A két világháború közötti magyar–olasz kapcsolatok terén végzett négy évtizedes kutatásaim alapján talán joggal állapíthatom meg, hogy diplomáciatörténeti kapcsolataink egyik legérdekesebb és legfelkészültebb alakja az a Filippo Anfuso volt, aki – a történelem viharai következtében – csak alig húsz hónapon keresztül állt a budapesti követség élén. Ciano külügyminiszter bizalmasának és barátjának Magyarország iránti rokonszenvét bizonyára növelte, hogy szép magyar arisztokrata hölgyet vett feleségül.

1950-ben megjelent emlékiratának elején Anfuso így számol be az 1922. évi fasiszta hatalomátvétel idején elindult karrierjéről: „Húsz évig szolgáltam az olasz diplomácia káderei között. Hosszú külföldi távollét után, 1935-ben kerültem az akkor még Mussolini vezette Külügyminisztérium Kabinetirodájába, majd 1936-ban lettem Ciano Kabinetjének helyettes vezetője. 1938-tól 1941 végéig a Kabinet vezetője voltam. Ciano ifjúkori bajtársam volt: együtt dolgoztunk, és együtt vettek fel bennünket a diplomáciai pályára…”¹Anfuso budapesti szolgálata 1942 januárjában kezdődött. 1943 szeptemberében a fogságából kiszabadított Mussolini mellé állt, aki berlini nagykövetévé nevezte ki őt. Diplomáciai karrierjének Mussolini végleges bukása vetett véget 1945 áprilisában.

Anfuso emlékirataiból egy művelt, széles látókörű, de meggyőződéses fasiszta diplomata képe bontakozik ki. Fasizmusa azonban nem extrém, elítéli a nácizmus szélsőségességeit. Mussolini meggyőződéses híveként mindvégig hű maradt a Ducéhez és berlini szövetségeséhez. Visszaemlékezéseinek fő célja feltehetőleg e választásának igazolása. Véleményem szerint ez nem sikerült neki, de sikerült – számos jelentős történelmi esemény tanújaként – megidézni e vészterhes évtizedet.

Grafomán diplomata volt, amit mutat, hogy a húszhónapos budapesti tartózkodása során kétszáznál több (!) diplomáciai jelentést és táviratot küldött haza. Itt most – a teljesség igénye nélkül – a magyar–erdélyi román kapcsolatok témakörében írt „levelezését” vesszük szemügyre. Valamennyi dokumentumot az I Documenti Diplomatici Italiani (Olasz diplomáciai iratok) című hatalmas „iratfolyam” közli ( a 9. sorozat 8–10. köteteiben).

A dokumentumok könnyebb „megemészthetősége” céljából írásunk elején röviden összefoglaljuk azok fő mondanivalóit.

Anfuso számos jelentéséből kitűnik, hogy Róma és Berlin igyekezett mérsékelni a „hátországi” magyar–román ellentéteket (1., 2., 8. és 9. sz. dokumentumok). Kállay Miklós miniszterelnök és külügyminiszter – akinél az olasz követnek szinte „szabad bejárása volt” – többször is önmérsékletet ígért a sajtópolémiában.

Érdekes a 3. jelentés, amelyben az az Ullein-Reviczky Antal, külügyminisztériumi sajtófőnök „jelentette fel” Bukarestet a Londonnal folytatott titkos tárgyalásaiért, aki – már ekkor vagy csak később – hasonló „bűnöket” követett el.

Az 5. dokumentum Cianónak az erdélyi kérdéssel kapcsolatos szenátusi állásfoglalásáról tájékoztat.

A június 10-ei, Hitler–Kállay-talál-kozóról szóló jelentésnek itt csak a témánkra vonatkozó részét közöljük. Ebből kitűnik: a magyar miniszterelnök azt bizonygatta a német diktátornak, hogy Budapest Bukarestnél sokkal megbízhatóbb szövetségese (6.).

A mindig feszült magyar–román kapcsolatokban a legkomolyabb válsághelyzet a vizsgált időszakban Anfuso budapesti távollétekor bonyolódott: a magyar diplomácia Berlinben és Rómában is szóvá tette, hogy a román hatóságok kíméletlen módszerekkel rekvirálják a román fennhatóság alatt élő magyarok élelmiszereit. Június 19-én az olasz és német kormány a Budapestnek és Bukarestnek is megküldött, azonos szövegű jegyzékben szólított fel a rekvirálások beszüntetésére, és az ügy kivizsgálására javasolta német és olasz küldöttek fogadását. Anfuso távollétében az ügyet július 9-ig helyettese, De Ferrariis ügyvivő intézte, és a követ azt csak az olasz–német vizsgálóbizottság Budapestre érkezésekor vette át. A bizottság fogadása lehetőséget adott Kállaynak, hogy „kiselőadást tartson” Anfusónak a magyar–román viszonyról, amelyet így összegzett: „Egy magyar kormány számára rendkívül nehéz feladat szembeszállni a román provokációkkal. Ugyanakkor a román kormány számára sem könnyű megnyugtatni a csalódott és feltüzelt lelkeket, amelyek csakis a Magyarország elleni »népi háborúban« keresik a megoldást” (7.).

Szeptember elsején Anfuso a második bécsi döntés évfordulójának mérsékelt megünnepléséről jelentett (9.).  

Szeptember 28-án Kállay Róma közbenjárását kérte a budapesti román követ ellenséges magatartása miatt (11.).

Anfuso december 11-ei jelentése még a magyar–román kapcsolatok romlásáról szól (12.), de ezután három jelentés foglalkozik a magyar–román kapcsolatok légkörében bekövetkezett váratlan enyhüléssel (13–15.). A január 29-ei jelentés azonban a Bukarestben elkezdődött tárgyalások nem kielégítő voltáról ad hírt (17.).

1943. február 11-ei jelentésében Anfuso arról ír, hogy a magyar–román tárgyalások nagyon lassú ütemben folynak, de Budapest álláspontja továbbra is kedvező (18.). Egy hónappal később viszont jelentős előrehaladásról jelent (19.). A következő két dokumentumban Bastianini államtitkár-helyettes² előbb kifejezi Róma és Berlin ezzel kapcsolatos elégedettségét, majd utasítást küld az olasz–német vegyes bizottság jelentésének felhasználását illetően (20–21.).

Bastianini újabb tájékoztatója a kölcsönös vádaskodások újrafelvételéről szól (22.). Ezután az olasz követ a két volt külügyminiszter (Bánffy és Mironescu) tárgyalásairól jelent (23.).

A következő három jelentés az Antonescu marsall „provokatív kijelentéseivel” kapcsolatos teendőket tárgyalja (24–26.).

Anfusónak a témával kapcsolatos utolsó, 1943. augusztus 10-ei jelentése jelzi a magyar–román polémia újbóli felerősödését és azt, hogy a húszhónapos budapesti tartózkodása alatt elkezdődött „enyhülési kísérlet” kudarcra volt ítélve (27.).

Ennek ellenére talán mégsem hiábavaló e dokumentumok felidézése.

Az olasz dokumentumok magyar fordítása

1. CIANO TÁVIRATA ANFUSÓNAK
Róma, 1942. március 25.

 Hozza az ottani kormány tudomására, hogy nem kerülték el figyelmünket Anto-nescu³ március 18-ai beszédének magyarellenes kijelentései.⁴

Személyes tájékoztatására hozzáfűzöm: lépést tettünk Bukarestben, hogy tudomásukra hozzuk nagyfokú csalódottságunkat e nyilatkozatok miatt, amelyek nem vezethetnek más eredményre, mint a magyar–román kapcsolatok kiéleződésére, és csakis közös ellenségeinknek válhatnak hasznára. DDI. 9. s. VIII. k. 394. dok. 434.

2. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Róma, 1942. március 26.

 Elmondtam Kállaynak az Ön által közölteket.⁵

A miniszterelnök köszöni Önnek, majd hozzáfűzte, hogy folytatni fogja a hallgatás taktikáját a románok vonatkozásában, mert meg van győződve arról, hogy a két ország sajtója vagy ami még rosszabb, a két kormány képviselői közötti polémia csakis a Tengely ellenségeinek válna hasznára, és ezért még másodikként sem kíván felelősséget vállalni. DDI. 9. s. VIII. k. 398. dok. 436.

3. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Róma, 1942. március 27.

 Március 26-ai táviratomra hivatkozva.

Ullein-Reviczky követ, az itteni Külügyminisztérium sajtóosztályának főnöke – akinek kijelentéseit hivatali kötelezettségből és az Excellenciád részéről történő esetleges ellenőrzés céljából jelentem – elmondta, hogy biztonsággal megerősítheti: egy lisszaboni székhelyű bizalmasának információi szerint Mihai Antonescu a közelmúltban azután mondta el heves magyarellenes beszédét, hogy a román kormány  egy bizonyos Lecca, a lisszaboni román követség attaséja révén kapcsolatba lépett az angol kormánnyal. A nevezett személy diszkrét formában már régóta lát el összeköttetést  Bukarest és London között. 

A beszéd megfontoltan provokatív jellege a londoni kormány ama általános és intenzív tevékenységének része, amelyet az összes balkáni országban kifejt a háromhatalmi egyezményhez tartozó országok frontjának meggyengítése érdekében. Ennek eszköze az ellentétek, válságok és felfordulások szítása a helyi adottságok és lehetőségek szerint. Minderre bizonyítékul szolgál az angolszász sajtó azonnali és általános tetszésnyilvánítása Antonescu szavai kapcsán, továbbá a bolsevik rádió propagandája, amely arra ösztönözte a határon élő magyar lakosságot, hogy lázadjon fel a román kormány provokatív magatartása ellen, és próbálja felrázni passzivitásából a budapesti kormányt.

A fentiekkel kapcsolatban Ullein-Reviczky megjegyezte, hogy a Magyarország által tanúsított teljes önmegtartóztatás súlyos csalódást jelentett mindazoknak, akik Antonescu szavaitól azt várták, hogy azok nagy károkat okoznak majd a Tengely számára. Azokkal a szavakkal fejezte be, amelyek manapság az illetékes magyar körök jelszavát képezik Romániával kapcsolatban: „Most a közös és a legnagyobb ellenséggel, a bolsevizmussal folytatott harcot kell végigvinni, ezután majd el tudunk számolni a románokkal is.”  DDI. 9. s. VIII. k. 407. dok. 444–445.

4. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Róma, 1942. április 19.

176. sz. táviratomra hivatkozva.⁶

Kállay megerősítette korábban tett ígéretét, miszerint még egy ilyen értelmű felkérés esetén sem érinti majd a magyar–román kapcsolatokat a kormánypárt tanácsának összejövetelén. „Tudomásul veszem – folytatta –, hogy Antonescu ereje éppen belső helyzetének szélsőséges gyengeségében áll, mert ezt Németország és Itália nem kívánják súlyosbítani. A polémia újrakezdése azt jelentené, hogy újabb lehetőséget kapna a közvélemény galvanizálására, de legalábbis meggyorsítaná Románia elkerülhetetlen belső válságát. Nem leszek én az, aki a Tengely számára előnytelen helyzetet hozok létre. Ellenkezőleg, holnap szándékomban állt bizonyos választási kedvezmények közlése a román kisebbség számára, sőt néhány hasonló kipróbálása a hitélet területén is.

Mivel azonban a román újságok állandóan arról cikkeznek, hogy román képviselőket kell küldeniük a magyar parlamentbe, kénytelen voltam visszavonni a tervezett intézkedéseket. Néhány nap múlva Erdélybe megyek, de ott sem kívánok válaszolni a román provokációkra. Csak arra szorítkozom majd, hogy közzétegyem a felszabadított területek tízéves fejlesztési programját. Amennyiben a magyar–román ellentét megoldása tőlem függ, megígérem, hogy az megoldódik. Véglegesen azonban csak a Tengely háborújának a végén. Most azonban csak azt helyezem kilátásba, hogy ez a győzelem minden magyar leghőbb vágya, és vele együtt a Romániával való ellentétek végleges megoldása is. Semmiféle bizodalmam sincs azonban Románia belső helyzetének alakulását illetően, és nem jelentene meglepetést számomra, ha a román csapatok elhagynák a Dnyeszteren túli frontot, hogy Erdélybe helyezzék át azokat. Jó azonban, ha Magyarország felkészül erre a lehetőségre.” DDI. 9. s. VIII. k. 464. dok. 506–507.

5. LANZA D’AJETA KABINETFŐNÖK TELEFONÜZENETE ANFUSÓNAK
Róma, 1942. május 30.

 Ma délelőtt a Szenátus Törvénykezési Bizottságaiban a miniszter úr⁷ az alábbiakat jelentette ki:

„A Besszarábia feladásával befejeződő, Románia elleni orosz diplomáciai agresszió kapcsán Bukarest észrevette azt az elszigeteltséget, amelybe Franciaország összeomlása után került, és megértette politikája megváltoztatásának szükségességét, rálépve a Magyarországnak teendő ésszerű engedmények útjára. Itália magyarbarát politikája nem hagyott kételyeket. Elsőként értettük meg e hősi nép szükségleteit, és a Duce elsőként követelt ünnepélyesen igazságot számára. Nem tehettünk tehát mást, mint hogy ismételten állást foglaltunk a határok revíziójáért, amely megszüntetné a trianoni szerződés igazságtalanságait. Így értünk el a bécsi döntésig, amely a lehetséges legnagyobb egyenlőség elve alapján oldotta meg a két nemzetiség hihetetlen összevegyüléséből fakadó nagyon bonyolult kérdést.

Erdély – akárcsak a balkáni országok többi vitatott zónái – nem osztható fel olyan vonalakkal, amelyeket az etnikai elvek alapján egyeztetnek a földrajzi valósággal. A bécsi döntés egy kompromisszum volt, és mint minden kompromisszumnak – a legméltányosabbnak is –, nem volt hatalma arra, hogy megoldja a rengeteg töréspont mindegyikét. Tagadhatatlan, hogy a Magyarország és Románia közötti kapcsolatok ma is feszültek és a folyamatos polémiával mérgezettek, amit még a közösen vívott háború sem tud megszüntetni. Itália és Németország, azt lehet mondani, naponta tesz lépéseket Bukarestben és Budapesten, hogy –  legalább egy pillanatra – mindkét oldalon elhallgassanak a régi gyűlölet hangjai, és a közös ellenség elleni harc erőfeszítései kerekedjenek felül.”

Kérem, emelje ki azt a különleges melegséget, amellyel a Miniszter úr Őexcellenciája szólt az Itáliát és Magyarországot összefűző baráti szálakról. DDI. 9. s. VIII. k. 575. dok. 643–644.  

6. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Róma, 1942. június 10.

 A magyar miniszterelnök, aki eddig még soha nem találkozott Hitlerrel, elmondta nekem, hogy elégedett a Führerrel folytatott megbeszéléseivel, meghatotta őt egyszerűsége és embersége. A megbeszéléseket szokásosan a főparancsnoki negyedben tartották, továbbá kétszer tett látogatást Ribbentrop székhelyén, aki tájékoztatta a magyar kormányfőt a katonai helyzetről is. Összefoglalom azt, amit Hitler mondott Kállaynak.

