Günter Grass: Hagymahántás közben

 Tavaly tavasszal Günter Grass, a Nobel-díjas író először beszélt arról, hogy a Waffen SS tagja volt. Tizenöt évesen még önként jelentkezett, a Hitlerjugend tagjaként, szolgálatra a tengeralattjárókhoz, tizenhét évesen pedig behívták, és a munkaszolgálatból a Waffen SS „Frundsberg” hadosztályához került. Még visszaemlékezéseinek megjelenése előtt vallott először élete nagy titkáról a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, egy terjedelmes interjúban, ami magyarul is olvasható (Élet és Irodalom, 2006. augusztus 18.). Itt már visszaemlékezéseinek készülő könyvéről is beszél. A kérdésre, hogy miért adta tavaly szeptemberben hatalmas példányszámban megjelenő kötetének (ami az idén tavasszal jelent meg magyarul, Győri László fordításában) a furcsa, Hagymahántás közben címet, Grass így válaszol: „Találnom kellett egy formát, ez volt a legnehezebb. Általánosan ismert tény, hogy emlékeink, önmagunkról kialakított képünk becsaphat bennünket, s ez elég gyakran megtörténik. Szépítünk a dolgokon, dramatizálunk, az élményekből anekdotát gyártunk. Szerettem volna, ha ez a megkérdőjelezhetőség, amely minden irodalmi visszaemlékezés sajátja, már a formán átsejlik. Ezért a hagyma. A hagyma hámozása közben, tehát az írás közben rétegről rétegre, mondatról mondatra világossá és olvashatóvá válik valami, az elveszett dolgok ismét életre kelnek.” Grass furcsa módon emlékezéseiben szinte nem ír gyermekkoráról, az emlékezés nem véletlenül 1939-től dokumentálja az író viszontagságokkal teli életútját, amikor „a háború kitört Danzigban, a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal.” Ezenközben meghitten vall életéről, tizenkét éves korában határozza el, hogy művész lesz, szobrásznak készül, közben állandóan rajzol, ír. Könyvében 1959-ig, kontinentális sikert arató regénye, A bádogdob megjelenéséig követi életútját, elmeséli, hogyan költözött akkori feleségével Berlinből Párizsba, valamikor ötvenhatban (az esztendő nekünk, magyaroknak másról nevezetes). A könyv vége felé írja: „És míg Párizsban az algériai háború plasztikbombákkal ünnepelte visszhangját, és a párizsi mozikban a budapesti utcákon gördülő szovjet harckocsikat mutatták, amelyek a néhány évvel korábban, a Potsdamer Platzon látott páncélosokra emlékeztettek, a műhelyemül s egyszersmind két szobácskánk fűtésére is szolgáló kazánház nedves fala előtt állva, végre megtaláltam a kezdőmondatot: Hát igen: egy elmegyógyintézet lakója vagyok…” Oskar páratlanul nagy monológja kezdődik így. A memoárból – amely, korántsem véletlenül ugrasztottuk ki a címben is, élményszerű, szerteágazó, pompás kalauz regényeihez, életéhez s az ezzel elválaszthatatlan művéhez – sok mindent megtudunk regényei belső világáról, elsősorban szülővárosához, Danzighoz kötődő mély és átélt, megszenvedett kapcsolatáról, danzigi trilógiájáról: A bádogdobról, a Macska és egérről, a Kutyaévekről, de tudnunk kell, hogy a danzigi élménykör és az első három regény figurái nem tűnnek el, regényről regényre kelnek újra életre, akárcsak a felejthetetlen szülőváros. Így, a magyarul máig nem olvasható Érzéstelenítés nélkülben és az Egy csiga naplójábólban, ahol a gyötrelmes és megrendítő Grass-fragmentumok egyik legmegrázóbb darabját olvashatjuk a danzigi gettó lakóinak kálváriájáról… De kiderül, tulajdonképpen minden regényében