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.

Az ütegek torkolattüzeit

Nézem éjjel és borzongok: a szörnyű

Szépség most nálunk is megszületik.⁶

Gallagher műve egyszemélyes dráma, színhelye egy pályaudvar, utak keresztezésében álló senkiföldje. A főszereplő középkorú asszony, az általa előadott történet saját emlékeiből építkezik, és a kései Beckett megoldásaira rímelve a többi felidézett alakot, családjának tagjait hangok szólaltatják meg benne. Becketti az alaphelyzet is: Allwych várakozik, mégpedig egy vonatra, mely reményei szerint a szabadság felé vinné. Vándor és szerepjátszó egyben, mint kicsit mindenki, amire a „travelling player” (utazó játékos/színész) kifejezés utal a darabban. Az Allwych név még inkább alátámasztja, hogy everywoman figurát alkot itt a szerző: az „all” szó jelentése „minden,” míg a „wych” óangol szó az „asszony”-ra utal, ugyanakkor ebből származik a mai angolban használt „witch” szó is, a „boszorkány” megfelelője.⁷ Allwych monológja emlékezetes utazásokat idéz fel, át Európán, közöttük azt, amikor mint fiatalasszony csöppnyi lányával, Shyllaggal a vesztes forradalom után Budapestről nyugatra indult. A vonat belsejének limbószerű, az átmenetet érzékeltető terében anyák ülnek, körülöttük kis arcok sora, velük menekülő gyermekeik: az emlékkép a menekülők ártatlanságát és kiszolgáltatottságát húzza alá. Shyllag tehát mint név szerepel a szövegben, ugyanakkor az utat mutató betlehemi csillagot idéző, metaforikus jelentéssel is bír, a vándorok a megváltás felé igyekeznek.

Az utazás drámán végigvonuló motívuma úgy értelmezhető, mint a szabadság  keresése a változások folyamatában. Emigránsként Allwych a kimozdítottság állapotában létezik, a dráma magyar származású amerikai elemzője szerint örökös számkivetett, akit hatalmába kerített a wanderlust,⁸ és ebből fakadó emberi veszteségeinek összegzője, hogy magányos, lánya elszakadt tőle. Mindezt azonban nemcsak negatívumként éli meg, hanem emlékeibe kapaszkodva reménykedik Shyllag/Csillag megtalálásában. Monológjának szabadságkeresését leginkább a Rita Felski által tárgyalt, a korunkban (újjá)születő „anti-otthon” diszkurzussal rokoníthatjuk, melynek lényege, hogy a hagyományos értelemben vett otthonra találás és megállapodás helyett a mobilitást, a határok átlépését tartja fontosabbnak.⁹ „Talán a Szabadság csak egy másik szó arra, hogy az ember mindent maga mögött hagy?” – hangzik Allwych elgondolkodtató költői kérdése.¹⁰ Az 56-os magyar emigrációval kapcsolatos élmények így a modern nomád élet önmegújító lehetőségeinek ábrázolására ihlették az írónőt, amit a játéknak és szerepjátszásnak a darabba szőtt toposza erősít és ír tovább. Az önmegújítás hajtóereje a vágy másra, a Másik másságának megtapasztalására és elsajátítására, és Allwych Shakespeare darabjaiban nemcsak a Királynőt szeretné eljátszani, mint már annyiszor, hanem kipróbálni a Bolond szerepét is. Ugyanakkor Gallagher Shyllagja az emigrációt tematizáló mai ír daraboknak abba az egyre jelentősebbé váló, újabb vonalába is illeszthető, amely – Mary Trotter elemzése szerint – a különböző világokban történő mozgást és a vele alakuló személyes identitást transznacionális keretben értelmezi.¹¹

