(Cured)

 P.F., aet. 21, hajadon; a Londoni Sebészeti Otthonba felvéve 1861. jan. 7-én.

– Az öcsém hozott be. Ő hekus. Akarom mondani, rendőr.

– Maga vezeti a háztartást az öccsénél, Miss F.? – Az orvos felkecskélte a lábát, fotelja hatalmasat reccsent.

Irodájának falai ragyogtak a könyvektől. A nő kivikszolt bakancsa alatt a szőnyeg süppedős volt; szeretett volna lecsúszni a székéből és elaludni rajta. A fájdalom miatt mindig erőtlen volt mostanában.

– Igen, azazhogy nem, vagyis régebb szakácsnő voltam egy igazi jó családnál, tudja, Brown doktor.

Az orvos enyhe szemrehányással mosolygott rá:

– Mister.

– Ó igen, mondta már, bocsásson meg. Úgy értem, Mr. Baker Brown, uram.

Az orvos arca simára volt borotválva: még csak barkót sem hagyott. Olyan rózsaszínűen csillogott, mint a legjobb minőségű disznóvirsli, gondolta Miss F., és a gondolattól majdnem elnevette magát. Aztán eszébe jutott a kérdés.

– Amikor ennyire romlott a hátam, hát nem maradhattam tovább annál a családnál, ugye. Így az öcsém, ő mindig jó volt velem, tudja – a szüleink jobblétre szenderültek, így csak mi ketten maradtunk –, az öcsém azt mondta, hogy magához vesz, amíg rendbe nem jövök újra.

– De most már régen tart ez az állapota, ha jól értettem? – Mr. Baker Brown szeme gyöngéd volt és tiszteletteljes.

– Igen, uram – mondta ő, és ahogy kiengedte magából a levegőt, újra érezte a háta közepén a jól ismert lüktetést. – Végigjártam már az ingyenkórházakat, és ott semmit se tudnak csinálni neki. Az egyik doktor azt mondta, mit is mondott, hogy szerinte, ezt mondta, nincs semmilyen szervi bajom, csak a hétköznapi élet fájdalmait érzem! – A hangja kicsit sípolóra fordult, így szája elé kapta kezét.

Mr. Baker Brown alig hallhatóan ciccegett.

– Úgyhogy végül, nem mintha könnyen megengedhetné magának, de az öcsémnek volt valami megtakarított pénze, és azt mondta, megfizeti, hogy idejöhessek erre az új speciális nőegészségi klinikára, mivel hallotta, hogy magát tartják a ne plus ultrának – Akármit jelentsen is ez. A kölcsönvett szavak ostobán hatottak a szájából. – Az öcsém nem tud persze semmit az orvoslásról, uram, de tudja azt, amit hallott: az egyik rendőrőrmesternek az őrsön van egy nagybátyja, akinek a felesége tavaly idejött magához, mert gyenge volt a tüdeje. Ő, a nagybácsi, azt mondja, egy foltot se ért doktor úr módszereiből, de annyit tud, hogy hatnak, és a felesége ki van cserélve! – Tudatában volt annak, hogy túl sokat beszél, de valahogy nem tudta megállni. – És a váróteremben – válla fölött megrántotta fejét, és újból érezte a jól ismert szúrást – hallottam, mikor egyik hölgy azt mondta egy másiknak, hogy maga a legbölcsebb ember az egész keresztségben, ha a nők szenvedéseiről van szó.

Baker Brown fanyar szerénységgel mosolygott.

– Hogy őszinte legyek, Miss F., én úriemberként és orvosként úgy látom önmagamat, mint a női nem oltalmazóját.

– Úgy, mint a lovagok a régi mesékben? – kérdezte Miss F. elvarázsolva.

Apró biccentés.

– Úgy tűnik, a sors arra hivatott engem, hogy megmentsem a gyöngébb nemet barátaik és tanácsadóik általános tudatlanságától. Úttörő vagyok, hogy úgy mondjam, az orvoslás tudományának egy teljességgel új ágában, de az igazság kedvéért be kell vallanom, hogy erőfeszítéseimet máris figyelemre méltó siker koronázza.

– Az öcsém is így hallotta – mormolta Miss F., szemével letapogatván az aranyozást a gerinceken, melyek megtöltötték a legközelebb eső könyvespolcot.

– Nos – mondta Mr. Baker Brown határozottan –, együtt kell gondoskodnunk arról, hogy öccse nagylelkűsége elnyerje jutalmát.

– Együtt? – Miss F. kicsit rekedten ejtette a szót.

– Úgy van. – Felkecskélt lábát most leemelte a másikról, és hirtelen előredőlt összekulcsolt kézzel. Miss F. hallotta, hogy a fotel csúszós bőrhuzata megnyikordul. – Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak az olyan pácienst tudom meggyógyítani, aki valóban kívánja a gyógyulást.

Miss F. hangja úgy csapott fel, mint egy lángnyelv.

– Ó, én kívánom, én valóban kívánom, uram.

Az orvos kezet nyújtott neki.

