Ha az alkalmi látogató nem a főbejáraton, hanem délkelet irányából, a leginkább gyalogoshídként használt Zenneck-brückén átkelve akar eljutni a szándékosan gondozatlanul tartott Kis-Isar partjáról a müncheni Múzeum-szigetre, érdekes – és meggondolkoztató – feliratot silabizálhat ki a Deutsches Museum hátsó homlokzatán, közvetlenül az eresz alatt, jó méternyi távolságra az amúgy idegenforgalmi látványosságként mutogatott napóra felett: „HAEC DOMVS EX RVINIS RESTITVTA AD MDCCCCLI” (azaz: „Ez az épület romjaiból újjáépült az Úr 1951. évében”).  S ha első olvasásra ez a szöveg ma, a 21. század legelején egy vitalitással teli, minden szempontból pezsgő életet élő világváros szívében talán még anakronisztikusan hat is, a hosszabb ideig itt-tartózkodó vagy az esetleg több alkalommal errefelé megforduló földi halandó számára, aki nem csupán a belvárosi Kaufinger-, illetve Neuhauserstrassén megtelepedett Benetton, Karlstadt, Konrad, Saturn világmárkás nagyáruházak elképesztő árufelhozatalára kíváncsi, de alkalomadtán betéved a szellem épületeibe is, ez a szöveg már korántsem hat olyan meglepetésszerűen. A belváros szívének számító Marienplatztól alig pár száz lépésnyire található ősi katedrális, a 15. században épült Frauenkirche főbejáratánál egy, Der Zerstörte Dom (1945–1946) elnevezésű, igen szuggesztív fénykép-gyűjtemény illusztrálja például a bajor főváros központjának állapotát a második világháború végén. (Az alkalmi bámészkodó csak akkor döbben rá a középkori templomokra amúgy igazán nem jellemző nappali világosság magyarázatára: a dóm színes vitráljai szinte teljesen elpusztultak a bombázások idején.) De hasonló korabeli fényképek találhatók a többi belvárosi templom, köztük a Michaels- és a Theatinerkirche, valamint a két legfontosabb müncheni múzeum, a 14–18. század világhírű festményeit kiállító Alte Pinakothek és a belső díszítésével messze földön híres Residenzmuseum falain is. Diszkréten – ám ugyanakkor meggyőző módon – tudatosítják az alkalmi érdeklődőben az újjáépítés heroizmusát. Azt az állapotot, ahonnan mindent újra kellett kezdeni. „München  összesen 73 légitámadást élt át a második világháború hat esztendeje alatt” – másolom ide a statisztika szenvtelen adatait egy turisztikai kiadványból. „A területére ledobott 3 500 000 bomba 81 500 lakást pusztított el, és csaknem 300 000 embert hagyott fedél nélkül. A bombázások több mint 6000 müncheni lakos életét oltották ki, az eltűntek száma pedig meghaladja a 15 000-t. Csak az intenzív kitelepítések révén sikerült a nagyobb számú emberáldozatot elkerülni...”

A történelmet nem ismerő idelátogató azonban mindebből az örökségből ma már szinte semmit sem vesz észre. Napjainkban München, Berlin és Hamburg után Németország harmadik legnagyobb városa, több mint hárommillió lakossal (a kert- és elővárosokat is ideszámítva), dübörgő gazdasági élettel, irigylésre méltó tömegközlekedési hálózattal, szerteívelő kulturális kínálattal. Szakértők szerint világhíres képtáraival, a maga csaknem öt tucat múzeumával és kiállítótermével, a majd ugyanannyi színházával, kabaréjával és stúdiótermével – nem is beszélve tizenvalahány egyeteméről és főiskolájáról, messze földön számon tartott filharmonikus zenekaráról, jó nevű filmstúdiójáról, közkönyvtárairól, díszkertjeiről és egyébb alkotó tevékenységnek helyet biztosító szabadidő-központjairól (hogy a „puszta véletlenségből” itt található Európai, illetve Német Szabadalmi Hivatal egész kontinensünkre kisugárzó iparjogvédelmi tevékenységét ne is említsem!) – a bajor világváros messze lekörözi ma a többi német metropolisz hasonló adottságait. Voltaképpen korunk Németországának ma München az igazi kulturális fővárosa...

