„Az, hogy ki, mikor, hol, miért és hogyan hallgat, milyen bevett és megtűrt formái vannak a hallgatásnak, hogyan lehet beszélni ezekről és az elhallgatott dolgokról, nagyon kifejezően kirajzolhatja a személyközi érintkezés, a státusz, a személyi mozgástér és kapcsolatrendszer legeltérőbb formáit. Érdemes elgondolkodni, hogy ez mennyire megsokszorozottan igaz lehet olyan társadalmakra, ahol a megszólalást nemcsak szabályozzák, hanem sokszorosan visszafogják, kiszámítják, elnyomják és a megszólalásnak a szokásosnál nagyobb a rizikója.” Egy fiatal kolozsvári irodalomtörténész, T. Szabó Levente vezette be ezekkel a kérdésekkel előadását a 2007. május 9-i, Kolozsvárt a Tranzit Házban rendezett tanácskozáson, amely az előkerült ügynök-jelentéseket, illetve Szilágyi Domokos életművét próbálta értelmezni, az erdélyi magyar irodalmi életet megdöbbentő dokumentumok ismeretében. Szabó Levente utal a hallgatás minősítésére a diktatúra szakirodalmában; említi Marius Opreát, aki szerint a hallgatás az ellenállás bizonyos formája lehet, de Tamás Gáspár Miklóst is, aki Szilágyira visszaemlékezve kegyetlenül kétértelműnek nevezi a hallgatást: „nem tudni, hogy a hallgatás mikor a rezisztencia egyik formája és mikor kényszerű, akár kegyetlen szerep. Lehet-e ártatlanul hallgatni egy olyan társadalomban, amely kitüntetett társadalmi viselkedéssé emelte a szerepjátszást? A diktatúrákban ezért is különösen zavarba ejtő a hallgatás: nemcsak a kivonulást, a kooperáció megtagadását jelölheti, hanem akaratlanul, néha cinkos módon fenntarthatja a rendszert, vagy a társadalmivá emelt szerepjátszásnak egyik formája lesz.”

Egy helyzetet jellemez Szabó Levente, amikor leírja: „Meg tudom érteni a hárítást, a félreértéseket, az elhallgatásokat, a megdöbbenést az előkerült Szilágyi Domokos-jelentések ügyében. A történet azért is hallgatásra bír, mivel nyugtalanítóan, rendkívül nehezen szétválaszthatóan összemosódik benne az elkövető és az áldozat. Mert nagyon nehéz kibogozni a tett és a felelősség kérdését. Mert nem lehet eldöntendő kérdéseket feltenni és nem lehet eldöntendő válaszokat adni.” A tanulmányíró utal a külön és a közös generációs tapasztalatokra, és eljut a következtetéshez: „Először is azt a mozgásteret kellene rendszeresen látni, amelyben ezek a szövegek létrejöttek. Azt, hogy mit jelentett, milyen súlya és státusa volt egy adott pillanatban egy adott mondatnak? Mikor milyen rései voltak a szabadságnak az irodalmon belül és kívül, az irodalmi életben és az irodalmi szövegnek? Mikor, mennyire és hogyan lehetett nemet mondani az irodalmon belül és kívül? Kinek és minek lehetett nemet mondani? Mit jelentett hallgatni, elhallgatni, szabadúszni? Mikor és milyen értelemben volt tettértéke a beszédnek vagy a hallgatásnak? Szeretném egyértelműbben látni, hogy a gyerekek beszervezése, a családon belüli besúgás, a szoros baráti körökön belüli beszervezettség milyen gyakori volt és milyen formákat öltött.”

A kortárs romániai magyar irodalomnak – véli Szabó Levente a Szilágyi-ügy kapcsán – minél többet kell beszélnie ezekről a tapasztalatokról; „minél gyakrabban hozza új helyzetbe az 1989 előtti időszak mondatait, szerepeit, körülményeit, annál tisztábban fogjuk látni, hogy Szilágyi Domokos és mások szövegei, élettörténetei hogyan mondják el ezt a megdöbbentő tapasztalatot.” (Helikon, 2007. aug. 25.)