– Ezt azonnal láttam magán, Miss F., amikor bevezették ebbe az irodába.

Miss F. lassan lábra állt, száját összeszorította a rátörő fájdalomtól.

Általában fellép az arc és az izmok sorvadása; az arcbőr néha száraz és érdes, más esetekben hideg és nyirkos. A pupilla néha határozottan összeszűkül, legtöbb esetben viszont kifejezetten kitágul. Megfigyelhető a szemhéjak remegése és a páciens képtelensége arra, hogy egyenesen valakinek a szemébe nézzen.

A vizsgálószoba vakító fehérre volt meszelve. Az ápolónő már korábban bevezette Miss F.-et egy spanyolfal mögé, és utcai ruháját bő fehér hálóköntösre cseréltette. Most egy kipárnázott bőrhuzatos ágyon feküdt, és belebámult a lámpa ragyogó szemébe.

Amikor az orvos bejött, modora fürgébb volt és élénkebb. Jegyzetfüzet volt nála és töltőtoll.

– Most pontosan hol érez fájdalmat, Miss F.?

– Nem tudnám igazán megmondani, uram. Valahol a hátam közepe táján, mintha. Nem olyan rossz, mikor a hátamon fekszem így, tudja, csak merevséget és nehézséget érzek, de rettenetes, mihelyt járni kezdek, vagy próbálnék felemelni valamit.

– És akkor is, amikor feláll a székből, észrevettem.

– Igen – mondta ő, hirtelen könnyekig meghatódva a hálától. – Olyankor úgy belém hasít, mint egy kard. Legalábbis úgy képzelem, bár sose voltam még csatában. – Idegesen felnevetett.

– Szerencsére nem, Miss F. Bármilyen bátor legyen is a nő Viktória korában, még mindig mentesül ez alól a bizonyos hazafias kötelesség alól!

Mialatt ezt mondta, megfogta Miss F. csuklóját. Miss F. a falra nézett. Nem emlékezett rá, hogy ilyen történt volna vele valaha, csak egyszer, egy mulatságon, az öccse egyik barátjával, aki megfogta a kezét, mikor körülöttük mindenki a Britannia alattvalói a Királynő előtt hódolnak című festményt csodálta. Mr. Baker Brown balkezes volt, de egyáltalán nem volt balog. Most kicsit keményebben szorította a csuklóját, és a zsebórájára nézett, amelyet a másik kezében tartott. Borzongást érzett, ugyanakkor megnyugtatta.

– A pulzusa szabályos – mormolta –, de nekem mégsem tetszik, az én fülemnek kissé gyors.

– Mindig keménykötésű voltam, egészen két évvel ezelőttig – biztosította Miss F. – Megmondhatom pontosan, mikor történt a baj: köményt főztem be cukorba karácsonyra, az úrnőm parancsára, és az inast sehol se leltem, így egyedül kellett leemeljem a nehéz szirupos fazakat a tűzről, és akkor éreztem, hogy valami megszakadt a hátamban. Mindjárt mondtam neki, ahogy bejött, az úrnőnek, akinek dolgoztam, de azt mondta, bolondságot beszélek, az ember háta nem tud megszakadni.

Mr. Baker Brown valamit írt a noteszébe.

– Mielőtt teljesen ki nem vizsgáltam, semmilyen határozott diagnózist nem állíthatok fel – mormolta. – De annyit elmondhatok már most, Miss F. – meleg szemét hirtelen felemelte úgy, hogy találkozott Miss F. tekintetével –, hogy a nem orvosok számára általában lehetetlen a probléma mélyére hatolni.

– Ó.

– A baleset, amit leírt, valószínűleg inkább felfedte a betegségét, mintsem okozta.

– Értem – mondta újból Miss F., és felpislogott rá. – Biztos voltam benne, hogy az volt, a cukorszörp, az oka, uram. Az öcsém azt mondta, hogy olyan asszonynak nem kéne dolgozzak, aki így bánik velem.

– Az öccse természetes aggódása ön iránt – és újból rávillantotta egyik mosolyát – arra készteti, hogy azt higgye, véleményt tud alkotni az orvostan dolgairól. Szokott székrekedése lenni, Miss F.?

– Igen, néha, azt hiszem – felelte ő meglepődve.

– Fájdalmas a székelése olyankor?

– Iii... igen, azt hiszem. – Amikor Baker Brown enyhén nyomkodni kezdte a hasát, újra a falnak fordította az arcát.

– Érez most fájdalmat?

– Nem, uram.

Megérintette az arcát, és ő összerándult.

– Az arcbőr meleg és nedves – kommentálta Baker Brown a foga között, miközben lejegyezte, és Miss F. mosolygott egy kicsikét, bár nem tudta volna megmondani, miért.

Aztán lehajolt, és Miss F. egy pillanatra azt hitte, hogy megbolondult, és meg akarja csókolni. Megmerevedett, a lábujjától a feje búbjáig.

– Lehelete semleges – mormogta az orvos, felegyenesedve –, és ha volna most olyan jó, hogy megmutassa a nyelvét.

