A kolozsvári Helikon 2006. 18. és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza:

„Szilágyi Domokos »Balogh Ferenc« fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg »Balogh Ferenc« hálózati dossziéjának átadása.

Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy »Balogh Ferenc« azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve.

»Balogh Ferenc« tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban »Balogh Ferenc« 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. »Balogh Ferenc« együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható:

1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése

(Fond informativ, 3010. sz. dosszié)

2) Péterffy Irén megfigyelése

(Fond informativ, 3005. sz. dosszié)

3) Páskándi Géza megfigyelése

(Fond informativ, 2534. sz. dosszié)”

A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről; gyorsankét (Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről); újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg; ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról; Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, illetve a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatók Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a „szigorúan titkos” intézkedési tervek és határozatok.

2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott „Szekuritáté” megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a változat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a „Balogh Fr” fedőnevű (a „keresztnévből” mindig csak az „Fr.” rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve ez év augusztus elején a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi „hazaárulási perek” sorozatának első kötetét, a Szoboszlai-csoport perének 780 oldalas történetét, jegyzetapparátussal ellátva. Készen van a Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész nevével jelzett per hasonló terjedelmű kötete, előkészületben a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, illetve Fodor Pál vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet.* A sorozat negyedik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – „összeszikráztatom” az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel.

Nem akarok senkit tetemre hívni, a dokumentumok, illetve azok magyar fordítása, a lábjegyzetek önmagukért beszélnek. A kutatást hatványozottan és megsokszorozott erőkkel kell folytatni, hiszen néha teljesen véletlenül egészen más dossziékból kerülnek elő dokumentumok. Így került elő a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárából például az Ágoston Vilmos és e sorok írójának „rendszerellenes tevékenységével” kapcsolatos, az 1982. október 30-i, nálam tartott házkutatás után két évvel, 1984-ben összeállított dokumentum is – köszönet érte Novák Zoltán fiatal történésznek! –, amelyet Baţaga Maros megyei szekus ezredes jegyzett. Mindezzel nem a magam személye felé szeretném terelni a figyelmet, hanem jelezni: minden vitatott kérdésben csak azok a dokumentumok tekinthetők hiteleseknek, amelyeket egyrészt a CNSAS, illetve az Országos Levéltár valamelyik fiókja bocsátott ki.

A megfigyelési és követési dossziékból egyértelműen leszűrhető: a Szekuritáté – bár az ügynökök munkájára alapozott – gondoskodott arról, hogy a különböző fedőnéven jelentgetők egyáltalán ne érezzék magukat biztonságban; a tartótisztek kézzel vagy géppel írott összegzései mellett saját kezüleg írt jelentéseket is kértek! Sok esetben – ha ismerős a kézírás – név szerint lehet azonosítani a jelentéseket író ügynököket! Sajátos „bája” ezeknek a megfigyelési dossziéknak a román nyelv finom árnyalataiban rejlő lehetőségek maximális kihasználása. A megfigyelésre, majd követésre kiszemelt személyt az „obiectivul” főnévvel jelölték, amelynek talán a legjobb magyar megfelelője a „célpont”. Amíg csak kiszemelt volt az áldozat, addig a Szekuritáté fogalomtárában a „lucrat la dosar”, „lucrat în legătură cu...”, amikor már biztosan megfigyelték , a „lucrat în acţiune” bikkfanyelvű fogalmi „bűvkör” illette meg. Az ügynököt, a besúgót a „forrás” – „sursa” névvel aposztrofálták. Mindezt elöljáróban fontosnak tartottam közölni, hiszen ez a hiteles dokumentumok megértésének egyik előfeltétele.

A tanulmány nem akar sem a magánélet, sem a költői, írói vajúdás rejtelmeiben vájkálni! Egy önálló kötet fejezeteként – hiteles levéltári dokumentumok alapján – annak, az akkor élők számára döbbenetes korszaknak egy szegmensét próbálja bemutatni. Külön hangsúlyt fektetve a tartótisztek, a megbízók nevének, „tevékenységének” bemutatására. 

Dávid Gyula és Páskándi Géza pere

 A Szekuritáté koreográfiájában eredetileg Dávid Gyula, Páskándi Géza és Bartis Ferenc-per szerepelt. Bartis Ferenc azonban megbetegedett, befektették az ideggyógyászatra, így az ő ügyét a Varró János és Lakó Elemér nevével jelzett perhez csapták, abban a perben ítélték el. A Korunk felkérésére készült tanulmány nem a Kossuth-díjas íróról, életművéről, verseiről, drámáiról, regényeiről szól, hanem Páskándi Géza emberarcát próbálom bemutatni – bármilyen hihetetlenül hangzik – az általam feltárt, áttanulmányozott, magyar nyelvre fordított dokumentumok alapján. Amíg élek, vádolom magam: miért nem voltam erőszakosabb, hogy életében elkészítsem a mélyinterjút. Telefonon beszéltünk erről, de sokrétű írói elfoglaltsága miatt a beszélgetést egy távolabbi időpontra toltuk. Bár – talán – ennek így kellett történnie! Amíg élt, nem voltak a birtokomban a mostani információk, így a kérdések sem lehettek volna olyan megalapozottak.

A tanulmányban két olyan dokumentumot közlünk, amelyek eddig nyomtatásban, kéziratban nem jelentek meg! Egyértelműen bizonyítják: Páskándi Géza mennyire világosan látta az akkori erdélyi magyar – és egyben a romániai! – felsőoktatás minden  rákfenéjét, a megoldási lehetőségeket. A későbbi abszurd drámák szerzőjére vall, ahogyan megindokolja a marxizmusnak és politikai gazdaságtannak, az orosz nyelvnek a kötelező tantárgyak sorából való kivételét, a szabad óralátogatás, az egyetemes filozófiatörténet, művészettörténet bevezetésének, a diákok tudományos pályára való felkészítésének szükségességét. Úgy érzem, az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő, mindössze tizenegy oldalas kézzel írt dokumentum a korszak – természetesen a létező szocializmus keretei között elképzelt – egyik igen fontos értelmiségi reformkísérlete. Furcsa paradoxon: 1995. évi, nyomtatásban is megjelent curriculum vitae-részletében meg sem említi ezt a kivételesen fontos kéziratot!

A per története dióhéjban

 Dávid Gyulát 1957. március 12-ről 13-ra virradó éjszaka, Pata utcai lakásában tartóztatták le. Páskándi Gézát 1957. március 19-én. Minderre 1995. évi curriculum vitae-jében így emlékezett vissza:

„Szóval, 1957. március 19-én, több hónapi »nyomon követés« után egy kolozsvári cukrászdából vittek el, amelynek a diákok attól kezdve a »Botrányos« nevet adták. (A legenda vize ekkor kezdett jéggel bőrödzeni, vékonykán még, de egyre vastagodva.) A letartóztatásom tanúi: diáktársnőim. A cukrászdából tehát lányok közül emeltek ki. [...]

Nem volt ugyan vasálarcom, ám helyette pofonok borították a képemet. Hátamba, bordámba ütések, bokámba rúgás. Sokszor nem is én voltam a düh címzettje, hanem mi általában. Csak tán épp A Valószínűség Játékos Szelleme engem szemelt ki erre. Lehetett volna más is. Aztán az első igazán nagy, nekem »adresszált« dunai verés. Sosem szerettem róla beszélni (legendaoszlatólag?). Gyermekkoromban is szégyelltem, ha megvertek. Tudtam, apám nem olyan, aki ebben nekem igazat adjon. Azt kérdezné: miért nem adtad vissza? Inkább hallgattam hát. De akkor már arról is, ha én vertem meg valakit. Kaptam és adtam, váltakozó szerencsével.

Itt azonban ketrecben és ketrec körül folyt a vadászat. A vadász a ketrecen túlról »lődözött« az állatok (a rab emberek) közé... Cellába rohanó verőlegények meg a többi. Akit s ahol értek. Céljuk a teljes, általános megfélemlítés. Hogy még a szabadság színét, ízét is feledtesse a vér íze és színe... És minden lázadás frissítő illatát.”¹

Dávid Gyula és Páskándi Géza perében két ítélet született: 1957. május 28-án és 1957. június 13-án. A terjedelmi korlátok lehetetlenné teszik a védelem által kért tanúk – Márton Gyula, Szigeti József, Fogarassi József (ő volt a Bolyai Tudományegyetem pártbizottságának titkára, aki a tartományi pártbizottsághoz – közvetve tehát a Szekuritátéhoz – eljuttatta a Várhegyi István által összeállított Határozati javaslatot, amelyet Programtervezet néven tárgyal minden a Bolyai Egyetemmel foglalkozó kötet, holott az eredeti címe az általam közölt hiteles változat!), Kacsó Sándor – vallomásának közlését. Csupán jelezni kívánom, hogy a védelem kérte Balogh Edgár kihallgatását is, ő azonban egy levelet küldött a Kolozsvári Katonai Törvényszéknek címezve, amelyben megvédi, dicséri Dávid Gyulát, közben arra hivatkozik, hogy halaszthatatlanul a Szovjetunióba kell utaznia. Az olvasó már sejtheti: el sem olvasták a levelet!

Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv 327. szakaszának III. bekezdése alapján „nyilvános izgatással” vádolták. A katonai ügyész szóbeli közlésében foglalta össze a vádindítványt:

„A vádlottaknak tulajdonított tények rendkívül súlyosak, kapcsolatban vannak a Magyarországon és Egyiptomban stb. történt eseményekkel, valamint az »Amerika Hangja« és a »Szabad Európa« rádiók által indított, a népek közötti uszítást célzó imperialista propagandával: magát a magyarországi ellenforradalmat is közvetlenül az amerikai imperialisták irányították, a vádlottak pedig a nyugati imperialistákkal rokonszenveztek.