[…] A magyar–román kapcsolatok: Kállay tájékoztatta a Führert a román helyzettel kapcsolatos magyar álláspontról. Azt mondta, hogy amíg Magyarország nem létezhet és nem élhet a Tengely nélkül, Románia még mindig az angol–amerikai érdekekhez kötődik, és közvéleményének túlnyomó része nem rokonszenvezik a Tengellyel. Mindez kiegészíthető azzal – mondta Kállay –, hogy Románia könnyen színt válthat, mert szociális és etnikai összetétele lehetővé teszi, hogy akár kommunistává, akár demokratává váljék; Magyarország számára viszont nincs más út, mint amelyet most követ. Kállay azt mondta nekem, hogy amikor a Führer nagyon megdicsérte Antonescu marsallt, ő – csatlakozva a dicsérethez – ezeket válaszolta: Antonescu nem egyenlő Romániával, és a románok a háború menetétől függően egyik napról a másikra magára hagyhatják őt. A kérdést a Führer azzal zárta, hogy biztosította Kállayt: a második bécsi döntést, legalábbis a háború végéig nem érintik, és a német kormány – olasz szövetségesével együtt – igyekszik elkerülni, hogy a polémia elmérgesedése megzavarhassa a háború folytatását. Kállay ezt Magyarország részéről megígérte, abban az esetben, ha Románia is felhagy propagandájával.

[…] A Führer a megértés szavaival szól a magyar ügyről, és remélhetem, hogy az ország elégedett lesz a találkozó eredményeivel – fejezte be Kállay. DDI. 9. s. VIII. k. 605. dok. 662–663.

7. ANFUSO JELENTÉSE CIANÓNAK
Róma, 1942. július 9.

 Amint tegnapi táviratomban jelentettem, a miniszterelnök fogadta Rogerit⁸ és Henckét⁹, akiket Jagow és én kísértünk. A következő napon villásreggelin látta vendégül őket a bizottság többi tagjaival, valamint a minisztertanács és a külügyminisztérium több funkcionáriusával együtt.

Mellékelem Kállay és Ghiczy külügyminiszter-helyettes nyilatkozatait, amelyeket Rogeri  és Hencke fogadása alkalmából tettek.¹⁰

A Kállay által ebből az alkalomból elmondottak képviselik az ismert magyar álláspontot az erdélyi kérdésben, nem lépve túl a sajtóban is megjelent korábbi nyilatkozatokat.

Ezután beszélgetésem volt Kállayval a román–magyar ellentét előzményeiről, fejleményeiről és legutóbbi szakaszáról. Ez hasonlított a korábban többször jelentettekhez, de azért megismétlem: a magyar–ro-mán szembenállás az erdélyi kérdésből ered, amely nagy és hátráltató ürügyként szolgál ahhoz, hogy megmérgezzenek, kiélezzenek és gyógyíthatatlanná tegyenek  egy olyan ellentétet, amely eleve örök bajként született. Kállay nagyon őszintén bevallotta, hogy Magyarország miért kérte a jelenlegi vizsgálatot, és miért erősködik a román eljárás tisztázása érdekében. Nem hiheti, hogy a két ország közötti vádakat, sőt gyűlölködéseket meg lehet oldani egy vizsgálóbizottság következtetéseivel. Megismételte, hogy nem becsüli le az ellenfelet, sőt nagyra becsüli a román diplomácia fegyvereit. A bizottság tevékenységében csupán féket lát az újjászületett román sovinizmussal szemben, amelyet galvanizáltak a közelmúltban a Tengely fegyvereivel elért katonai sikerek. „Ha beledugjuk a sebbe az ujjunkat, az még nem gyógyítás” – folytatta Kállay. Az erdélyi kérdés csak a fő motívuma annak a két ország között 1918 óta játszódó drámának, amelynek a fajok és érdekek összeütközésében álló sokkal távolibb és mélyebb gyökerei vannak. Ez a dráma magában Erdélyben játszódik, és elsősorban a két vallás határozza meg: a románok ortodoxiája, amely szembehelyezi őket a magyar katolicizmussal. Az ortodoxia káros politikai és ideológiai következményei teszik lehetővé Románia számára, hogy még a szlávokkal is szövetkezzen, csak hogy kivonja magát a katolicizmus hatása alól.

A miniszterelnök a jelenlegi bizottságban a szükséges és állandó éberség jelét látja, amelyet a tengelyhatalmaknak Románia iránt kell tanúsítaniuk. Azt mondja, hogy abban az országban minden megtörténhet: a bestiális tömegmészárlástól a Tengely elleni lázadásig. A Tengely akár csak időnkénti beavatkozása az ellentétekbe csökkentheti a bántásokat, és megakadályozhatja, hogy katasztrófa következzék be. Egy magyar kormány számára rendkívül nehéz feladat szembeszállni a román provokációkkal. Ugyanakkor a román kormány számára sem könnyű megnyugtatni a csalódott és feltüzelt lelkeket, amelyek csakis a Magyarország elleni „népi háborúban” keresik a megoldást – fejezte be Kállay.

A magyar kormány most úgy véli, elmondhatja közvéleményének, hogy a tengelyhatalmak közelről figyelik a románoknak a bécsi döntés ellen irányuló tevékenységét. Világosan látja: azon túl, hogy ez szünet a szembenállásban, még inkább annak egyik szakasza. A vitát nem lehet megoldani a periférián, azaz Erdélyben, hanem csak a központokban: Bukarestben és Budapesten, ahol a dolgok jelenlegi állásánál hasztalan bármiféle jóindulatot keresni. Mégis hasznos, hogy a bizottság megkezdte munkáját. Véleményem szerint előnyös lenne, ha minél tovább folytatná azt, mert tevékenysége inkább az esetleges enyhülés szempontjából lehet előnyös, mint magáért a döntésért. Fontos, hogy a két kormány tudjon a létezéséről. Ez a Tengely háborújának általános érdekeit szolgálja.

Ami Itáliát illeti, a kormányzó és a miniszterelnök nagyra értékelte azt a méltóságos gesztust, amellyel a fasiszta kormány csatlakozott a Berlin által javasolt lépéshez. Ezt a lépést nem a szokásos diplomáciai rutin jellemzi, és lehetővé teszi Magyarországnak annak konstatálását, hogy Itália – politikai érdekeinek víziójában – a magyar nemzetet a legtermészetesebb és legrégibb szövetségesének tekinti Európának ebben a részében. DDI. 9. s. VIII. k. 682. dok. 743–744.

8. CIANO TÁVIRATA ANFUSÓNAK
Róma, 1942. augusztus 9.

 A román kormány tájékoztatta a bukaresti olasz és német követségeket azon értesüléséről, miszerint a magyar kormány felhatalmazta a kolozsvári hazafias diákszervezeteket, hogy szeptember elsején megemlékezéseket szervezzenek Észak-Erdély elfoglalásának évfordulója alkalmából. Amennyiben erre sor kerül, román részről meg fognak emlékezni e terület elvesztéséről.

A budapesti német követség az ottani kormánnyal közölte, hogy jobb lenne elkerülni ezeket a rendezvényeket, amelyek  a jelenlegi helyzetben feszültségeket szítanának a magyar–román kapcsolatokban.

Kérem, találja meg annak módját, hogy közölje: egyetértünk a német kormány aggodalmával. Közölje továbbá az ottani német követtel, hogy ha szükséges lesz, kész további közvetítő lépésekre e kérdésben, de hagyja a kezdeményezést német kollégájára.¹¹ DDI. 9. s. IX. k. 28. dok. 45–46.

9. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Budapest, 1942. augusztus 11.

 Az Ön 392. táviratára¹² és az én 434. táviratomra.¹³

Kállay beszélt nekünk kezdeményezéséről és a román félelmekről Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásának esetleges kolozsvári megünneplése miatt.