Észak-Írországban, érdekes módon, két olyan író reflektál az ’56-os magyar emigrációra, akiknek fiatalabb koruknál fogva nincs, nemigen lehet közvetlen, személyes tapasztalatuk azokból az időkből. Anne Devlin belfasti katolikus családban született, 1951-ben. Drámát és prózát egyaránt ír, a magyar közönség az Üvöltő szelek legújabb filmváltozatának forgatókönyvírójaként találkozhatott a nevével. 1976 óta az írónő Angliában él, ahová az 1969 és 1994 között elhúzódó észak-írországi politikai feszültség és válság több mint 3000 civil áldozatot követelő atrocitásai és fojtogató légköre miatt menekült, akárcsak sok más honfitársa akkoriban. Ez a fajta kivándorlás a politikai indíttatású ír emigrációnak egy sajátos, kortársi változata. Devlin leggyakrabban színpadra vitt, önéletrajzi fogantatású, a húsvéti időszakban játszódó 1994-es drámájának címe After Easter (Húsvét után), mellyel a húsvéti felkelést és a feltámadás lehetőségét egyaránt asszociálhatja a közönség. A főszereplő nőalak Észak-Írország és Anglia között ingázva keresi helyét, és leginkább egyfajta helytől függetleníthető lelkiállapotban, a gyökereket és az azoktól való távolodást egyaránt összefogó történetmondói pozícióban találja meg.

Paradox módon, a negyedszázadon keresztül zajló, koronként okkal polgárháborúnak is nevezett konfliktus közepette izgalmasan gazdag irodalom (angolul „li-terature of the Troubles”) bontakozott ki Észak-Írországban. Az írók aligha tudták megtenni, hogy valamiképp ne reagáljanak arra a mindenkit érintő kérdéskörre, hogy a vallási, etnikai hovatartozás és a történelmi múltban gyökerező közösségi diszkurzusok nyomása mennyiben torzítja el az egyén életét, lehet-e egyáltalán függetlenedni tőle. Az északír származású Nobel-díjas költő, Seamus Heaney számos versében vívódik ezzel a megkerülhetlen problémával, és belső emigránsként aposztrofálja magát. A kivándorlókat szerepeltető ír irodalom gyakori motívuma, a külföldön töltött időszak utáni hazatérés személyes eseménye szervezi a cselekményt Anne Devlin Five Notes After a Visit (Öt jegyzet látogatás után) című, először 1986-ban publikált elbeszélésében. Érvényes rá, amit Michael Parker ír a válság során keletkezett novellákból válogatott kötete előszavában, miszerint az ilyen írások a személyes választás és autoritás ellhetetlenüléséről, aláásásáról, az egyéni élet legbensőbb mozzanatainak is a hatalmi struktúrák által történő meghatározottságáról tesznek bizonyságot.¹² A Devlin-mű kisebb egységeit, a „jegyzeteket” dátummal ellátó, naplóformában írott novella az élmény személyességét hangsúlyozza: egy Angliába menekült, onnan hazalátogató fiatal ír katolikus nő kálváriáját, aki protestáns barátja belfasti lakásában nincs biztonságban, mert a militáns szélsőségesek kiszagolják, hogy nem a közösséghez tartozik, semmi keresnivalója hát ott. Mindkettőjüket megfenyegetik, és a főszereplő alig három hét után visszamegy Angliába, ahol újra a magány várja. A jegyzetelő naplóforma a közvetlen önkifejezés és a tanúsítás szükségességét húzza alá az adott körülmények között. Az elbeszélés szerkezete elliptikus, a töredékesség a kor novellaírásának Ronald McDonald szerint gyakori jellemzője: a kihagyások és a csend a kommunikáció és megértés lehetőségének képtelenségét, hiányát jelölik.¹³