Tevékenységükkel a vádlottak nyíltan az ellenség oldalára álltak, miután a magyarországi ellenforradalom a népi demokratikus rendszer megdöntését és a régi tőkés rendszerrel való felváltását célozta, míg tevékenységi programjában az állami szervek szétverését, a Munkáspárt megsemmisítését tűzte ki célul, a volt horthysta vezetők kiűzésével együtt külföldre emigrált ellenséges elemek segítségével, akik ezúttal a magyarországi zendülés közvetlen felbújtóivá váltak.

A vádlottak, akik arra kényszerültek, hogy helyesen elemezzék a magyarországi eseményeket, a dolgozó nép ellenségeivé váltak, tudatosan álltak át a nyugati imperialisták táborába.

[...] Páskándi Géza vádlottat illetően a katonai ügyész rámutatott, hogy a vádlott az imperializmus szolgalelkű ügynökévé vált, népi demokratikus államunk biztonságára nézve veszélyes elem lett.

A Diákszövetség vezetőségi tagjaként ismertették vele a Várhegyi István elítélt által készített Határozati javaslatot, amelyet teljes egészében elfogadott, sőt kiegészítéseket tett, annak ellenére, hogy a tervezet tartalma részrehajló és nacionalista szellemű volt.²

Miután ezt a Határozati javaslatot az egyetemi hallgatókkal ismertetni kellett, Páskándi Géza vádlott egy kiegészítő javaslatot készített, amelyet átadott Várhegyinek, s arra kérte, csatolja a tervezethez. Az indítvány a következőt tartalmazta: »Ezt a határozati javaslatot a szabadság nevében kell megvalósítani, mert az egész diákság óhaját fejezi ki, nem egyszerű, hanem radikális egyetemi reformot kívánnak.«

Javaslatában a vádlott azt kérte, hogy egyetemi újságot létesítsenek, hozzanak létre alapot a kapitalista országokba való utazáshoz, és más uszító jellegű kérdéseket fogalmazott meg.

1956 októberében a vádlott »Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből« címmel dolgozatot készített, amelyet a sajtóban kívánt közölni, és ezen a dolgozaton keresztül demagóg frázisok mögé bújva a vádlott arra akarta a diákokat uszítani, hogy vegyék ki az orosz nyelvet,  a marxizmust és a politikai gazdaságtant a kötelező tantervből, és más, ellenséges és reakciós jellegű követeléseket fogalmazott meg.

1956. október 24-én a vádlottnak beszédet kellett volna tartania a diákok előtt annak érdekében, hogy elfogadják a Várhegyi által elkészített Határozati javaslatot, valamint a tervezethez csatolt kiegészítő indítványt, de ez a terv kútbaesett, mert a vádlott elkésett a gyűlésről.

Következésképpen a katonai ügyész azt állította, hogy mindkét vádlott a jelenlegi népi demokratikus rendszer ellenséges elemei, nacionalista és soviniszta érzelműek, tevékenységükkel arra törekedtek, hogy veszélybe sodorják a fennálló demokratikus államrendet, ezek a cselekedetek a Btk. 327. szakaszának III. bekezdése előírásaiba ütköznek, s kérte a vádlottak szigorú megbüntetését, hogy az egyben komoly figyelmeztetés is legyen mindazok számára, akik hasonló tetteket próbálnak a jövőben elkövetni.”³

Páskándi Géza ellen az elfogatási parancsot Oprea Ioan főhadnagy 1957. március 19-én állította ki, a tanulmány mellékleteként közölt kéziratok elkobozását már március 18-án elrendelte Pop Virgil hadnagy, a kinevezett vallatótiszt. Az elfogatási parancsban már megfogalmazták a későbbi vádakat: „Páskándi Gézát, aki 1933. május 18-án született Szatmárhegy községben, Géza és Erzsébet fia, magyar nemzetiségű román állampolgár, volt egyetemi hallgató, utolsó lakhelye Kolozsvár, Hídelvei utca, 23–25, azzal gyanúsítják, hogy 1956. november elején, miközben Magyarországon az ellenforradalom zajlott, az RNK kormányzási formája ellen ellenforradalmi jellegű izgatási akciókat kezdeményezett, elfogadta a Várhegyi István által összeállított úgynevezett határozati javaslatot, amelyet a maga során más ellenséges és antidemokratikus követelésekkel egészített ki, ez olyan cselekedet, amely az RNK büntető törvénykönyve 327. szakaszának III. bekezdésébe foglaltakba ütközik, és ennek alapján büntetik. Figyelembe véve, hogy nevezett a büntető perrendtartás 200. szakasza 9. pontja által előírt helyzetben található, fogva tartása állambiztonsági érdek, a törvény cselekedetét egy évnél nagyobb börtönbüntetéssel sújtja,

ELRENDELJÜK

nevezett Páskándi Géza 24 órára szóló fogva tartását a Belügyminisztérium fogdájában, 1957. március 19-én két órától március 20. két óráig.”⁴

A házkutatás során jegyzőkönyv készült, amelyben a fürdőnadrágtól kezdve a zsebkendőkig, könyvekig mindent feltüntettek. Külön jegyzőkönyv készült a testi motozás során megtalált kéziratokról. Jelen volt Hilf Irma, Páskándi szállásadója, Mező Piroska és Ekkárt Judit tanú. Az elkobzott javakról felvett  jegyzőkönyv egy példányát átadták Hilf Irmának.

Bár már 1957. március 19-én letartóztatták, Páskándi Géza ellen az előzetes letartóztatási parancsot 1957. március 25-én állították ki.  A politikai foglyok esetében a vizsgálati fogságban eltöltött idő csak attól a naptól számított, amikor az előzetes letartóztatási parancsot kiállították. (A túlélők közül többen panaszkodtak, hogy a kárpótlásnál ezeket a napokat nem vették figyelembe.)

Páskándi Géza első kihallgatására 1957. március 21-én 7 óra 30 perctől 12 óra 5 percig került sor. A szokásos személyi adatok után Pop Virgil hadnagy azonnal támadásba lendült, Páskándi Géza hallgatói státusát firtatta:

„Kérdés: Jelen pillanatban milyen az ön iskolai helyzete?⁵

Válasz: 1957. február elején a Bolyai Tudományegyetem Történelem és Nyelvtudományi karának dékánja, Bodor András közölte velem: mivel az első félévi vizsgaszesszióban, vagyis 1957 januárjában, a kötelező vizsgáimat nem tettem le, ismétlőnek nyílvánítottak. Attól az időponttól kezdve nem jártam az előadásokra.

Kérdés: Bemutatjuk önnek a Hozzászólás a kari D. Sz. határozati javaslatához című dokumentumot. Milyen magyarázatot tud mondani ezzel kapcsolatosan?⁶

Válasz: Beismerem, hogy a vizsgálat során a nekem bemutatott dokumentum az enyém. A megszerkesztésére a következő körülmények között került sor. 1956. november 13-án, amikor az Utunk szerkesztőségében – amelynek munkatársa vagyok –, hozzám jött nevezett Várhegyi István, a Történelem és Nyelvtudományi kar harmadéves hallgatója és az Utunk folyóirat korrektora.

Várhegyi István ebből az alkalomból ideadta nekem, hogy olvassam el a kari diákszövetség határozati javaslatát, mondván: olvassam el és mondjak véleményt az előirányzott és a javaslatban szereplő diákkövetelésekkel kapcsolatosan.

Elolvastam a Várhegyi István által ideadott Határozati javaslatot, és mivel egyetértettem az abban előirányzott követelések többségével, megszerkesztettem, majd legépeltem az írógépen a nekem bemutatott dokumentumot, odaadtam Várhegyi Istvánnak, hogy azon a gyűlésen, ahol megvitatják, csatolja a javaslathoz, a vita során olvassák fel ezt a dokumentumot, hogy magam is kifejthessem a véleményemet.

Miután a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet szóról szóra elolvastam, és meggyőződtem, hogy az teljes mértékben megfelel az általam nyilatkozottaknak, fenntartom és aláírom: A gyanúsított: Páskándi Géza s.k.

A kihallgató állambiztonsági tiszt:

Pop Virgil hadnagy s.k.

Pecsét”⁷

Kihallgatási jegyzőkönyv

Páskándi Géza gyanúsított⁸ 1933. május 18-án született Szatmárhegy községben, Szatmárnémeti rajon, Géza és Erzsébet fia, foglalkozása volt egyetemi hallgató, utolsó lakhelye Kolozsvár, Hídelvei utca, 23–25. szám.

1957. március 25.

Kolozsvár

A kihallgatás 9.00 órakor kezdődött és 13 óra 30 perckor ért véget.

Kérdés: A folyó év március 21-i kihallgatás folytatásaként részletesen mondja el: milyen módon szerzett tudomást a Várhegyi István által szerkesztett Határozati javaslatról?

Válasz: 1956. március 13-án délután az Utunk folyóirat szerkesztőségében voltam, ahol az írógépen különböző, általam írt verseket gépeltem. 15 és 16 óra 30 perc körül belépett a szerkesztőségbe, illetve abba a szobába, ahol voltam, nevezett Várhegyi István, a Bolyai Tudományegyetem Történelem és Nyelvtudományi karának harmadéves hallgatója.

Várhegyi István az egyetemi hallgatói státus mellett az Utunk folyóirat korrektora is volt. Várhegyi István látva, hogy ott vagyok a szobában, nagyon megörvendett, és később azt mondta: várjak egy picit, ide akar adni valamit, amit olvassak el, majd mondjak véleményt a dolgozatról.

Várhegyi István ezzel kiment abból a szobából, ahol én voltam, néhány perc múlva visszatért, a kezében volt egy táska. Abból kivett egy legépelt dolgozatot, amelyet elolvasásra átadott nekem, ahogyan előzetesen megegyeztünk.