Kijelentette, hogy ő nem megy Kolozsvárra, és kormányának egyetlen tagja sem lesz ott szeptember elsején. Lehetséges, hogy ünnepi misét mondanak, és lesz valamilyen rendezvény, de tisztán helyi jellegű. A magyar kormány azonban mindenesetre el akarja kerülni a kimondottan politikai jellegű megemlékezést, valamint a kapcsolatok kiélezését Romániával.

„Mindez akkor lesz így – mondotta Kállay –, ha nem lesznek provokációk román részről, mivel Filotti, az itteni román követ nem látszik olyan valakinek, aki meg akarná könnyíteni a két ország közötti enyhülést. Úgy tűnik, hogy a közelmúltban például azt jelentette debreceni beszédemről, amelyet az olasz követ és a birodalmi elnök jelenlétében mondtam el, hogy abban hangos sértésekkel illettem a román nemzetet, de ezeket kihagyták az újságokban közölt hivatalos szövegből. Becsületszavamat adhatom – folytatta Kállay – , hogy egyetlen szóval sem mondtam se többet, se kevesebbet, mint ami előadásom gyorsírásos jegyzőkönyvében állt, amint egyébként ezt Ön is hallhatta. Szavaim hűségesen fejezték ki a magyar szellemet a román civilizáció vonatkozásában, amelyhez a magyar nemzet mindig közelinek érezte magát.”  DDI. 9. s. IX. k. 34.. dok. 49.

10. ANFUSO JELENTÉSE CIANÓNAK
Budapest, 1942.  szeptember 1.

 Excellenciád augusztus 9-ei táviratára.¹⁴

Az Ön utasításai értelmében az itteni követség kapcsolatot létesített a német követséggel, hogy figyeljük és felügyeljük az Erdély Magyarországhoz történt visszatérése évfordulójának esetleges megünneplésével kapcsolatos hivatalos magatartást. Mivel magyar részről ismételten cáfolták a nyilvános és hivatalos megemlékezések szándékát, az említett utasításokkal összhangban úgy véltem, nem szükséges lépést tenni a kormány felé. Úgy tudom, hasonló volt a német követség álláspontja is.

A bécsi döntés évfordulójáról valóban csak újságcikkekben emlékeztek meg, amelyek közül többön látható volt a kormányzati cenzúra nyoma. Ezekben a cikkekben sehol sem hiányzik a hála kifejezése a Duce és a Führer iránt. Az alábbiakban összefoglalom a fontosabb újságok írásait.

Minden újság közli az erdélyi párt  felhívásának lényegi részét: „A háborús helyzetet figyelembe véve  az évfordulót nem külső rendezvényekkel kell megünnepelni, hanem magunkban. A papok vasárnap köszönjék meg az Úristennek azt, hogy az erdélyi terület egy részét, amelyet a szégyenletes trianoni döntések következtében raboltak el tőlünk, visszaadták nekünk […] A magyar nemzet bebizonyította, hogy bármiféle áldozatra kész a jobb jövő érdekében. Mindig emlékezzünk a Dél-Erdélyben maradt testvéreinkre, akiknek sorsát éber szeretettel figyeljük, és akiket sohasem feledünk.”¹⁵

[…] Ezeket és az ehhez hasonló nézeteket ismétlik a többi újságok is, amelyekben – amint már említettem – sohasem hiányzanak Magyarországnak a baráti és szövetséges nagyhatalmak iránti hálájáról szóló sorok (kétségtelenül a kormányzati utasításnak megfelelően). DDI. 9. s. IX. k. 94. dok. 104–105.

11. ANFUSO JELENTÉSE CIANÓNAK
Budapest, 1942.  szeptember 28.

 Legutóbbi beszélgetésünk során a miniszterelnök megismételte panaszait az itteni román követtel kapcsolatosan. Kifejtette, hogy Filotti úr nemcsak, hogy nem segíti elő a magyar–román kapcsolatok irányításának nehéz feladatát, de ellenséges magatartásával és jellemével, a Magyarország iránt táplált előítéleteivel csak megnehezíti azt. Ezek után megkérdezte: „Az olasz kormány nem tudná-e diszkrét módon tudatni Bukaresttel, hogy készek vagyunk jelenlegi követünket mással helyettesíteni, ha ők megszabadítanak bennünket Filottitól?”

Kállay úr értésére adtam, hogy nem érdemes nagy illúziókat fűzni az ilyen váltáshoz, mert a Románia és Magyarország közötti viszony bizonyosan nem oldható meg a követek kisebb vagy nagyobb rokonszenve és jóakarata révén. Az olasz kormány részéről a román kormánynak teendő bizalmas közlést illetően kitérő módon válaszoltam, amivel gyakorlatilag levettem azt a napirendről.

A miniszterelnök közléséhez csatlakozó panaszokat hallottam e napokban a Külügyminisztériumban, ahol elmondták nekem, hogy Erdélyben a Rogeri–Hencke-bizottság elutazása után közvetlenül újból  diszkriminatív és zaklató intézkedéseket kezdtek alkalmazni a magyar etnikai csoporttal szemben. A minisztériumban nagy érdeklődéssel várják az ezzel kapcsolatos vizsgálat eredményeit és más közléseket.    DDI. 9. s. IX. k. 159. dok. 166–167.

12. ANFUSO JELENTÉSE CIANÓNAK
Budapest, 1942.  december 11.

 Miközben a magyar kormány nem szűnik meg várni a Rogeri–Hencke-bizottság vizsgálatainak eredményeit,¹⁶ az itteni Külügyminisztérium  egyetlen lehetőséget sem hagy ki, hogy megismételje ismert panaszait  a dél-erdélyi magyar etnikai csoport helyzete  és Bukarest itt intranzigensnek és provokatívnak nevezett magatartása miatt.

Amint annak idején a kolozsvári olasz–német bizottság jelentette, a visági súlyos incidensekért való felelősség ügyében folytatott vizsgálat gyakorlatilag nem hozott semmiféle eredményt. A felek negatív és ellentmondásos magatartása csak annak leszögezését tette lehetővé, hogy a fő okot a határvonalak megrajzolásának elmaradásában  kell keresni, ami  számos félreértést, súrlódást és konfliktust okozott. A határ valódi megállapításával kapcsolatos nagyobb ellenállás jelenleg a román fél részéről tapasztalható, de a dolgok jelenlegi állásakor (belső és nemzetközi megfontolásokból egyaránt) a két ország közül egyik sem óhajtja a határok végleges kijelölését.

Az erdélyi kérdés egy másik, nem kevésbé súlyos vonatkozása a kisebbségek állandó mozgása, akik menedéket keresnek eredeti hazájukban, és ezzel a népvándorlással okoznak bonyodalmakat és ellentéteket. Mindkét ország azzal vádolja a másikat, hogy nagyszámú kisebbségi hagyja el a rossz bánásmód és az üldöztetések miatt. A közelmúltban ez az elvándorlás különösen Torda és Kolozsvár körzetében növekedett meg. Úgy tűnik, hogy magyar részről nem akadályozzák a román nemzetiségűek távozását, sőt több esetben bebizonyosodott, hogy megkönnyítik és támogatják ezt. Román részről szállást és támogatást adnak ezeknek az emigránsoknak, természetesen a magyar kisebbségek rovására tett intézkedésekkel. A magyar hatóságok hasonlóképpen járnak el a Dél-Erdélyből átvándorolt magyar emigránsokkal.  Így naponta nő a bizalmatlanság, az ellenségesség, a panaszkodás a két fél részéről. Ezeket táplálják a vég nélküli incidensek, amelyek ha nem is érik el mindig a visági események súlyosságát – lehetetlenné tesznek bármiféle előrehaladást, és elősegítik a helyzet további súlyosbodását.