Ülsz a marienplatzi ötemeletes könyvnagyáruház, a Hugendubel legutolsó emeletén, a jog- és természettudományi, illetve a számítógépalkalmazási szakkönyvektől roskadozó polcok közvetlen szomszédságában, s a „World Coffee” kisasztalánál kavargatod méregerős, kétgyűszűnyi presszókávédat. Hallgatod a diszkrét hangulatzenét, élvezed a frissen darált kávé illatát, s közben ujjaiddal ösztönösen az előtted heverő hatnyelvű cukrostasakokat rendezgeted. Szemközt, a tér túlsó oldalán, az idestova százesztendős Neues Rathaus (új városháza) flamand-gótikus stílusban készült monumentális épülete, cicomás központi tornyában egy középkori lovagtornát időnként megelevenítő látványos óraszerkezettel; jobb oldalon a ma gyermekjáték-múzeumként működtetett Altes Rathaus (régi városháza) kecses tornya (ezt is csak jó harminc esztendővel a világháború befejezése után sikerült újjáépíteni!); bal felől pedig, a háztetők felett a háttérben ott magasodik a maga jellegzetes gömbkupoláival a már említett Frauenkirche – hivatalos nevén Dom zu unserer Lieben Frau – ama két monumentális tornya, melyeknek majd százméteres magasságát a kilencvenes évekig, amíg ezt a tiltást egy helybeli referendum felül nem vizsgálta, nem haladhatta meg egyetlen, belvárosban felépítendő toronyépület sem. A tér középen pedig ott látható a frissen restaurált Mária-emlékoszlop – innen végső soron a Marienplatz elnevezés –, körülötte most is, mint minden áldott nap, felfelé bámészkodó turisták tömege: várják türelmesen a tizenegy órai lovagtorna kezdetét...

Valahányszor eljutsz Münchenbe, mindig igyekszel – bár egy szusszanásnyi időre – elérkezni ide. Ez itt valóban – mint különben a Hugendubel cég mindenfelé nagybetűkkel megjelenített jelszavaként („Der Welt der Bücher”) is elolvasható –: „a könyvek világa”. A legfrappánsabb válasz mindazok számára, akik alig másfél évtizede a Gutenberg-galaxis alkonyát oly nagy garral és nagy magabiztossággal megjósolták.

Van itt, kérem, minden, amit bibliofil ember szíve-szeme csak megkívánhat: a földszinten a világ leglátványosabb tájait vagy legérdekesebb személyiségeit szemgyönyörködtető nyomdai kivitelezésben bemutató külön albumrészleg (itt legutóbb a több tucat pultra tett National Geografic-kiadvány közül egy Russland című, borítóján vörös szalaggal lekötött szemű Sztálin-szobrot ábrázoló fényképösszeállítás tűnt számodra a legeredetibbnek); van a legújabb sikerfilmekkel (köztük a Borat!) egyidejűleg egy teljes klasszikus Shakespear-gyűjteményt is kínálgató DVD-sarok; van egy kizárólag siker-könyvekre szakosodott teljes első emelet, a futó szerzők között természetesen ott láthattad Umberto Eco, Gabriel García Márquez, Amos Oz, Abdelrachman Munaf, Paolo Coelho nevét, valamint – most tessék figyelni! – Antal Szerb (In der Bibliothek), Sándor Márai (Drei Freunde) és Ildikó von Kürthy (Mondscheintarif, Blaue Wunder, Hersprung) köteteit is. Az újdonságot különben ezen a részlegen éppen Tariq Ali Der Sultan von Palermo című regénye jelentette... Van ugyanakkor tömény jelenkori politikum (ahol Gerhard Schröder emlékiratai mellett a csaknem negyven évvel ezelőtti Vörös Hadsereg Frakció fantomját, a köztudatban ezek szerint mindmáig létező Bader-Meinho-komplexust feldolgozó könyvek vannak túlsúlyban); van külön-külön műépítészettel, utazásokkal, színházi élettel, filozófiával, világvallásokkal, konyhareceptekkel vagy éppenséggel korszerű testápolással foglalkozó részleg, nem is beszélve az ifjúságnak szánt könyvekről vagy idegen nyelvű kiadványok külön emeletéről. Döbbenetes a kínálat gazdagsága! A világirodalomnak szinte nincs olyan jelentősebb alkotója, akinek a nevével, kitartóbb keresés után, előbb vagy utóbb ne találkozhatnál a polcokon.

