Már hazafele tartott az aznapi sétából, a Kerekerdő felől kapaszkodott fel a Csalókára, amikor, mintha csak véletlen lenne, márpedig – utólag tudja – véletlenek ilyen dolgokban nincsenek, váratlanul a Csalóka dűlő legmagasabb pontján Gardával találkozott. Ha hitt volna valamikor is benne, most azt kellett volna gondolnia, hogy vannak még csodák is ezen a gond és bú áztatta földön, mert érzése szerint ez más nem lehetett, s egy most ott történik jelenésformában előtte. Garda a város felőli oldalról, a város széli kertek felől érkezett, kapaszkodott fel a dombhát hullámzó gerincére, doktor Szálka János az ellenkező oldalról közelített. Szürkült is, így az első pillanatban föl sem figyelt az érkező alakra, csak amikor már teljesen közel értek egymáshoz, szinte találkoztak. Viszont amikor fölismerte, nem hitt a szemének, szinte meg is csipkedte magát, azt hitte, álmodik. Mert az érkező, magános férfi – gondolatban bármennyire tiltakozott is – Garda volt. Igen. Talán a hitelesség kedvéért, hogy ez véletlen és nem kitervelt találkozás, nem csak gumicsizma volt a lábán, hátizsák és fokos is volt nála, de ezzel együtt az érkező Garda volt. Doktor Szálka János, amikor magához tért az ámulatból, először már-már arra gondolt, nos, itt az alkalom, hogy elnézést kérjen a furcsa látogatásért, amelyet a belügynél tett, amikor hirtelen eszébe ötlött: hova indult ez az ember ilyen későn, már-már éjszaka? Hova, merre? Amikor, ha kirándult volna is, hazafelé kellene tartania. Mit keres ez az ember éppen itt? Itt és most. Itt, ahol ő van! És akkor váratlanul, mint egy álomtöredék, fény vagy tűzcsóva, képzeletében fölvillant Kőműves doktor hajlott, sovány alakja, ahogy a kórház folyosóján pár nappal korábban megállította, és miközben közel hajol, suttogva, bizalmasan azt mondta:

– Te ismered Gereblyést, a magyartanárt, ugye?

– Igen.

– Tudod, kivel láttam a tegnap a Villanytelep utca sarkán beszélgetni?

S mert ő hallgatott, a kérdés is váratlanul érte, ahogy Kőműves megsürgette:

– Nos?

– Hát nem tudom.

– Nem is sejted?

– Nem, nem.

– Kettőt találhatsz…

– Kettőt?

– Kettőt. Nos?

S mert továbbra is hallgatott:

– Hát jó. Akkor megmondom. Gardával…

– …

– Tudod, ugye, ki Garda?

S miközben csavargatni kezdett egy gombot a köpenyén, figyelmeztetőn – még a mutatóujját is feltartva – azt mondta:

– Tudod ugye mit jelent ez? És megismételte: – Tudod, ugye?

Még ideje sem volt ledermedni, megdöbbenni, már hallotta is a Garda hangját:

– Na de ilyent – mondta lelkendezve, nagy hangon és messziről –, nem tudtam, hogy a doktor elvtárs is szereti a természetet!

S ezt úgy mondta, olyan hangsúllyal, mintha naphosszat ő is a természetben csatangolna. Egyik dombhátról le, a másikra fel. Vagy a völgybe le.

– Jó napot – mondta doktor Szálka János szűkszavúan. – Jó napot, parancsnok elvtárs!

Kezet fogtak.

Pontosan a dombhát peremén álltak, a dombhát legmagasabb pontján, s akkor doktor Szálka János agyán hirtelen átcikázott, ha most valaki erre talál jönni, soha senki nem hiszi el, hogy ez véletlen,  nem kitervelt találkozás volt. Igen. Soha nem fogja lemosni magáról ennek a találkozásnak a hírét és tényét. Hogy mit keresett a Csalóka tetején Gardával! Kiközösítik, megvetik, mint egy utolsó gazembert! Hisz nem mehet oda mindenkihez, hogy elmondja: ma a Kerekerdőből hazafelé jövet véletlenül Gardával találkoztam. Már látja is a felfutó szemöldököket, a csodálkozó arcokat. Gardával? Mit keresett ott Garda? Mit kerestél ott te? Megdöbbent, ledermedt, a földbe gyökerezett a lába. A csend lüktetni kezdett benne, idegességében már-már arra gondolt, egyszerűen elköszön, elmegy, faképnél hagyja a parancsnokot, de ekkor Garda, mintha csak megérezte volna, hogy mi játszódhat le benne, sietve megszólalt:

– Nos, kedves doktor elvtárs, higgye el, az ön látogatása óta csak a találkozásunkon gondolkodom. Hallottam magáról persze addig is egyet s mást, hisz ez természetes a mi foglalkozásunk esetében, mi ne hallanánk? – fűzte hozzá kedélyeskedve. Majd miután látta, hogy kedélyességével nem érte el a kívánt hatást, mégmegjegyezte: – Nem igaz… hehehe?