Egy idő óta még nagyobb harag mutatkozik a sajtó és a politikusok nyelvezetében. Időnként jeleztem a magyar lapokban Romániáról megjelent cikkeket, amelyek válaszra találnak a román részről megjelent hasonló számú és jellegű írásokban. A néhány hónapja meghirdetett „sajtóbeli fegyverszünet” fokozatosan ürült ki, még ha a cikkek írói enyhítik is a történelmi-kulturális jellegű érvelésüket, ez nem zárja ki a polémia nyilvános és nagy mértékű újrakezdését.

Délkelet-Európa e sajátos betegségének alakulására nem kevéssé hatnak az általános helyzet fejleményei. Részben erről is írtam november 16-ai jelentésemben.¹⁷ Szeretném ehhez hozzáfűzni: a magyarok egyre inkább gondolnak annak szükségességére, hogy olyan katonai és gazdasági feltételek között jussanak el a háború végére, amelyek lehetővé teszik számukra vélt jogaik hatékony biztosítását.  Ezek között Erdély természetesen az első helyet foglalja el. Mivel a jövő bizonytalannak tűnik, Magyarország egyre inkább igyekszik a saját erejére támaszkodni és nyíltan kifejezni nemzeti céljait.

Ez a sajátos orientáció világosan megnyilvánult a mostani parlamenti ülésszakon, a különböző minisztériumok költségvetési tervének elfogadásakor. Ez természetesen nem nyugtatta meg a kedélyeket Erdély kérdésében. Sok más egyéb motívum mellett ez is megerősíti annak szükségességét, hogy a Tengely megőrizze a hatékony ellenőrzés lehetőségét az erdélyi kérdésben. A Rogeri–Hencke-bizottság tiszteletreméltóan dolgozott ebben az értelemben és e célból, bármilyenek legyenek is munkájának eredményei. DDI. 9. s. IX. k. 401. dok. 397–398.

13. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Budapest, 1943.  január 9.

 Kállay a magyar–román viszony rendszeres elemzései során, amióta erről beszélünk, most először tért el a kérdés általában pesszimista megítélésétől, mondván, hogy felkeltette figyelmét Mihai Antonescunak a bukaresti magyar ügyvivő előtt tett néhány őszinte kijelentése a két ország vitájáról. Kállay szerint az örömteli kijelentés előzményei: először is Bova Scoppa Antonescunak tett óvatos célzásai, miszerint nagyobb megértést kellene tanúsítani a vitatott kérdésekben, majd ezt követte a román miniszterelnök-helyettes széles körű eszmecseréje a bukaresti magyar ügyvivővel.

Antonescu  – Kállay szerint – minden körülírás nélkül ezeket mondotta: „Magyarország és Románia egyedül vannak, szláv népek veszik körül őket.  Nem szabad elvesznünk vitáinkban, gondolnunk kell a jövőre. Antonescu szavainak egésze, az elmondottak hangvétele és az érdeklődés, amelyet képviselőm tanúsít irántuk, nem hagy közömbösen bennünket, sőt érthető elégedettséget kelt bennünk – folytatta Kállay. – Természetesen én hű maradok a március 12-ei beszédemben elhangzott kormányprogramhoz, amely kimondja Magyarország nemzetközi kötelezettségeit: a békét a Duna menti szomszédokkal és a hűséget a Tengelyhez. Soha nem provokáltam Romániát, sohasem válaszoltam propagandisztikus kampányukra, és nem tudok mást tenni, mint várni az események fejlődését.” Kállay mindjárt hozzáfűzte, hogy ezekben a napokban találkozott először az itteni román követtel. A beszélgetés baráti hangvételben, a bizakodó várakozás légkörében folyt. Kállay azt is elmondta nekem, örülne, ha Filottival beszélve értésére adnám ezeket a gondolatait, és a helyzet tisztázására bátorítanám őt. Megígértem neki, hogy ezt mielőbb megteszem. Ez volt a lényege annak, amit Kállaynak mondtam, aki ezután még megkérdezte: Románia kényes helyzetében milyen jelentősége van Antonescu tónusváltásának?

Hacsak más utasítást nem kapok, megismétlem majd Kállay előtt az olasz kormány érdeklődését a magyar–román kapcsolatok e fontos szakasza iránt.¹⁸ DDI. 9. s. IX. k. 473. dok. 485.

14. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Budapest, 1943.  január 12.

 Január  9-ei táviratomra hivatkozva.¹⁹

Közöltem az itteni román követtel a Kállay által rám bízottakat. Filotti azonban több mint szkeptikus volt, és nem tűnt optimistának. Szerinte nehéz az átmenet az általános politikai megfontolásoktól a két ország közötti enyhülési formula megvalósításához. A tisztázást meg kell hogy előzze egy gesztus, amelyet Filotti szerint Magyarországnak kell megtennie. Ez az a pont, ahol az ő álláspontja különbözik a magyartól (lásd december 9-ei táviratomat²⁰). Erről azonban nem beszéltem vele. A miniszterelnökkel folytatott beszélgetésem után – folytatta a román követ –, melynek során Kállay tartózkodónak tűnt, magyar részről folytatódott a román kisebbség bántalmazása. Néhány megoldott kérdéstől eltekintve minden más kedvezőtlenül folyik. Én, aki ennek a helyzetnek a középpontjában vagyok, örömmel üdvözölhetem az enyhülés lehetőségét, ugyanakkor azonban nem szabad, hogy túlzott reményeket tápláljak.

Filotti minden más előtt szükségesnek tartja tehát a megértés légkörének létrehozását. Megismételtem neki, hogy közlésem célja csak az volt, hogy tájékoztassam őt a magyar miniszterelnöknek Antonescu nyilatkozatával kapcsolatos elégedettségéről. Egyetértésre jutottunk abban, hogy meg kell várni, milyen eredményeket hozhat a bukaresti magyar követ kapcsolatfelvétele a román kormánnyal.   Minden tényt összeszedve a jelenlegi helyzet fő vonásai:

1. A két kormány nem adja fel a már oly sokszor megismételt elvi álláspontját, de – a belső problémák hatására – késznek mutatkoznak szerény lépéseket tenni a közeledés érdekében.

2. Egy ilyen megnyilvánulást óvatosan – nyugodt és meggyőző módon – kell megtenni, hogy ne zavarja meg a légkört se Budapesten, se Bukarestben, és ne találjon visszautasításra a magyar és román közvéleményben.

3. Budapest azt várja, hogy az első lépést Bukarest tegye meg.  Mégis az a kívánatos, ha már szükség van rá, akkor ezt a gesztust egyidejűleg és kölcsönösen tegyék meg. Kállay belső helyzete kedvezőbb a bécsi döntés által biztosított területi növekedéssel, mint Romániáé; ezért esetleg azt tanácsolják neki, hogy legyen hajthatatlanabb. Talán a fokozatos enyhülésre van szükség először a sajtó révén, hogy azután megpróbálkozzanak a közeledéssel a legfontosabb és a legnehezebb területen, azaz a két erdélyi kisebbség jogi és adminisztratív helyzetének rendezésével.

A helyi közvetítés sikeres beindításával talán könnyebb eljutni a kívánt enyhüléshez, amelynek első halvány jeleit csakis elégedettséggel lehet nyugtázni. DDI. 9. s. IX.. k. 482. dok. 492–493.

15. CIANO TÁVIRATA ANFUSÓNAK
Budapest, 1943.  január 13.

 Egyetértek a magyar–román kapcsolatokra vonatkozó, 8. számú táviratának²¹ következtetésével.