Miss F. kinyújtotta, de csak egy kicsit. Mégsem öltheti ki a nyelvét egy úriemberre. Az megtapogatta a hegyét, mutatóujját Miss F. szájába dugta és lenyomta, ínyét körös-körül végigtapogatta. Miss F. szemei könnyben úsztak, sűrűn pislogott. Még soha senki sem érintette meg így, a szája belsejét. A nyelvét nagyon mozdulatlanul tartotta, és emlékezetébe véste a doktor ujjának sima, hűvös felszínét.

Az orvos szeme most kicsit összeszűkülni látszott, ahogyan néha az öccséé szokott, amikor a nyomra vezető jelek összegyűjtéséről, egy tolvaj kilétének kinyomozásáról beszélt.

– Szokott szédülni, Miss F.?

– Néhanapján, amikor felkelek, reggelenként – mondta.

– Fejfájások?

– Hogyha forróság van. Amikor szakácsnő voltam, sokszor; a főkötőm túl szoros volt.

– Bőségesen szokott izzadni?

– Néha – ismerte be, félrenézve. Csúnya kérdés volt.

– És a menstruációs ciklusa szabálytalan?

Érezte, ahogy a pír elönti a kulcscsontjától fölfelé.

– Nem tudom – csuklott el a hangja. – Lehet. Néha.

– Többé-kevésbé minden hónapban ugyanabban az időben következik be?

– Többé-kevésbé.

– Rendkívül erősek a folyásai?

Rendkívül, ismételte meg magában. Mi a rendkívüli meghatározása?

– Néha.

– Akár négy napig is eltartanak?

– Öt vagy hat napig, általában – vallotta be.

Mr. Baker Brown megcsóválta a fejét, mintha ez rossz jel volna. Aztán odalépett az asztal végéhez, meleg kezét a két bokájára tette, és szétfeszítette őket.

Miss F. összerántotta a térdét.

– Elnézését kérem, Miss F., és tiszteletben tartom az érzékenységét, de ez szükséges ahhoz, hogy bevégezhessem a kivizsgálást.

Miss F. összeszorította a szemhéját és hagyta, hogy széttegyék a lábát. Elkezdett számolni egytől százig, de csak tizenegyig jutott. Azon morfondírozott, miért áll ott vajon őt bámulva, és vajon mit néz. Már azt hitte, hogy mindjárt vége van, amikor megérintette valahol. Olyan testrészén, amire nem volt neve, vagy ha volt, olyan, amit nem lehetett hangosan kimondani. Kicsit megvonaglott. Mondogatta magában, hogy nem kell szégyenkeznie emiatt, mert ez nem közönséges férfi, hanem orvos, és nem is közönséges orvos, hanem maga a híres Mr. Baker Brown, akinél jobban senki a világon nem ért a nőkhöz. Arra gondolt, hogy nyulat tölt vagdalt hússal és rozmaringgal. Ott feküdt és reszketett, mintha hidegtől reszketne. A kezei izegtek-mozogtak, mint egy zsebtolvajéi, csúszkálva, keresgélve.

Végül az orvos összezárta a lábát, megtörölte a kezét és felsegítette ülő helyzetbe. Fájt a háta. Lesimította a hálóinget a térdén, a gyűrődéseket nézegetve.

– Miss F., szokott szenvedni mániás rohamokban? – kérdezte az orvos elgondolkozva, elengedve a karját.

– Nem, uram – mondta ő döbbenten.

– Van bármilyen más tünete, amit szeretne a tudomásomra hozni? – Most átható tekintettel nézett rá, bár nem tudta volna megmondani, miért.

Felmosolygott rá, reményei szerint bátran, és kicsit kihúzta magát a bőrhuzatú asztal szélén, ahol ült.

– Nincs, Mr. Baker Brown. Igazán, a hátam az egyetlen, ami kínoz – mondta, kezét egészen magasra helyezve baloldalt. – A fájdalom általában pontosan itt kezdődik...

– Van valamilyen, ööö, ártalmas szokása? – Első alkalommal ingott meg kérdés közben.

– Nincs, Isten őrizz – mondta Miss F. – Hacsak nem egy korty konyakbor. Karácsonykor – tette hozzá sietve.

Mr. Baker Brown rózsaszín homlokán átvillant valami, ami bosszúságnak látszott.

– Arra értettem a kérdést, Miss F., hogy illette-e valaha is magát? Illetlen módon, úgy értem?

Miss F. rámeredt.

– Olyan módon, ahogy csak az orvosának szabadna megérinteni, vagy a férjének, hogyha volna férje.

Miss F. arca parázsként égett.

– Nem... nem értem, mit akar, doktor, úgy értem, uram...

– Sose törődjön most ezzel – mondta ő könnyedén, és újból jegyzeteibe pillantott. Miss F. úgy látta, hogy elégedetlen a válasszal.

– Úgy érzi, hogy lankadt, erőtlen? Hogy nem olyan eleven, mint fiatalabb korában?

– Azt hiszem. A hátam miatt van. – Gépiesen válaszolt. Szíve még mindig torkában dörömbölt.