ez az elveszett danzigi világ tér vissza hallucinatórikus erővel. Így például A halban is, ahol a danzigi kikötőből indul el a főszereplőkkel a hajó felkutatni a tenger fenekére süllyedt város-őst, a balti-tengeri Atlantiszt, a rejtelmes Vinetát, és a város ősrégi utcáin hömpölyög A patkánynőben a patkánysereg, a katasztrófa túlélőiként igyekezvén a templomba, magukkal hurcolják – újabb sokatmondó adalék a Grass-regények végzetes és végletes összetartozásához – Oskar 107 esztendős kasub nagymamájának összeaszott, múmiaszerű csontvázát is, a szoknyája alá menekülő, videoproducerként tevékenykedő törpe tetemével együtt, aki épp rokonlátogatásra tér haza, honkongi gumitörpékkel kedveskedve a kasub gyerekhadnak… Íme a nagymama nevezetes szoknyája (amely alatt a krumpliföldeken menekülő nagyapa egy időre menedéket talál az őt üldöző csendőrök elől, hogy megkezdődhessen a családtörténet) ismét fatális szerepet töltve be… A memoárból megtudjuk, hogy az egykori és a Grass-legendáriumban centrális szerepet betöltő krumpliföldet 1958-ban, az író első, viszontagságos hazatérése idején már „…a gdanski repülőtér beton fel- és leszállópályái fednek”. De feltűnik Danzig, már Gdanskként A békaszóban is, ahová a kilencvenes években az egykor elüldözött németek térnek haza, visszavásárolva temetőiket, sírhelyeiket, sőt az eleddig utolsó kisregényben, a nagy sikert aratott Ráklépésben című kötetben is részben a város a színhely, s egy régi hősnő, a furcsa módon egy szovjet torpedó által elsüllyesztett, asszonyokkal és gyermekekkel teli hajó, a Wilhelm Gustloff menekülő utasa, kálváriáját idézi fel. A Macska és egérből ismerős Tulla a tragédia éjszakáján szüli meg fiát. Igen, itt is a második világháború viszontagságos évei térnek vissza, már korunk félbolond jelenéből visszatekintve kapunk képeket a Békaszóban „az üldöztetések évszázadának” nevezett huszadik század tragédiáiról. A regény hőse fáradhatatlanul „sorolta az elüldözöttek, kitelepítettek, elkényszerítettek százezreit, mindazokat, akiknek menekülniük kellett, mert örmények és krími tatárok, zsidók és palesztinok, bengálok vagy pakisztániak, észtek vagy lettek, lengyelek voltak, végül batyustól-mindenestől nyugatnak tartó németek. Sokan vesztek oda útközben, számolatlan a halott… Tífusz, éhség, fagy: milliók. Senki sem tudja, hol feküsznek a földben. Belekaparva egy útszéli árokba. Egyes és tömegsírokban. Vagy csak a hamvuk maradt. A halálgyárak, a népirtás, a máig fölfoghatatlan bűntett…” Ezeknek a regényeknek a fogantatásáról is rengeteget megtudunk. Szintúgy egymáshoz való viszonyukról s valóságalapjukról is. Grass egy helyen idézi felejthetetlen tanára, Hofer szavait: „A képzőművészet központi problémája mindig is az ember volt, az örök emberi dráma, és ez ma sincs másképp.” Úgy tűnik, ezt képzőművészként is – Grass szobrásznak indult, mindig is sokat rajzolt, illusztrálta könyveit is –, de íróként is fő célkitűzésének tartotta, vissza-visszatérő hősei sorsáról és valóságos életükről is sokat megtudunk. A könyv politikai botrányt keltett, önleleplezésnek indult, s végeredményben, ha nem csak és kizárólag politikai értelemben, de az is lett, egy nagy író vall bámulatos, hihetetlenül minuciózus aprólékossággal művei keletkezéstörténetéről. Különben a hagymahámozás már A bádogdob egy kiemelkedő fejezetében is feltűnik. Ott egy Hagymapince