Devlin művének további sajátossága, hogy a szektariánus harcokban testet öltő és fokozódó válság okozta traumát egy tágabb, a politikai nyomásra és következményeire utaló  összefüggésrendszerben helyezi el. A hazalátogatás dátuma 1984 eleje — az orwelli évszám választása aligha véletlen, hiszen a főszereplő élményei a személyes szabadság legalábbis részleges hiányáról árulkodnak. Még konkrétabb motívum, mintegy referenciapont az, hogy a Belfastba hazalátogató fiatal nő kutatómunkát végez az egyetemen, melynek témája az ’56-os magyar menekültek helyi fogadása. Az irodalom és a kultúra területén folytatott kutatás nem ritkán tartalmaz önreflexív elemet, rajta keresztül magunkat és környezetünket is jobban akarjuk érteni. Devlin novellájában a főszereplő témaválasztását az indokolhatja, hogy más emigránsok sorsának vizsgálatán keresztül saját helyzetét próbálja távlatba helyezni, kívülről szemlélve végiggondolni. A korabeli sajtóban Devlin kutatója adatokat talál arra, hogy 1957 január elsejéig mekkora összegben adakoztak már a legkülönbözőbb északír társadalmi és vallási szervezetek a magyar menekültek segítésére. Idézek a műből: „Három hónap múlva, az év áprilisában, Belfast polgármestere fogadta az első ötszáz menekültet. Az ő támogatásuk volt az egyetlen kérdés, amelyben mind a kelet- és nyugat-belfastiak egyetértettek.”¹⁴ Belfast keleti városrészében protestánsok laknak, a nyugatiban pedig katolikusok. A sorok mögött ott bújkál az elhallgatott kérdés: ha a kívülállókkal szemben ilyen nagylelkűen megértők tudnak lenni a különböző belfasti közösségek, akkor vajon egymással szemben miért nem képesek ugyanezt gyakorolni?

Mintegy Devlin novelláját folytatva, Glenn Patterson egyik regénye már meghatározott szerepet szán egy Észak-Írországba kivándorolt magyarnak. Az író szintén Belfastban született, de az írónővel ellentétben protestáns család gyermekeként, 1961-ben. Number 5 (Az ötös szám) című regénye 2003-ban látott napvilágot. Jóval a vízválasztót jelentő, a részleges békét meghozó 1994-es tűzszünet után tehát, de a korábbi Patterson-művekhez hasonlóan a cselemény jelentős része itt is a politikai válság, a „zavargások” időszakában játszódik. Mint megannyi belfasti regény, Az ötös szám is egy kisebb közösség életét állítja középpontjába. A cím egy házszámot jelöl, ahol az 1950-es évek vége és az ezredforduló közötti időszak alatt öt család váltja egymást. Az adott családok helyi története egy-egy fejezetet alkot, életüket az utcában lakó más családokkal való kommunikáció folyamatában láttatja az író. Sokféle nézőpont, vélemény ütköztetésére nyílik lehetőség az egyén és közösség kapcsolatának ilyenfajta, a kortársi északír regényre általában jellemző, mondhatni hagyományt teremtő ábrázolásában. Az egyes fejezeteken belül jelenetező technikát alkalmaz a szerző: a jelenetek, Gérard Genette szavaival, a „dramatikus koncentráció”¹⁵ helyeként funkcionálnak a könyvben, bizonyos problémákról adnak sűrítettségükben is sokoldalú képet. 

Patterson elképzelt utcájában a tizennyolcas számú ház lakói az évtizedeken átívelő cselekmény során végig ugyanott maradnak. András Hideg, a családapa magyar, ötvenhatos menekült. Többen az utcbeliek közül eleinte gyankodva nézik Hideget, mint az írek az idegent általában, hiszen történelmük során a kívülről jövő ismeretlenek oly sokszor hoztak rájuk bajt. Lassan azonban rájönnek, hogy a széles mosolyú, mandulavágású szemű, kiugró arccsontú ember, ahogy őt Patterson tipikus megjelenésű magyarként próbálja leírni, nevével ellentétben ugyancsak barátságos, sőt kedélyes szomszéd. Egy magával hozott magyar szokást, a szilveszteri partit igyekszik a belfasti közösségben meghonosítani: december 31-én évről évre házába invitálja a körülötte lakókat és válogatottan finom ételekkel, italokkal vendégeli meg őket. Patterson, aki többször járt Magyarországon, 1998-ban a pécsi egyetemen is, az általa tapasztalt magyar vendégszeretetet mutatja be itt Hideg barátkozó viselkedésén keresztül. A regénybeli hetvenes évek szilveszteri beszélgetéseit azonban egyre inkább beárnyékolják a régióban zajló politikai események, a mindennapok erősödő veszélyeztetettsége. Bármennyire is nem akarják az ünnepet elrontani, az embereknek az eseményekkel kapcsolatos gondolatai, félelmei minduntalan előtörnek. Az egyik ilyen szilveszteri estén Hideg és Rodney McGovern, az ötös számú ház akkori lakója összeszólalkoznak. Rodneyval ellentétben Hideg optimista: „Végül is nem az ötvenhatos Magyarországról beszélünk. Van némi lázongás, robban egy-két bomba, itt-ott lőnek egymásra. De nem, ez egyáltalán nem olyan, mint ami Magyarországon volt. Jövő ilyenkorra, meglátod, minden lecsendesül.”¹⁶ A zavargások azonban erősödnek, Rodney és családja elköltözik a városból, nyugodtabb vidékre. Hidegtől vett búcsúja során eszmél rá Rodney arra, hogy „A legjobb barátok lehettünk volna,”¹⁷ és az utolsó koccintáskor megkísérli a számára komoly nyelvtörőt, Hideg után kimondani az „Egészségünkre!” szót. A barátságot aláásta, ellehetetlenítette a politika: tudtán kívül Patterson ezzel nemcsak egy nagyon északír, hanem hasonlóan nagyon magyar problémára tapint rá. 