A legeslegnagyobb meglepetést azonban számodra egyértelműen az itt szinte mindig zsúfolt ház jelentette. A nap bármely szakaszában is tévedtél be ide az elmúlt nyolc esztendő folyamán, a hat szint mindegyike örökké tele volt könyvforgató érdeklődőkkel. Itt a rafináltan elhelyezett, kényelmes olvasó-kanapékon (minden emeleten fellelhettél belőlük vagy négyet-ötöt) soha nem találtál még véletlenül sem egyetlen üres helyet: örökké tele volt csendben olvasgató potenciális vásárlókkal. Mint ahogy a pultok előtt is mindig ott láthattál egy-két némán bóklászó megszállottat. Itt bizony reggeltől estig nagyüzem van.

Ez valóban egy külön világ: a Szellem univerzuma...

Ugyanakkor minden szakszerű újjáépítés, minden körültekintő foghíjpótlás dacára e városban lépten-nyomon vissza-visszaköszön a figyelmes idelátogatóra a Történelem. Visszaköszön például a több mint nyolcszázötven esztendős belvárosi Peterskirche jellegzetes harangszavában, amelyik különös módon mindig néhány másodperccel megelőzi a többi belvárosi templom időjelzését, vissza a fentebb már említett, a Peterskirchén jó kétszáz évvel fiatalabb Frauenkirche öblös érckongatásában, az első látásra patríciusház kinézetű, amúgy az 1597-es felépülése után egy ideig a német ellenreformáció főhadiszállásaként számon tartott későreneszánsz Michaelskirche bronzzengésében vagy a „csak” háromszázharminc éves óriás barokk bazilika, a Domokos-rendnek napjainkban otthont adó Theatinerkirche messze zengő viszontharangozásában. Lenyűgöző élmény hallgatni a városközpont középkori templomainak zengő-dübörgő feleselgetését, érezni a levegő rezgésének mindent betöltő erejét. Nem véletlen – tetszik ez az emlék nekünk, protestánsoknak vagy sem –, hogy itt alakult meg annak idején, 1609-ben a Katolikus Liga. Mint ahogy minden bizonnyal az sem véletlen, hogy – három és fél évszázad múltán –, 1951 nyarán Joseph Ratzinger (gyengébbek kedvéért: a mai XVI Benedek pápa) itt kötelezte el magát a papi hivatás mellett végérvényesen. A müncheni harangszónak bizony mindmáig tekintélye van.

De ott van ez a bizonyos Történelem a belváros sikátoraiban eldugott, a bajor Wittelsbach-dinasztia legelső szálláshelyeként számon tartott Alter Hof csaknem hétszázötven esztendős gótikus termeiben, ott a későbbi választófejedelmi székhely, a Marienplatztól szintén alig néhány percnyi távolságra található, előbb már szintén emlegetett Rezidenz-palota pompás belsődíszítésű barokk fogadó-termeiben és lélegzetállítóan gazdag kincstárában; ott az ötszázharminc esztendős régi városháza, a Mária teret keletről záró Altes Rathaus késő gótikus boltíveiben (amely, pontosítsunk újra, ma gyermekjáték-múzeum), vagy a középkori város falaiból épségben megőrzött három jellegzetes várkapu, a keleti Isartor, a nyugati Karlstor és a déli Sendlingertor mindennapos látványában...

Mint ahogy nagyon könnyen tetten érhető a Napóleon által létrehozott Bajor Királyság hangulata is a belváros sikátorainak közvetlen keleti tőszomszédságában. A Bajor Parlamentnek mindmáig otthont adó Isar-parti Maximilianeum-palota egyedi ornamentikája, a neoklasszikus ihletésű Königplatz (Király tér) három múzeumának (a Glyptothek, a Propylaen, illetve a Staatliche Antiken-sammlungen) jellegzetes dór, ión, illetve korinthuszi stílusban épített oszlop-sora vagy az Odeon térről északkeletnek induló Ludwigstrasse középületeinek, a Ludwig Maximilian Egyetem, a Bajor Állami Könyvtár vagy a Szépművészeti Akadémia impozáns architektúrája mind-mind egy prosperáló modern nagyváros keletkezésének a korszakáról regél...

