Az Aetas történettudományi folyóirat 2006. évi 4. számában négy tanulmányt és egy forrásközlést olvashatunk a titkosszolgálatok 19. és 20. századi működéséről. A történetírás manapság joggal vállalkozik a kommunista rendszerek titkosszolgálatai működésének feltárására, mert az egykori erőszakszervezetek, a katonai és egyéb hírszerzési feladatokat teljesítő intézmények irattáraiban féltve őrzött iratanyagok tekintélyes hányadát hozzáférhetővé tették a kutatók számára. Valószínűleg az sem véletlen, hogy először nem a titkosszolgálatok működtetőire vonatkozó források kerültek napfényre, hanem az ügynökök, az informátorok jegyzékeit szellőztették meg a nagy nyilvánosság előtt, több esetben a társadalmi és politikai hisztériakeltés szándékától vezérelve.

Az Aetas fentebb megjelölt tematikus számában három tanulmányon keresztül a 19. századi Magyarország, pontosabban a reformkor, majd az 1849-et követő neoabszolutizmus és a provizórium időszakában tevékenykedő besúgók munkájába és az őket alkalmazó rendőri hivatalok működési mechanizmusába nyerhetünk betekintést. Egy forrásközlés erejéig a cári Oroszország hírhedt titkosszolgálata, az Ohrana legsikeresebb kettős ügynökének a lebukását ismerhetjük meg. A negyedik tanulmány szerzője számos elméleti-módszertani ajánlást fogalmaz meg, hogy miként lehet hasznosítani a Rákosi-korszak paraszti társadalmának a kutatása során az ügynöki jelentéseket, a bírósági tanúvallomásokat és a helyi állami hivataloknak címzett beadványokat, kéréseket.

Pajkossy Gábor írásában (Egy besúgó Pesten a reformkor közepén [1839] a Habsburg-monarchia 1848 előtti legfőbb rendőri hatósága, a Oberste Polizei- und Justizhofstelle, azon belül is a Polizeihofstelle egyik magyarországi besúgójának, Adolph Ossetzkynek (neve számos átírásban ismert) életútját tárja fel. Elismeri, hogy a téma feltárásában a forrásadottságok nem kedveznek a kutatónak, mert a birodalmi kormányszerv levéltári iratanyaga 1927-ben tűzvész áldozatává vált, ennek következtében a hivatal működésének rekonstrukciója akadályba ütközik. A bevezetőből megtudhatjuk, hogy 1837-ben felállítottak egy titkos tárcaközi bizottságot, a Zentralinformationskomité ma-gyar–erdélyi osztályát, azzal a céllal, hogy figyelemmel kísérje a forradalmi vagy annak tekintett szervezkedéseket. A tárcaközi bizottság üléseinek jegyzőkönyvei hasznos információkat tartalmazhatnak a reformkor erdélyi eseményeiről, de ebből a szempontból Ossetzky tevékenysége sem mellékes, mert 1836–1837 folyamán Nagyváradon tartózkodott, és jelentéseket készített a tiszai és bihari mozgalmakról. Ossetzky jelentéseiből képet alkothatunk a Pesten zajló politikai eseményekről, a követválasztásokról, a személycserékről, az egyre erősödő ellenzék és a kormány közötti konfliktusokról, Kossuth és Széchenyi személyéről, valamint a pesti tanulóifjúság, elsősorban a jogászhallgatók körében zajló szervezkedésekről. Ossetzky ügynöki munkájának feltárásán keresztül betekintést nyerhetünk a 19. századi információszerzés módszereibe, a Polizeihofstelle működésébe is. Azt is megtudhatjuk, hogy a reformkorban, vagyis a harmincas évek végén a Polizeihofstelle magyarországi hálózata 100 fő körülire tehető, amely magában foglalta az ügynököket és az informátorokat is.

Deák Ágnes tanulmányában (Besúgólisták a neoabszolutizmus korából) a visszaemlékezésekben, de még a történeti szakirodalomban is fel-felbukkanó toposznak járt utána: igazolható-e az a tétel, hogy a neoabszolutizmus korában Magyarország valóban hemzsegett a besúgóktól? A besúgólisták nyilvánosságra kerülése számos ponton hasonlóságot mutat az 1989-es kelet-közép-európai rendszerváltozások után ismertté vált ügynöklisták terjesztésével. Az 1860. október 20-án kibocsátott diploma hatására létrejött kedvezőbb politikai viszonyok közepette az indulatok is felszabadultak, a társadalom a múlt rendszer rendőrségi informátoraival való leszámolást követelte. A feltételezett listák több átírásban és más-más hagyatékokban maradtak fenn, a korszakban pedig kéziratban terjesztették azokat. Hasznos fegyvernek bizonyultak a politikai ellenfelek lejáratására, amit az 1867-ben lezajlott pesti választások igazoltak is. A vélt vagy valós ügynökök a nyilvánosság előtt, a Pesti Naplóban jelentették meg önigazoló leveleiket. A kiegyezés hozta politikai változások után felszámolták a korábbi rendőri hivatalokat, ügynökeik egy részét elbocsátották, azonban a tehetségeseket a bécsi rendőrminisztérium levelezőjének ajánlották. A tanulmány végén a szerző felfedi azon személyek nevét, akik igazolhatóan besúgói tevékenységet folytattak. A listán – meglepő módon – számos negyvennyolcas honvédtábornok és honvédezredes neve is szerepel. Az úgynevezett vidéki levelezők közül Wargha István Nagyváradról, míg Buda Sándor Kolozsvárról tájékoztatta a bécsi rendőrminisztériumot.