Foglalkozására nézve Hideg vízvezetékszerelő és emellett WC-tartozékok gyártásával foglalkozik. Szépen gyarapodik, dédelgetett vágya, hogy egyszer majd hazalátogat családostól Magyarországra. Sajnos igyekezete lesz a veszte. A városi rendőrállomásoknak, tehát a brit kormányhoz tartozó intézményeknek ő szállít pisszoárokat. Egy napon két álarcos jelenik meg irodájában, és ahogyan az nemegyszer a valóságban is történt akkoriban, szó nélkül lelövik. Csak sejthető kik, valószínűleg a brit uralom képviselői vagy vélt kiszolgálói ellen intézett támadásokért legtöbbször felelős IRA (Ír Republikánus Hadsereg) katonái. A regény mindvégig kerüli a vallási különbségekre, konkrét félkatonai szervezetekre való utalást. Nem a gyilkos katolikus vagy protestáns beazonosítása a lényeg, hanem a tény, hogy sokszor ártatlan civil lakosok is áldozattá váltak abban az időben. Hideg teljesen váratlan, kegyetlen halála kiemeli, hogy az áldozat akár olyan ember is lehet, akinek a zavargásokat kiváltó szektariánus ellentétekhez a legkevesebb köze sincs. Halála annál is tragikusabb, mivel, mint a rendőri jelentés írja: „nagy nehézségekkel kellett életében megküzdenie”,¹⁸ azaz politikai okok miatt már bőven kivette részét embertelen bánásmódból, hiszen diktatúrából kellett menekülnie. A temetésről tudósít a televízió, a koporsót magyar zászlóval takarják le. Hideg értelmetlen halálának annyiban van mégis jelentősége, hogy bekerül az északír történelmi tapasztalatok keretében formálódó, az identitás részévé váló, az önismeretet erősítő közös emlékezetbe. Évekkel később a regény cselekményében az egyik, közben felnőtté érett utcabeli kommentárja szerint „a magyar férfi, bizonyos értelemben, mindnyájunk történetét példázta”.¹⁹ Hideg András, a devlini novella hősnőjének kutatásaiban statisztikai adatként megjelenő egyik magyar menekült Patterson regényében az északír civil lakosság szenvedéseinek szimbólumává válik.