Várhegyi István ekkor azt mondta nekem: az átadott dolgozat egy határozati javaslat, amely magában foglalja a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Történelem és Nyelvtudományi Kara diákjainak bizonyos követeléseit, és a Határozati javaslatot ugyanazon nap délutánján a kari gyűlésen be fogják mutatni.

Még arra kért: miután elolvastam, mondjam el a véleményemet a tartalmával kapcsolatosan. Ezzel Várhegyi István a dolgozatot nálam hagyta, átment az egyik szomszéd szobába, ahol a korrektori munkáját végezte. A Határozati javaslatot kb. 45 percig hagyta nálam, ez idő alatt én elolvastam, majd a tartalmával kapcsolatosan írásban, két oldalban és néhány sorban megfogalmaztam a magam véleményét a szerkesztésről és egyes diákok követeléséről, majd az írógépen legépeltem.

A Határozati javaslathoz általam leírt kiegészítést azzal a céllal készítettem, hogy azt a Történelem és Nyelvtudományi Kar diákjainak soron következő gyűlésén felovassák mint részemről érkező javaslatot.

A 45 perc letelte után – ameddig a Határozati javaslat nálam volt – belépett a szobába Várhegyi István, aki a véleményemről kérdezett. Azt feleltem: a véleményemet írásban fogalmaztam meg, és átadtam neki három gépelt oldalt, amelyeket Várhegyi István a Határozati javaslathoz csatolt, majd mindkettőt berakta a táskájába.

Kérdés: Milyen jellegű volt a Várhegyi István által bemutatott Határozati javaslat?

Válasz: A Várhegyi István által bemutatott dolgozat tervezet jellegű volt, véleményem szerint ez kiderül a címéből is, a Történelem és Nyelvtudományi Kar diákszövetsége ennek alapján fejtette volna ki a tevékenységét.

Ugyanakkor a dolgozatnak az általa megfogalmazott követelések és az egyes pontok révén antimarxista, polgári jellege volt, amelyek a népi demokratikus rendszer felsőfokú oktatásában 1948 után lezajlott forradalmi reformok ellen irányultak.⁹

A javaslatban megfogalmazott pontok egy részének ugyanakkor anarchista és pártellenes jellege volt, azt a célt szolgálta, hogy az egyetemista ifjúságot kivonja az IMSZ és a Román Munkáspárt vezetése és befolyása alól.

Kérdés: Bemutatjuk önnek a 14 lapból álló, Határozati javaslat című dokumentumot. Ismeri?

Válasz: Felismerem a nekem bemutatott dokumentumot, a másolata annak, amelyet Várhegyi István 1956. november 13-án átadott, ezzel kapcsolatosan fogalmaztam meg az általam leírt véleményemet, amelyet a jelen Határozati javaslathoz csatolt.¹⁰

Miután a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet szóról szóra elolvastam, és meggyőződtem, hogy az teljes mértékben megfelel az általam nyilatkozottaknak, fenntartom és aláírom: Az előzetes letartóztatásban lévő: Páskándi Géza s.k.

A kihallgató állambiztonsági tiszt:

Pop Virgil hadnagy s.k.

Pecsét.”¹¹

Kihallgatási jegyzőkönyv

Páskándi Géza gyanúsított 1933. május 18-án született Szatmárhegy községben, Szatmárnémeti rajonban, Géza és Erzsébet fia, foglalkozása volt egyetemista, utolsó lakhelye Kolozsvár, Hídelvei utca, 23-25. szám.

1957. március 26.

Kolozsvár

A kihallgatás 8.00 órakor kezdődött és 14 óra 10 perckor ért véget.

Kérdés: Mióta ismeri Várhegyi Istvánt?

Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánt 1955 őszétől ismerem. Bár, mindketten egyetemisták voltunk a Történelem és Nyelvtudományi Kar harmadévén, az Egyetemen nem ismertük egymást, mivel ő történész-, én pedig bölcsészhallgató voltam, ráadásul nem jártam rendszeresen az előadásokra.¹²

Ezeknek a körülményeknek, valamint annak köszönhetően, hogy mindketten az Utunk folyóirat szerkesztőségében dolgoztunk, ott ismertem meg őt. Így többször, amikor a folyóiratban írásaim jelentek meg, odamentem hozzá, a korrektorhoz, és elkértem az irodalmi oldalt, hogy magam végezzem el a verseim vagy jegyzeteim korrektúráját. Később a folyóiratban megjelent saját írásaim vagy mások dolgozatai kapcsán beszélgetni kezdtünk.

Kérdés: Ezt követően milyen kapcsolatban volt vele?

Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánnal nem voltam közelebbi kapcsolatban, mégis, mint évfolyamtársak és szerkesztőségi kollégák, tegeződtünk, jól ismertük egymást, azonban soha nem kerestük fel egyik a másikat. Különböző napi szerkesztőségi vagy egyetemi dolgokról beszélgettünk. Várhegyi István tudván, hogy írok, irányomban visszafogott magatartása volt.

Kérdés: Minek köszönhető, hogy Várhegyi István bemutatta önnek a Határozati javaslatot, hogy azt elolvassa és véleményt mondjon róla?

Válasz: Várhegyi István tudta, hogy harmadéves egyetemista, ugyanakkor író és költő vagyok, autoritásnak és erkölcsi tekintélynek örvendek a diákság körében, és a véleményem a Határozati javaslatról hatással lesz a kar többi hallgatójára is.¹³

Kérdés: Részt vett olyan gyűlésen, ahol a diákok a Határozati javaslatot vitatták meg?

Válasz: Nem, nem vettem részt ilyen gyűlésen. Mivel nem tudtam részt venni ilyen gyűlésen, ezért írtam le papírra a véleményemet, hogy azt ott felovashassák.

Kérdés: A Diákszövetségnek milyen ülésén vett részt, és mikor?

Válasz: 1956. október 24-én részt vettem a Történelem és Nyelvtudományi Kar Diákszövetsége vezetőségének választási gyűlésén.¹⁴ Megjegyzem: nem voltam jelen a gyűlés kezdetétől, mert jelentős késéssel érkeztem, ezért csak annak az utolsó órájában vettem részt.

Kérdés: Miről tárgyaltak azon a gyűlésen?

Válasz: Személyesen nem vettem részt a vitában. Amikor a gyűlésre megérkeztem, a vitának már vége volt, és a Diákszövetség vezetőségébe jelölteket javasoltak, majd a szavazásra került sor.

Kérdés: Milyen uszító jellegű beszélgetéseket folytatott ott, és kikkel?

Válasz: Az egyik szünetben az egyik diákcsoporthoz léptem, közülük Koczka Györgyre és Lénárd Zoltánra emlékszem, voltak ott első- és másodéves diákok, akiket nem ismertem.

Mivel nem vettem részt a gyűlésen zajló vitában, megkérdeztem a csoportban lévőket, hogy a beszélgetés során felvetették-e a fakultatív tantárgyak bevezetését, a diákcserét a más országokban élő egyetemi hallgatókkal, az ösztöndíjak, a népi kollégiumok, az egyetemi irodalmi körök kérdését, a magyar történelemnek, a művészettörténetnek, az egyetemes filozófiatörténetnek a bevezetését a tantervbe, és más javaslatokat, hogy milyen nevet viseljenek egyes tudományos, irodalmi körök és népi kollégiumok.

Azt válaszolták nekem, hogy általában ezeket a kérdéseket megvitatták, a közgyűlés elé utalták, az irodalmi körök és kollégiumok elnevezésére vonatkozó  javaslataim kivételével.

A gyűlésre én felkészülve érkeztem, hogy ezeket a kérdéseket a vita során felvessem, és ilyen értelemben le is gépeltem egy papírlapra, amit javasolni akartam. Mivel elkéstem a gyűlésről, a vitának vége volt, nem jutottam szóhoz, ezért kérdeztem meg azokat, akik kezdettől fogva jelen voltak, hogy miről tárgyaltak.

Amikor megkérdeztem, hogy miről is tárgyaltak a gyűlésen, Koczka Györgynek és másoknak megmutattam a papírlapot, amelyre felírtam ezeket a javaslatokat.

Ezekkel az általam felvetett, Várhegyi Istvánnak átadott, a határozati javaslathoz csatolt indítványban lévő kérdésekkel kapcsolatosan egy újságcikket akartam írni, amelyet a sajtóban közlök, össze is állítottam egy piszkozatot. Később azonban lemondtam erről.

Kérdés: Jelenleg hol található ez a két piszkozat?

Válasz: Mind a papírlapot, amelyre feljegyeztem az általam a választási gyűlésen felvetni szándékozott kérdéseket, mind annak az újságcikknek a vázlatát, amelyet a sajtóban akartam közölni, a nálam tartott házkutatás során elvitték.

Kérdés: A vizsgálat bemutat önnek két dokumentumot, az egyik címe: „Tisztelt diáktársak, kedves barátaim!”, a másodiknak „Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből”. Felismeri őket?

Válasz: Igen. Ezek azok a dolgozataim, amelyekről a kihallgatás során beszéltem.

Miután a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet szóról szóra elolvastam, és meggyőződtem, hogy az teljes mértékben megegyezik az általam nyilatkozottakkal, fenntartom és aláírom: Az előzetes letartóztatásban lévő: Páskándi Géza s.k.

A kihallgató állambiztonsági tiszt:

Pop Virgil hadnagy s.k.