– Össze tudja szedni a gondolatait annyira, hogy megírjon egy levelet?

– Ó, igen, megtenném – mondta kicsit megkönnyebbülve –, ha volna rá időm. Amikor nem pihenek, az öcsémnek kell vacsorát készítsek, és ki kell mossam az inggallérjait meg a kézelőit, és a hátam miatt nagyon lelassultam, ahogy már mondtam. A fájások olyan hirtelen jönnek...

– Van úgy, hogy nem tud elaludni? – szakította félbe. – Vagy megtörténik, hogy felébred az éjszaka közepén?

– Csak ha fáj a hátam – mondta Miss F., tudatában annak, hogy ismétli magát.

– Megmagyarázhatatlan levertségi rohamok?

– Nem. Nem, igazából nem. – Próbált gondolkozni. – Csak valami olyan érzés, mintha el lennék veszve, hébe-hóba, ha a jövőmre gondolok.

– Melankóliás rohamok minden kézzelfogható ok nélkül? – kérdezte az orvos biztatón.

Egy pillanat múlva Miss F. megrázta a fejét:

– Ha egyszer-egyszer le vagyok hangolva, uram, annak oka van.

Baker Brown beírt valamit a noteszébe. Miss F. azt kívánta, bárcsak belenézhetne egy pillanatra. Azt gondolta, hogy talán ha el tudná mondani ennek a doktornak az összes okot, az összes valóságos és valótlan aggodalmat, ami valaha is lehangolta, akkor képes lenne ezeket mind lerázni. Ha ez az úriember a széles vállával a fényes fekete felöltője alatt leírná minden baját, akkor végre felállhatna, a fájdalomtól megszabadítva, megváltva.

A páciens nyugtalanná és felindulttá válik, vagy mélabússá és visszahúzódóvá; fásulttá és közömbössé a családi élet társadalmi hatásaival szemben.

Baker Brown becsapta noteszét, és visszacsavarta töltőtolla kupakját.

– Miss F. – szólalt meg olyan hangon, mint aki jó hírt mond –, felejtse el a hátát.

Miss F. Ránézett, és reszketni kezdett a döbbenettől. Felejtse el a hátát? Két év szűnni nem akaró, szúró fájások után? Miután két évig gyanúsították azzal, hogy szimulál?

– Hát maga is nem hisz nekem? – kérdezte, megfeledkezvén a nyelvtanról.

– De hiszek magának, természetesen. A fájdalma valóságos – mondta, lehajolva hozzá, és a szeme komoly volt. – De az, amitől szenved, egy mélyebb betegség, mely egész szervezetét és elméjét támadja, nem csak a hátát. Maga az idegerő elvesztésének áldozata, Miss F.

– Idegerő? – ismételte meg Miss F. az ismeretlen kifejezést.

– Perifériás inger okozza. Nagyon is gyakori minden rendű-rangú nők között.

– De – de miért?

Mr. Baker Brown részvétteljesen megrázta a fejét.

– Saját tapasztalatából tudja, hogy a női test egy páratlanul érzékeny gépezet. Ez az idegerő-hiány, ez a hisztéria...

Miss F. megvonaglott a szóra. Baker Brown meleg kezét rátette az övére.

– A szót nem laikus értelemben használom, mint női téveszmét. A hisztéria nagyon is valóságos betegség. Maga tisztességes fiatal hölgy, aki egy rettenetes, de gyógyítható, betegségnek esett áldozatul.

– Gyógyítható? – ismételte meg Miss F.

– Igen, valóban. Egy forradalmi új kezelés által, melyet én magam alkalmaztam elsőként ezen a klinikán, két évvel ezelőtt. Nemrégiben egy magához hasonló dolgozó nőt kezeltem, egy yorkshire-i varrónőt, akit olyan karbénulás támadott meg, hogy öt évig semmilyen munkát nem tudott végezni.

– És mi történt? – kérdezte Miss F., előre tudva a választ.

Baker Brown arca csillogott, mint egy prédikátoré.

– Két hónappal azután, hogy idejött a klinikára, teljesen felgyógyultan hagyta el.

– Nem!

– Azóta egyetlen napig sem volt beteg – mondta, ujjával szótagolva minden szót.

Miss F. feje forogni kezdett. Hát lehetséges volna?

– És és mi ez a csodálatos kezelés?

Mr. Baker Brown mosolygott, majdnem félénken.

– Kedves Miss F., kétlem, hogy a maga iskolázottsága – bár természetesen nem elhanyagolható – oly mértékű lenne, hogy megérthetné a szakmai terminusokat.

– Hát persze hogy nem – mondta erre ő megszégyenülten.

– De biztosíthatom arról, hogy személyes gondoskodásom révén nemsokára a társadalom boldog és hasznos tagjává válhat, olyan nővérré, akit a fivére megérdemel.

– Hát meg tud gyógyítani? – kérdezte, mint egy gyerek, akinek szüksége van rá, hogy elmondják neki újra és újra.

– Bízzék bennem – mondta lágyan az orvos.