Mi mindig azt kívántuk és kívánjuk, hogy javuljanak a két ország kapcsolatai, és Ön adandó alkalommal ebben az értelemben beszélhet mind Kállayval, mind az ottani román követtel. DDI. 9. s. IX k. 489. dok. 498.

16. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Budapest, 1943.  január 19.

 8. és 9. sz. távirataimra.²²

Az itteni külügyminiszter elmondta nekem a magyar szándékokat a bukaresti magyar követ Antonescuval folytatandó mai napi megbeszélése előtt, amely várhatóan megerősíti a felsőbb körökben kialakult kedvező légkört.

Ghiczy miniszter²³ szerint, aki nagyon elégedettnek látszott a magyar–román kapcsolatok új irányzata miatt, a magyar kormány javasolni fogja a bukaresti kormánynak az 1940-ben a bécsi döntés értelmében megkezdett tárgyalások felvételét, amelyek azután a két fél álláspontjának megkeményedése miatt szakadtak meg.

Az első kedvező eredmények a mára teljesen megszakadt kereskedelmi kapcsolatok területén érhetők el, ezt követheti a kényes kisebbségi kérdés megvizsgálása.

Mindenesetre a légkör jónak mondható. DDI. 9. s. IX k. 517. dok. 520–521.

17. ANFUSO TÁVIRATA CIANÓNAK
Budapest, 1943.  január 29.

 A 22. és az azt megelőző távirataimra hivatkozva.²⁴

Kállay elmondta nekem, hogy a tárgyalások Bukaresttel történt felvétele közepes horderejű, és semmi esetre sem felel meg annak, ahogyan Antonescu szorgalmazta a két ország kapcsolatainak újrafelvételét. Nagy követ úr²⁵ azt az utasítást kapta, hogy  kérje Antonescutól egy olyan gesztus megtételét, amely kedvezően befolyásolná a magyar közvéleményt, és jó légkört teremtene  a konkrét megállapodáshoz az erdélyi kisebbségek kényes kérdésében.

A magyar kormány ebben a kérdésben valójában „hitelezőnek” tartja magát Romániával szemben, mivel Kállay 1942. március 19-ei békéltető nyilatkozata véletlen, de időszerű  fogadásra talált Antonescu egy beszédében, amely különösen baráti és engesztelhetetlen²⁶ volt. Mindenesetre tény az, hogy Antonescu nem túlságos érdeklődéssel fogadta Nagy javaslatait, és – amint már jelentettem – csupán azt ígérte meg, hogy következő beszédében általánosan békéltető nyilatkozatot fog tenni, a Magyarországra való nyílt utalás nélkül. Ami pedig a specifikus kérdésekben való konkrét megállapodást illeti, Antonescu szándékosan megrekedt az általánosságoknál, azt a benyomást keltve Nagyban, hogy korábbi lelkesedése alaposan lehűlt.

A magyar kormány utasítást küldött bukaresti követének: kérdezze meg Antonescut, hogy a fentiek ellenére  továbbra is  áthatják-e őt a korábbi kezdeményezéseiben kinyilvánított, kedvezőnek tűnő  szándékok. Ami bennünket illet – fejezte be Kállay –, bár nem fűzünk túlzott illúziókat Antonescu gesztusának okaihoz és céljaihoz, mindig is készen állunk arra, hogy hozzájáruljunk a Romániával fennálló kapcsolataink enyhítéséhez és az erdélyi helyzet megjavításához.

DDI. 9. s. IX. k. 560. dok. 560–561.

18. ANFUSO TÁVIRATA MUSSOLINI KORMÁNYFŐNEK ÉS KÜLÜGYMINISZTERNEK
Budapest, 1943. február 11.

A magyar–román tárgyalások nagyon lassú ütemben folynak. A bukaresti magyar követ további tárgyalásai a román kormány képviselőjével mindeddig nem hoztak más konkrét eredményt, mint Antonescu ismert ígéretét, miszerint egy közeli beszédében békéltető és mérsékelt hangnemet fog használni. Mindennek ellenére – amint ezt a miniszterelnök megerősítette előttem – az itteni körök álláspontja egészében továbbra is kedvező. A jelenlegi politikai és katonai helyzetben Magyarország kétségtelenül szívesen venné az enyhülés lehetőségét román riválisával, és a megkezdett kapcsolatfelvétel máris bizonyos hatást gyakorolt a két ország viszonyára. A feszültség csökkenése – amint ezt nekem elmondták – máris érződik Erdélyben, ahol a román hatóságok bizonyos idő óta nagyobb megértést tanúsítanak. A javulás tendenciájának másik jele a magyar–román modus vivendi valószínű megújítása az Olt folyó egy rövid székelyföldi határszakaszán. Ezt a modus vivendit minden évben megújították, de mindeddig nem alkalmazták, a mostani megújítástól viszont mindkét fél hasznos eredményeket vár. Mindezen jelenségeknek ugyan nincs nagy jelentőségük, mégis, az itteni körök szerint reményt adnak a román álláspont kedvező irányban történő fejlődésére.

Itt azt mondják: „Mindig készek vagyunk hozzájárulásunkat adni ehhez a fejlődéshez, ha nem is táplálunk túlzott illúziókat.” DDI. 9. s. X. k. 10. dok. 10.

19. ANFUSO JELENTÉSE MUSSOLININAK
Budapest, 1943. március 14.

 Az 57. és korábbi távirataimra hivatkozva.²⁷

A miniszterelnök elmondta, hogy a magyar–román megbeszélések jelentősen előrehaladtak, a szerencsétlen sajtópolémia és a néhány erdélyi incidens ellenére is. Kállay február 16–19. között Bukarest felé tett kezdeményezéseire Mihai Antonescu azt válaszolta, hogy egészében kész a politikai tárgyalások megnyitására és ennek alárendelve megvitatni az Erdélyre vonatkozó közigazgatási és jogi kérdéseket, valamint a magyar–román kapcsolatok egészének kérdéseit.

Kállay terve az, hogy két küldöttséget nevez ki, amelyek együtt tárgyalnák a kérdéseket:  az egyik delegáció feladata, hogy egészében vitassa meg a politikai problémákat, a másikra az ennek kapcsán felmerülő kérdések maradnának. A miniszterelnök elmondta nekem, hogy szándékai szerint a két ország küldöttségei Itáliában találkozhatnának. Konkrétan Velencére gondol. A részleteket most vitatják meg a román kormánnyal. A két küldöttség vezetőinek neve még nem ismert, előtte beszélnie kell Horthy kormányzóval.

Azt mondtam Kállaynak, hogy az olasz kormány nagy elégedettséggel fogadná a kedvező légkörű tárgyalások megkezdését, mert mindig is bátorította és jóváhagyta a két ország közötti kívánatos enyhülést. Kállay ehhez hozzáfűzte: bár a jelenlegi helyzetből és a múlt tapasztalataiból kiindulva bizonyos visszafogottsággal tekint a kérdésre, a két delegáció találkozójától logikusan a magyar–román kapcsolatok megjavulása várható.  DDI. 9. s. X. k. 115. dok. 148–149.

20. BASTIANINI TÁVIRATA ANFUSÓNAK  
Róma, 1943. március 22.

 A német kormánnyal együtt megvizsgáltuk az Ön és az ottani német ügyvivő észrevételeit a Rogeri–Hencke-jelentéssel és az azt kísérő javaslatokkal kapcsolatban.

Úgy tűnik, nem kell felfüggeszteni ezeknek a dokumentumoknak a bemutatását, mivel a két kormány jó ideje tudja, hogy azok elkészültek és átadásra várnak.