Pecsét.”¹⁵

Páskándi Gézát 1957. április 10-ig vallatták, akkor hozták tudomására a vád alá helyezési határozatot. A vád tanúiként nyilatkozatot írattak a kolozsvári kétéves pártiskola zömmel román anyanyelvű diákjaival, akik teljesen „véletlenül” 1956. november 1-jén, halottak napján, a Házsongárdi temetőben tartózkodtak, és szemtanúi voltak annak, hogy a Bolyai Egyetem diákjai, miközben a sírokat rendezték, virágokat helyeztek el és gyertyát gyújtottak, párt- és kormányellenes megnyilvánulásokban vettek részt, kifejezték részvétüket a magyarországi „események” során elesettek iránt. Magyarokat, Fülöp Annát és Kerekes Olgát is megszólaltattak, akik hasonlóképpen elítélték a párt- és kormányellenes, irredenta megnyilvánulásokat, a magyar himnusz állítólagos eléneklését. A nyilatkozatokból egyértelműen kideríthető, hogy a Reményik Sándor sírjánál saját versét elmondó (ennyire „ismerték” a magyarul állítólag kukkot sem értő pártiskolások a magyar irodalmat!), szőke, „magas” diák Bartis Ferenc volt.

A katonai ügyész, a vád képviselői a már letartóztatottak terhelő vallomásait is felhasználták: az egyik diák azt vallotta, hogy a Bolyai Tudományegyetem janicsárképző intézet, ezen is túltett, amikor kijelentette: Páskándi Géza arcára van írva a nacionalizmus.

A Kolozsvári Katonai Törvényszék Dávid Gyula és Páskándi Géza esetében is példát statuáló ítéletet hozott, ezek azonban még szerencsére távol voltak a későbbi politikai perek halálos, életfogytiglani vagy több évtizedes ítéleteitől. A mai joggyakorlat szerint Páskándi Gézát nem szabadott volna elítélni, hiszen a javaslatait, feljegyzéseit leírta ugyan, de azokat nem vitatták meg, azok nem szerepeltek a Diákszövetség nagy vihart kavart Határozati javaslatában.

Tanulságos az 1957. június 13-án hozott 197. számú végleges és megfellebbezhetetlen ítélet indoklása:

„Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottak által elkövetett bűncselekmények magukban foglalják a nyilvános izgatás vádjának jellemző vonásait, ezek olyan cselekedetek, amelyek a Btk. 327. szakasza III. bekezdésébe foglaltakba ütköznek, mert ha bárki bármilyen eszközzel megpróbál bujtogatni, aminek következtében az ország biztonsága veszélybe kerül, ezt a törvénysértést követi el. Jelen esetben mind Dávid Gyula vádlott, mind Páskándi Géza vádlott olyan természetű bujtogatást követett el, amelyek eredményeként veszélybe került volna az állam biztonsága.

Törvénysértésnek nevezhető az is, hogy a vádlottak abbéli minőségükben, hogy az egyik egyetemi tanársegéd, a másik diák, író és költő, tudatában voltak annak, hogy az elkövetett cselekedetek tiltottak, és ezeket a törvény bünteti. Ennek megfelelően ők tudatosan, senki által nem kényszerített módon követték el a törvénysértést.

A katonai törvénykönyv 304. és 463. szakasza alapján – amelyek a perköltségekre és az előzetes letartóztatásban eltöltött időszakra vonatkozó rendelkezéseket is tartalmazzák – ezen okokból következően a katonai törvényszék teljes összhangban a katonai ügyész megállapításaival Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottakat a BTk. 327. szakasza III. bekezdése alapján nyilvános izgatás vádjában bűnösnek mondja ki, valamint megállapítja, hogy számukra nem állnak fenn enyhítő körülmények.

Ennek értelmében A BÍRÓSÁG A NÉP NEVÉBEN

kihirdeti, hogy a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján Dávid Gyula vádlottat – Kolozsvár, Pata utca 105. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 7 (azaz hét) év fegyházbüntetésre ítéli.

Ugyanakkor hasonlóképpen egyöntetű szavazattal a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján Páskándi Géza vádlottat – Kolozsvár, Hídelve utca, 23–25. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 6 (azaz hat) évi fegyházbüntetésre ítéli.

A letartóztatásuk érvényben marad.

A katonai törvénykönyv 463. szakasza alapján az előzetes letartóztatásban töltött időszakot figyelembe veszik, Dávid Gyula vádlottnál 1957. március 12-től, Páskándi Géza vádlottnál 1957. március 19-től.

A katonai perrendtartás 304. szakasza alapján kötelezik őket, hogy az államnak kifizessék a perköltséget, fejenként 100-100 (azaz egyszáz-egyszáz) lejt.

Az elítéltek az ítélet kihirdetésétől számított három napon belül fellebbezési jogukkal élhetnek.

Kelt és felolvastatott a nyilvános tárgyaláson ma, 1957. június 13-án.

Elnök:                                                               Népi ülnökök:

Macskási Pavel hadbíró őrnagy s.k.                              Szilágyi Dezső hadbíró őrnagy s.k.

                                                                        Grigore Iancu hadbíró főhadnagy s.k.

Titkár:

Eneotescu Petru s.k.”¹⁶

Páskándi Géza követési dossziéja

 Páskándi Géza letartóztatásának körülményeiről, börtönélményeiről több kötetben, jegyzetben, drámában írt. Meglepő módon éppen a legdrámaibb időszakról, a vallatás, kihallgatás atmoszférájáról, egyedi és minden politikai letartóztatottnál különböző világáról írt a legkevesebbet. Nem csak ő volt ebben a helyzetben. Az idegrendszer, az emlékezet azzal védekezett a mindennapos „ökölvívó”-mérkőzések ellen, hogy egyszerűen kitörülte a százezer voltos feszültséggel teli időszakot, amikor ugyanazokat a kérdéseket fogalmazták meg, ugyanazokra a kérdésekre várták a válaszokat. A visszaemlékezésekben ezért kap tágabb teret a letartóztatás, az első, börtönben töltött éjszaka, majd az ítélet kimondása után a mindennapos taposómalom élményvilága. A vallatás, kihallgatás valóban ökölvívó-mérkőzéshez hasonlítható: a smasszer a letartóztatott gyengéit, a fogoly pedig a kibúvókat keresi, miközben végsőkig feszül minden idegszála.

Az általam ismert és megszólaltatott egykori politikai foglyok közül csak Dávid Gyula, Várhegyi István, Vastag Lajos és báró Bánffy István emlékezett valóban hitelesen, a jegyzőkönyvek szövegével nagyjából egyező módon a vallatás, kihallgatás gyötrelmeire. A Szekuritáté által elkészített kihallgatási jegyzőkönyveket valóban alapos kritikával kell elemeznünk, ez azonban közelről sem jelenti azt, hogy figyelembe se kell vennünk őket. A kihallgatási jegyzőkönyvek nélkül a szervezkedési kísérletek, reformelképzelések hiteles történetét nem lehet megírni! Az események, történések megközelítő pontosságú kronológiája csak a kihallgatási jegyzőkönyvek alapján rekonstruálható. A tanulmány fő szövegébe ezért iktattam be Páskándi Géza kihallgatásának három, a legfontosabb kérdéseket érintő jegyzőkönyvét.

Páskándi Géza idézett curriculum vitae-részletében már-már önironikusan tekint vissza egykori önmagára, nem magyarázkodik, hanem próbálja megérteni és megértetni mindazt, amiért börtönbe került.

„Tudtam, így is, úgy is le fognak tartóztatni, mert legalább ’56 szeptembere óta érett a »priuszom«. A Diákszövetségnek megfogalmaztam javallataimat. Ötvenhatos cikket, verset írtam (kézirat gyanánt). Csatlakoztam az egyetemi autonómia követeléséhez, aztán a kötelező orosz nyelv fakultatívvá tétele is szerepelt stb. Nota bene: oroszból igen gyenge voltam. (Ma is élő, kegyelmes szívű, jó tanárom a tanúm lehet erre.) Ám azért nehogy valaki arra az álláspontra helyezkedjék: főleg a gyengébb, lazsálóbb egyetemi hallgató szereti a lázadást, a forradalmakat, ahogy a szorgalomra ásító elemista a téli tüzelőhiányt, amely vakációt jelent – szóval ne menjünk ilyen messzire. Mert bár jegyeim jobbára közepesek, néhány tárgyból – így marxizmusból is, lásd: káderiskolai előzmények – egyik legjobb voltam az évfolyamon. Ennek ellenére kértem: a marxizmus csak egyike legyen a tanított »filozófiai irányzatoknak«. Mindez elhatárolódás volt részemről, megtagadása a közelmúltnak. Az ifjú nem akart szenvedni a »vén«, ostoba ideológiáért... Azokért, akikről nem tehetett. Védte magát a lázadással, miközben vállalta az új veszélyt. Valami ösztönös, naiv ősi pluralizmus? Választhasson az ember? Meglehet. Ugyebár az ifjúság állandóan kutakozik, keresgéli a mesebeli kincset. Keresi párját, barátait, társaságát, példaképeit, az eszményeket, hiszen érzi, választása talán egy életre, legalábbis hosszú időre szól.

[...] Szóval azt akartam – konkrétan – többek között: a mi diákotthonainkat ne illegalista román és magyar kommunistákról, hanem magyar történelmi személyiségekről és szellemi emberekről nevezzék el. A leányotthont például Ocskó Teréz és Elena Pavel helyett Zrínyi Ilonáról és Kaffka Margitról... Ma már elismerem: ez bizony – még magyarországi távlatból mérve is – igen nagy, »éretlen« előrefutás volt. Kellett hozzá jókora naivitás. Nos, erős, sőt kőkemény szkepticizmusom (etnikai kisebbségi ügyekben) azóta is fungál. Ez is jócskán akadályozta utamat, »jó híremet« a világ felé.