Gyakran megmutatkozik egy nagyfokú hajlandóság az újdonságra, a páciens megkísérelvén elhagyni otthonát. Hóbortos étkezési szokásokat vesz fel, gyakran akár undorát is kifejezi az étel iránt, és látszólag (ahogy a barátai mondanák) levegőn él.

Nem kért vacsorát azon az első délutánon; egy csésze tea volt minden, amit kért. Valóságos kegyelem itt feküdni abban a hófehér ágyban, felmentve bármilyen kötelesség alól. Máris úgy érezte, hogy a háta kicsit jobban van. Egy pillanatra bűntudatot érzett, amikor arra gondolt, mibe kerül ez az öccsének, és újból, ahogy azon tűnődött, vajon ki fogja kimosni az inggallérjait és a mandzsettáit következő hétre, de száműzte ezeket a gondolatokat. Ahogy Főnővér ismételgette, csend és nyugalom: ez az, amire szüksége van.

Az ágya körül függöny lógott; világát tiszta négyszöggé szűkítette. Függönyén túl, néhány lépésre saját függönyeik mögött más nők feküdtek, tudta, de fogalma sem volt róla, hogy hívták őket; Főnővér mind Missnek vagy asszonyomnak szólította őket. A túlsó szobában volt valaki, akit Főnővér a nővérnek csak úgy emlegetett, hogy őlédisége, nahát!

Mr. Baker Brown ellenjavallotta, hogy a páciensek beszélgessenek egymással, Főnővér szerint; ha pletykálnak, csak fokozzák egymás szorongását.

Csend és nyugalom, erre volt szüksége Miss F.-nek, erre volt szüksége a hátában az összes komplikált csontnak és izomnak, az egész testének és lelkének, évek óta. Idegerő; gondolkozott rajta, ahogy felbugyogott a fejében, mint a forró puncs. Vajon ez a tökéletes pihenés volt a kezelés, tűnődött; vajon a csodatétel ilyen egyszerű? Üres gyomra korgott; olyan könnyűnek érezte magát, mint a levegő.

Később a fényeket eloltották. Az illatos sötétben Miss F. átfordult a hasára, hogy a merevségén könnyítsen. Fáradt volt, de nem álmos. A kemény matrac nyomta állát, bordáit, térdét. Arra a furcsa dologra gondolt, amit a doktor mondott arról, hogy illette-e magát, a kérdésre, amit a vizsgálat után tett fel. A vizsgálatra gondolt. Megmoccant, csak picit, előre-hátra, a matracnak nyomódva, mintha álomba ringatná magát; olyan parányi mozdulatokkal, hogy ha valaki a függönyön át egy lyukon meglesi, nem vett volna észre semmit. A doktor kezére gondolt.

Mr. Baker Brown kétszer vizitelt Miss F.-nél az első reggel, amikor az osztályon ébredt, majd még kétszer a második nap. Kislánykori emlékeiről kérdezte, és leírta minden válaszát. Miss F. még sosem érezte magát ilyen érdekesnek.

A harmadik napon Főnővér nagyon korán költötte, hogy meleg fürdőt vegyen.

– Ez is része a kezelésnek? – kérdezte Miss F. buzgón, háta közepét dörzsölve, hogy eloszlassa az éjszakai merevséget.

Rövid biccentés Főnővértől.

– Felfrissíti a porta keringését.

– Az mi?

– Semmi, ami miatt aggódnia kellene.

Miss F. hátradőlt a hatalmas kádban, és hagyta, hogy a víz enyhítse gerincének sajgását.

Azután Főnővér rásegítette egy targoncára és végiggörgette a folyosókon. A kerekek csikorogtak. Zsibbadt állapotában Miss F. hangokat hallott kiszüremkedni a termekből, ahogy elhaladtak előttük. Arra gondolt, hogy egy másik osztályra költöztetik, közelebb Mr. Baker Brown saját irodájához talán, hogy jobban szemmel tarthassa az egészségi állapotát, óráról órára. Talán ráteszi a kezét a hátára, hogy kitapintsa, elkezdődött-e a gyógyulás. Nem volt kifogása. Semmi ellen nem volt kifogása.

És ott volt maga a doktor, szélesen és pompázatosan a fekete felöltőjében. Valamit öntött egy gézpárnára, talán valamiféle kenőcsöt. Miss F. felmosolygott rá a targoncáról.

– Készen állunk? – kérdezte, és ő kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, megmondja, hogy mindig készen volt, egész életében rá várt. Baker Brown az orrára borította a párnácskát.

Mikor a páciens teljesen a kloroform hatása alatt van, a clitorist eltávolítjuk kés, vagy olló segítségével – én magam mindig az ollót részesítem előnyben.

Álmában öccse karján lépkedett a templomhajóban. Mr. Baker Brown az oltár előtt állt, egyenesen maga elé nézve, de látta a válla tartásából, hogy őrá vár. Öccséhez fordult, hogy rámosolyogjon, de azt látta, hogy rendőregyenruhája van rajta valamilyen oknál fogva, és mérges a doktorra, és hosszú bőr bikacsökjét kihúzza az akasztójából. Megpróbált a két férfi közé állni. Érezte, hogy a bikacsök eltalálja, és fejét darabokra töri.