Végül, de korántsem utolsósorban egy 2006 októberében, gyakorlatilag a forradalom 50. évfordulójára megjelent ír regényről szólok, melynek Stateless a címe. Kertész Imre Nobel-díjas regényének Sorstalanság (angolul Fateless) címére akaratlanul is rímel, a leendő magyar fordítás borítóján pedig talán így szerepelhetne: Hazátlanul. Szerzője az 1972-ben született Mark Collins, újságíró és kezdő szépíró, akinek ez az első regénye. Collins félig magyar származású, édesanyja a levert forrdalom után tizenegy éves gyermekként került ki Írországba. A regényt az említett háttér nélkül aligha tudta, akarta volna megírni, bár a könyvtárakban bárki rendelkezésére állnak dokumentumok arról, milyen körülmények között fogadott Írország 1956 végén és 1957 elején ötszázharminc magyar menekültet, és mi lett azok sorsa. Forrásértékű  munka a téma szempontjából például Bryan Fanning 2002-es könyve, a Racism and Social Change in the Republic of Ireland (Rasszizmus és társadalmi változás az Ír Köztársaságban).²⁰ Collins regénye a magyarok szempontjából súlyos, az írekéből inkább kényes, a két nép történelmi kapcsolatainak teljesebb, romantikus sablonoktól mentes megértése, értelmezése szempontjából pedig mindenképpen figyelmet érdemlő kérdéseket vet fel.

Az Irish Times kritikusának olvasatában a regény magán viseli egy első regény tüneteit és hiányosságait, főként mert nem belülről íródik kifelé, hanem kívülről befelé, vagyis szerzője koronként tankönyvre emlékeztető stílusban tálalja alaposan kikutatott történelmi anyagát.²¹ Nem értek egyet ezzel a negatív jellemzéssel, rejtély, vajon miért találta a kritikus a számomra lebilincselő könyvet nehézkes és száraz olvasmánynak. A Stateless cselekménye valóban meglehetősen epizodikus, ahogyan Alan O’Riordan írja, ez azonban nem válik hátrányára, mert jól érzékelteti a rövid idő alatt lejátszódó, változatos eseménysor lényegét. Lehet dokumentumregénynek tekinteni, de semmiképpen nem a történelmi részletekben elvesző, a témájában rejlő lehetőséget nem kiteljesítő, lényegében rossz műnek, mint a kritikus sugallja, aki szerint Collins szövegében nincs érzelmileg hiteles jellemrajz sem. Mintha ez ma még mindig vagy éppen újra szigorú követelménye lenne az irodalmi diszkurzusnak. A regény főszereplői egy fiatal ikerpár, Lovas Sándor és Éva, valamint az utóbbi tizenegy éves kislánya, Krisztina, akinek édesapja meghalt a háború végén. Harmadik személyű az elbeszélés, de az eseményeket mindvégig Sándor szemszögéből láttatja, akinek gondolataival és, igenis, legbensőbb érzéseivel, kételyeivel, félelmeivel az olvasó megismerkedik, hiteles alakként tudja látni, viszonyulni tud hozzá. A prológus és az első két fejezet az ötvenes évek időszakáról, majd az 56-os forradalom rövid történetéről és kegyetlen eltaposásáról ad mozaikszerű képet, melyet a nyugati határon át való kockázatos menekülés, tulajdonképpen előre koreografált, életveszélyes átfutás megrázó leírása követ. Ennyi a bevezetés, ezután a főszereplők az ausztriai menekülttáborba érkeznek, majd onnan az írek által reklámozott lehetőséggel élve továbbmennek Írországba.

Lovasék, akárcsak az Írországba szállított magyar menekültek között legtöbben, nem tudják, pontosan hová is érkeznek, csak abban biztosak, hogy nyugatra. Az 1950-es évek Írországa elvben nyugati államnak számított már akkor, de nyugati gazdasági színvonal nélkül. Az országban olyan méretű volt a munkanélküliség, hogy a magyar menekültek fogadását megelőző öt évben 200 000 ír hagyta el hazáját, hogy másutt keressen megélhetést,²² körülbelül tehát annyian a hárommilliónyi lakosságból, mint ahány magyar menekült külföldre a vesztes forradalom után. Minderre fokozatosan jönnek rá a regénybeli magyarok, együtt azzal a kínos felfedezéssel, hogy a Limerick közelében levő, lepusztult barakkokból álló volt katonai laktanya, ahol elhelyezték őket, hosszú ideig marad állomáshelyük — túl kicsi a lehetőség arra, hogy onnan továbbjussanak. Fogadásukat megelőzően az Ír Vöröskereszt országszerte igen eredményes gyűjtést rendezett, hogy a magyarok segítésére szolgáló elégséges anyagiakat előteremtse. A kétségtelenül nagylelkű gesztus hátterében elsősorban az állt, hogy egy a szabadságát oly nehezen visszaszerző és arra méltán büszke kis nép segíteni akart egy nem szabad másikon. Mint a regénybeli beszélgetésekből, vitákból megtudjuk, ezt az alaptételt azonban sok minden árnyalta tovább. A mélyen katolikus írek értelmezésében például a szabadság jelentős eleme volt a vallási szabadság, amitől szerintük a magyarokat megfosztotta a kommunista diktatúra, miközben talán nem vették észre, hogy a másik nép menekültjeinek ez nem annyira központi kérdés, mint gondolják. Ugyanakkor az ír politikai vezetés döntését a menekültek befogadására az is motiválta, hogy az ország nem sokkal korábban lett az ENSZ tagja, és ezzel, mint az egyik ír szereplő mondja, „morális kötelezettséget” vállalt, hogy a humanitárius segítségre szorulókat támogassa.²³