Továbbá: közös irodalmi kört szerettem volna az egzakt – fizika–matematika stb. – szakosokkal. Éreztem, hogy a nem társadalomtudományok és bölcsészek között szakadékot akarnak támasztani. Nehogy »megfertőzzük« őket, vagy kölcsönösen egymást. (Valahogy úgy, ahogy a művészeti ágak alkotóit is megosztották. Vagy az újságírókat a szépírók ellen hergelték nemegyszer...) Tehát részemről a felsoroltak képezték a történelmi Nyílt tér rovatot: nem vagyok azonos, nem vállalok közösséget velük...

[...] Szóval kint a deltában (Duna), a kényszermunkán más volt a helyzet. Ott – szinte akkurátusan – mindig megokolták a veréseket. Például: nem teljesítetted az embertelen normát. A munkacsoportból – lévén a legfiatalabb – engem választottak. Ez már a ráció munkája volt, nem bízták véletlenre a dolgot. A bűnbak az ősi társadalmakban mindig az ifjú állat. Ott persze más okból, mint itt. Itt: ez kibírja, s egyben a példastatuálás megrémíti a többit, az idősebbeket. Nota bene: az ismertebb írók közül is engem választottak, azt hiszem, nemcsak tetteim, ’56-os írásaim alapján, de ifjú, »magányos farkas« létem ellenére is, jóllehet nagyon is társasági ember voltam.

Szóval arc helyett: ülep, vasálarc helyett: vizes lepedő a fenekemre, és gumibot helyett huszonöt egy (»gumírozott«) kábeldarabbal. Csak később, a veszély elmúltával (mindig így van) tudtam humorosan »kezelni« a dolgot. Utolsó lelkem: a humor, firkantottam le hajdanán. Aztán közöltem is (már itt és később). Epigrammát – a szabadság műfaja ez is! –, írtam az első nagy verésről, mondván: nincs méltóbb, illőbb helyzet, mint az, hogy az ülepem és a verő őrmester feje egymásba nézzen. Ha meg nem parancsolja, sosem tudtam s mertem volna fenekemet arca irányába emelni. Észre sem vette az ostoba, hogy vakmerő pimasszá tett azzal, hogy huszötöt mért alsó hátsó felemre.

Akkor a barakkban emeletes vaságyamon egy hétig hason aludtam, villanyfényben, a drótkerítés, posztoló őrök határai között. Fel-felriadva hallgattam a delta éji madárvilágának hangjait vagy az őrzők farkaskutyájának vonítását...

Többször is ment haza halálhírem a börtön s kényszermunka tájai felől. Legenda, persze, az.”¹⁷

Az idézett vallomás a későbbiekben, az 1963. február 9-i szabadulása utáni időszak történései révén kap igazán történelmi hátszelet. Páskándi Géza követési dossziéját 1965. április 19-én nyitották meg, megfigyelése a börtönből való szabadulása első pillanatától a Szekuritáté figyelmének középpontjában állt. Nemcsak őt, még a börtönből szabadult közbűntényeseket is követték. Páskándi Géza ennek teljes tudatában volt, megpróbált együtt élni a csöppet sem  kellemes „helyzettel”. Utólag sok mindent bele lehet magyarázni – bele is magyaráznak! – a Magyarországra való áttelepedése kapcsán. Egészen bizonyos, hogy ebben a börtöntől való félelme is szerepet játszott. Saját maga írta: még egyszer visszakerülni a romániai börtönökbe? Inkább a halál!

Három kötetből álló megfigyelési dossziéja¹⁸ – sarkítva – a legfelsőbb párt- és államvezetés által gondosan „megkomponált” ügynökhálózattól keresztül-kasul átszőtt hatvanas évekbeli politikai rendszer, irodalmi és szellemi élet sajátos keresztmetszete. Legszívesebben abszurd keresztmetszetet írnék, ha nem volna véresen komoly mindaz, amit a dokumentumok, jelentések, szigorúan titkos utasítások, a tartótisztek eligazításai tartalmaznak.

„Belügyminisztérium

III. csoportfőnökség¹⁹

Jóváhagyta:

A csoportfőnökség parancsnoka:

Aláírás olvashatatlan.

1965. április 19.                                                           Szigorúan titkos!

Határozat Páskándi Géza magánszemély megfigyelési dossziéjának megnyitásáról

„Puşcaşu Gh” fedőnevet kapta

I. Azonosítási adatok:

Családnév: Páskándi, keresztnév: Géza. 1933. május 18-án született²⁰ Szatmárhegy községben, Géza és Erzsébet fia, magyar nemzetiségű, lakhelye (Bukarest), Iulius Fucik utca, (1. szám, VI. emelet, 15. lakás, Május 1 rajon),²¹ végzettsége: az egyetemi tanulmányait nem fejezte be, foglalkozása: költő, munkahelye: C. L. D. C. R., Griviţa Roşie,²² beosztása: tisztviselő, jelenlegi politikai hovatartozása: párton kívüli, a múltban kifejtett politikai tevékenysége: az 1944. augusztus 23-ig kifejtett politikai tevékenysége ismeretlen.²³

Társadalmi származása: munkás, jelenlegi szociális helyzete: tisztviselő.

Más adatok: 1957-ben a Kolozsvári Katonai Törvényszék a Btk. 327. szakasza III bekezdése alapján nyilvános izgatásért 6 év börtönbüntetésre ítélte. Az érintett 1956-ban, a magyarországi ellenforradalom idején a kolozsvári egyetemisták soraiban lévő ellenséges elemekkel együtt a magyar diákok számára »bizonyos haladó jogok eléréséért« antidemokratikus dokumentumokat állított össze, a diákokat a fakultásról szóban arra buzdította, hogy támogassák az általa és az ellenséges elemek által megfogalmazott »követeléseket«. Az RNK Államtanácsa 1963. január 3-i 5. számú törvényrendelete alapján a büntetés hátralévő részét elengedték és szabadlábra helyezték.²⁴

II. A kompromitáló dokumentumok rövid tartalma. A »Balogh Fr.«, »Nagy István«, »Ionescu Ştefan«, »F«, »Forrás« fedőnevű ügynökök által szolgáltatott, valamint a vizsgálati anyagból rendelkezésünkre álló dokumentumokból – amelyek a feljelentés első dokumentumait képezik – a következők derülnek ki:

A levéltári és vizsgálati anyagból következik, hogy Páskándi Géza 1956 végén – október hónapban –, miközben Magyarországon az ellenforradalmi elemek az MNK kormányzási formája ellen indítottak offenzívát, hazánk rendszere ellen ellenséges tevékenységet fejtett ki. Páskándi Géza tevékenysége szorosan kapcsolódik nevezett Várhegyi István tevékenységéhez – aki 1956 októberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Történelem és Nyelvtudományi kara diákszövetségének vezetőségi tagjaként megszerkesztette a Határozati javaslatot, amelyben – többek között – a fakultás autonómiáját kérte.²⁵

Ezzel azt akarta elérni, hogy a magyar egyetemi hallgatókat szakítsák el országunk más ifjúsági szervezeteitől. Páskándi Géza szolidarizált a tervezettel, mivel ellenséges érzelmek uralták, a maga során egy indítványt szerkesztett, és kérte, hogy csatolják a Határozati javaslathoz  és olvassák fel minden egyetemi hallgató előtt. Ebben az indítványban Páskándi Géza a magyar ifjúságot úgynevezett »reformok és követelések« megfogalmazására uszította.

Szerveink a motozás során megtalálták az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből című dokumentumot, amelyben az érintett demagóg módon az oktatási program revízióját, a marxizmusnak és politikai gazdaságtannak mint kötelező tantárgynak a kivételét kérte.

Páskándi Gézát 1957. június 13-án bíróság elé állították, és a Kolozsvári Katonai Törvényszék a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján nyilvános izgatásért hat év börtönbüntetésre ítélte. 1963. január 3-án az RNK Államtanácsa 5. számú törvényrendelete alapján a büntetés hátralévő részét elengedték, és szabadon bocsájtották.

Páskándi Géza szabadulása után – jelentették a szerveinknek – ellenséges álláspontra helyezkedett, a »fiókja« számára készült írásai vannak, amelyeket nem közöl, azonban a barátainak és ismerőseinek felolvassa őket.

1965. október 15-én »Balogh Fr.« ügynök tájékoztatott, hogy Páskándi Géza verseket ír, de azokat nem közli: például a forrás által hallott »Kodály fája« című vers, amely Kodály Zoltán magyar zeneszerzőről szól, akit a »magyar szellem« – amely évszázadokon át él és »uralkodik« – elkötelezett őreként ábrázol.²⁶

1963. december 9-én »Ionescu Ştefan« ügynök jelenti, hogy Páskándi Gézával Majtényi Erik lakásában találkozott: »itt néhány rejtetten politikai tartalmú vagy minden tartalom nélküli verset olvasott fel nekem.«²⁷ »Egyikre emlékszem, amelyben lényegében azt állította, hogy ebben az országban mi mindent jelent, hogy csendben halhatsz meg, mindig lesz valaki, aki eltemessen. A versei tartalma kapcsán – amelyeket nem értenek – ellenvélemény fogalmazódott meg, amire ő azt válaszolta: Nekem elég, ha tíz ember megérti, amit írok.«

1965. március 20-án »Balogh Fr.« arról tájékoztatott, hogy februárban-márciusban többször találkozott Páskándi Gézával. Az 1965. március 7-i választások előtt az ügynök jelenlétében így fejezte ki magát: »a börtönnel még annyi szerencséje sem volt, hogy legalább a politikai jogai elvesztésével büntessék«, most el kell mennie szavazni, „aminek semmi értelme, mivel csak a listán szereplő személyt kell megválasztania, így az egész választás szélhámosság és illúzió«.