Álmában felébredt, és odament a tűzhöz, hogy leemelje a hatalmas, cukorszörppel teli fazakat. Amikor letette volna a földre, megcsúszott, és belezuhant fejével az edénybe. Az égésen keresztül is érezte az édességet. A sikolyai hangtalanok voltak.

Álmában felébredt, és Londonban találta magát: régi háza felé ment, ahol szakácsnő volt, mert tudta, hogy elvesztette valamijét. Ottfelejtette, akármi volt is; biztosan a matraca alá dugta, vagy egy padlódeszka alá. De amikor végül odaért a jó házhoz, ahelyett hogy felment volna és bekopogott volna az ajtón, elment előtte. A lábai nem vitték fel a lépcsőn. Nem vitték oda, ahová mennie kellett. Lenézett és nem volt lába, nem volt teste egyáltalán; kísértet volt.

Ez alkalommal valóban felébredt. Valaki csövet tartott a szájához, ő beleszippantott, és hideg víz volt.

– Mi? – krákogta Miss F. – Mi történt velem?

– Delíriumban volt – mondta Főnővér szakszerűen. – Az ópium teszi. Így szokott lenni operáció után.

– Milyen operáció?

– Mindjárt rendben lesz.

A felépüléshez szükséges idő nem csak, amint már utaltunk rá, a betegség időtartamától függ, hanem a páciens sajátos temperamentumától is.

Miss F.-t egy kis magánbetegszobában tartották, messze a többiektől. Egy ápolónő volt az ágya mellett, aki ágyneműt szegett be, a nap minden percében.

– Miért nem válaszol a kérdéseimre? – kérlelte Miss F.

– Nem azért vagyok itt, hogy magának akármit is mondjak, Miss – ismételte a nővér. – Csak azért vagyok itt, hogy biztos legyek, hogy maga nem nyúl megint a kötéshez.

– Csak meg akartam nézni. Nem tudom, mi történt velem. Még soha életemben nem véreztem így.

– Ez azért van, mert hozzápiszkált a kötéshez – mondta a nővér.

Miss F.-nek tejbe áztatott kenyeret írtak fel, zavartalan nyugalmat, és nem fogadhatott látogatót. Olívaolajat dörzsöltek a mellére, hogy megerősödjön. Amikor újból megpróbálta megnézni, mi van a kötés alatt, a kezét elrántották és az ágyhoz kötözték. Nem tudta abbahagyni a sírást.

– Valami biztosan rosszul sikerült.

– Olyan nincs – mondta Főnővér szigorúan. – Mr. Baker Brown a legelismertebb sebész az egész Birodalomban.

– Akkor mit csinált nekem?

Nem jött válasz.

– Miért nem jön, hogy megnézzen?

Egy reggel Miss F. egyedül ébredt. A kötést levették és a keze nem volt megkötözve. Akkor megérintette magát, lassan és szándékosan, első alkalommal. Megismerkedett az új alakjával. Nem érzett fájdalmat, ott lent. Nem volt ott semmi.

Következő reggel, amikor felébredt elkábított álmából, ott volt Mr. Baker Brown. Először azt hitte, hogy csak egy újabb hallucináció. Feküdt, felnézve rá, a ránctalan, gondok nélküli homlokára. Aztán rávetette magát.

De a körmeit biztosan levágták álmában, jött rá, mert egyetlen karmolást sem tudott hagyni az arcán, csak egy alig észrevehető rózsaszín jelet az egyik szeme alatt. Mintha a doktor egy bálon nekisúrlódott volna valami kipirosított dámának.

A hátán feküdt, fájdalom hullámait érezve kiáradni a gerincén végig, fel, le. A doktor leszorította a kezét a matracra – gyöngéden, mintha gyerekkel tenné –, és beszólította Főnővért, hogy kötözze le újból.

– Miért csonkított meg? – üvöltötte Miss F.

– Semmi ilyesmit nem tettem – mondta a doktor. Megbántott szemmel nézett rá. – Végrehajtottam egy műtétet, hogy megakadályozzam, kárt tegyen magában, hogy súlyosan megbetegítse magát, akár epilepsziát, elmebetegséget, sőt halált okozva.

Miss F. rámeredt, szeme lüktetett.

– Olyan operációt, hadd tegyem hozzá, mely elnyerte szaktársaim nagyrabecsülését, és amelyet anyagi siker koronázott, nemkülönben megszámlálhatatlan nő és családjaik hálája.

– Az öcsémet akarom – mondta Miss F.

Elő kell írni a legháborítatlanabb nyugalmat, és amennyiben lehetséges, el kell kerülni a rokonok, hozzátartozók érdeklődését, hogy ezáltal a kezelőorvos és ápolónő morális befolyását zavartalanul fenntarthassuk.

