Kurdi Mária: Otthonkeresés a színpadon.

Beszélgetések ír drámaírókkal

 Egyre különlegesebb eseménynek számít, ha létrejön egy igazi, tartalmas beszélgetés, hisz mára általában szervezkedés és megegyezés előzi meg, és akkor már csak egy lépés választja el attól, hogy lejegyezzék s később interjúnak nevezzék. Vitathatatlan előnye persze, hogy ezáltal megmarad, és az olvasók is részt vehetnek benne. Kurdi Mária is talán ilyen megfontolásokkal alakította át ír drámaírókkal folytatott beszélgetéseit és levélváltásait irodalmi interjúkká, hogy az írott műfajon keresztül az eszmecseréket megossza a hazai érdeklődőkkel.

Az interjúkötet tizenkettedik kiadványa a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó Orbis Litterarum nevű könyvsorozatnak, amelynek fő célja a klasszikus és modern irodalmi kutatások eredményeit tartalmazó szakkönyvek megjelentetése. Az ír drámaírókkal foglalkozó kötet nemcsak témáját tekintve illik a sorozatba, hanem formája és szerkesztési elve szerint is ide tartozik, hiszen a sorozat egy korábbi darabjának, az Abádi Nagy Zoltán által összeállított Világregény – regényvilág. Amerikai íróinterjúk című, 1997-ben megjelent kötetének szerkezetét, koncepcióját követi.

A szerzőről szóló információkat és a könyv rövid ismertetését a fedőlap belsején olvashatjuk: Kurdi Mária a Pécsi Tudományegyetem Angol Nyelvű Irodalmak és Kultúrák Tanszékén oktat, két szakkönyvet írt (Nemzeti önszemlélet a mai ír drámában [1960–1990]. Akadémiai Kiadó, Bp., 1999 és Codes and Masks: Aspects of Identity in Contemporary Irish Plays in an Intercultural Context, Peter Lang Verlag, Frankfurt am Main, 2000), tanulmánykötetet szerkesztett, és számos tanulmányt jelentetett meg az ír irodalomról. Az interjúkötet az Abbey Színház megnyitásának centenáriuma alkalmából jelent meg.

A könyvben 2001 és 2003 között tizenegy drámaíróval és egy kritikussal készült interjúk olvashatók. A kötet szerkezetét egyszerűség és áttekinthetőség jellemzi. A köszönetnyilvánítás és az elméleti bevezető után következő interjúkat mindig a kérdezett író – egyébként közepes minőségű – fényképe, rövid életrajzi jegyzet, a kiadott és a magyarra lefordított művek listája, majd az interjúkészítés körülményeinek pár mondatos ismertetése vezeti be. A gördülékeny magyar fordítás olvasmányos jellegét és érthetőségét növeli, hogy – szakkönyvhöz illően – az alapos lábjegyzetek magyarázatai, pontosításai és hivatkozásai igyekeznek tisztázni a párbeszéd során felmerülő kétértelműségeket vagy implicit utalásokat. A kötet „dramaturgiájának” talán egyedüli szépséghibája, hogy a kellően megtervezett gondolati lezárás hiányzik, hiszen az utolsó interjú mondhatni hirtelen ér véget, olyan kérdéssel, mely után még következhetett volna többfajta zárókérdés, esetleg egy konklúziókat tartalmazó utószó.

A Bevezetésben rövid bemutató tanulmányt találunk az ír dráma múltjáról és jelenéről, eredményeiről, hatásáról és a kontextusára vonatkozó elméleti kérdésekről. A tanulmány irodalmi és politikai kontextusba helyezi az interjúkban feltett kérdéseket és a bennük megjelenő szakkifejezéseket, mint például az ír kultúrában sajátosan jelentkező „posztkolonializmust” vagy az ezt követő „poszt-posztkolonializmust”. A bevezető egyébként nem indokolja, hogy miért pontosan ezen drámaírók (Sebastian Barry, Dermot Bolger, Marina Carr, Daragh Carville, Brian Friel, Declan Hughes, Marie Jones, Thomas Kilroy, Elizabeth Kuti, Frank McGuinness, Tom Murphy, Christina Reid) szerepelnek a kötetben, ugyanis a szerző kijelentése szerint „különböző okok miatt” (14.) nem bővíthette a kérdezettek listáját. Így a könyv nem az ír drámaírás teljes skálájának bemutatására törekszik, a gyűjteményével inkább csak részlegesen kíván reprezentatívvá lenni, ugyanis – Kurdi Mária szavaival – „a megszólaló drámaírók között találunk befutott idősebb, az igen aktív közép- és az egészen fiatal, pályakezdő generációhoz tartozó szerzőket” (14.), amihez hozzáteszi, hogy az Ír Köztársaságban élő és dolgozó írók mellett az északír színházi élet képviselőit is megtaláljuk.