1965. március 19-én azt mondta az ügynöknek: Az eb olykor emeli lábát című versében a hazánkban meglévő irodalmi-művészeti alkotómunkára utalt, azt állítva, akinek van bátorsága az igazságot kimondani, azt keményen megbüntetik. Arra a kérdésre, hogy próbálta-e közölni a verset, azt felelte: »a mi jelenlegi helyzetünkben még remény sincs arra, hogy közlik.«²⁸

III. Az operatív nyilvántartás kategóriája:

Az elmondottakból kitűnik, hogy a kijelölt személy magyar nacionalista tevékenységet folytat, következésképpen mint ellenséges elemet – aki hazánk magyar nemzeti kisebbsége körében ellenséges tevékenységet folytat – operatív nyilvántartásba vesszük.²⁹

A jelen határozatot ma, 1965. április 17-én egyetlen példányban szerkesztették.

Irodafőnök, rangfokozata, neve, aláírása:

Aláírás, rendfokozat, tisztség olvashatatlan.

A Csoportfőnökség parancsnoka:

Név, rangfokozat nincs feltüntetve.

Iktatták: 1965. április 21-én.

Iktatószám: 8728.

Tartótiszt neve, rangfokozata:

Aláírás olvashatatlan.”³⁰

A tanulmány számára készített dokumentumválogatás mindenképpen szubjektív. A három kötet minden egyes dokumentumának közlése, magyar nyelvre történő fordítása nyújthat teljes képet arról a belső mechanizmusról, ahogyan a Szekuritáté megszervezte a célszemélyek megfigyelését, követését. Sem pénzt, sem anyagi, sem technikai eszközöket nem kíméltek. Páll Lajos megfigyelésénél például az Ilyés Elemérrel a vendéglőben folytatott teljes beszélgetést lehallgatták, legépelték, és csatolták a követési dossziéhoz.

A Páskándi Géza megfigyelésével, követésével kapcsolatos egyetlen válogatásból sem hiányozhat az a dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy milyen elegánsan, már-már brillírozva utasította vissza az „együttműködésre” irányuló felkérést. Tette ezt olyan bravúrosan, hogy a megbízott szekus tiszt a III. Csoportfőnökséget is figyelmeztette: Páskándi Géza esetében a jövőben se próbálkozzanak ilyen javaslattal, felkéréssel!

Mindez már csak azért is felemelő, mert Páskándi Gézát kiszabadulása után a Szekuritáté az ügynöki szerepre „predesztinálta”. Iana Aurel szekus századost a tartótiszt szerepére szemelték ki. Próbálkozása teljes kudarccal végződött.

„Szabadulása után a jelen pillanatig kapott jelentések (»Szabó Sándor«, »Ionescu Ştefan«, »Anton Andrei«, »Balogh Francisc«, »Nagy Sándor« ügynököktől) Páskándi Gézával kapcsolatosan nem jelentenek különleges problémát.

Személyesen elemezve a Páskándi Gézára vonatkozó dokumentumokat, arra a következtetésre jutottam, hogy ajánlatos személy a toborzásra, ennek sikere egyrészt lehetőséget teremtene, hogy megismerjük egy sor ellenséges elem tevékenységét – mivel Páskándi Géza őket jól ismeri, és velük bármikor szoros kapcsolatot alakíthat ki (Majtényi Erik, megfigyelése folyamatos – »lucrat în acţiune«), Földes László, megfigyelése folyamatos (»lucrat în acţiune«), Lőrinczi László, megfigyelése folyamatos (»lucrat în acţiune«), Simonfi Imre, megfigyelése folyamatos (»lucrat în acţiune«), Gall Glantz András és Beke György, akiknek a megfigyelése ugyancsak folyamatos, és más elemek, akik az aktív vagy az ügynöki nyilvántartásunkban szerepelnek, másrészt a szerveink oldalára állíthatnánk és úgy irányíthatnánk, hogy olyan irodalmi tevékenységet fejtsen ki, amely megfelel a pártunk és államunk által a művészemberek számára kijelölt követelményeknek.

Melyek azok az indokok, amelyek ezt az értékelést igazolják?

– Páskándi Géza egészséges származása (az édesapja cipész, munkás elem, ő személyesen a négy gimnáziumi osztály elvégzése után a magyarországi ellenforradalmi eseményekig egészséges szellemben dolgozott és írt).

– Az a tény, hogy Páskándi Géza nacionalista eszméi ellenére a szabadulása után nem egy magyar nemzetiségű nőt vagy legalább olyant vett feleségül, aki tud magyarul, egyrészt azt bizonyítja, hogy normális életet akar élni, másrészt nem vette figyelembe a nacionalista elemek együttélési szabályait.³¹

– Az a tény, hogy dolgozik, olyan alkotásokat fordít, amelyek nem ellentétetesek pártunk és államunk politikájával.

– Fiatal, optimista elem, valójában felfelé pozitívan lehet őt befolyásolni.

– A vele való kapcsolatfelvételre vannak lehetőségek, mivel – bár az Államtanács törvényrendelete alapján büntetése hátralévő részét elengedték – a szabadulása után a szerveink közül senki nem teremtett kapcsolatot vele.

A kapcsolatfelvételhez azt javasolom: telefonáljunk neki a lakására vagy a munkahelyére, anélkül hogy közölném vele, a belügytől vagyok, és találkozót kérek. Az így megszervezett találkozó során ismertetem vele, hogy a belügyi szervek tagja vagyok, és együtt eldöntjük, mikor találkozunk újra, hogy megbeszéljük az őt érdeklő kérdéseket. Úgy gondolom, erre a találkozóra a lakásán kerüljön sor, ha ez a dolog nem lehetséges, akkor a találkozóra egy toborzó [a besúgók számára fenntartott – T. Z.] lakásban kerüljön sor.”

Oldalt Iancu Constantin, az operatív akció koordonátorának megjegyzése: „A telefon nem megfelelő, mert ki tudja, mire gondolhat, és másoktól is tanácsokat kérhet. Otthon vagy a munkahelyén kell a kapcsolatot felvenni vele, ott kell leszögezni, hogy mikor óhajt velünk beszélgetni.”³²

„JELENTÉS

1964. augusztus 15.

Iancu Constantin százados, irodafőnök 1964. augusztus 8-i jóváhagyása alapján 1964. augusztus 12-én elmentem nevezett PÁSKÁNDI GÉZA munkahelyére (Lipscani utca, 6. szám), miután elmondtam, hogy ki vagyok, arra kértem, munkaidő után teremtsen lehetőséget a beszélgetésre. Egyetértett, a helyszín tekintetében a lakását fogadtam el, miután Páskándi biztosított arról, hogy senki nem fog bennünket zavarni, a felesége délután dolgozik.

A megbeszélt időpontban jelentkeztem a lakásán, valóban egyedül találtam, egy íróasztalon valamilyen fordításokon dolgozott. Kíváncsisága kielégítésére elmondtam: azért jöttem, hogy beszélgessünk a kiszabadulása utántól a mostanig terjedő időszakról, a kialakult helyzetéről, hozzátéve, olyan szempontból érdekel a börtönből szabadultak helyzete, hogy hogyan oldódott meg a családi, munkahelyi kérdésük stb. Arra kértem, számoljon be a börtönből való szabadulásától mostanig kifejtett tevékenységéről. Páskándi eléggé magabiztos volt, és elkezdte mondani: kezdetben kétkezi munkásként alkalmazták a könyvlerakatnál, ami fizikai erőfeszítést követelt, annak ellenére, hogy nem jelentheti ki, nem volt elégedett ezzel a munkával, mégis az ő intellektuális képességeihez viszonyítva messze elmaradt.

[...] Utólag sikerült a könyvelosztó keretében könyvtárosi állásba jutnia (irodában dolgozott), amely mentesítette ugyan az állandó fizikai munkától, mégis nem  volt a képességeinek megfelelő munkakör. Megjegyezte: tudatában van annak, hogy az »ifjúság bűneiért« fizetnie kell, de bízik abban, hogy a Központi Bizottsághoz intézett beadvány alapján elemezni fogják a helyzetét, és lehetőséget biztosítanak számára, hogy az irodalmi alkotás területén dolgozzon, erre felkészült, és nagyobb teljesítménnyel tudna dolgozni.

Páskándi Géza reménykedését arra alapozta, hogy a KB-nél megértésre talált már a szabadulása utáni rövid időszakban, amikor megengedték neki, hogy álnéven (Óváry Géza) dolgozhasson és fordításokat közölhessen. Egyébként – mondja Páskándi Géza – anyagilag elég jól áll, a fordításokból megfelelő jövedelme van, ehhez járul hozzá a felesége keresete.

Azt kérte: a saját nevén publikálhasson, megjegyezve: az az egyszerű tény, hogy egy irodalmi alkotást a saját neveddel írhatsz alá, jóval nagyobb elégtételt jelent, mint ha álnéven közölnél egy irodalmi művet.

A Secolul XX című folyóiratban és magyar nyelvű újságokban megjelent számos fordítását mutatta meg nekem (magyar nyelvről fordított románra, és fordítva). Elmondta: a felesége segíti őt, a maga módján ő is segíti a feleségét, kiemelte, hogy ebből a szempontból nagyon jól megértik egymást.

Az irodalmi foglalatosságával kapcsolatos beszélgetés – Páskándi Géza ezen a téren, akárcsak a családi kérdésekben eléggé bőbeszédűnek bizonyult – két órán át tartott, kiderült, hogy ez a kedvenc beszédtémája. Megkérdeztem: hogyan fogadták a »barátai« a kiszabadulásakor, és milyen tanácsokat adtak neki? Azt nyilatkozta: a barátai segítették őt, azt tanácsolták neki, ne menjen Kolozsvárra, maradjon Bukarestben, ahol zavartalanul dolgozhat, ráadásul védve lesz egyes magyar tendenciózus elemek kártékony hatásától.