Hat napig teljesen egyedül volt. Olyan tehetetlenül feküdt a párnáin, mint egy régi ruha. Néha az oldalán feküdt, hol a jobbon, hol meg a balon, nem számított. A hetedik napon Mr. Baker Brown bejött, és újra megnézte.

– Kedves Miss F., úgy látom, máris sokkal jobban van. A bőre, a vérkeringése... Főnővér jelentette, hogy az emésztése is javult...

– Fáj a hátam – mondta ő, szemével követve a doktort a pici szobában. – Ugyanúgy fáj, mint mindig.

A doktor megrázta a fejét, szinte fájdalmasan.

– Ezeken az éjszakákon végig jól aludt; eszik – unszolta. – Miért nem ismeri el, hogy kicsit jobban van?

– Mert nem vagyok – mondta Miss F. a foga között. – Követelem, hogy engedjenek ki. Haza akarok menni az öcsém házába.

– Ne csacsiskodjon, Miss F., tudja maga is, hogy ez lehetetlen. Főnővér megmondta magának, hogy sosem engedek ki egy pácienst sem addig, amíg teljesen meg nem gyógyult. Amíg nincs teljesen kigyógyulva nemcsak a teste, de az elméje is.

Miss F. szeme beleakaszkodott az övébe.

– Miért nem köt egy kicsit? – javasolta a doktor. – Vagy próbál elmenni az ablakig és vissza?

Miss F. megköszörülte a torkát.

– Hogy tudja elviselni azt, amit csinál?

A doktor erőltetett nyugalommal válaszolt.

– Miss F., őszintén meg kell mondanom magának, hogy érzésem szerint valóságosabban nőiessé tettem – természetes ösztöneiben egészségesebbé –, felkészültebbé arra, hogy az igazi boldogságot felfedezze a házastársi érintkezésben, hogyha a sors magának a házasságot rendelte ki, és miért ne tette volna, kérdem.

Hitt minden egyes szót, amit kimondott, Miss F. ezt látta égő szemeiben. És ez volt a legrosszabb, ez volt az egészben a legszomorúbb, mérte fel most: hogy feltétel nélkül hitt a küldetésében.

– El fogom mondani az öcsémnek, mit csinált velem – mondta hidegvérrel.

Mr. Baker Brown arcára most óvatosság ült.

– Nem gondolnám. Ezek kényes dolgok – tanácsolta. – Úgy találtam, más esetekben is, hogy a hozzátartozók és barátok nem óhajtanak a kezelés részleteibe bekukucskálni, sem azelőtt, sem pedig azt követően.

– Mihelyt az öcsém meghallja, hogy a hátam semmit se javult, mindazok után, amit ráköltött...

A doktor kiterjesztette a kezét.

– Kezdettől fogva megértette, hogy nem garantálhatok semmit, egyetlen tünet esetében sem.

Miss F. feküdt, nézve őt.

– Abban a pillanatban, ahogy beengedi hozzám, elmondom neki úgy, ahogy van, mit csinált velem.

– Erősen kétlem – mondta Baker Brown nyájasan.

Miss F. rábámult.

– Egy magát erkölcsösnek és tisztességesnek valló fiatal hölgy részéről, Miss F., megpróbálni ilyen bizalmas részletet közölni egy fiatalemberrel, saját fivérével, aki halálosan megdöbbenne ilyesmi hallatán – gondoljon csak bele! –, aki eltakarná a fülét ilyen szégyentelenség hallatán saját nővérétől, vagy kirohanna a szobából... és milyen szavakat használna, ha szabad kérdeznem, hogy panaszát előadja?

Várt.

– Megmondanám neki... – morogta végül Miss F.

– Igen?

Miss F. elképzelte a beszélgetést: az öccse arcát. Az összes szó, mely eszébe jutott, elborzasztotta.

– Megmondanám neki... hogy azt a részemet megkárosították. Ellopták. Bevádolhatná magát testi sértésért!

– Attól félek, nem értené meg, milyen „részére” érti. Csekély iskolázottsággal rendelkező személyről van szó. – Szünet. – Hogyan írná le neki azt a „részét”, Miss F.? – Még egy pillanat telt el. – Talán megmutatná?

Miss F. megpróbálta összegyűjteni nyálát, de a szája kiszáradt.

– Kedves leányom, nekünk kettőnknek igazán nem szabad veszekednünk – mondta a doktor, ágya szélére telepedve. – A lábadozásnak ebben a korai szakaszában pácienseim közt nem ritkák a hasonló érzékcsalódások, hasonló tévképzetek arról, hogy bántalom érte volna őket. De hadd nyugtassam meg: minden jegyzet, amit az évek során papírra vetettem, minden kis darab írott bizonyíték, amelyet a tudományos szigor teljes latbavetésével összegyűjtöttem, azt bizonyítja, hogy az operációm hatásos. – Hangja újra egy evangélistáéra váltott; haja tövén izzadság parányi cseppjei ültek ki. – Esküszöm magának, Miss F., láttam nőket, akik erkölcsi fertőben éltek, az érzékiség szörnyetegeiként... mindaddig, amíg az operációm át nem változtatta őket. Erre a klinikára kétségbeesett nők érkeztek, egyik vagy másik szervük vagy testrészük fájdalmaira panaszkodva, sőt dührohamokkal, válásról beszélve, és azután úgy küldtem őket haza, helyreállítva egészségüket, hogy újból elfoglalhassák törvényes helyüket férjük oldalán. Számtalan ország van birodalmunkban, Miss F., ahol operációm primitív változatát minden serdülőkorú lányon elvégzik, hogy megmentsék őket az öningerlés betegségétől, még mielőtt az elhatalmasodhatna rajtuk! Sokan egyenesen azt mondhatnák...