De nem kell sokat keresgélni ebben a városban ama bizonyos Második Birodalom emlékei után sem. A századfordulón alapított Deutsches Museum főbejárata előtt ma is a vaskancellár, Otto von Bismarck ötméteres öntöttvas szobra emlékezteti az alkalmi járókelőt arra, hogy a német egyesítés megálmodója egyúttal München város díszpolgára is volt. Pár száz méterre, az Isar túloldalán, ott van az 1906-ban, Jugendstilban épült Müller-Volksbad, Európa egyik legnagyobb fedett uszodája. Az Isaron átívelő fontosabb központi hidak, a Ludwigsbrücke, a Maximiliansbrücke, a Luitpoldbrücke szintén ennek a kornak a pezsgő hangulatát hirdetik...

S természetesen lépten-nyomon itt kísértenek – nyilván hogy itt kísértenek! – a Harmadik Reich emlékei is: a Német Nemzetiszocialista Párt felemelkedésében  annak idején oly jelentős szerepet játszó, amúgy ma is mindig zsúfolt középkori Hofbrauhaus, Adolf Hitler kedvenc sörözője; az 1871-es német–francia háború mementója, a Feldherrenhalle, az 1923-as „sörpuccs” helyszíne; a Stadelheim-börtön, az 1934-es hosszú kések éjszakájának a néma tanúja, de akár a König-platz környéki szörnyűséges építmények, az ún. „Führerbauten”-ek vagy a főpályaudvar elől északnyugati irányba induló Dachauerstrasse – mind-mind ennek a félelmetesen szörnyű, s ugyanakkor mindmáig megmagyarázhatatlan kornak az emlékeit idézik. Azt a dicstelen vezető szerepet, amelyet több mint húsz esztendőn keresztül ez a nagyváros képviselt az egész Európát romba döntő „barna veszedelem” idején...

Legelőször, néhány perc erejéig, a kilencvenes évek közepén keveredtél ide. Az Európai Protestáns Szabadegyetem ’96-os Akadémiai Napjai végeztével a Gomadingenből hazafelé tartó erdélyi küldöttség autóbusza ugyanis akkor állt meg alig kétórányira szabott pihenőszünetre a Hauptbahnhof környékén, s a rövid szabad időt kihasználva akkor rohantatok végig Gálfalvi Gyurival és Zsigmond Irmával együtt, térképpel a kezetekben, a Bayer- és Neuhausenstrassén – ezeknek a nevét persze csak utólag azonosítottad! –, boldogtalankodtatok a Sonnenstrasse zebráin a déli csúcsforgalomban, amíg végre el nem érkeztetek a Marienplatzra. Akkor ragadott magával legelőször ennek a városközpontnak a különleges hangulata, a csobogó szökőkutakkal, a megterített asztaloknál békésen sörözgető turisták seregével, körös-körül a muskátlis ablakok szemet kápráztató girlandjaival, a városháza épületén pedig az emblematikus hatású hatalmas felirattal: „Europa des Bürgers” (azaz: „A polgárok Európája”). Fájdalmasan szép volt ziháló tüdővel akkor ott rácsodálkozni néhány pillanat erejéig egy olyan szellemi kisugárzásra, amelyről az ideig olvasmányélményetek ha volt – s amely életvitel még akkor, 1996 májusában is szinte elérhetetlen távolságra lebegett előttetek.

Hogy aztán alig öt esztendő teltével, az ezredforduló karácsonyának előestéjén újra csak eljussál ide, s ami annak idején, május végén még csak egyszerűen szépnek tűnt, az most a varázslatosan kivilágított, rafinált módon, egyenként feldíszített paloták látványával, a hangszórókból zengő karácsonyi énekek jól ismert melódiáival, a főtéren-főutcákon felállított több száz alkalmi faházikó sült gesztenye szagú, forralt bor illatú, perzselt mandula aromájú vásári forgatagával egyenesen a gyermekkorod rég elfelejtett mesevilágát idézte fel egyszeriben a lelkedben. Fenyőforgácsból készült karácsonyfa-díszek és betlehemi jászolok minden méretben és kiszínezésben, köztük természetesen a kisded Jézus, József és Mária, valamint a napkeleti bölcsek és az éneklő angyalok serege, házi készítésű gyertyák és programozott fényjátékú világító koszorúk, csilingelő Mikulás-süvegek és mozgó-bólogató nyulak, bárányok, szamarak. Meg persze lépten-nyomon mézeskalács és marcipán, sült kolbász és fahéjjal fűszerezett Glückwein. Minden, amit egy karácsonyra váró földi halandó szeme s szája csak megkívánhat. Német és olasz, angol és francia,  horvát és török szavak kavarogtak békésen egymás mellett a levegőben, de bizony fel-felkaptad jó néhányszor a fejedet egy-egy melletted elhangzó magyar vagy román nyelvű álmélkodásra is. Mintha a vén kontinens minden nemzetisége itt adott volna egymásnak találkozót: a szeretet Ünnepe minden különbözőséget eltüntetett. Százötven év múltával Marx Károly híres-hírhedt felhívása - ha parafrázis formájában is – beteljesedett: „Európa polgárai – egyesüljetek!”