Megkérdeztem: kik azok a barátai, akik ilyen tanácsokkal látták el? Többek között megemlítette Majtényi Eriket és Szász Jánost.

Megkérdeztem: nem talált még olyan barátokat, akik afféle tanácsokkal látták el? Páskándi Géza azt felelte: senki nem adott neki olyan tanácsokat.³³  

Megkérdeztem: a baráti és ismeretségi körében nincsenek tendenciózus emberek, akik nem nézik jó szemmel pártunk és államunk politikáját? Azt felelte: nem fogom elhinni neki, amióta kiszabadult, soha nem beszélt politikai kérdésekről! Igyekeztem meggyőzni: jelezze a környezetében lévő elemek esetleges ellentétes magatartását. Ő megpróbálta folytatni az önigazolást, hogy a kiszabadulása óta soha ilyen kérdésekről nem beszélt, fél, hogy ilyen kérdéseket felvessen, függetlenül attól, hogy milyen »szögből« (pozitív vagy negatív) érkezik az. Megpróbált meggyőzni engem: amikor újságot olvas, akkor sem értelmezi politikai szempontból az eseményeket, még a saját írásaiban sem. Nem értettem meg, hogy mit akar ezzel mondani, és arra kértem: magyarázza meg, mit ért ezen, mert nem értettem semmit. Megmaradtam annál a véleményemnél: az nem lehetséges, ha egy újságban politikai eseményekről közölnek, azzal kapcsolatosan ne legyen semmilyen véleménye! Példaként említettem és felvetettem az USA által a Tonkini-öbölben elkövetett agressziót, azt mondtam neki: például egy ilyen akcióval kapcsolatosan nem lehet, hogy ne legyen semmilyen véleménye. Azt válaszolta nekem: ez valóban olyan agresszív akció, amelyet nem lehet elfogadni. Mindenesetre nem értettem meg: hogyan olvashatja el úgy az újságot, hogy a közölt híreket politikai szempontból ne magyarázza meg.³⁴

A beszélgetésünk során a családi helyzetéről kérdeztem. Azt válaszolta: jól megértik egymást a feleségével, eredetileg az volt az elgondolása, nem nősül meg, hogy a börtön után szabadabb életet folytathasson, végül úgy gondolta, egy szervezett élet sokkal előnyösebb, így nősült meg.

Én azt tanácsoltam neki: továbbra is dolgozzon, a tevékenységével járuljon hozzá hazánk irodalmához, ne kímélje magát, meg vagyok győződve, hogy a munkáját értékelni fogják, a helyzete mindenképpen megoldódik, mihelyt teljes mértékben integrálódik a társadalmi életbe.

Megígértem neki, hogy még fogunk beszélgetni, azt mondta nekem: örvend ennek, és ő is akarja ezt a dolgot, mivel én vagyok az első belügyis, akivel a börtönből való szabadulása után elbeszélgetett.

Elmondta: ha a volt rabokkal folytatott beszélgetés a szerveink gyakorlata, akkor véleménye szerint ez egy nagyon jó dolog, mivel például őt ez a mostani beszélgetés serkenteni fogja a jövőbeni munkájában, bármikor hajlandó beszélgetni. Megígértem neki, hogy követni fogom a Secolul XX című folyóiratban megjelent publikációit, mert a számomra ezek a hozzáférhetők, mivel nem ismerem a magyar nyelvet.

Távozáskor arról biztosított, hogy ő rendkívül nyitott és őszinte, azt mondja, amire gondol. Hogy ezt bebizonyítsa, azt mondta nekem: amikor a munkahelyén felkerestem, és arra kértem, hogy beszélgessünk, arra gondolt, hogy információkat akarok kérni tőle, be akarom szervezni őt, és most, amikor látja, szó sincs minderről, még boldogabb, mivel úgy értékeli ezt a beszélgetést mint a Belügyminisztérium iránta tanúsított rendkívüli gondoskodását.

Megkérdeztem: miért gondolt erre? Azt válaszolta: már a börtönben javasoltak neki ilyesmit, de ő azt nem fogadta el, mivel ő nem tudja elképzelni, hogy ilyesmit tegyen. Ő megérti, hogy megpróbálják rávenni. Az alkotásaival bizonyítja az elkötelezettségét, de soha nem tudna információkat szolgáltatni. Erről a kérdésről még beszélgettünk, ezzel kapcsolatosan kifejezte azt a meggyőződését, hogy álláspontjában sok minden megváltozott, lehetséges, hogy ebben a felfogásában is változások következnek be.

Biztosítottam őt, hogy nem ezért jöttem hozzá, mindezt azzal igazoltam, hogy el akarok menni, valójában a beszélgetés során ő siklott erre a területre. Ha valóban ezért jöttem volna, akkor nem távoznék addig, hogy erről ne beszélgessünk. Páskándi Géza meggyőződött arról, hogy nem ezért jöttem.³⁵ Kért, hogy bocsássak meg neki, amiért ezzel a beszélgetéssel fenntartott.

Megígértem neki: még visszajövök, telefonon előre értesítem őt. Ezzel egyetértett.

A Páskándi Gézával folytatott beszélgetés következtetéseként: nem javasolom a beszervezését, mert annak ellenére, hogy felvetődött volna az esetleges együttműködés kérdése, nyíltan kijelentette: ezt a dolgot nem vállalja.

Mégis úgy gondolom, hogy a vele való periodikus kapcsolatfelvétel – a pozitív befolyásolása érdekében – hasznos. Mindezt ugyanúgy kell végezni (érdektelenül), anélkül hogy az együttműködés kérdését felvetnénk neki, csupán az alkotó munkásságáról beszélgetve.

Iana Aurel százados s.k.”³⁶

* Tófalvi Zoltán Fodor Pál és az erdélyi kérdés című írását a Korunk 2003.6. számában közöltük (szerk.)

JEGYZETEK

1, P. Sebők Anna: Kolozsvári perek.  Hamvas Intézet, Bp., 2001. 178.

2. A katonai ügyész téves információt közölt. Várhegyi István visszaemlékezése szerint Páskándi Géza az Utunk szerkesztőségében együltében olvasta el az általa összeállított Határozati javaslatot, és még azon este legépelte az ötoldalas kiegészítést, amelyet az 1956. novemberer 18-i diákszövetségi gyűlésen kellett volna elfogadtatni. Várhegyi István korrektorként dolgozott az Utunk szerkesztősgében, visszemlékezését Páskándi Géza kihallgatási jegyzőkönyvei is megerősítik.

3. ACNSAS, Fond penal, nr. 738. IV kötet, f. 108–118. Az ítélet szövegét más fordításban közli P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. 60–65.

4. ACNSAS, Fond penal, nr. 738. f. 84.

5. A kihallgató állambiztonsági tisztek gondosan vigyáztak arra, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvekben nyoma se legyen az erőszaknak, a vallatási kényszernek. A legenyhébb megszólítás ugyanis a „Hé, te bandita” volt.

6. A román nyelvű szövegben magyar nyelven közölték Páskándi Géza kiegészítő javaslatának a címét. A Bolyai Egyetemen lezajlott, 1956-tal kapcsolatos perek kapcsán tévesen, a román megnevezés tükörfordításaként közlik Várhegyi István diákszövetségi programjának a címét: Határozati javaslat helyett kivétel nélkül Programtervezetet használnak. Birtokomban van a Szekuritáté által elkobzott Határozati javaslat egyetlen megmaradt eredeti példánya. A Határozati javaslat egyértelműen bizonyítja: egyetlen ember műve, jelesül a Várhegyi Istváné. Az ő gondolatmenetét követi, az ő kézzel írt javításai láthatók a kéziraton. Összehasonlítottam a Magyar forradalom és szabadságharc idején Magyarországon készült diákprogramokkal, tervekkel. Várhegyi javaslata sokkal mélyebb, tudományosan megalapozottabb, sokkal szélesebb spektrumú a korabeli nemzetközi, elsősorban a szovjet és a magyar irodalomra való hivatkozás. Látható:  több ideje volt a javaslat elkészítésére. A javaslatból teljességgel hiányzik a magyarországi diákprogramokra jellemző radikalizmus.

7. ACNSAS, Fond penal, nr. 738. I. kötet, f. 88–89.v.

8. A perirat és a háromkötetes követési dosszié román nyelvű dokumentumaiban Páskándi Géza nevét következetesen elferdítve Paskandy Gheza-ként, vagy ezen is túllicitálva a családnévben is román ş-sel közölték. Természetesen ettől eltekintünk, és a Kossuth-díjas író nevét  Páskándi Gézának írjuk.  A román igazságszolgáltatásban ma is bevett gyakorlat, hogy a magyar család- és keresztneveket elferdítik, román nyelvre fordítják, a gyanúsítottat, vádlottat ezáltal is megpróbálják a személyiségének legfontosabb jegyeitől megfosztani. 

9. A kihallgatások során ugyanazt a kérdést idegölően többször is újra és újra megfogalmazták. Mindig arra számítottak, hogy a letartóztatott újabb és újabb titkokat tár fel, esetleg összekeveri a korábbi vallomásait, és ilyenkor le lehet csapni. A válaszokat a kihallgató szekus tiszt fogalmazta meg, a gyanúsítottat, vádlottat arra kötelezték, hogy a kihallgatási jegyzőkönyv minden egyes oldalát saját kezűleg aláírja. Talán egyszer kutathatóak lesznek az állambiztonsági tisztek által készített kihallgatási jegyzőkönyv-vázlatok is, akkor alkothatunk igazán képet arról: valójában mit is válaszoltak a letartóztatott politikai foglyok. A szekus tiszt úgy fogalmazta át a válaszokat, hogy azokat felhasználhassák a minél súlyosabb ítélet meghozatalánál. Ha a letartóztatott folyamatosan vallott, akkor megúszhatta a verést, a lelki és testi terrort. A politikai foglyok közül Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész volt az egyetlen, aki két hónapon át megtagadta a vallomást, tűt nyelt, bolondnak tetette magát. Hiteles levéltári dokumentum van arról, hogy összekötötték a kezeit a lábaival, és egy vasrúdon addig verték a talpát, amíg elájult. Az 1958. december 2-i kivégzéséig valójában nem is tudott talpra állni. A rabtársai által készített papucsban vitték a törvényszéki tárgyalásra is.