Ez alkalommal Miss F.-nek sikerült leköpnie.

Mr. Baker Brown kivett egy fehér zsebkendőt, és megtörölte állát.

– Eljön az a nap, amikor térden állva fogja nekem megköszönni, amit tettem – mondta reszkető hangon.

Miss F. nézte ezt a férfit, akinek a kezére bízta magát, és már tudta, hogy nem az az imádott megváltó, akire várt, és nem is egy teljhatalmú démon – csak egy férfi. Egy középkorú férfi.

Általában egy hónap szükséges a seb teljes gyógyulásához, amely periódus végén az avatatlan, nem szakképzett szem aligha képes operáció jeleit felfedezni.

Három héttel a műtét után Miss F. felkelt ágyából. Egyenesen állt, egyensúlyérzékét ellenőrizve, vállára véve a régi fájdalmat. A hátát most is ugyanúgy fájtatta, de ő maga ki volt cserélve, több mint egyféleképpen. Tudta, mit kell tennie.

– Főnővértől úgy értesültem, hogy ma egészen jól érzi magát? – kérdezte Mr. Baker Brown, bevonulva betegszobájába.

– Igen, uram – mondta egykedvűen.

– Elvesztette az összes régi tünetét?

– Igen.

– Tud jól aludni?

– Igen.

– Milyen az étvágya?

– Jó.

– Milyen a közérzete?

– Jó.

Baker Brown felnézett a noteszéből.

– A modora még mindig nem valami vidám.

– Soha nem volt az.

Baker Brown újból jegyzeteibe pillantott.

– Tud minden kényelmetlenségérzés nélkül székelni?

– Tudok.

Miss F. megvárta, amíg a doktor befejezi az írást. Tudta, hogy ezzel vége van.

– És doktor úr... Uram – tette hozzá kővé meredt arccal.

Baker Brown felnézett, szemében óvatossággal.

– Kigyógyultam minden téveszmémből.

Baker Brown visszabámult rá. Pislogott, egyszer, kétszer.

– Főnővér – mondta –, hozza be Miss F. utcai ruháit.

Jan. 31. Kiengedtük az Otthonból, gyógyultan.

 JEGYZET

A Kigyógyítva forrása Isaac Baker Brown feljegyzései „P .F.” esetéről könyvében (Bizonyos elmebetegségeknek, az epilepsziának, katalepsziának és hisztériának gyógyíthatóságáról a nőknél – On the Curability of Certain Forms of Insanity, Epilepsy, Catalepsy, and Hysteria in Females, 1866), és az összes dőlt betűs részlet ebből a vitatott sikerkönyvből származik. A Nagy-Britannia egyik legszakavatottabb sebészeként híressé vált Baker Brown (1812–1873) 1859-től kezdve hajtott végre klitoridektómiát nőkön és kislányokon, akik közt tízévesek is akadtak. Ellenfelei azzal vádolták, hogy tönkretette a nők jó hírét, és frigiddé tette őket egy értelmetlen műtéti beavatkozás által, anélkül, hogy behatóan ismerte volna pácienseit vagy családjukat.

1867-ben, könyvének publikálása után Baker Brownt a Szülészeti Társaság kizárta soraiból, és le kellett mondania praxisáról magánklinikáján, a Londoni Női Sebészeti Otthonban. Novellám megírásában Ornella Mosucci kiváló tanulmányára – „Klitoridektómia, körülmetélés és a nemi élvezet politikája Nagy-Britanniában a Viktória-kor közepén” (’Clitoridectomy, Circumcision, and the Politics of Sexual Pleasure in Mid-Victorian Britain’) – támaszkodtam, mely az Andrew H. Miller és James Eli Adams által szerkesztett, Nemiség a Viktória-kori Nagy-Britanniában (Sexualities in Victorian Britain, 1996) c. könyvben jelent meg.

A klitoridektómia sohasem vált teljesen elfogadottá a brit orvosi gyakorlatban, helyét hamarosan átvette a divatosabb ovariektómia – amelyet szintén Baker Brown kísérletezett ki az 1850-es években. Amerikában a klitoridektómiát azonban egészen a huszadik századig széles körben alkalmazták. (Manapság az USA-ban évente körülbelül kétezer újszülött kislányt vetnek alá korrekciós műtétnek „klitorimegália” címén, ami annyit jelent, hogy az orvos szerint túlságosan nagy klitorisszal jönnek világra.) Mihálycsa Erika fordítása

Reproduced by permission from the Author