nevű vendéglőről beszél, ahová az ötvenes évek elején német újgazdagok és értelmiségiek járnak, busás összegért kapnak hagymákat, s miközben lelkesen hámozzák, sírnak, mert Nyugat-Németországban, akkor, mondja szarkasztikusan Grass, mindenkinek volt miért sírnia. A hagyma csak elősegíti a könnyezést, elindítva az emlékezés folyamatát. A memoárban pedig a hagyma hántása közben bukkannak fel az író életének eddig ismeretlen fragmentumai, miközben – és ezt nem lehet eléggé ismételni – az olvasó végre betekinthet Grass belső világába. A könyv nyilván elsősorban azoknak érdekes és izgalmas, akik ismerik Grass szerteágazó, hatalmas életművét, de furcsa módon azoknak is, akik csak ezután ismerkednek meg vele, s ennek az emlékező példátlan bátorsága a döntő oka; olyan dolgokról is vall, amelyekről eddig hallgatott, s amelyek nem vetnek mindig jó fényt rá. De Grass, amikor elszánta magát a szembenézésre, eldöntötte, hogy nem hallgat semmiről. Könyve – most már az SS-epizódon kívül – egy sajátságos életút és gondolkodásmód dokumentuma is. Méltó figyelmünkre. Visszatérve a grafikára, néhány éve az Arte francia–német kulturális csatorna terjedelmes tévériportot közölt az íróval, aki műtermében egy óriási, több összeragasztott, nagyméretű lapra rajzolt cápa előtt áll. A cápa kitátott szájába vész állandóan a feje. A hatvanas években, Willi Brandtnak korteskedve, már rajzolt magáról karikatúrákat, egyiken cápaként bádogdobozba zárva, másikon kakasként a szemétdombon ábrázolta önmagát, de ez a beállítás a kitátott cápaszáj előtt borzongató volt és félelmetes, mintha előre jelezte volna, hogy az emlékezés imaginárius cápájának csattogó fogsorai előtt fog hamarosan vallani élete eltemetett titkáról és ennek kapcsán életéről, életművéről, amelyben oly fontos helyet foglalnak el, akárcsak rajzain, az állatok. A halak és a békák, a patkányok és a macskák, a kutyák és a rákok. Fölsorolni is hosszú lenne. Akkor, a tévéinterjúban, a tűhegyes cápafogak közül vigyorogva, mintha már ennek a rendhagyó memoárnak az írására készült volna, miközben az Északi-tenger és az ősi Urbs, Danzig (nekünk egy ideig Dancka) fölött a ködben ott hallani a Grass által annyit gúnyolt világszellem vakügetését. Grass gúnyosan vigyorog, amikor a riksák térhódításáról beszél Gdanskban – ez a Békaszó egyik nagy ötlete – hőse, a professzor látomásában is megjelenik „egy csillogó, vadonatúj riksa, amely a jövő felé halad, s az ülésen egy vörös hasú unka az utas…” Finita la tragicomedia! Grass fintorog, a cápafogak mintha mégis megmozdulnának a sugárzó fényözönben, mintegy túlvilági aurát varázsolva feje köré. Ezzel a memoárral ezt az aurát mindörökre szétrobbantotta, maradt a veszedelmes cápafogak glóriája, amint a memoárból is kiderül, s az író mögött a rajzlapokon, a falon, a szigeten, az Északi-tenger sejtelmes ködében és a germán városokban, autópályákon, gabonamezőkön és erdőkön túl ott gomolyog a könyveibe menekített egész látóhatár… S a kulcsregényekhez magától az írótól kapunk kulcsokat, miközben valahonnan állandóan felhangzik a Békaszó elnémíthatatlan unkakórusa: „ó jaj neked, ó jaj nekem, ó jaj nekünk…” Mindenesetre magának Grassnak már nincs oka a siránkozásra, szembenézett önmagával, és ez mindenképpen nagy erkölcsi erőre és bátorságra vall. A többi néma csend és a világszerte olvasott Grass-regények sorozata.