10. Várhegyi István a Határozati javaslatot az Utunk szerkesztőségében két példányban, indigóval gépelte le. Az egyik példányt átadta Fogarassi Józsefnek, a Bolyai Egyetem párttikárának, illetve Kiss Lajos IMSz-titkárnak. Ők továbbították a tartományi pártbizottságnak, tehát közvetve a Szekuritáténak is. A periratban csak az a példány található, amelyet Várhegyi István 1956. november 18-án – az utolsó pillanatban – elhozott Jordáky Lajos egyetemi tanártól, és a néhány óra múlva bekövetkező letartóztatásakor a házkutatás során megtaláltak nála. A Bolyai Tudományegyetem történetének egyik fontos dokumentumáról van szó. Egy előkészületben lévő kötetben a korabeli magyar diákprogramokkal összehasonlítva, jegyzetapparátussal közlöm.

11. ACNSAS, Fond penal, nr. 738., I. kötet, f. 90–91.v.

12. Páskándi Géza tévesen emlékezett: az IMSz-szervezetből kirúgott Várhegyi István 1955-ben nem a Bolyai, hanem a Babeş Egyetem hallgatója volt. 1956 őszén kérvényezéssel vették vissza a Bolyai Egyetemre harmadéves történészhallgatónak.

13. A Szekuritáté a későbbiekben is maximálisan kihasználta a minden íróemberben meglévő természetes emberi hiúságot: az ügynököket, a besúgókat külön figyelmeztették arra, hogy, amikor Páskándi Gézával beszélnek, mondják el, milyen nagy tekintélynek örvend, mekkora öröm azok számára, akik megismerkedhetnek vele.

14. A román nyelvű szövegben történelem-bölcsész kart említenek, holott a Bolyai Egyetem minden korabeli dokumentumában a történelem és nyelvtudományi kar megnevezés szerepel, tehát a magyar fordításban ezt a változatot használjuk.

15. ACNSAS, Fond penal, nr. 738. f. 92–94.v.

16. ACNSAS, Fond penal, nr. 738. i.m.Lásd még P. Sebők Anna: im. 71–72. Az 1956-os erdélyi magyar politikai perekre „szakosodott” Macskási Pál (Pavel) hadbíró őrnagy tevékenységével kapcsolatosan nagyon sok a folklorizálódott legenda. Nem  szerepel a verőlegényekről, smasszerekről készült román nyelvű „fekete lexikon”-ban sem. Tény: ő mondta ki a tíz halálos ítéletet a Szoboszlai-csoport, a három halálos ítéletet az érmihályfalvi csoport perében. Legtöbb információval a Szoboszlai-perben 15 évi kényszermunkára ítélt báró Bánffy István szolgált. Az ő visszaemlékezése szerint tordai szabólegény volt, aki csak mellényeket tudott készíteni. Gyorstalpalással végezte el a jogi fakultást, onnan került a katonai törvényszékre. Bánffy István visszaemlékezése szerint  80 személyre akarta kimondani a halálos ítéletet. Ágyban, párnák közt halt meg. Ma is őrzöm a Bánffy Istvántól kapott, 1989 előtti gyászjelentést, amely azt tartalmazza, hogy a „drága jó férj, apa, szomszéd, nyugalmazott alezredes” stb. elhalálozott.  Bánffy István nem állhatta meg, hogy a gyászjelentés szélére oda ne írja: „Előbb is megtehetted volna!” Mármint az öröklétre szenderülést. Sírja ott van a Házsongárdi temetőben. Az általa életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Ferencz Béla-Ervin, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor rendházfőnöke felkereste a sírt, és „ismertette” az elkövetett bűneit

17. P. Sebők Anna: i.m. 177–179.

18. Páskándi Géza megfigyelési dossziéjának levéltári jelzete: ACNSAS, Fond informativ, nr. 2534.

19. A különböző csoportfőnökségek megszervezése, hatásköre, működése az egész keleti blokkban a szovjet, azaz a KGB-modellt követte. Az I. csoportfőnökség a külföldi megfigyeléssel, a II. a kémelhárítással, a III. a belföldi felderítéssel (ennek a csoportfőnökségnek a hatáskörébe tartozott a politikai foglyok, tehát Páskándi Géza megfigyelése is), a IV. a szabotázselhárítással, az V. a katonai kémelhárítással, a VI. a szállítással, a VII. a felügyelettel, a VIII. a vizsgálati kihallgatásokkal foglalkozott. Forrás: Marius, Oprea: Banalitatea răului. O istorie a Securiăţii în documente 1949-1989. Ed. Polirom, Iaşi, 2002. 49. Lásd még: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006., 295.

20. Az azonosítási adatok között tévesen szerepel Páskándi Géza születésének időpontjaként 1933. október 28.

21. A zárójelben lévő adatok a későbbi dokumentumok alapján azonosított pontos bukaresti lakcímét jelzik.

22. A rövidítés valójában az egyik bukaresti könyvlerakat, könyvelosztó megnevezése. Páskándi Géza házassága után itt kapott munkát.

23. A megjegyzés a megfigyelési dosszié összeállítóinak cinizmusát és olyannyira jellemző sejtetési technikáját jelzi. Páskándi Géza 1933-ban született, 1944. augusztus 23-a előtt, kisgyerekként milyen politikai tevékenységet fejthetett volna ki?

24. Páskándi Géza alig egy hónap híjával a hat év börtönbüntetését letöltötte. Ennek ellenére minden róla szóló dokumentumban az olvasható, hogy közkegyelemmel szabadult. Ez csúsztatás a javából. Romániában a szó valódi értelmében amnesztia nem volt, csupán a büntetés le nem töltött részét engedték el nyugati nyomásra. Erre találták ki a „graţiere” fogalmát, ami semmiképpen nem azonos a közkegyelemmel.

25. A megfigyelési dosszié összeállítója, Iancu Constantin bukaresti szekus őrnagy  megpróbálta elbagatellizálni a Határozati javaslat követeléseit. Az említett dokumentum egyetemi és nem kari autonómiát kért.

26. A román nyelvű szövegben, annak ellenére, hogy a kihallgató és tartó tisztek jelentős része beszélt magyarul, elképesztő a magyar nevek, elnevezések elferdítése. Az idézett mondatban Kodály Zoltán neve Codalyi és Kodaly Zoltan formában olvasható.

27. A „Ionescu Ştefan” fedőnév magyar anyanyelvű írót, költőt takar, aki Páskándi Gézával jó barátságban volt, gyakran elkísérte, kalauzolta különböző helyekre, értelmiségi körökbe, utána jelentette mindazt, ami ott történt.

28. „Balogh Fr.” ügynöknek – Stefano Bottoni kutatásai alapján: Szilágyi Domokosnak – köszönhetően irodalomtörténeti adatokat ismerhetünk meg, közöttük a legrejtettebb műhelytitkokat.

29, Az előre legépelt román nyelvű szöveg kipontozott részébe töltöttollal írták be a dőlt betűkkel gépelt részt.

30. ACNSAS, Fond informativ, nr. 2534., I. kötet, f. 1–3. Nyomtatott, illetve tintával írt román nyelvű szöveg magyar fordítása.

31. Ez a megjegyzés azért is érdekes, mert pontosan jelzi a mindenkori román hatalom asszimilációs törekvéseit. Aki román nőt vesz feleségül, az már a magyarság számára – szerintük – potenciálisan elveszett. Sejtelmük sem volt arról, hogy Páskándi Géza számára a Fortunescu Madaliene írónővel, a rendkívül népszerű Secolul XX irodalmi folyóirat munkatársával kötött alkalmi házasság ideiglenes volt, menekülés a megfigyelés, követés elől.

32. ACNSAS, Fond informativ, nr. 2534., I. kötet., f. 17. v. Iana Aurel bukaresti állambiztonsági százados szigorúan titkos, töltőtollal írt román nyelvű tervezetének magyar nyelvű fordítása.

33. Mintegy abszurd drámában: Páskándi Géza és a szekus tiszt jelképes metanyelven kommunikált egymással. Mindketten értették, s az olvasó is érti, mire gondoltak. Mindenáron a magyar nacionalisták tanácsaitól, hatásától próbálták megvédeni a börtönből kiszabadult Páskándi Gézát.

34. A dörzsölt szekus tiszt nem vette észre – vagy nem akarta észrevenni? –, hogy Páskándi Géza svejki fordulatokkal valósággal csúfot űzött belőle. Nevetségessé tette az egész megtorló gépezetet.

35. A tintával írt román nyelvű szövegnek ezt a részét külön aláhúzták, jelzéseként annak, hogy az volt Iana Aurel szekus százados látogatásának a legfőbb célja, hogy Páskándi Gézát ügynöknek beszervezze. Páskándi azonban valósággal lehengerelte, órákon át szóval tartotta, s végül úgy oldotta meg a kényes helyzetet, hogy a szekus tiszt került kényelmetlen helyzetbe, magyarázkodnia kellett: szó sincs semmilyen beszervezésről!

36. ACNSAS, Fond informativ, nr. 2534., I. kötet., f. 13–16. Tintával írt román nyelvű szöveg magyar fordítása. Az egész operatív műveletet Iancu Constantin állambiztonsági őrnagy hagyta jóvá, a dokumentumokat ellenjegyezte.