Farkas Katalin A rendőrség és a magyar függetlenségi szervezkedések (1859–1866) című írásában arra vállalkozott, hogy összefoglalja mindazokat az információkat, amelyeket a bécsi rendőrminisztérium és a magyarországi kormányhatóságok szereztek az 1859 és 1866 között kibontakozó magyar függetlenségi szervezkedésekről. A bécsi kormányszervek az emigráns vezetők terveiről nem rendelkeztek pontos információkkal, ellenben a balkáni ügynökeik révén viszonylag pontos információkat szereztek a tervezett fegyverszállításokról. A jelentések némileg eltúlozták a magyarországi szervezkedéseket.

Bebesi György és Polgár Tamás forrásközlésének köszönhetően (A „Virtuóz provokátor”) a cári politikai rendőrség titkos ügyosztályának, az Ohranának a működésébe az ügyosztály egyik legsikeresebb ügynökének, Jevno Azefnak a levelein keresztül nyerhetünk betekintést. Az ügynök személye azért figyelemre méltó, mert miközben a jelentéseire birodalmi szinten is felfigyeltek, és hasznos információiért meglepően magas, évi 12 ezer rubellel honorálták tevékenységét, addig meggyőződéses anarchistaként tagja volt az eszer, vagyis a Szociál-Forradalmár Párt Központi Bizottságának. Nevéhez számos merénylet végrehajtása kötődik. 1908-ban lebukott, európai és amerikai országokban bukkant fel. Kalandos életútja miatt személye regények, publicisztikák, színdarabok ihletőjévé vált.

Farkas Gyöngyi tanulmányában (Ügynökjelentések, kihallgatási jegyzőkönyvek, kérvények) arra keresi a választ, hogy a társadalomtörténeti elemzésekben mennyire hasznosíthatóak a hatalom gyártotta források, pontosabban a hosszú ötvenes évek (az 1940-es évek második fele, a hatvanas évek eleje) magyar paraszti társadalmának mindennapjai  mennyire rekonstruálhatóak ezen források alapján.

Az ügynökjelentések forrásértékének és hitelességének megvizsgálásakor figyelembe kell venni azok létrejöttének körülményeit. Első lépésben fel kell tárni az ügynök és a tartótiszt/ÁVH sajátos viszonyát. A tartótiszt utasításaival befolyásolta az „ügynöki figyelem irányát”, a „megfigyeltek értelmezését is”, nagymértékben torzítva ezzel a valóságon. Az sem mellékes, hogy az ügynök feladata a titkos összeesküvés leleplezésére és nem a szervezkedés létének bizonyítására irányult. Másodsorban az ügynök hozzáállása a munkájához befolyásolta a jelentések minőségét. Figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a jelentés írója hogyan viszonyult ügynöki szerepéhez, és fel kell tárni beszervezésének módját, vagyis azt, hogy meggyőződéses vagy megzsarolt, megfélemlített ügynökről van-e szó. Harmadrészt azt kell figyelembe vennünk, hogy az ügynök mennyire vette át a hivatalos propaganda nyelvezetét, mennyire magyarázó-értelmező, mennyire leíró-dokumentáló a jelentése. Az ügynöki jelentéseknek köszönhetően megismerhetjük az ÁVH, az ügynöki rendszer működését, valamint azt is, hogy „a hatalom hogyan próbálta uralni a társadalmat, milyennek látja és milyennek akarja láttatni azt”. A források elemzéséből az is kiderül, hogy a társadalmat megosztó törésvonal mentén kialakult két csoport, a hatalom képviselői és a nekik kiszolgáltatott helyi lakosság között létrejött frontvonal nem minden esetben igazolható. A családi és egyéb kapcsolatok mentén egyfajta érdekközösség is létrejöhetett a két csoport között.

A kihallgatási jegyzőkönyvek és a különféle tanácsi és egyéb pártszerveknek benyújtott kérvények is hasznos információkat nyújthatnak a paraszti társadalom működésére.

A számos módszertani kérdést boncolgató tanulmány azzal a megállapítással zárul, hogy az ügynökjelentések, a kihallgatási jegyzőkönyvek és a kérvények „dekódolásához” elengedhetetlenül szükséges a mélyreható szövegelemzés: „A keresett »valóságról« csak akkor árulnak el valamit, ha először mint szövegeket fejtjük meg őket.” (Aetas, 2006. 4.)