A hangja egyébként behízelgő, kedves. Szünetet tartott, majd:

 – Mindenki mondta, hogy ön egy kitűnő ember, örvendek is a sorsnak, hogy megismerhettem, mert manapság, higgye el, kevés az igaz ember…

Doktor Szálka János megdöbbent, már-már ledermedt ennyi dicsérettől. Végigfutott a hátán a hideg, szeretett volna elbújni, akár egy vakondtúrásba, egérlyukba, elrepülni, elszállni, most már naiv hiszékenysége ellenére is, szinte sejtette, hová akar kilyukadni Garda. A dicséretek mögött, érezte, gubancos hálóval miként köti, bogozza az árulás lehetséges szövedékét. Vásáros emberek alkusznak így, ilyen alamuszin garasoskodva, állatra, árura. Csak épp a nem létező, nem látható hitványságra alapoznak: teli talpra, hiányzó fogakra, huncut, kutyás természetre lovaknál, igavonó állatoknál. Viszont a legkellemetlenebb számára az volt, hogy nem tudott mit kezdeni magával. Állt. Állt és várt. És lopva, alamuszin, szemforgatva nézett szét, kutatta a homályos, bozótos dombhátat, lapuló völgyoldalt, nem jön-e valahonnan valaki, aki megláthatná.

– Ön már a múltkor tanújelét adta öntudatának – folytatta hirtelen Garda. – Tudjuk magáról, lojális, öntudatos állampolgára ennek az országnak. Elkötelezett híve!

– …

– Magunk közt szólva, talán nem sértem meg a doktor urat, ismerve áldozatkész és kitűnő jellemét, nagy öröm s egyben megtisztelő lenne számunkra, ha intézményesülne köztünk ez a kapcsolat!

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:

– Tudom, nem a legjobb pillanat, de mégis…

Majd:

– Annyi minden történik ebben a városban, hogy igazán nagy szívesség lenne, hogyha…

– …

– Már csak a jó döntések érdekében is…

– …

– Hisz az csak természetes, hogy jó döntéseket csak jó környezetismerettel hozhat az ember…

– …

– Hogyha megfelelő információk állnak a rendelkezésünkre…

– …

Az ezredes elhallgatott, majd hosszabb szünet után folytatta:

– Tudjuk mi is, baj van a „tanácsadóink” emberi minőségével… Hogy ne mondjam, értelmi színvonalával… De éppen ezért… Mindez persze a város hasznára is válna…

Doktor Szálka János, épp a naivságából kifolyólag, sosem szerette, ha hülyének, ügyefogyottnak nézik. S bár még mindig az „intézményesülne” szón járt az esze, először csak elcsodálkozott a hallottakon, majd álmélkodni kezdett, aztán feldühödött. „Nahát… Mindezt neked mondják, Szálka János! Neked! Kinézik belőled a besúgót. Be akarnak szervezni! Mint egy utolsó gazembert, senkiházit!” – kezdtek zakatolni fejében a szavak. A düh elöntötte az agyát, el is vörösödött, majd már-már udvariatlanul azt mondta: – Ha így gondolja, teljesen félreértett, ezredes elvtárs! – Hangja száraz volt, visszafojtott. – Én tisztességes, becsületes ember vagyok…

Szünetet tartott, de az ezredes, mint aki felkészült, sőt várt erre a válaszra, már le is csapott:

– Talán azt akarja mondani, hogy mi nem?…

– Én nem mondtam ilyent – mondta doktor Szálka. – Én csak azt mondom, szembe sem tudnék nézni önmagammal… A családommal… Teljesen elveszíteném az önbecsülésemet.

– Igen? – kérdezte az ezredes szinte gúnyolódva. – Talán azt hiszi, nálunk csak tisztességtelen, becstelen emberek dolgoznak…

– …

– Akkor? Akkor viszont mi a doktor elvtárs kifogása?

És jól megnyomta az elvtárs szót.

– Én nem az intézmény jó hírnevéért voltam bent önnél, ezredes elvtárs! – mondta doktor Szálka János megkeményítve a hangját. – Hanem azokért, akiket vertek! Hogy ne verjék többet a város lakóit!

– De hát…

– Még egyszer megismétlem. Lehet naivság volt részemről, amit tettem, de azért mentem be, amiért. S azért, mert bíztam a parancsnok elvtársban. Az emberségében. Abban, hogy magyar!