München igazi hírnevét azonban legelsősorban mégiscsak az itt született vagy huzamosabb ideig itt élő, itt alkotó személyiségek biztosítják. A névsor már a legelső látásra is lenyűgöző. Itt kezdte például tanulmányait, az itteni Műszaki Főiskolán 1895-ben, alig húszévesen, Thomas Mann – hogy kezdetnek csak a legnevesebb írót említsem, itt adta közre alig hat esztendővel később legelső nagyobb lélegzetű írását, A Buddenbrook-házat (azt a nagyszabású család-regényt, amit a Svéd Királyi Tudományos Akadémia huszonnégy év múlva, 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntetett ki), s egészen az 1933-as, Hitler hatalomra jutását követő önkéntes svájci, majd amerikai emigrációjáig itt írta valamennyi fontosabb művét: A Varázshegyet, a Mario és a varázslót és a József-tetralógia első kötetét. Mint ahogy 1884-ben itt született, és itt publikálta 1923-ban később világhíressé vált regényét, a Jud Süsst , Lion Feuchtwanger; itt jegyezte el magát végleg a színház világával a húszas években, a Müncheni Kamaraszínház dramaturgjaként Bertold Brecht, s itt alkotott sok-sok esztendőn át Henrik Ibsen, Rainer Maria Rilke és Oskar Maria Graf is. Itt festett a múlt század elején az expresszionizmus két nagy személyisége, Paul Klee és Vaszilij Kandinszkij. Itt született Richard Strauss. S itt élt és itt komponált az 1884-ben tragikus halált halt (vízbe fulladt – vagy éppenséggel vízbefullasztott?) II Lajos bajor király külön kegyeltje, a germán mitológia nagy színpadra álmodója, Richard Wagner is. (Ha valakinek netán megadatik, hogy  ellátogasson a München környéki rendhagyó architektúrájú Neuschwanstein-, Lindenhof-, illetve Herrenchiemsee-kastélyba, szemléletes fogalmat alkothat arról, milyen egyedi hatást gyakorolt a Tannh�äuser szerzője a romantikus beállítottságú bajor uralkodóra!)

De semmivel sem marad alább a művészek világához viszonyítva az ún. műszaki alkotók, illetve a természettudósok névsora sem: Joseph von Frauenhofer, Justus von Liebig, Carl von Linde, Alois Alzheimer... Itt volt a müncheni egyetem kísérleti fizika tanszékének a tanára 1854. július 6-án bekövetkezett haláláig, Georg Simon Ohm, az elektromos vezetéken átfolyó áram erőssége és a benne keletkező feszültség összefüggéseit megállapító ún. Ohm-törvény megfogalmazója. Itt fedezte fel 1895. november 9-re virradó éjjel, a katódsugarakkal kísérletezve, Wilhelm Konrad Röntgen azt az általa X-sugárzásnak nevezett jelenséget, amiért aztán 1901-ben fizikai Nobel-díjat kapott. Itt tanult rendkívüli ösztöndíjjal a Műszaki Főiskolán 1875–1880 között Rudolf Diesel, a róla elnevezett öngyulladású belső égésű motor (ama bizonyos dízelmotor) eljövendő feltalálója. Mint ahogy itt volt a Luitpold Gymnasium tanulója ugyanezekben az években a relativitás-elmélet későbbi megfogalmazója, Albert Einstein. S innen származik a 20. század másik két neves német Nobel-díjas tudósa,  Feodor Felix Konrad Lynen és Rudolf Mössbauer is. (Hány Nobel-díjas hírességet vindikálhat végül is magáénak ez a település?...)