Egy interjúkészítő munkáját mindenképp a feltett kérdések vizsgálata alapján lehet fel- vagy leértékelni. A tüzetesebb vizsgálatból pedig nem csupán az derül ki, hogy a kérdező ismerte és értően olvasta az illető drámaíró minden művét, hanem az is, hogy olyannyira járatos az angol nyelvű drámairodalomban és az ír színházi világban, hogy a kérdezett író méltán tekinthette őt „beavatottnak”, „egyenrangúnak”, igazi beszélgetőtársnak, s így válaszainak megfogalmazásában is ezt tartotta szem előtt. Az életrajzzal és élettapasztalattal foglalkozó szokványos, de ugyanakkor fontos kérdéskörök mellett mindenik interjú érintette valamilyen mértékben a kötet címében is megjelenő problematikát. Az Arthur Miller okfejtéséből származó gondolat szerint „minden komoly modern dráma arra a kérdésre vezethető vissza, »hogyan képes az ember otthonra lelni a külvilágban«” (11.). Ebből a meghatározásból kiindulva az interjúk közös témáját az ír drámák különböző szerepéről, hatásáról és értelmezéséről való elmélkedés képezte. Az „otthon” körülírásához, megértéséhez a drámaírók mindenekelőtt az identitás, a történelem és kulturális hagyomány kérdését próbálták felülvizsgálni, válaszokba – tehát definíciókba vagy vallomásokba – önteni. Nagy általánosságban szólva az ír szerzőket témaválasztásuk és érdeklődésük alapján két, egymástól persze élesen nem elhatárolható kategóriába lehet sorolni: a nagyobbik tábort alkotják azon írók (Sebastian Barry, Marina Carr, Dermot Bolger, Brian Friel, Frank McGuinness, Tom Kilroy), akik műveikben az ír történelem különböző korszakaival és a sajátosan ír (népi vagy irodalmi) hagyomány felhasználásával alkotnak, klasszikus témákat vagy problémákat körbejárva. A másik, többnyire fiatalabb drámaírókból (Daragh Carville, Declan Hughes stb.) álló tábort az jellemzi, hogy – talán a gazdasági fejlődéssel járó kulturális szabadságnak és nem utolsósorban a közszolgálati médiumok elterjedése miatt bekövetkezett információözönnek köszönhetően – sokkal nyitottabbak a brit és amerikai kultúra irányában, így műveikben nem félnek a hagyományosan írnek tartott regiszterektől, problémáktól eltérőt alkalmazni, feldolgozni, mint pl. detektív-, gengszter- vagy drogtörténeteket, és igyekeznek a népi dalok, balladák mellett a rock- és popzenét is felhasználni.

A kötetben előfordulnak azonban olyan kérdések is, melyeknek szerepét és létjogosultságát vitathatónak tekintem. Roland Barthes és Umberto Eco gondolatainak szellemében nem találom kifejezetten hasznosnak, hogy a drámaírókat saját műveik értelmezésére és magyarázására kérjék fel. Tehát, irodalomelméleti szempontokat figyelembe véve úgy látom, hogy az „ironikus hatást kívánt ezzel elérni?” (224.), „mondana valamit az így létrejött kétértelműségről?” (25.), „mi a szerepe ennek vagy amannak az elemnek?”, „ön hogyan értelmezi ezt vagy amazt?” és az ehhez hasonló kérdésekre nem az alkotónak kellene felelnie, hanem a drámával vagy a színházi előadás jelenségével szemben álló értelmezőnek. Ezen elmélet ellenére a drámaírók egyáltalán nem idegenkedtek az önértelmezéstől és a kérdező sejtéseinek megerősítésétől vagy különböző fejtegetéseinek az elfogadásától. Természetesen a kötetnek ezt a jellegét nem (kimondottan) gyengeségként kell felfogni, hiszen ezek a lényegre törő önmagyarázatok árnyalt képet nyújthatnak az ír drámaírásról, csupán arra érdemes tekintettel lenni, hogy a szerzők véleménye később ne árnyékolja be „zsarnokian” a drámák olvasását és megértését. Sokatmondó ebben a viszonylatban a világszerte elismert, ma már klasszikusnak számító Brian Friel magatartása: talán nem csak a magány és nyugalom utáni vágy számlájára írható, hogy többnyire elhárít magától minden kérdezőt és kutatót – ebben a kötetben is monográfusa, Richard Pine nyilatkozik életművéről.

Összességében tekintve az interjúkötet készítője elérte céljait a könyvvel, talán több szinten is, mint gondolta volna, hiszen a szakmunkához szükséges anyag és a drámaolvasásra kedvcsináló szöveg mellett áttekintést kaptunk a közelmúltbeli és jelenkori ír színház életéről: rövid beszámolót egy színekben gazdag és állandóan friss energiákat mozgató színházi világról, az új tehetségeket kitermelő kis színházi társulatokról és a közösségi színházmozgalom termékeny hatásáról, szóval csupa olyan jelenségről, melyek a kívülállók számára inspiráló erővel hatnak, és amelyek igazolják Marina Carr kijelentését az írekről és a dráma szerepéről, miszerint: „Igényeljük, hogy közvetlenül szóljanak hozzánk.” (82.)