Hetek, sőt hónapok múltával a regénybeli magyarok többségének körülményeiben nincs előrelépés. Sándort a közeli gyár igazgatója szívesen alkalmazná, miután képességeit próbának vetette alá, de mégsem teheti, mert az ír munkások szakszervezete tiltakozik az ellen, hogy menekültek vegyék el a kenyeret a hazaiak elől. A magyarok növekvő elégedetlensége éhségsztrájk szervezésébe torkollik, mellyel a kormányt rá akarják bírni, hogy problémájukkal hatékonyan foglalkozzon. Mire a regény ehhez a fordulóponthoz ér, az olvasóban már számos, egyértelműen megválaszolhatatlan kérdés fogalmazódik meg,  O’Riordan Irish Times-beli recenziójához hasonlóan. Vitathatatlanul nemes tett volt-e, netán alaptalanul túlzott magabiztosságról vagy éppen a nemzetközi közvéleménynek meggondolatlanul is megfelelni akarásról tanúskodott, hogy az ötvenes években még ugyancsak szegény írek több száz magyar menekült befogadását vállalták? Másfelől vajon jogos volt-e a magyarok lázadása, vagy csak a nagyméretű elvárások és a türelmetlenség jele, holott, mint McManus, az Ír Vöröskereszt vezetője mondja, „tízezrek, nemcsak Írországban, de Angliában is szeretnének ilyen helyzetben lenni”?²⁴ A sok nehézséget megért két kis nép képviselőinek a regényben ábrázolt találkozását a mindkét oldalon sokakban munkáló jóindulat és megértési szándék ellenére egyre mélyülő feszültség jellemzi. Bizonyára a történelemben is kereshetők az okok: az 1922-ig tartó évszázados gyarmatosítás alatt az önállóságuktól megfosztott írek még sokáig elő-előjövő tulajdonságává vált, mint Collins egyik szereplője, a régóta kinn élő magyar asszony, Lúcia kifejti, hogy beszéd és tett olykor elválik egymástól, és „Nem mindig mondják meg, mit gondolnak”.²⁵ A diktatúrából éppen kimenekült, Írországban azonban magukat megint bizonytlanságban találó magyarok pedig végre valami tartós megoldást szeretnének elérni. Az otthoni fenyegető körülmények miatt a Lovas testvérpár elszakadt szüleitől, amikor a kivándorlás mellett döntött, Írországban viszont egymástól szakadnak el, amikor Éva útja Angliába vezet, Sándor pedig Argentínában készül letelepedni, mert ott kínálkozik számára biztos megélhetés. Biztató jel azonban, hogy a tizenegy éves Krisztina, akit a szerző alighanem édesanyjáról mintázott, egyre jobban érzi magát ír tanárai és iskolatársai között, és ő valószínűleg otthonra talál majd az országban.