Ami pedig a közéleti személyiségeket illeti, itt született – hogy csak a két végletet említsük – 1900-ban Heinrich Himmler, a hitleri Németország második embere, a holokauszt sátáni szörnyűségének a kiagyalója, és itt kezdte el földi pályafutását 1943-ben Andreas Baader, a hetvenes évek rettegett terrorista szervezetének, a Vörös Hadsereg Frakciónak a vezetője. Itt látta meg a napvilágot 1945-ben Franz Beckenbauer, a Bayern München legendás labdarúgója és későbbi edzője. És itt született 1837. december 24-én, Elisabeth Amelie Eugénie von Wittelsbach névvel, I. Ferencz József „apostoli uralkodónk” későbbi felesége, a 19. század második fele magyar történelmének egyik legnépszerűbb személyisége, a magyar alattvalók örök pártolója, a mi Erzsébet királynénk (azaz közismertebb mai nevén Sziszi) is...

Van tehát ennek a világvárosnak bőven kivel büszkélkednie!...

Sokszor elnézegetted már az iparjogvédelmi tanácskozások szüneteiben, valahányszor a fejedet kiszellőztetni átsétáltál ide, az Európai Szabadalmi Hivatal főépületével szemközti múzeumszigetre, a Deutsches Museum főbejárata előtt felsorakozó tíz-tizenkét-tizennégy esztendős iskolások hangos seregét. Az épületegyüttes belső udvarán, az ott kiállított, a második világháború idején Mandzsúriának szánt (de oda már el nem szállított) óriási Pellton-turbina, valamint a Naprendszert imitáló rézgolyóbis-obeliszk és az egyensúlyérzéket ugyancsak próbára tevő alkalmi köringa előtt a délelőtt minden órájában több tucatnyi elemi és középiskolás diák szokta várni türelmetlenül a nagybetűs Bebocsttatást, azaz a titkok titkával való találkozás régóta tervezgetett pillanatát. „Das Abentauer beginnt hiert, Kinder!” (azaz „A kaland itt kezdődik, gyerekek!”) olvashatod évek óta az óriási képesreklám szövegét a főépület Erhardstrasse felőli homlokzatán, s tanúsíthatod a legjobb lelkiismerettel: ez a felhívás valódi  visszhangra talál az ide iparkodó új nemzedék lelkében – nyomát sem látni soha az unott arcú kényszeredettségnek vagy a flegma szájbiggyesztésnek. Akik a bejárat előtt türelmetlenkednek, azok, látszik rajtuk, szívesen jönnek ide. Ez az ő kizárólagos birodalmuk!... A fizika és kémia alaptörvényeit szemléletes módon bemutató interaktív szerkezetek, a műszaki fejlődés legfontosabb állomásait szuggesztíven ábrázoló életnagyságú diorámák, az energetika, a bányászat, a kohászat, a vegyészet, a távközlés vagy akár a csillagászat és az űrkutatás legfontosabb fejezeteit közérthető egyszerűséggel szemléltető több tucat kiállítóterem mind a négy emeleten – nem is beszélve az itt minden méretben megtalálható, legkülönbözőbb évjáratú gépjárművekről, gőzhajókról, tengeralattjárókról és repülőgépekről – mind-mind a műszaki-tudományos ismeretek hatékony elsajátításának a nemes célját szolgálják. Csekély ötvenezer négyzetméternyi kiállítófelületen!... Tessék csak elképzelni, milyen érzés lehet tizenéves kamaszként felmászni egy híres-hírhedt Messerschmidt vagy egy legendás U-Both vezetőfülkéjébe, megtapogatni egy eredeti V-2 hajtószerkezetét vagy éppenséggel beülni az Apollo-program egyik kiszuperált űrkabinjába! Beindítani egy fotocellás áramfejlesztőt, egy drót nélküli szikratávírót, egy világháborút megjárt ultrahangdetektort vagy éppen egy több száz éve leszerelt vízimalom mindmáig működőképes őrlőrendszerét!... Igazán nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy beleéld magad annak az előtted türelmetlenkedő kisiskolásnak a lelkivilágába, akit néhány perc múlva odaengednek – nyilván illő felügyelet és szakirányítás mellett – egy világbajnokságot nyert, valódi Formula 1-es versenyautó kormányához, vagy odaállítanak beindítani egy másfél száz esztendős gőzmozdonyt, vagy éppenséggel lehetőséget adnak neki saját maga fogalmazta szöveg kiszedésére és kinyomtatására egy Gutenberg korát felidéző, kézi vezérlésű nyomdagépen... A „mindig újak” világra csodálkozásának felemelően szép misztériumjátéka ott zajlott le számtalanszor a szemed előtt!...