Átadásukkor szavakban hozzáfűzhetik, hogy az olasz kormány a német kormánnyal egyetértésben nagy örömmel és elégedettséggel tekint a magyar és a román kormány kezdeményezéseire a megbeszélések folytatására a két ország között fennálló problémák megoldása érdekében.  Az olasz kormány szívből kívánja, hogy ezeket a megbeszéléseket siker koronázza.

Az olasz–német bizottság jelentését a két kormány hozzájárulásnak tekinti a megoldandó kérdések tanulmányozásához. Az olasz kormány érdeklődése e kérdések iránt baráti jellegű, célja pedig a két ország megállapodásának megkönnyítése.

Az olasz kormány a német kormánnyal egyetértésben úgy véli, hogy a két kormánynak csak akkor kell figyelembe vennie a Rogeri–Hencke-jelentés javaslatait, ha a közvetlen megbeszéléseik során nem tudnak megállapodásra jutni.

Hasonló közlemény megy majd a bukaresti követségnek.

Megtáviratozva Berlinbe, Bukarestbe, Budapestre és Rogeri követnek. DDI. 9. s. X. k. 144. dok. 186.

21. BASTIANINI KÖRTÁVIRATA BUDAPESTRE, BERLINBE,
BUKARESTBE ÉS ROGERI KÖVETNEK
Róma, 1943. március 24.

 A Rogeri–Hencke-jelentés átadásakor az ottani külügyminiszterrel folytatandó beszélgetés során hangsúlyozza, hogy a Bizottság ajánlásai abban az esetben érvényesek, ha a két ország kormánya közötti direkt tárgyalások nem vezetnek semmiféle megállapodáshoz. DDI. 9. s. X. k. 144. dok. 186. 3. lj.28 

22. BASTIANINI TÁVIRATA ANFUSÓNAK, BOVA SCOPPÁNAK
ÉS ROGERI DI VILLANOVÁNAK
Róma, 1943.  június 2.

 A berlini olasz követség jelentette június 1-jén:

1. Az itteni román ügyvivő tegnap 3 jegyzéket adott át a német Külügyminisztériumnak. Ezekben leleplezik a magyar üldözéseket Erdélyben. Az ügyvivő szóbelileg is kifejtette, hogy a magyar kormány és a vidéki hatóságok magatartásának következtében a magyar–román kapcsolatok nemhogy javulnának, inkább romlanak. Az első jegyzék főleg számos deportálást és fenyegetést sorol fel, amelyeket a magyar kormány korábbi biztosítékai ellenére követtek el. A második elkobzásokat, megbotozásokat, letartóztatásokat és más üldöztetéseket sorol fel. A harmadik főként azon diszkriminációk miatt panaszkodik, amelyeket az ottani román őslakosság a katonai mentesítés terén szenvedett el. Német részről a román ügyvivő tudomására hozták, hogy értesüléseik szerint a román hatóságok sem mind tanúsítottak „angyali magatartást” a magyar kisebbségekkel szemben.

2. A budapesti német ügyvivő időközben előzetesen közölte Berlinnel egy hosszú jegyzék megküldését, amelyet a Külügyminisztérium főtitkára adott át neki, és a magyar kormány válaszát tartalmazza a kisebbségek kérdésében. Amint megtudtam, a német Külügyminisztérium tájékoztatni fogja budapesti és bukaresti képviselőjét annak szükségességéről, hogy egyeztessenek az ottani olasz képviselőkkel a román lépésről, amelyet feltehetően Rómában is megtettek. Erről tájékoztatni fogják a bécsi vegyesbizottságot és a tőle függő katonai bizottságot is. Végül, a magyar jelentés megvizsgálása után, megfontolandó e bizottságok Erdélyben teendő helyszíni szemléjének szükségessége.

Míg az itteni román követség eddig még nem adta át az erdélyi magyar üldözésekről szóló jegyzékét, budapesti követünk most küldte meg a Rogeri–Hencke-jelentésre vonatkozó jegyzékét, amelyet tanulmányozni fogunk.

Mindezt megtáviratoztuk Bukarestnek, Budapestnek és Rogerinek. DDI. 9. s. X. k. 386. dok. 507–508.

23. ANFUSO JELENTÉSE
MUSSOLININAK
Róma, 1943. július 17.

 A miniszterelnök hosszan beszélt nekem a magyar–román kapcsolatok jelenlegi helyzetéről és a Bánffy–Mironescu megbeszélésekről.²⁹

Mint június 3-ai táviratomban közöltem, az előzetes tárgyalások nem vezettek eredményre, mert amint ezt itt állítják, Mironescu előzetes bejelentést tett a bécsi döntés román részről már megtörtént felmondásáról. Magyarország, bár visszautasítja ezt a román bejelentést, amelyet se Róma, se Berlin nem erősített meg, kész folytatni a megbeszéléseket az előzetesen megjelölt kérdésekről. Világos azonban – mondják Budapesten –, hogy ez a román előzetes bejelentés nem kedvez a megbeszéléseknek, és nem teremt kedvező légkört a konkrét eredmények eléréséhez.

Kállay elmondta, hogy a kisebbségek, a határmegállapodások és a gazdasági kapcsolatok kérdésében – jóakarat esetében – hasznos munkát lehetne végezni, és ami bennünket illet, nem kívánunk lemondani erről. Bánffy most fejezte be az előzetes és tájékozódási munkálatokat, amelyek érdekében Bukarestbe utazott. Várjuk a románok szándékainak megismerését a tárgyalások folytatását illetően. 

Felhasználtam a miniszterelnök tájékoztatását arra, hogy kifejezzem az olasz kormány különös érdekeltségét a Romániával való kapcsolatok megjavításában. Kállay ezt tudomásul vette, és biztosított arról, hogy ő sem vitatja a Romániával való jó kapcsolatok hasznosságát az európai történelem e kritikus szakaszában. Ugyanakkor nem rejtette véka alá ismert kétségeit a román szándékok lojalitásával kapcsolatban. DDI. 9. s. X. k. 526. dok. 679.

24. BASTIANINI TÁVIRATA ANFUSÓNAK ÉS BOVA SCOPPÁNAK 
Róma, 1943.  július 23.

 (Bukarestnek)… A következőket táviratoztam Budapestnek:

(Mindkettőnek): Kérem Önt, közölje Kállayval annak szükségességét, hogy nyugodt magatartást tanúsítson Antonescu marsall beszédével kapcsolatban.³⁰ Ez a beszéd kétségtelenül nem kedvező kifejezéseket tartalmaz Magyarország vonatkozásában, de lényegi részében békéltető ajánlatot tartalmaz, ami annál jelentősebb, mert ez az első eset, hogy nyilvánosan beszélt a megállapodásról a Magyarországgal vitatott kérdésekben.

Amint ezt többször elmondtuk, kormányunk szükségesnek tartja a közvetlen ma-gyar–román tárgyalások megszakadásának elkerülését. Ezért fordulunk felhívással a magyar kormányhoz, hogy újból mutassa ki jó szándékát.

(Bukarestnek): Jóváhagyom azt a szándékát, hogy közvetítő szerepet fejtsen ki  Antonescunál. Kérem, a nevemben mondja el kérésemet: ne nehezítse a helyzetet. Egyúttal tájékoztassa őt  budapesti közbenjárásunkról. DDI. 9. s. X. k. 545. dok. 705.

25. DE FERRARIIS ID. ÜGYVIVŐ TÁVIRATA GUARIGLIA
KÜLÜGYMINISZTERNEK³¹
Róma, 1943. július 26.

 Excellenciád e hó 24-ei táviratára.³²

A mai napon az itteni külügyminiszternek kifejtettem az olasz kormány különös érdeklődését a magyar–román megbeszélések folytatása iránt, valamint azt a határozott olasz kívánságot, hogy Antonescu marsall legutóbbi beszéde ne okozzon nehézséget és ellenválaszt a magyaroknál. Ghiczy miniszter, aki funkcióját 24-én vette át, kijelentette nekem, hogy Antonescunak a román hadapródok előtt elmondott beszéde valóságos felbujtás volt a Magyarország elleni háborúra, és a beszédben nem talált olyan megfontolásokat, amelyek bármilyen módon is indokolnák ezeket a provokatív kijelentéseket. 