Ahogy kimondta a szót, hogy magyar, már meg is bánta, de már nem tehetett semmit. Maga sem tudta, miért mondta ezt. Részvétet, szánalmat koldult? Bizalmat? Pontosabban, persze, hogy tudta, más esetekben természetesnek is vette, hisz mindenki számára egyértelmű, hogy a fajtájával, már csak nyelvi okokból is, könnyebben igazodik el az ember, s még csak nem is azért, mert több bizalommal van, vagy „összevillan a szemük”, egyszerűen csak azért, mert felszabadultabb. És ez nem jelent semmit, még csak azt sem, hogy emberségesebb, mint a többi ember. Nem. Egyébként, ekkor még, nem volt elfogult a saját fajtáját illetően. Később se, csak valami kimondhatatlan óvó, féltő szeretettel szerette. Mert látta, mennyi veszély leselkedik rá. Mert látta, mennyire ügyefogyott, esendő. S mert látta, nem védi a törvény szövedéke.

Elhallgatott.

Konokul.

Régóta tudta, hogy csak a ki nem ejtett, ki nem mondott szóban lehet igazán megbízni. Az elnyelt, elhallgatott véleményben. Mondanak ilyent. Ahogy azt is mondják, hangsúlyozzák: legtöbbször az ember szája vereti meg a seggét.

Ránézett a parancsnokra, de az úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Az arca üres volt, kifejezéstelen, mintha kőből lett volna. Súlyos, faragatlan kőből.

A parancsnok szólalt meg:

– Elnézést… Én ennek ellenére hiszem és vallom, hogy a doktor úr jó állampolgára ennek az országnak.

– Hát persze…

– Egy jó állampolgárnak…!

Ez szeptember első hetében történt.

 Még ideje sem volt jóformán végiggondolni az eseményeket, összerakni a megtapasztalt világ s a képzelet rezdüléseit, a föl-fölvillanó emlékezet szilánkjait fókuszba fogni, az eddig lapulva tespedő idő sodrásba lendült doktor Szálka János körül. A megélt élet üzenete eddig úgy szólt: ha kívül maradsz az események láncolatán, kijátszhatod a sorsot, hallgatással s kívülállással békességet hasíthatsz magadnak a vajúdó idő s a történések ellenében, magyarságod ekképp, ha nem hivalkodsz vele, nem hangoztatod, virág lehet az idő mentéjének gomblyukában, még akkor is, ha vannak ezekkel ellenkező figyelmeztetések, jelek is. Igen. Doktor Szálka János ezzel az életfelfogással, megbizonyosodással élt, erre nevelte az anyja, akinek néma, szikár, kemény alakja árnyék, ezt a következtetést vonta le maga is, nem csak a szülei, a saját életéből is. A hatalom az a valami, amellyel – főleg kisebbségben, kisebbségiként – nem szabad játszani.

 Otthon, hogy ne izgassa, úgymond feleslegesen a feleségét, törékeny kedélyét, nem mondott semmit a váratlan találkozásról. Bár a találkozás ténye megkerülhetetlen volt, ott virrasztott tűz- s fénycsóvaként a tudatában, nem beszélt róla senkinek. Viszont az első és legfontosabb kérdés már ott, szinte még helyben megfogalmazódott benne, s bár tudta, hogy nem igaz, szerette volna elhitetni magával, hogy véletlen, esetleges volt a találkozása Gardával. Garda ugyanolyan természetbolond, mint ő, csak éppen nem tudott, nem hallott róla! De miért is kellett volna hallania? Hol van az előírva, hogy ő, Szálka János, Székvár minden egyes lakójának szokásairól kellene tudjon? Hol? Véletlen volt persze, csitította magát, miért ne kirándulhatna Garda is, mint a többi ember? Miért?

 Nyugtatta, intette magát, de ahogy egy-egy gondolatot elhessegetett, már villant is rögtön a helyébe egy másik. Például az, hogy Garda úgy beszélt, mintha könyvből olvasta volna. Mintha minden szó, pont és vessző előre meg lett volna írva. Persze az is igaz, vannak véletlenek, lehetett ez a találkozás véletlen és sorsszerű, de erre, ahogy a többi kérdésre se, nem volt magyarázat. Szerette volna elhitetni azt is, hogy ez a találkozás nem fenyegető, figyelmeztető jel, a sorsában, jövőjében felsejlő lehetőség, elrendelés, de nem tudta megnyugtatni magát. Ráadásul az sem volt, akivel megossza aggodalmát. Kinek beszélhetne erről? Kinek? Előbbre való gond volt a család s a felesége nyugalma, mint a találkozás ténye. Mint a saját nyugalma!

Nyugalma?

Ki hinné el, hogy úgy és az történt, ami? Ha valaki meglátta, még arra sincs, se ellene, se érte, semmi magyarázat. Álljon ki a templom elé, a vasárnapi, miséző, templomos népek elé, s mondja el nekik, hogy találkozott Gardával?! Rögtön arra gondolnának, nem véletlen, nem lehet ennyi véletlen. Igen, nincs más, csak az idő, amely feloldódást hozhat a gondolataival szemben. A pillanatok végtelen sorából szövődő, sarjadó idő. A felejtés ideje. Ha majd nem történik semmi. Ezt a találkozást nem követi egy másik véletlen találkozás.