Igen, ez a minden alkalommal konkrétan érzékelhető fiatalos türelmetlenség, ez a valósg -törvényeivel való mihamarabbi szembesülésvágy talán az egyik legjobb, legfrappánsabb magyarázata mindannak az élet minden területét átfogó pezsgésnek, amit az elmúlt nyolc esztendő folyamán a bajor főváros területén lépten-nyomon magad is megtapasztalhattál. Az ismeretek minél tökéletesebb elsajátítása, a tudásvágy minél hamarabb történő kielégítése, a természetet (és az emberi társadalmat) működtető törvényeknek a minél eredményesebb kihasználása (divatos kifejezéssel: ama bizonyos „knowledge based economy”, azaz az emberi tudás minél hatékonyabb kamatoztatása) – ezek a mai München legfontosabb ismérvei... S legyen szó akár a 21. század dereka hangulatát idéző, csupa acél és üveg Franz-Josef Strauss repülőtér hipermodern második termináljának a megtervezéséről és felépítéséről, akár az idevezető gyorsvasút, a csaknem 25 kilométeres S-Bahn mágneses vezérlésű, nagy sebességű csoda-vonattá való átalakításáról, akár az idestova harmincöt esztendős Olimpia-Stadt régóta esedékes felújításáról, vagy éppenséggel a szinte minden utcában megtalálható többemeletes parkolópaloták működtetéséről, az elektronikus vasúti jegyvásárlásról vagy a közintézmények biztonsági beléptetőrendszerének a beállításáról – mindenütt a leghatékonyabb, legeredetibb és leggyakorlatiasabb megoldások kerülnek rendszerint az előtérbe. Ebben a városban nem lehet kóklerkedni: a hely szelleme itt bizony kötelez!...

Tiszta időben a Frauenkirche tornyából messzire elvisz a tekintet. Dél felől a Bajor-Alpok csipkés sziklavonulata zárja a látóhatárt – legmagasabb kiszögellésük, a csaknem háromezer méter magas Zugspitze majdnem mindig hó alatt van –, a hegylánc lábainál lankás, sűrű erdővel borított dombok csak sejtetik, mintsem láttatják a hajlataikban megbúvó alpesi tavak, az Ammer-See, a Starnberger-See, a Wörth-See vagy a Tegern-See kristálytiszta víztükrét, partjaikon a bűbájosabbnál bűbájosabb üdülőtelepek tucatjaival (s az örök csúcsforgalommal a feléjük vezető gyorsvasúton, illetve országutakon), miközben a legközelebb eső hegycsúcs, a „csak” ezernyolcszáz méteres Benedikterswand felől, Wolfratshausen és Grünwald érintésével nyílegyenesen fut a város irányába a mindig bővizű Isar... Kelet felől az Ehersberg sűrű erdősége – mögötte ott kanyarog valahol, alig tizenvalahány kilométernyi távolságra, a Tiroli-Alpok gleccsereinek a vizét is magával hozó Inn –, északra pedig, Ismaning és Garching irányába, a már említett Isar viszi magával tovább a Duna felé a müncheni hidak és sétányok, templomok és sörözőkertek egyedi, csak itt fellelhető látványának az emlékét...