Kijelentette azonban, hogy a magyar kormány – bár a román kormány magatartása egyre nehezebb helyzetet teremt számára – a magasabb közös politikai és katonai érdekeket figyelembe véve, egyelőre nem szándékozik letérni eddigi álláspontjáról. Nagyra értékelte azt, hogy az olasz kormány ilyen figyelemmel kíséri a magyar–román kapcsolatok hányattatásait.   Budapest mérsékletességének és higgadtságának bizonyítékaként értékelte a magyar sajtó hallgatását Romániával kapcsolatban. Valóban, a magyar újságok eddig még hallgattak Antonescu beszédéről. Hálás lennék, ha ennek szövegét megküldenék követségünknek. DDI. 9. s. X. k. 545. dok. 705.

26. ROSSO KÜLÜGYMINISZTÉRIUMI  FŐTITKÁR TÁVIRATA ANFUSÓNAK
Róma, 1943. augusztus 6.

 Az ottani követség 351. táviratára.³³

Kérem, közölje az ottani kormánnyal: nagyon kívánatos, hogy ne válaszoljanak a Conducator beszédére, mivel az nem képvisel láthatóan magyarellenes kitételeket, és nem szükséges újrakezdeni a magyar–román polémiát.

Ezzel kapcsolatban táviratot küldtünk bukaresti követségünknek, közölje a román kormánnyal: mennyire elkeserít bennünket az, hogy – az általunk kifejtett állandó békéltető tevékenység ellenére – nem lehet elérni azt az enyhülést a két ország között, amelyet különösen a jelenlegi körülmények között oly nagyon kívánunk. DDI. 9. s. X. k. 616. dok. 790–791.

27. ANFUSO TÁVIRATA GUARIGLIA KÜLÜGYMINISZTERNEK
Budapest, 1943. augusztus 10.

 Excellenciád augusztus 7-ei táviratára.³⁴

A külügyminiszter, akinek többször is tudomására hoztam az olasz kormány határozott kívánságát, hogy kerüljék el a magyar–román polémia kiéleződését, mindenekelőtt a közös oroszellenes harc érdekében, a következőket mondta nekem:

„Teljesen megértem az olasz kormánynak a most nagyon ártalmas magyar–román viszály elfojtására irányuló kívánságát. Az elmúlt 15 napban azonban a magyar kormány nem tudta magát kivonni a hallgatása miatt az egész országból, de különösen az erdélyi területekről érkező szemrehányások alól, ami azt látszott igazolni, hogy fél Romániától. Miközben a sajtó hallgatással illette Antonescu beszédét  és más román provokációkat, nem lehetett másként megnyugtatni a közvéleményt, mint hogy Antal tájékoztatásügyi miniszterrel egy beszédet mondattak Kolozsváron. Ebben, Antonescu megnevezése nélkül, csak a román propaganda állításainak egyszerű helyesbítésére és az úgynevezett dákoromán kontinuitás elméletének cáfolására szorítkoztak.”  

Azt válaszoltam Ghiczynek, amint ezt korábban elmondtam a miniszterelnöknek is, hogy az időpont soha nem volt ilyen alkalmatlan, majd hozzáfűztem, hogy az olasz kormány Bukarestben már kifejezte egyet nem értését Antonescu beszédével. Ezután megkértem – mivel Antal nem tudott hallgatni a dolgokról –, el kellene kerülni, hogy az említett beszédet sajtópolémia kövesse. Ghiczy megígérte nekem: Antal válasza után el fogja kerülni, hogy a magyar sajtó reagáljon a román sajtó kommentárjaira. Remélem, folytatta Ghiczy, hogy Antal beszéde megmarad csupán Antonescu beszédének helyretételeként, amit – megismétlem – mindenütt vártak. Ezután azt mondta, hogy a fentiekről siet informálni Máriássyt, az olasz kormány szükséges tájékoztatása céljából.   DDI. 9. s. X. k. 634. dok. 812.

 JEGYZETEK

1. Filippo Anfuso: Roma Berlin Salò, Garzanti, 1950. 14. Megjegyzendő, hogy Mussolini 1936 nyarán nevezte ki vejét külügyminiszterré.

2. 1943. február 7-én, Ciano menesztése után Mussolini megtartotta magának a külügyminiszteri posztot, és  Giuseppe Bastianinit nevezte ki  külügyi államtitkár-helyettessé.

3. Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettesről és külügyminiszterről van szó.

4. Renato Bova Scoppa bukaresti követ erről szóló jelentéseit l. DDI. ibid. 357. és 379. dok.

5. L. előző dok.

6. A DDI csak annyit közöl az április 14-ei táviratról, hogy Kállay kilátásba helyezte Anfusónak: április 20-ai beszédében  mérsékelt hangnemben fog beszélni a magyar–román kapcsolatokról, ibid. 506. 2. lj.

7. Cianóról van szó.

8. Delfino Rogeri di Villanova, az erdélyi olasz–német bizottság olasz vezetője.

9. Andor Hencke követ, az erdélyi olasz–német különbizottság német vezetője.

10. A DDI nem közli.

11. Anfuso válaszát l. 10. és 13. dok.

12. L. 3. dok.

13. Anfuso ebben adott tájékoztatást Jagow lépéséről a kérdéssel kapcsolatban.

14. L. 3. dok.

15. Itt következik  az Újság, a Magyar Nemzet, a Pesti Hírlap, a Kis Újság, a Magyar Szó, a Reggeli Magyarország és a Hétfői Magyarország cikkeinek rövid ismertetése.

16. A jelentésről l.  DDI. IX. k. 202. dok.

17. Anfuso itt egy korábbi jelentésére utal. I. DDI. IX. s. 314. dok.

18. Ciano válaszát l. a 15. dokumentumban.

19. L. az előző dokumentumot.

20. Ezt a DDI nem közli.

21. L. 13. dok.

22. A DDI csak annyit közöl róluk, hogy ezek is a magyar–román kapcsolatokról szólnak.

23. Valójában Ghiczy a külügyminiszter posztját is betöltő Kállay mellett a „külügyminiszter állandó helyettese” volt egészen 1943. VIII. 23-ig, amikor hivatalosan is miniszterré nevezték ki.

24. L. a 13. és az ezt követő dokumentumokat.

25. Galántai Nagy László, aki Bárdossyt váltotta a bukaresti magyar követ posztján.

26. Az itt használt második jelző („intransigente”)  valószínűleg téves, hiszen éppen ellentétes értelmű az előzőhöz képest.

27. L. az előző dokumentumot.

28. Ezt a táviratot az előző dokumentum 3. lapalji jegyzete közli.

29. Utalás a két volt külügyminiszter 1943 nyarán tartott megbeszéléseire.  Ezekről Anfuso részletes jelentést küldött, de a DDI ezt nem közli.

30. Utalás a román diktátor július 18-ai beszédére.

31. Raffaele Guariglia, korábbi ankarai nagykövet, akit Mussolini július 25-ei lemondatása után neveztek ki külügyminiszternek.

32. L. az előző dokumentumot.

33. A DDI lapalji jegyzete szerint ez a távirat beszámol Anfuso beszélgetéséről Ghiczy új külügyminiszterrel. Sajnos a gyűjtemény ezt nem közli. DDI. ibid. 790. 2. lj.

34. L. 26. dok.