Az említett ír szerzők és műveik esetében a magyar emigráció témája, az emigránsokkal kapcsolatos közvetlen és közvetett élmények, valamint adatok és dokumentumok feldolgozása a kitekintés és kontextualizálás lehetőségét, bővítését nyújtják. Saját emigránsaik, emigráns tapasztalatuk irodalmi ábrázolása olyan tükör, mint fentebb mondottuk, amely az ír társadalmi állapotok és fejlődés rejtettebb belső problémáival szembesíti az olvasót. Az ’56-os magyar menekültek helyzetének te-matizálása egyrészt tovább finomítja ezt a tükröt, és érdekes párhuzamokat kínál az írek számára. A Másikról többet tudni az alaposabb önismeret forrásává válhat. Másrészt a modern Európát  jellemző általánosabb közösségi, egyedi feszültségekre irányítva figyelmüket ösztönzést nyújt arra, hogy a kivándorlás kérdéskörén belül újabb árnyalatokat fedezzenek fel, és az ilyen és hasonlóan összetett hazai és nemzetközi témák megközelítésének módjait is megújítsák. Nekünk, magyar olvasóknak pedig a mai világirodalom fentiekben megvizsgált kis szelete egy számunkra különösen fontos kérdéskörről nyújt nem szokványos szempontú tájékoztatást és elgondolkodtató adatokat.

 Jegyzetek

1. Gergely Ágnes: Nyugat magyarja. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1991.

2. Csilla Bertha: Tragedies of National Fate: Brian Friel’s Translations and András Sütő’s The Wedding Feast at Suza. In: Csilla Bertha–Donald E. Morse (eds): Worlds Visible and Invisible: Essays on Irish Literature. Lajos Kossuth University, Debrecen, 1994. 155–167. 

3. Hickman, Mary J.: Migration and diaspora. Joe Cleary–Claire Connolly (eds): The Cambridge Companion to Modern Irish Culture. Cambridge University Press, Cambridge, 2005. 117.

4. Kurdi Mária: Otthonkeresés a  színpadon. Beszélgetések ír drámaírókkal. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004. 265.

5. Upor László (szerk..): Pogánytánc. Mai ír drámák. Európa Könyvkiadó, Bp., 2003.

6. Faludy György: Dobos az éjszakában. Válogatott versek. Magyar Világ Kiadó, Bp., 1992. 300.

7. John L. Murphy: Nem arról hajnallik: Searching for Dawn in Shyllag and Treehouses. Hungarian Journal of English and American Studies. 2004. 1–2. 86.

8. Uo. 78.

9. Idézi Breda Gray: Women and the Irish Diaspora. Routledge, London and New York, 2004. 85.

10. Miriam Gallagher: Shyllag. Fancy Footwork: Selected Plays. Society of Irish Playwrights, Dublin, 1997. 413.

11. Mary Trotter: Re-Imagining the Emigrant/Exile in Contemporary Irish Drama.” Modern Drama. 2003. 1. 39.

12. Michael Parker: Introduction. In: Michael Parker (ed.): The Hurt World: Short Stories of the Troubles. Blackstaff, Belfast, 1995. 2.

13. Ronald McDonald: Strategies of Silence: Colonial Strains in Short Stories of the Troubles. In: Nicola Bradbury (ed.): The Yearbook of English Studies. Modern Humanities Research Association, Maney, 2005. 253.

14. Anne Devlin: Five Notes After a Visit. In: David Marcus (ed): State of the Art: Short Stories by the New Irish Writers. Sceptre, London, 1992. 113.

15. Gérard Genette: Az elbeszélő diszkurzus. Ford. Sepeghy Boldizsár. In: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. I. Jelenkor-JPTE, Pécs, 1996. 97.

16. Glenn Patterson: Number 5. Penguin, London, 2004. 84.

17. Uo. 115.

18. Uo. 185.

19. Uo. 266.

20. Bryan Fanning: Racism and Social Change in the Republic of Ireland. University of Manchester Press, Manchester, 2002.

21. Alan O’Riordan: Lost in historical detail. Irish Times 2 Dec. 2006.

22. Mark Collins: Stateless. Pillar Press, Ladywell, Thomastown, Co. Kilkenny, 2006. 79.

23. Uo. 93.

24. Uo. 214.

25. Uo. 223.