Mégis, az ide felmerészkedők – mint utólag kiderül, csupán az első emeletig kell a középkori csigalépcsőn való felszuszakolódás ódiumát vállalni, onnan már, a potom 3 eurós beléptidíjért, kényelmes felvonó röpíti a magasba a nyájas turistát! – nem annyira a metropolis környékének a természeti adottságaira kíváncsiak; nem az Alpok távoli látványa és nem is a várost majdnem teljesen körbeölelő erdős dombvidék meghittsége vonzza leginkább a kíváncsiskodók teleobjektíveit... Sokkal inkább München fentről is azonosítható nevezetességei állnak az ablakoknál tolongó ide látogatók érdeklődésének a központjában: az Alte Pinakothek 1826-ban használatba adott impozáns épülettömbje (benne az egyedi Dürer- és Breughel gyűjteményekkel), a Theatinerkirche hatalmas olasz barokk kupolája (Barelli és Zuccalli háromszázötven éves remekműve) vagy éppen az 1972-es olimpia szimbóluma, a háromszáz-valahány méter magas Olimpia-torony – ezeket célozzák meg leginkább az északi ablakoknál maguknak valahogy helytet kikönyökölő alkalmi fotográfusok. No meg természetesen a Marienplatz mozgalmasságát madártávlatból, a Neues Rathaus jellegzetes központi tornyát, a két keleti, Isaron túli városnegyed, Bogenhausen és Haidhausen fontosabb középületeit, templomtornyait és iskoláit, dél felé pedig a híres-hírhedt Oktoberfest színhelyét, a Theresienwiese hatalmas zöld oválisát... De van, aki a belvárosi piac, a Viktualienmarkt zsibongását próbálja felülről valahogy beazonosítani, vagy a két közeli vasútiállomás, a Hauptbahnhof (Központi pályaudvar) és az Ostbahnhof (Keleti pályaudvar) piszkosszürke tetőfödémét veszi az objektív célkeresztjébe.....

Igen, innen fentről, madártávlatból döbbenhet rá az ember legjobban arra az iszonyatos anyagi és szellemi tőkefelhalmozódásra, ami itt, a nyolcszáz évvel ezelőtti egykori sóvám környékén az idők folyamán végbement... A város peremén mindenfelé többtízemeletes irodaházak tucatjai – köztük a két leghíresebb müncheni világcég, a Siemens és a BMW két imponáló székháza a legszembeötlőbb! –, mellettük lakótelepek és hőerőművek, lerakatok és kirendeltségek, gyárkémények és magasba törő ipari létesítmények. Előttük tornyok, templomok, paloták, középületek: ameddig a szem ellát. Meg tetők, tetők, tetők: nagyok, kicsik, közepesek... Se szeri, se száma a beazonosítható műemlékeknek, közhivataloknak, oktatási és művelődési közintézményeknek... Az a boldog békeidőket idéző füvészházszerű valami ott a Residenz-palotától balra a Bajor Állami Kancellária, tőszomszédságában a szintén csupa üveg Max Planck Jogtudományi Intézettel, mögöttük pedig a prinzregentenstrassei Népművészeti Múzeummal... Az a reprezentatívan kiemelkedő okkersárga egyemeletes épület ott az Isar túloldalán a Maximilianum, 1949 óta a Bajor Parlament székhelye... Az a szürkésfekete bunker kinézetű építmény ott a Müllerbad toronyórája mögött a Rosenheimer utcai multifunkcionális művelődési központ... Arrébb, az Erhard utcán a „műszaki világ háromszöge”: a Deutsches Museum jellegzetes tornya (rajta egy messziről látható óriási hőmérővel), két oldalán a Német, illetve az Európai Szabadalmi Hivatal műtéglával bevont, illetve sötétbarnára árnyékolt üveg és acél épületeivel... S mindennek a felismeréséhez, amennyiben ismerős vagy odalent, egy szempillantás ideje is bőven elegendő...

Igen, ez valóban egy „Traumstadt” (egy „álomváros”). Egy város, ahol nem lehet unatkozni. Itt a bejáratott rendezvényeken kívül is mindig történik valahol valami. Akár egy kiemelkedő színházi előadás, akár egy reprezentatívabb grafikai-tárlat, akár egy figyelemre méltó dzsesszfesztivál – de minden alkalommal ki van plakátolva a hirdetőoszlopokon valami rendkívüli esemény. A könyvhét idején itt legalább fél tucat helyen tartanak író-olvasó találkozót... A világhíres sörfesztivál kulturális összkínálatáról pedig nem is kell beszélni...

München, Munich, Monacco – egy „világváros, amelynek szíve van”. S amelynek „szívdobogására” napjaink összezsugorodó világában, épp viszonylagos közelsége miatt, talán nekünk is érdemes odafigyelnünk.